A svábhegyi templom (kápolna)

A Svábhegyi Szent László templom (kápolna), 1860.

 

Kápolna a budai Istenhegyen

Nagy befolyása van a buzgó szívből eredő imának a csendes magányban. Emeli a lelket, ébreszti és növeli a vallási érzetet a természet nyílt templomában. Mennyivel magasztosabb ez érzelem, ha a természet ölében még imaház is támogatja! Ilyennek nemlétét számos istenhegyi lakosok érezvén, közel két éve a felsőbb hatóságok engedelmével aláírási ívek bocsáttattak ki, s egy kápolna építtetése külön válalkozó választmányra lőn bízva.
A választmány tapasztalván, miszerint télen mintegy 300, nyáron pedig a természet kellemeinek élvezésében testi erősítést kereső nagyszámú budapesti lakosok a lélek erősítését s felvidámitását eszközlő isteni szolgálat hiányát érezik, szent kötelességének ismerte a felhívásnak legnagyobb készséggel engedni. És valóban, hála az égnek, jelenleg már a választmány élére m. báró Eötvös József úr őnagysága állván, e szent ügy kivitelét a legüdvösb siker koronázza. Mert nemcsak elnök úr s Ürményi József őméltósága szép áldozattal ez ügyhez járulni szíveskedtek, hanem Romano bécsi építész úr által készített terve szerint a kápolna építésének ugyanő általa történendő ingyen vezetését kieszközlék. Az épület 28 négyszögölnyi belső területtel, terv szerint tetejével, tornyával, oltárral, belső bútorzattal s festéssel együtt 5000 pftba fog kerülni. Ezen összeg összehozása s gyűjtésére semmi fáradságot nem kímélnek a svábhegyi birtokos urak, nevezetesen Fluk Ede, Karczag-testvérek, Steindl Ferenc és Károly, Emich Gusztáv, Fridvalszky Károly, Sebők Károly, Bujanovits, Patachich Károly, Raicsics, Heidrich , Burger, Mihálfy, Zlámal, Riegler, Berger, Szigligeti, Benza, Sauer t. c. urak, sőt, olyanok is, kik Svábhegyen mit sem bírnak, úgymint Wahlheim János budai polgármester úr őnagysága, Kem Krisztina asszonyság, cs. k. kapitány özvegye, Bartha Károly orvos úr, Steindl Fanni kisasszony, Brunner, Miespach, Emmerling t. urak, főtiszt. Danielik kanonok, főt. Szántóffy prépost, főt. Lopusny Ferenc, pesti egyetemi dekán, Csausz Márton, egyet, orv. tanár, nagyt. Magyarász Ince, Koczányi Ferenc, Mategka Antal kegyesrendi tanárok, Dittrich, Freund, Sonnleitner, Zinner, Kölber-testvérek, Pekáry István, Pollack, Adamovits Ádám, Weidinger és Kimnach budai tanács jegyzői, Raffay cs. k. kapitány, Lechner Vilmos, Mózer Károly, Rajna igen tisztelt t. c. urak részint tulajdon erszényeikből, részint az aláírási ívek elfogadásával, részint anyagok ajánlatával tetemesen segítették a vállalatot. Ezeken kívül Wahlkampf Károly úr vaslemezből tetőt, Szabó József úr, budai asztalos nagy ajtót, Warságh úr pedig a nagy oltárképet elkészíteni ingyen vállalkozott. Több asszonyságok s kisasszonyok, kiknek becses neveiket hírül adni annak idejében el nem mulasztandjuk, készítményeikkel a kápolna belső díszét emelni szíveskedendék. De ezen napról napra öregbedő szent ügy gyámolítására s e már régen érzett szükség mennél előbbi kielégítésére a budai város nemes tanácsa és községe az első jótevők közé méltán sorozható. Mert ő ugyanis, mint gondos atya, lakóinak nemcsak anyagi, hanem szellemi szükségeire is figyelmet fordítván már akkor, midőn a svábhegyi telkeket eladásul kiosztotta, a legszebb, Svábhegy közepén levő telket visszatartván a lakosok közszükségeire, úgymint templomra, tanodára, paplakra tűzte ki, s ezt ez évben, midőn egyiknek kiviteléről a lakosok komolyan gondolkoznak, a svábhegyi birtokos uraknak február 9-én ünnepélyesen általadta. Ezen alkalommal a szükséges határpontok kijelölése után elnök ő nagyságának kedélyes asztalánál mindnyájan vendégei lévén szinte több oldalról áldozatok tétettek. Nevezetesen dr Patachich Károly úr, a kápolna védszentje, Nagyboldogasszony augusztus 15-re választatván, ezen dicső ünnep mennél előbb megülhetésére 1500 számkövet megajánlott. Megjegyzendő, hogy Patachich úr már azelőtt az egész építésre szükséges homokot aláirt, s két szentmisét alapított. Tekintetes Kulmann úr pedig közbuzgalom által felhevülve ezen közel álló célnak valósítására a nála lévő útitárcáját kihúzván Karcag gondnok úrnak általadta, s abban lévő minden pénzét, 17 Ft 50 kr-t felajánlotta. Valóban ily s hasonló lelkesedéssel felkarolt ügy mellett az emberiségre az óhajtott siker, a jótevőkre Isten áldása el nem maradhat.

Halványi János, 1854.

* * *

A budai Istenhegyi kápolna, s ünnepélyes felszentelése október 7-én.

A budai Svábhegyet ősidőkben „Istenhegynek” nevezték, mely elnevezés onnét eredt, hogy őseink e hegy tetején mutatták be századok előtt, akkori vallásos szokásaik szerint az egy élő istennek áldozataikat, ez elnevezést Buda városa 1847-ben jegyzőkönyvileg elfogadta, mit a legújabbi „Széchenyi hegy” elnevezéssel még eddigelé nem tőn.
Istenhegy és bájos vidékén a nyárilakok s paloták oly sűrűn emelkednek, hogy az rövid idő múlva már népes községet alkotand. Szükségessé válván az imaház építése, annak eszméjét tiszt. Halványi János úr karolta föl 1852-ben. A város ingyen adá a telket s báró Eötvös József elnöklete alatt (kinek a hegyen szintén gyönyörű nyári laka van) egy bizottmány alakult, mely a jótékony adakozás útján emelteté e díszes kápolnát, mely „Szent Lászlónak”, hazánk nagy királyának nevét viseli (…)
E díszes kápolnát okt. 7-én szentelé föl Magyarország hercegprimása. Seregesen tódult az ünnepélyre a testvérfőváros lakossága, s mind a hegyi birtokosság, mind Buda város tanácsa ünnepi magyar öltönyeikben jelentek meg, a magas pontifikáns elfogadására, ki fényes kísérettel teljes díszben vonult pompás országnagyi fogatával a hegyre, melynek utcáin a nemzeti, prímási és városi zászlók lobogtak.
A diadalkapunál a nép ezrei zajos éljenekkel üdvözlék bíbornok-érsek őeminenciáját, ki, midőn a szentelési szertartást elvégezve a Szózatot zengő néptömeg közé kilépett, örömét nyilvánítá a közönség részvéte fölött, s szavait igy fejezé be: „Megadtuk Istennek, ami az Istené, igen helyes, hogy a hazának is megadjuk, ami a hazáé. Éljen a nemzet!”
Ezután a nép és ifjúság nem távozott el a szeretett főpap oldala mellől, hanem a Szózat zengése s nemzeti zászlók lobogtatása mellett kiséré le a hegyről budavári primási palotájáig.

1860.

* * *

Istenhegy

Dédőseink folyók partján,
Hegyek ormán áldoztanak,
Ligetek, erdők árnyain
Szent tüzeket gyújtottanak.

S mi beolvasztánk e szokást
Szertartásunk szentségibe,
Közös kápolnát építünk
Hegyek, erdők közepibe.

Országúton s bármely helyen,
Melyhez szent eszme vonz, csatol,
S a múlt, jelen vagy a jövő
Szellemének varázsa foly,

Hol az Istenanya képe,
Magyarország védasszonya
Édesanyai szívvel néz
Tereád, magyarok hona!

S akárhol és bármi messze,
Mindenkor és mindenfelől
Hitet, reményt, szeretetet
Áraszt Isten szerelmiből…

Ily szellemben áll e szent hely
Imahajlék e hegy fokán,
A budai örök hegyek
Egyik legszebb oromzatán.

S midőn az ország érseke
E hajlékra kenetet ád,
Áldást, közös vigasztalást,
Lelki színmézet, szent imát.

Ugyanakkor a nép forr
Vágyát imába olvasztja,
E hegyet Istenhez vivő
Égi lépcsővé avatja.

A nemzet benne vallásos
S hazafi-örömét leli
S az emlékezet legszentebb
Könnyeivel fölszenteli!

Lisznyai Kálmán

Sobri Jóska és családja

A Sobri-család Vas megyében. A kép Walzel Ágoston kőnyomdájában készült 1846-ban.

 

Sobri-család Vas megyében (népismertetés)

Élelem legboldogabb pillanatai közé számítom azon, emlékezetemben még most is tündéri álomkép gyanánt feltűnő időt, midőn múlt nyáron Balatonfüredről Hertelendi Károly, a Balatongőzhajózási Társaság igazgatójának szíves meghívására és kalauzolása mellett szép hazánk egyik legszebb tájékát, a Zala megyében fekvő tapolcai völgyet, ezen, Kisfaludy Sándorunk lantja által megdicsőített regényes, klasszikus földet meglátogatám. Annak idejében e folyóirat hasábjain bővebben fogom azt a t. közönséggel megismertetni, most felvett tárgyamhoz képest csak azért idézém fel e bájvidék emlékezetét, mert midőn annak kebeléről elszakadva Füredre visszautaztam, a badacsonyi kikötőnél véletlenül Horváth Ede cs. kir. kamarással, hazánk egyik leggazdagabb arisztokratájával – de mi sokkal nagyobb érdeme – a jó ügy egyik hű bajnokával és szeretetre méltó nejével valék szerencsés megismerkedni, kik értesülvén utazásom céljáról s látván a parasztok által indzsellérnek nevezett daguerreotypistám működését, Vas megyei lakhelyük, Baltavárra oly megjegyzéssel hívtak meg bennünket, miszerint itt nemcsak a táj szépsége, de folyóiratom népismertető iránya miatt a híres Sobri Józsi élő atyja és testvérei is érdekelni fognak. E figyelmeztetés következtében nem feledkeztem meg a szíves meghívásról és később Deák Ferenc csendes lakhelye, Kehidáról egyenesen Baltavárnak vettem utamat, hol is a legszívesebb fogadtatásban részesültem.
A gyönyörű fekvésű falu daguerreotyppali fölvétele nem sok bajba került, azonban a Baltavárhoz közel, báró Mikos széplaki pusztáján lakó Sobri családot arra bírni, hogy célomhoz képest csinos, ünnepi ruhába öltözve a Horváth uraság kastélyába jöjjenek, nagy utánajárással sikerült. Eleinte az együgyű pásztornépnek nem eléggé világosan magyarázá meg a gazdatiszt, hogy mi végből kellene bejönniük, s vonakodtak a meghívást elfogadni. A híres haramia atyja, az Öreg kanász hihetően így gondolkodott: hátha azért akarnak bennünket ezek a pesti furfangos urak lefestetni, hogy netalán ezáltal a zsiványéletet vitt fiú és testvér miatt az atyafiakat is bajba keverjék. S valóban, több ízben kellett utánok küldeni s a rábeszélés egész hatalmát irányukban használni, míg végre Sobri Józsi atyja és két testvére a Horváth uraság udvarában megjelentek. Meglepő volt rám nézve látni a világhírű haramia édesatyját, a 75 éves jámbor kanászt szelíd, becsületes arcával, a mostani ifjakat kigúnyoló erőteljes, férfias termetével. Egy, az Isten szabad ege alatt magasra nőtt ép tölgy állott előttem, melyet az idő vihara nem volt képes görbére hajlítani, megtörni. És én nem akartam hinni, hogy e szép, egészséges fa romlott, férges gyümölcsöt termett volna. Amint az öreg Sobrinak szeme közé néztem – melyből a legtisztább s legjobb lélek derűje sugárzott elő – meg voltam győződve, miként haramia fiának is hasonló becsületes, vagy legalább nem megrögzött gonosz embernek kelleti lennie s legföljebb is fiatalkori könnyelműsége, sorsa, a körülmény rakott lábai elé oly köveket, melyekbe okvetlenül meg kellett botlania, mit aztán a bárgyú sokaság a bűnök legfeketébb színével volt hajlandó bemásolni. És hogy jól vélekedtem, az alább előadandók igazolni fognak.
Midőn egy évtizeddel ezelőtt Sobri Józsi a dunántúli szép hegyek rengeteg erdőségeiben mint elhírhedt haramiavezér uralkodott s merényes kalandjait, csínyeit a megrémült s e vonzó érdekű tárgyon mégis szeretettel csüngő népnek nagyított, kicifrázott előadásai után hallám, ifjúkori képzeletem világában a legélénkebb rajongással támadtak fel azon ábrándos eszmék, miket bennem a részint szóbeli mesékből, részint könyvekből eltanult regényes haramiatörténetek, Zöld Marci-, Angyal Bandi-féle hősködések, s különösen Schiller „Haramiái”-nak hatása előidézett. Ekkor még Sobri Józsi a legköltőibb színben tűnt fel előttem, s mivel azt mesélték róla, hogy százféle alakot öltve s cserélve ki jár szerteszét az ország minden részében, és hogy félezred katonával is szembe mer szállani, valami roppant nagy embernek, óriási hősnek képzeltem őt. S bár később e túl merész képzelet fenncsapongó lángjait a valónak mindinkábbi megismerése jóformán kihűté bennem, mégis kiváncsi valék a híres kalandor szülőföldjét, tartózkodása helyét és különösen vérrokonait annyival is inkább meglátni, mert ez utóbbiak megismerése által azon zavaros, homályos történetet, mely Sobriról még most is különféleképp regéltetik, lehetőleg tisztába hozni remélem, és mert a rokonok jelleméből, viszonyaiból egy kis lélektani tapintattal a haramiára is könnyebben lehet némi következtetést vonni, végre pedig e pásztorcsaládban hű képe látható a dunántúli, különösen a Vas megyei magyar nép egy osztálya életének, sajátságainak.
Ki az e szöveghez mellékelt kép alakjait megtekinti s az aláírásból megtudandja kilétüket, akaratlanul is hozzájuk kapcsolandja, közéjük képzelendi Sobri Józsi alakját, szellemét, s leginkább emiatt fogja őt érdekelni az ősapa és az oldalán álló két testvér. Én is éppen így vagyok ezzel, s azért ne csodálja a nyájas olvasó, ha a képen nem lévő haramiáról többet fogok írni mint rokonairól, kik ugyan ővele – bár pályájuk különböző -, bizonyos elválhatlan szellemi összeköttetésben állanak. Ezektől s Zala és Vas megyékben több olyanoktól, kik Sobri Józsit már mint bujdosót is személyesen ismerték, igen hiteles és valószínű adatokat hallottam a nagyhírű haramia életéről, miket saját nézeteim kíséretében fogok egy láncba összefűzni.
Sobri Józsi Vas megyének sűrű vadon erdőkkel borított, hegyes-völgyes szélén, báró Mikos széplaki jószágán, az úgynevezett endrődi majorban mint kanászbojtár növekedett fel szinte pászkorkodó apja, Pap István mellett, kit azért neveztek el Sobrinak, mert Sobor nevű majorságból költözött át ide. Most már 75 éves, de még mindig fiatal erejű atyját e vidéken a legrégibb időktől fogva mindenki úgy ismeri, mint kötelességének pontosan megfelelő hű szolgát, mint legbecsületesebb, legjámborabb embert, ki még sohasem esett hibába, s ki oly vallásos, hogy midőn lelkipásztorát egyházi öltönyében a sík mezőn elhaladni a távolhól megpillantja , legelő nyáját elhagyva a templomba siet, itt tüstént térdre borul, s a legbuzgóbb áhitatosságba merül. Ezen igazi magyar arcszabású szép öregembernek minden szava jámbor, jó szívet, természeti okosságot, tiszta lelkiismeretel árul el, s ezért a vidéken nemcsak a köznép, hanem az uraságok által is becsültetik. Ily istenfélő jámborságban növelte ő fel két fi- és egy leánygyermekét, Józsit, Jancsit és Bözsét. E két utóbbin – kik képünkön atyjuk mellett láthatók – fogott is az atyai jó példa, ők csendes, erkölcsös életűek, a csinos termetű, jelentős arcú, bátor tekintetű és beszédű Jancsi nem akarván jobb lenni apjánál, kanászkodik, s még eddig hibába nem keveredett. Bözse, kin most már csak egykori szépségének nyomai látszanak, kezével egy juhászt boldogított, s mindketten házaséletben vannak, melyen Isten áldása megfogamzott. Azonban István gazdának első szülött fia, Józsi, kivált a többi közül, pedig az ő szívében is csak oly jóindulatot, oly nemes hajlamokat olta a természet és az istenes növelés, mint akárki máséba, sőt, gyermekkorában oly vallásos volt, hogy az erdők sűrű bokrai közt, hol a nyáj legelészett, gyakran térdre omolva imádkozott jó apjával. De Józsi igen takaros, szálas legényke volt, s emellett eleven ésszel, magasabb képzelőtehetséggel s tűzerejének, férfias bátorságának érzetében lángoló tettvággyal bírván amint felserdült s megemberesedett, büszkeség és dicsvágy fejlődött ki benne, mi, ha művelt embernél nemes irányt vesz, jóra és nagyra vezethet, de rossz iránytól elsodorva veszélyessé válhatik. A sors, a körülmény úgy hozta magával, miként Sobri Józsi élete az utóbbi helyzet örvényébe ragadtassék. Az ördög megkísérté őt, s nem volt elég ereje ennek ellenállani. A 18 éves Sobri Józsit némely kóbor rossz cimborák egy ízben arra szólították fel, hogy menne velök a Bakonyba néhány darab sertést elhajtani, illetőleg lopni. Az istenfélő Józsi e merény végbevitelétől eleinte vonakodott, de a rossz cimborák gyávaságot vetvén szemére, ez hiúságát sérté, s dicsvágyát annyival is inkább felingerlé, mert a puszták szabad, de műveletlen fiai inkább életmódjukkal járó hősi tettnek mint sötét bűnnek hajlandók tartani az Isten szabad ege alatt mintegy közös birtoknak tekintett állatok fortélyos elsajátítását. Sobri tehát leginkább legénykedésből, csak azért, hogy merényével szert legyen a „derék cimbora” névre, de különben is kalandokra hajlandó tüzes, nyugtalan vérénél fogva beleegyezett a társak kivánatába, távolról sem sejdítve azon következéseket, melyek e lépéséből rendkivüliségök dacára is oly természetes láncolatban fűződtek egymás után. És nem csupán véralkata, dicsvágya, hanem a fiatalságnak oly könnyen megbocsátható tetszelgő hiúság is erősen ösztönzé őt e lépésre. Sobri Józsi szép legény volt, a vidék leányzói majd’ meghaltak érte, de szegény lévén nem bírt annyi pénzzel, hogy természeti bájait takaros ruhával, egy cifraszűrrel, bokrétás gombakalappal, muszkapremes dolmánnyal s patyolatinggel még inkább emelhesse, s a piperét szerető hölgyek előtt hetyke, csinos legényhez illőleg megjelenhessék. Az elhajtandó sertések árából pedig egy kis piperérevalót remélt, s őt is, mint már sok ágrólszakadt becsületes magyart, a szegénység ördöge a szegénylegények ezredébe hurcolta el, ha nem is kötélen, de legalább mézesmadzagon. Elment hát a mi Józsink erőltető, zaklató cimboráival disznót lopni, s a merény kezdetben sikerült neki, de miután a gaztársak azonfelül, hogy elcsalták, a lopott jószágnak még eladását is egyedül rábízták, a megkárosított tulajdonos az eladásnál nyomába jött a lopásnak, és Sobri Józsi mindamellett, hogy a cimborák igen csekély osztalékban részesíték, kénytelen volt a kárt megtéríteni (szegény jámbor atyja fizette meg érte az egészet) s azonfölül a megye börtönében töltendő két évi fogságra és sok pálcaütésre ítéltetett.
Nem annyira a lopás mint inkább e büntetés elhatározó befolyással volt Sobri életére. Mint tudva van, rosszul rendezett börtöneink javítás helyett még inkább megrontják a büntetett egyén erkölcseit, s a verés elnyomja a nemesebb érzelmeket. Sobrira különös hatást lett a börtöni élet: ez ugyan az ő erkölcsét sem javítá, sőt, pusztai nyers egyszerűségéből kivetkőzteté, de szívéből a nemesebb érzelmeket nem irtá ki, mert börtöne kínos poklában őrangyalként védé őt meg a szerelem. A természet erőteljes, szép fián ugyanis megakadtak a csinos szombathelyi porkolábné szemei, ez szenvedélyes szerelemre gyulladt iránta, s a női kegy által pártolt rab egyszerre csak azon veszi magát észre, hogy régi kívánsága szerint hófehér csipkés patyolatruha födi tagjait, kezén a nehéz béklyók helyett könnyű lánc csörög, s még ez is a legédesebb szerelem rózsaláncával van eltakarva. Fogva volt ő s mégis szabad vala, mert a porkoláb háza körül kellett szolgálatokat tennie, de azért úri módon élt, rab volt ő, de minthogy az általa meghódított porkolábné szívbörtönében kapott helyet, a szenvedés ürömpohara helyett az örümélvek kéjserlegét ürítgeté.
E szerelmi viszonyt a nép költészetmúzsája csakhamar énekbe önté s a nép ajkain még mai napság is ekként hangzik arról a nóta:

Sobri Józsi a pincében,
Kalamáris a kezében,
Csak azt írja levelében,
Porkolábné az ölében,

Porkolábné aranybárány,
Aranybetű van a vállán,
Aki aztat elolvassa,
Sobri Józsi neve rajta.

Porkolábné fejketeje
Aranycsipke az eleje,
Az sem az ő pénze ára,
Sobri Józsi vette rája.

Sobri Józsi kaszát lopott,
Abból sarkantyút vágatott,
Udvaromban meg ne pendítsd,
Bús szívemet ne szomorítsd.

Ezen boldogító szerelmi viszony nem engedé Sobri szívét a börtön falai közt s a pálcaütések alatt sem megkeményedni, sőt, gyöngédebb érzelmeket költött fel benne s győzelmének öntudata büszkévé tette őt. Emellett az ügyes nőveli társalgás s azon körülmény, hogy egy rabtársától írni és olvasni megtanult, egy kis műveltséget s nagyobb életrevalóságot kölcsönze neki, szóval, a börtönélet különös átalakító behatással volt reá, úgy, hogy mikor a két év elteltével kikerült e képezdéből, családja és a környék emberei alig ismertek reá, ki szennyes, rongyos gúnyáját a börtönben tiszta és cifra ruhával cserélvén ki, igazi nyalka, délceg betyárként, kész kalandorként tért vissza házi tűzhelyéhez. A vidék népe, ki előtt Sobri Józsi úrias szerelmi kalandja miatt most már egészen regényes színezetben tűnt fel, csak felőle beszélt. A hölgyek fülig szerelmesek lettek belé, legénytársai irigy szemmel néztek a feleltök annyira kitűnőre, a rossz cimborák „próbált emberként” üdvözölték s tisztelték őt, és talán csak előrelátó öreg apját ejté aggodalomba e szerencsésnek tetsző fordulat.
Mindez Sobri Józsit elbízottá, vakmerővé s még inkább dicsvágyóvá tette. Úgy tetszett neki, mintha a hízelgő vaksors szüntelen ezt susogná füleibe: különb legény, több ember vagy sorsosaidnál! Te arra vagy hivatva, hogy első légy köztük s vezérként fölöttük állj! Ne légy szolga, ha szabad úr lehetsz, az erdők és bércek független ura! És e titkos sugallalot valósítani sietett egy borzasztó eset – Sobrinak második ballépése, mely tulajdonképp az elsőnek természetes következménye volt. Egy megférhetlen természetű juhászbojtár mint irigye, gyűlölő ellensége, sértegeté hiúságát s oly kiszámított gonoszsággal üldözte őt, hogy a különben is heves véralkatú és büszke Sobri egy ízben, borozás közt, mint mondjuk, szerelem dolgában rendkívül megbántatván általa, ezt, mint halálos ellenét, mámoros ingerültségében agyonlőtte.
Sobrinak ezen, inkább heves véralkata miatt s emberi gyarlóságából, semmint megrögzött gonoszságból elkövetett vértette nagy büntetést vont volna maga után, s azért jobbnak látá Józsi elbujdosni az erdők mélyébe, s rabság és akasztófa helyett szabad, sőt, uralkodói életet és önkéntes halált választott. Így lett ő haramiává , szegénylegénnyé, mire őt egyfelől a csábító szerencse, másfelől balsorsa, sötét végzete vezeté. Azonban Sobri koránsem volt közönséges, aljas haramia. Ügyessége, bátorsága, parancsoló tekintete, kitűnő testi-lelki tulajdonai miatt több bujdosó, nagyobbára pásztornépből s szökött katonákból állt gyülevész sereg csatlakozott hozzá, kik vezérül választék öt, s mindenben szolgai hódolattal engedelmeskedtek neki. Sobriban mint haramiában legszebb, legnemesebb jellemvonás volt az, miszerint a szegényeket soha nem bántotta, sőt, még társai erőszakoskodása ellen is hatalmasan oltalmazta. Többi közt egyik társa az erdőben egy vásárra menő szegény pórnőt mindenéből kifosztott: ezt Sobri megtudván a rablót pajtásai előtt mintegy elrettentő példaképen főbe lőtte. Szeretett szülőföldének vidékei biztosítva volt általa minden megtámadás ellen, úgy, hogy még a környék urai sem félhettek tőle. Történt, hogy egyik szegénylegény a társai közül birkát orzott a széplaki uraság nyájából, erről is értesülvén Sobri, a széplaki csapszékbe összegyűjté társait s a tolvaj feje fölött ítéletet tartott: ezt először is borral kínálta meg, ezután elővéve ezüstfokosát, három sorban egymás után úgy elverte őt, hogy az kínjában a földre rogyott. Ezért a vidék uraságai nem haragudtak Sobrira, a köznép pedig egész a bálványzásig szerette őt. Egy uraság beszélte nekem, hogy oly bizalommal viseltetett iránta Sobri, miként néhányszor, midőn több vendégei voltak, megjelent udvarában s az egész vendégsereg előtt szépen furuglyázott, dalolt és táncolt, azonban az uraság inasának őrt kellett állnia, hogy ha üldözői jönnének, jelentést adjon. Az általa biztosított urak, ha beküldött hozzájuk, szívesen adtak neki kenyeret, húst, bort és lőport. Ő nagy kincs, sok pénz összehalmozására nem vágyott, csak annyi kellett neki, amiből nyalkán ruházhatta magát s társaival együtt szegénylegényesen megélhetett. Csak a gazdagabb papokat és zsidókat rabolta ki, ha módját ejtheté s az ezektől elsajátított pénz- vagy jószágból éldegélt. Jó öreg apját titokban sokszor meglátogatá, ez intette őt, hogy hagyna fel veszélyes életmódjával, s ő olykor könnyek közt sóhajta fel: „nem lehet, apám, mert félek a veréstől, vagy a gyalázatos akasztófahaláltól!” Ha szelídebb büntetőtörvényünk volna, valószínűleg megadta volna magát, mert, miután nagy rablásokat nem vitt végbe, néha oly ínségben volt, hogy még szegény apja is segíté őt egypár forinttal. Sobri híre-neve az egész országban elterjedvén sok oly rablás, gyilkolás történt az ő rovására és nevében, melyeknek eszközlője, végrehajtója nem ő vala és a tömérdek mendemonda, mit felőle mint „hipp-hopp ott legyek, ahol akarok”- féle ördögről s magára kaméleoni színeket öltő haramiáról regéltek, még inkább rossz véleményt támasztott iránta, főleg a távolabb vidéki közönségben, kik borzasztó rém, pusztító ostor gyanánt tekinték őt. Ellenben a nép, főleg vidéke népe más szemmel tekinté hősét, kiben ők nemcsak a regényes színezetű kalandort, az erdők kis királyát, hanem mint a szegényekért bosszútálló, a gazdagokat büntető nemezis jobbkezét véghetlenül szerették és tisztelték. Bizonyságul szolgál erre az, hogy a nép soha nem üldözte őt, sőt, a pandúrok, katonák elöl gyakran menekülést eszközölt neki. Aztán dicsőítésére mindenféle szép nótákat szerzettek, daloltak, melyek közt például a következő versek igen jellemzők:

Sobri Józsi zöld erdőben
Sétál szegény! Cifra szűrben,
Fokosát vállára veti,
A világot csak neveti.

Pörge kalap a fejében,
Nap ne süssön a szemébe,
Pörge kalapját emeli,
A babáját megöleli.

Sobri Józsi híres zsivány,
Kit elfogni már sok kíván,
Kerek, piros az arcája,
Jaj beh illik a csók rája!

És nemcsak versekben, de még népszínműben is meg van dicsőítve Sobri, s főleg a karzati közönség országszerte nagy részvéttel fogadá őt a színpadon. A dunántúli népnek Sobri iránti rokonszenvét nem kis mértékben tanúsítja az, miszerint különösen a vasi, somogyi és zalai pórifjúság nagyobb részint még most is Sobri divatja szerint öltözködik. A képünkön látható Sobri Jancsit – Józsi testvérét – kevés kivétellel e viselet díszíti, mely a következő kiegészítő részekből áll: nagy galléros szűr, sokszínű, de leginkább piros cifrázattal rendkívül kiteremtettézve, gomba alakú kalap tarka szegéllyel s bokrétával, muszkaprémes dolmány, igen bő s hosszú rojtos gatya, némelyiken piros sujtásos csizma, a fül körül csinosan font vagy göndörített haj. Asszonyaik viselete annál egyszerűbb s nemigen magyaros, kevés szép arcát lehet köztük találni, jól termett deli férfiaik leginkább az Isten szabad ege alatt lakó dologtalan pásztornép sorában tűnnek föl. Sobrira nézve meg kell még említenem, hogy egy gazdatiszt, ki mint haramiát többször látta őt, röviden ily jellemrajzot ada róla: Sobri szép szál legény volt, minden mozdulatát ügyesség, rátartiság bélyegzé, őt az Isten is arra látszott teremteni, hogy uralkodjék s vezérileg parancsoljon. Nyílt, derült arca bátorságot, férfias elhatározottságot fejeze ki s szemeiből éles, átható nézés sugárzott elő. Mindez oly impozáns tekintetet ada neki, hogy ha haragjában olykor csak ránézett valamely társára, ez már reszketett tőle s mindamellett is a legnagyobb hűséggel ragaszkodtak hozzá. Sobri haláláról semmi bizonyosat nem lehet tudni. A megrémült ország megnyugtatása végett azt híresztelték felőle, miszerint sok hasztalan üldözés után egy ízben a katonaság megtámadta bandáját, s miután Sobri nem talált rést menekvésre, agyonlőtte magát. Ezen hír bizonyosságát azzal akarták erősíteni, hogy a holttestben apja is ráismert fiára, de azt öreg apja tagadta előttem, valamint, ha eziránt törvény útján kérdeztetett volna, csakhogy fiát tovább ne üldözzék, a holttestet bizonnyal fiáénak állítandá lenni, és így Sobri halálának hírét én legalább mesének tartom, s azoknak hiszek, kik azt állítják, hogy, miután bandáját szétverték, Szlavóniába vonult s álnév alatt még most is ott kanászkodik. Ezen gyanúmat apjának is előadám, s szeméből is kiláttam, hogy fia még csakugyan életben van. Némelyek azt is híresztelték, miként a haramiabandának valódi vezére nem Sobri, hanem bizonyos mágnásnak betyár fia lett volna. Lehet, hogy ezen nagyúri kalandor megfordult körükben, de a valódi vezér mindig Sobri Józsi volt.
A Sobri által lakott vidék népének ismertetéséhez egy pár érdekes adatot szerezvén befejezésül közlöm azokat nyájas olvasómmal. E nép a hegyet fölötte kedveli, a hajléknak (így nevezik a pincét) kulcsát a gazda mindig magával hordozza, az asszony és gyermekei kizárásával. Csak néha, nagyobb ünnepeken ballag férjével az asszony. Öröm ilyenkor látni őket. Egy-két hörpentés után, mikor még nincs sok felöntve a garatra, teljes megelégedés, nyugalom ül ki arcaikra, s ha valamely becsületes embert a hajlék közelében meglátnak, szívesen kínálják. „Igyék komám, adott az Isten – így szólnak ők -, aztán majd a telit is megkóstoljuk, van még egy fával (így nevezik a hordót), abba igen jó bort vertem össze.” A téli napokban késő este megérkezvén férj vacsoráért űzi, hajtja feleségét, és ha rögtön nem teremti elő, azonnal vállai között tapogat a gazda. E vidékről beszélik, hogy egy nő félvén ura haragjától mindig a kályha közé szokta tenni annak így könnyen elővehető vacsoráját. Egykor történt, hogy midőn a nő kontyát szappanban áztatá a kályha között, éjjel megjött az éhes gazda s vacsoráért kiáltozott. A megdöbbent nő a szokott helyre utalta férjét, hol vacsoráját tartogatni szokta. Eledele helyett a részeg férj a szappanos kontyot vette elő és minden teketória nélkül mohón hozzá látott, de miután sokáig rágódott rajta, s a gyomor nem akará bevenni, a fogainak nem engedelmeskedő kontyot irgalmatlanul földhöz csapá, összeszidván nejét, miért nem főzte meg jobban a húst. Másnap reggel tűnt ki, hogy felesége kontyán vásította a fogát. Ebédet csak nagyobb ünnepeken esznek, reggeli- és estelivel eltöltözvén. A magyar szót igen sajátosan, vontatva ejtik ki, különösen a hosszú é elibe mindig i-t tesznek, p. o. iédes, kiérem. A fiatalság – kikben még a régi magyar vér pezseg – igen ingerlékeny, a külvidékiekkel minden csekélységért harcra kelnek s egymást mód nélkül eldöngetik. Ily nép közt nem csoda, ha oly egyéniség is terem, mint a világhírű Sobri volt.

Vahot Imre, 1846.

A Szentföldi Múzeum épülete a Heinrich István utcában

Százszorszép nyaraló, Heinrich István u. 5.

 

A háború előtt sok budai nyaralót a tulajdonosok eleve bérbeadási céllal építettek. A módosabb pesti polgárok a jó idő beköszöntével családjukat kiköltöztették a zöldbe, maguk pedig ingáztak munkahelyük és két lakásuk között.

E ház tulajdonosa Szénásy Béla volt, 1936-ban vette meg tőle a „Ferencrendi Custodia Jeruzsálem” 50000 pengőért. A mellette lévő kisebb ingatlant tulajdonosa, Weisz Lázár, 1937-ben adta el 32000 pengőért a ferenceseknek. A házat átalakították és utána ebben működött a Szentföldi Ferencrendi Zárda és 1936. októberében ebben az épületben nyílt meg a Szentföldi Múzeum. A kiállított műtárgyakat azok a művészek készítették, akik a Szentföldön jártak. Ezen a telken kezdték el építeni a Magyar Szentföldet, a szentföldi épületek másait, hogy azok is részesülhessenek az élményben, akik nem tudnak eljutni oda. A szinte a semmiből létrehozott központ Majsai Mór ferences szerzetes, szentföldi biztos (1891-1987) szervezőkészségének köszönhető. Nem rajta múlt, hogy nem sikerült befejeznie munkáját.

Ebben a villában történt 1929-ben, hogy Szénásy cselédje a szobába benyitva tetten ért egy betörőt, aki mindent otthagyva kiugrott az ablakon. A fellármázott környékbeliek utánaeredtek, utol is érték, de nem tudták elfogni. Kerékpárral elmenekült, de ekkor már egy autó is követte, röviddel később pedig a biciklis rendőrjárőrök elkapták a Hidegkúti úton. Megbilincselve vitték a kapitányságra, a Lánchídon viszont kilépett a két rendőr közül és beugrott a Dunába. A már majdnem megfulladt Gagi Endre szabósegédet kimentették, életre keltették és bevitték a rabkórházba.

 

Manapság:

Út a János-hegy felé

Út a János-hegy felé, 1902-3 körül.

 

Az első dörgés (életkép)

 

Péntek volt éppen, nyolc nappal március vége előtt. Kellemes tavaszi levegő, tisztán mosolygó nap annyi zimankó után és a vásár vége ! Kell-e még több, hogy az emberek utcára, a szabadba tóduljanak?

Kecskés mester is végigsétált egypárszor a Váci utcán anélkül, hogy kedves feleségének odahaza csak sejtelme is lett volna erről a haszontalan kószálásról. Kecskés mester szinte megállott az utcaszögleteknél és a kirakatok előtt éppen úgy, mint a többi ácsorgó nép. Hja, de az ő lelke szomjas maradt e vékony élvezetnél és ő magasbra vágyott, magasba, igen, föl a János-hegy tetejére vagy legalább a Sváb-hegyre. Eszébe jutott azonban, hogy péntek van, s ily veszélyes napon még gondolni sem szabad valami jóra; azért visszakergette agyába a legfelségesebb ötletet, s várt. Hanem ezalatt a műteremében alkalmazott három segédét – értsd a szabólegényeket – szokottnál sűrűbben szólingatá, miből egy kis csetapaté is keletkezett.

A segédek között volt egy rövid köpcös példánya a hallgatásnak. Peti egész héten úgy dolgozott mint egy talyigás ló, de úgy, hogy ülő helyében megizzadott bele. Ha ítéletnapján minden lyukat számba vesznek, melyet Peti naponkint szúrt a tűjével, valóban egy félév csak kelleni fog ahhoz, míg vele a számadást tisztába hozzák. Annál hamarabb készen lesznek az életében kiejtett szók összeolvasásával.

Ő hallgatott és várt. Olyan volt azonban, mint alvó oroszlán, ha valaki fölkölté haragját, néhány hang kitört belőle, hanem ez a néhány hang fölért másnak háromhónapi fecsegésével, s ahhoz képest a sebzett vadnak ordítása valóságos gerlicebúgás.

És Kecskés mester egyszer megtalál erről feledkezni, s ilyetén szókat szalaszt ki száján gondolatlanul:

– Na Peti! Csak maga igyekezzék azzal a rokkal!

– Mit? Hát majsztramnak van énreám panasza? Nem dolgozom én eleget? – kiáltá Peti neheztelésének iszonyatosságában és nem szólt többet, hanem azt a félig megvarrott rokkot úgy vágta a szögletbe, hogy legalább tizenöt percentnyit rögtön elvesztett eredeti színéből.

Alig tudták Petit megbékéltetni. A mester szépen kérlelve odavitte hozzá a rokkot és váltig ismételte, hogy ő nem úgy akarta azt érteni, hogy ő nagyon meg van elégedve, hanem csak eszébe jutott, s úgy fönnszóval gondolt arra, hogy szavát adta, miképp a rokk reggelre elkészül.

Hasztalan. Peti oly dühben volt, hogy tízszerte sebesebben varrt és egyhuzamban akár hat rokkot megvarrt volna, de szót sem szólt.

Kecskés mester gondolá magában: Semmi, majd kibékül holnap – és hogy titokban mosolyogjon egyet, benyitott a mellékszobába. Hanem itt bezzeg nekiesett Kecskésné asszony. Elmondta hirtelenében recitatív skálán, hogy nem tud az emberekkel bánni, hogy a legjobb, legszorgalmasabb, legtöbb hasznot hajtó legényt bántja, elveszi kedvét a munkától, utoljára itt hagyják mindnyájan, ki fog keresni? Most is csupa tengődés az életök! Már három év óta várakozik egy hatvan pengős „shawl-ra” (vállkendő), de persze így még tizenháromig is várhat. A tojás is iszonyú drága, a liszt ára megint egy forinttal emelkedett! Koldusbotra jutnak, éhen vesznek el!

Egyszóval Kecskésné asszony a mester fejét megmosta – szappan s Dunavíz nélkül.

Kecskés mester pedig gondolta magában: semmi, ez is majd megbékél holnap. Minő glória lesz az holnap reggel, midőn mindnyáját lefőzi! És szeretett volna mosolyogni, hanem attól tartott, hogy amilyen könnyen hajolnak felesége kezei, nyakon találja őt csípni hirtelen.

Este maga Kecskés mester is odaült segédei közé, mit évek óta nem tőn – hogy segítsen. Kecskésné asszony csak nézte egy darabig; de aztán nem állhatta szó nélkül.

– A világ már látom, fölfordul – jegyzé meg, csakúgy, mintha föl sem nézett volna.

Egy szó kérdés sem következett, mely a talányos szavak megfejtéséért esengett volna.

– Nem hiszem, hogy a Duna visszafelé nem foly medrében – szólt ismét kevés szünet után. A legmélyebb csend, melyen át csak a tűszúrások ártatlan zaja rezgeti.

– Bizony szólhatna egyet az emberhez – monda azután emeltebb hangon.

– Kérdeztél valamit? – felelé Kecskés úr.

– Igazán szeretném tudni, mi ütött magához?

– Föltűnik úgy-e hogy dolgozom?

– Oh ne féljen, én nem fogom kérni, hogy ne dolgozzék, sőt attól tartok, hogy ez a munkásság nem tart sokáig.

– Reggelre ezt a pantalont meg azt a mellényt meg amazt a rokkot el kell készítni.

– Abból semmi sem lesz – közbeszól Peti.

– Megígértem.

– Már azt pedig hiába ígerte majsztram.

– De én is segítek.

– Ha mindjárt segít is.

– Holnap is egy nap – jegyzé meg a másik legény.

– Holnap nem dolgozunk.

– Ugyan miért nem, ha szabad tudnom – interpellál Kecskésné asszony és a mester ugyancsak megvolt akadva, mert ő a meglepést, melyet tervezett, egy világért sem kockáztatná s el nem árulná a titkot. A szabónak mindenkor kiváltságai közé tartozik fillenteni, ezzel utasítja el azokat, kik a megrendelt munkát sürgetik, miért ne használhatná tehát most ily szorult helyzetben?

– Nem kapok feleletet? – szólt a mesterné kevésvártatva.

– Holnap nagy ünnep.

-Miféle ünnep?

Na most mit mondjon hamarjában?

– Hát izé…, hogy is mondják? Vízkereszt!

– Vízkereszt? Már hogy volna vízkereszt?

– Ha mondom, hogy az!

– Hiszen vízkereszt farsang előtt esik, januárban!

– Az idén farsang utánra tették, márciusra.

A mester azt gondolta, hogy itt semmi sem segíthet, tehát állításához makacsul kell ragaszkodnia.

– Hadd látom csak azt a kalendáriumot, éppen itt van – mondá a mesterné.

– Jaj, az nem jól mutatja – mondá a rezignáció hidegségével Kecskés.

– Talán bizony magának más kalendáriuma van…

– Mikor az a naptár készült, még akkor úgy volt, hogy marad a régi helyén, hanem hát nem hallottál arról, hogy a prímás Rómában járt a pápánál?

– S osztán?

– Ó, bizony, hiába ezt a nagy utat nem tette.

– Az tudnivaló, ha maga nem mondja is.

-Na, akkor végezték el, hogy a vízkereszt az idén márciusban legyen.

– Hát majsztram? – így veszi át a szót most Peti.

– Mi a’, Peti?

– Hát csakugyan ünnep lesz holnap?

– Ha mondom!

– Úgy hát én is mondom, hogy tovább nem dolgozom – szól Peti s kászolódni kezd.

– Igazság! Köznap sem tartozunk hét órán túl dolgozni – mondá a másik két segéd -, hát még ünnep előtti este!

– Csak félórát dolgozzunk még, csak kis félórát! – mondá a mester -, hiszen ma úgysem megy egyikőjük is a kávéházba ilyen későn, már egyre megy, ha még egy kicsit maradnak is.

Addig kért a mester, hogy végre maradtak, s azután annyit hazudozott össze-vissza, hogy a félórából két óra lett, mikor aztán fölkerekedtek a segédek, hogy most már csakugyan elég. Pedig még nem volt kész a mellény meg a rokk. Na de semmi, sőt tán még jobb, gondolá a mester s így szólott:

– A mi kevés még hátra van, holnap jókor reggel elkészitjük. Jöjjenek el jókor.

– Mint rendesen – megjegyzé Peti.

Kecskés mester szépen megkérte őket, hogy csak jöjjenek jobbkor, mert az az úr, kinek a pantalon meg a rokk készül, reggel elutazik, s ha elszalasztja, úgy vasárnapra nem lesz képes a heti fizetést kiadni. Ez erős argumentum volt. Megegyeztek.

Reggel jókor beállított a három segéd.

Kecskés mester szokása ellenére már egészen fölöltözködve, mosolygó arccal fogadta őket. A mesterné is mosolygott, mert amint szemeit fölnyitotta a mester, s kinézvén ablakán, meggyőződött, mikép a hajnal derült, elmondotta szándokát s helyeslő véleménnyel volt szerencséje találkozni.

– Tudják-e, mi az újság? – imígy szól Kecskés mester segédeihez.

– Semmit sem tudunk.

– Ma nincs ám ünnep.

– Hát elbolondított bennünket. Jól van, azért sem dolgozunk.

– Én is azt mondom: nem dolgozunk. Meg akartam magukat lepni. Lássák, ami még várni való van, elvégezzük holnap reggel. Ma pedig kimegyünk a zöldbe.

– A zöldbe?! – álmélkodának mindnyájan.

– Igen, igen, fölmegyünk a János-hegyre.

– Hiszen hó van még azon!

– Dehogy van. Gyönyörű pázsit és virágok, aminőket nyáron át hasztalan keresne az ember. Aztán meg mi leszünk az elsők, kik az idén a hegyek közé kirándulnak. Rólunk fog az egész céh beszélni. Ezt én mind tegnap gondoltam ki.

Megtetszett az eszme a segéduraknak, s rögtönzött készülés után a társaság útra kelt.

– Én a kulacsot viszem! – mondá Peti, hogy ő is szóljon valamit, midőn ki egyet, ki mást szólt megjegyzésül erre a bolondságra, hogy minő stikli lesz az, március 24-én kimenni a zöldbe.

Szép idő volt, mikor elindultak. Egy esernyő eszébe sem jutott senkinek. Budán túl azonban a szél csípősen kezdett lengedezni nyugat felől, s a társaság azzal vigasztalta magát, hogy majd visszafelé nem kell szél ellenében menni. Egyedül Peti állította egész komolysággal, miszerint valahányszor ő a Budai hegyekbe kirándul, délelőtt nyugati s délután keleti szél fú, amiért aztán kevésbe múlt, hogy Petit vissza nem kergették. Majd’ úgy járt, mint a bűnös szokott járni tengeri viharkor, kit a remegő hajósok engesztelő áldozatul a hullámok közé taszítanak.

Petit a kulacs mentette meg. Azt mondá, hogyha eddig hozta, hát vissza is viszi magával. Inkább megtűrik, csakhogy a kulacs is maradjon. A Laszlovszky-majorban megállapodott a társaság.

– Kellner! – kiált Peti méltóságteljesen állván a félszer elé.

– Hohó pajtás! – megjegyzé az egyik segéd – majd csak későbben érik itt meg a kellner, még tán el sem vetették.

– Igen jól tudom.

– Mit kiabálsz hát?

– Itt ez a köznép, ez az ácsorgó söpredék, ezek a kertész, erdőkerülő vagy miféle emberek azt gondolhatnák, hogy azért állapodtunk éppen itt meg, mert fogadóban költeni kell – felelé Peti a szabólegény-arisztokrácia egész gőgjével.

– Bizony pedig, pajtás, nem tudom, hány ötös bankó van-e tárcádban.

– Nekem?

– Igen Peti, neked.

– Otthon hagytam a tárcámat.

Míg ezek itt vesztegették az időt, Kecskés mester mint életrevaló vállalkozó egyéniség, fölkapaszkodott a színben összerakott s a múlt ősz óta meg nem mozdított falócákra. Leemelt kettőt, hogy a kibontott tarisznyához nekiülhessenek.

Ezalatt Budakeszről a sötét felhőket egymásután eregették föl, a szél lengedezése és üvöltése változott.

– Indulhatunk – mondá a mester a reggeli szerencsés elköltése után.

– Eső lesz, majsztram – megjegyzé az egyik segéd -, én nem megyek tovább.

– Nem szégyenli magát, ettől a kis szellőtől megijedni?

– Új kalapomat nem teszem ki a megázásnak, csak másfél esztendeje, hogy vettem.

– Én is félek az esőtől – szól a mesterné – én se megyek.

– De maga csak eljő – fordult Kecskés mester a másik segédhez.

– Isten neki, majsztram kedvéért elmegyek.

– Menjünk tehát – mondá a mester és a kulacsot fölemelte.

– Én is megyek – megszólal Peti, s alighogy félútban volt a három rettenthetlen férfiú, esni kezdett.

Később csak úgy szakadt a nyakukba, s a János-hegy tetejétől félórányira sűrű jég kezdé kopogtatni kalapjaikat. Midőn a célnál voltak, az eső folytonosan szakadt, hanem legalább jéggel vegyítve. Már most nem tudták, vajon a szép gyönyörű kilátásban gyönyörködjenek-e, vagy, mivel kilátásuk volt agyonázni, hát akár azonnal visszainduljanak. Összezsugorodva álldogáltak a hegytetőn, mint a birkák, midőn zimankós időben fejeiket összedugják.

– Nagy bőség! – megszólal végre Peti lakoniai rövidséggel.

– Holnapra maradhatott volna, s akkor én tőlem eshetett volna még nagyobb bőségben – mondá a mester.

– Mikor még falun laktam, mindég azt mondák, hogy esőben gazdag tavasz bő aratást jelent, kivált, ha villámokkal jár – okoskodik Peti.

– De a mennydörgős mennykő üsse meg azt a bőséget, amelyet ily drágán kell megvásárolni, hiszen egészen át vagyok ázva!

– Ne káromkodjék majsztram, megveri az Isten!

E pillanatban iszonyatosan megdördült az ég. Bumm, és a mester levágódik a földre.

A segédek elsápadnak.

Bumm, bumm, és a mester gurul lefelé a hegyoldalon. A segédek egy pillanatra kővé válnak.

– Iszonyatos – szólt Peti, föltámadván – majszterbe két mennykő csapott! Legalább ne hagyjuk a mélységbe gurulni, míg leér, palacsintává mállik a sziklákon. Már éppen indulni akartak a mester után, mikor ez hirtelen megállapodik, négykézlábra kap, fölegyenesedik és lépdel fölfelé segédeihez.

– Majsztram! – kiált rá Peti.

– Mi baj?

– Vagy tán csak a lelke már?

– Nekem semmi bajom – mondá a mester mosolyogva, pedig az orra gurultában egy kövön megakadt, s csörgött a vére, ezenkívül ruhája úgy nézeti ki, mintha egy vályogvető cigány betapasztotta volna sárral.

– Hát nem ütötte agyon a mennykő?

– Engem?

– Mi azt hittük. Hanem ugyan megijedhetett attól a kis dörgéstől.

– Én?

– Igen! Hiszen úgy hanyatt vágódott!

– Akaratból tevém.

– Lehetetlen.

– Na lássák, sokat szenvedek hátfájásban (s ekkor akaratlanul körültekinte, nincsen-e közelében kedves életpárja), azt ajánlották, hogy midőn Szent György-nap előtt az első dörgést hallom, hemperedjem meg a földön. Ez az egész.

– Ejnye, hogy megijesztett bennünket. Hanem az eső csendesül, visszaindulhatnánk…

Míg itt ez a mennykőjelenet fejlődött ki, a majorban benézett a fátum abba a félszerbe, hol a mesterné s a lovagjául maradt szabólegény múlatták egymást szépen kettecskén. A fátum meglátta őket, megirigyelte boldogságukat, és…, és e pillanatban történt ama veszedelmes első dörgés.

A mesternének olykor a feje fájt, s azért évenként rendesen falba verte, az első dörgés hallásakor. Így tanulta ezt a nagyanyja egy kártyavető cigányasszonytól a múlt században, s nagyanyjáról ezen orvosi tudomány úgy maradt reá örökségképp.

Mikor tehát megdördült, nekiment a falnak fejével, és szerencsétlenségére oda ütötte, hol egy vasszeg gyilkoló maradványa élesen kiállott.

A mesterné nagyot jajdult és lovagjának karjaiba hanyatlott.

A segéd első pillanatra megörült e véletlennek, s úgy megszorította a mesternét, mint még tán soha ekkorig. Hanem bezzeg elszörnyűlködött, mikor a vért látta lefolyni imádottjának arcán. Eszeveszetten futott vízért, áztatta a sebet s azután bekötötte, szóval mindazt megtette, mi a megszomorodott mesternének jól esett. Az idő sebesen repült. A mesterné nem unta magát. Egyszerre azonban beszédet hallanak kívülről.

– A majsztram megérkezett – mondá a segéd.

– Ah, be hamar – felele a mesterné, s már annál fogva is izgatott volt, hogy férje a nagy utat ily sebesen tette meg, bizony megárthat egészségének. Hát még mikor Kecskés úr megállott előtte, nyakig, sőt füle hegyéig sárosan, piszkosan mint egy ólban fetrengett malac.

Kecskécsné asszony csípőire teszi kezeit:

– Hát maga hol a pokol fenekén járt – így kezdi aztán az üdvözlő beszédet -, így összesározva? Sohasem is tudja a ruháját kímélni, mintha zsákkal állna otthon az arany. Mondtam, hogy eső lesz, de az asszony hiába beszél! Ezt a rokkot, meg azt a pantalont eldobhatja! A kalapja is milyen! Peti is elég sáros, meg az a másik korhely is, de nem ennyire! Fogadni mernék, hogy lefeküdt a sárba alunni, mert egyebet sem tud az alvásnál. Nappal alszik, éjjel akármikor szólok hozzá, nem vagyok képes fölkölteni, alszik mint egy mormota. Na, szóljon hát! Mit csinált a ruhájának?

Kecskés úr szeretett is volna szólani, de nem volt ideje, mert az asszony ugyancsak folytatta a dörgést. Végre a segédek közbevetették magokat.

Kecskés úr megmagyarázta, hogy ennek a kis sárnak az első dörgés az oka, hanem hiszen ezért a bolondságért még jobban kikapta volna a magáét, ha történetesen a mesterné is falnak nem megy, s be nem töri fejét. Kecskés úrnak is hatalmas argumentum volt. Mit volt mit tenni, összebékéltek, hanem egy föltétellel, s e föltételt a mesterné szabta a békekötésnél.

Ő azonnal indul hazafelé azzal a segéddel, aki nem volt oly bolond, hogy a János-hegyre kószáljon, s összesározza magát, Kecskés úr pedig sáros társaival a majorban várja be az estét, s úgy induljanak el, hogy 11 óra előtt a városba meg ne érkezzenek, mert ha Kecskés urat ilyen sárosán meglátja valaki, azt gondolja, hogy valami kocsmából hajgálták az utcára, s ő stante pede (tüstént) elválik tőle.

A mester kénytelen volt aláírni a békekötést, és a mesterné másodmagával rögtön útra kelt, hogy a maga idejében haza érkezzenek.

 

-V- (Vadnay Károly?, 1855.)

Deák Ferenc szobra a Ferenc József téren

Ferenc József tér, Deák Ferenc szobra, 1910k.

 

Hírlapi kacsa

 

Egy pesti napilap az idén a következő tréfás történetkét közlé:

„Deák Ferenc a tavaszias idők beálltával ismét rendes vendége a Városligetnek. Legújabban azonban az Állatkert helyiségét látogatja s különösen egy új vendég, egy bozontos medve nyerte meg hajlamát. Deák Ferenc fölzsemlézve szokta fölkeresni a medveketrecet, esernyője végére szúr egy-egy darabot, s úgy nyújtja be pártfogoltjának. Legújabban ismét egy nagy darab zsemlét tűzött az esernyő végére, hanem a mackó ezúttal nagyon udvariatlanul viselte magát, mert nemcsak a zsemlét, de az egész esernyőt bekapta a ketrecbe s darabokra szaggatá. Az öregúr jóízűt nevetve mondá:

– Ej, ej, hát a medvevilág is tud hálátlan lenni – és esernyő nélkül távozott.

 

Eddig szól a történet. Hanem a P. Napló még azt is hozzáteszi, hogy, midőn Deáknak egy baráti körben e történetkét felolvasták, tréfás humorral így szólt:

– A dolog egészen igaz. Magam láttam. Csak az a kis különbség van benne, hogy nem annyira velem történt, mint egy öreg asszonysággal. Aztán nem is medve volt, hanem majom. Aztán nem is az esernyőt kapta el, hanem az asszonyság kalapját. Az asszonyság nagyon sajnálta a kalapot, de hogy valamit szólt volna, azt nem hallottam.

Egyéb részleteiben az egész történet való – tevé utána alig észrevehető mosolygással.

 

 

Albecker Antal veje, Schreil Győző vendéglője

Budapest, Kereszt tér 4. Albecker Antal veje, Schreil Győző vendéglője, 1910k.

 

„Az Est” szomorú búcsúja a tabáni vendéglőktől:

Holnap bezárják a Tabánban a 400 éves Mélypincét

Megszűnnek a tabáni kiskocsmák

 

– Az Est tudósítójától –

Ez aztán az igazi „leépítés”, ami most a tabáni kis utcákban történik. Vannak utcák, amelyeket egészen kilakoltattak már, vannak házak, amelyekből már csak néhány tégla áll. Elbúcsúzhatunk a tabáni kocsmáktól is. Hétfőn reggel megszűnik a Mélypince, hogy a város másik oldalán kezdje meg második életét. Nemsokára követi a Mélypincét a többi.

A kivégzés előtt álló tabáni kocsmáknál búcsúlátogatást tettünk. Krausz Poldi bácsihoz, a Mélypince híres gazdájához mentünk először. Poldi bácsi szomorú. Azt mondja, fél Pesttől, egészen más világ van „odáát”. Egy erzsébetvárosi vendéglőt vett át, de az persze nem lesz már „Mélypince”. A „Mélypince” megszűnik a Tabánnal együtt.

– – –

Bródy Sándor, Krúdy Gyula tanyája

Kár érte. Érdekes, furcsa hely volt: írók, újságírók, színészek kocsmája. Egy időben sok politikus is járt a Mélypince keskeny udvarába. A legkitartóbb vendégek közé tartozott Bródy Sándor. A közelben lakott, a Rudas-fürdő egyik fehérre meszelt szobájában. Éjszaka, mielőtt hazament, mindig betért a Mélypincébe. Élete dolgait Poldi bácsival szerette megbeszélni. Szalonnát evett, könnyű bort ivott hozzá. Utolsó estéjét is a Mélypincében töltötte, mielőtt nagybetegen bevitték a szanatóriumba.

Krúdy Gyula volt a Mélypince másik nagy törzsvendége. Krúdy mulatozásainak végén mindig a Mélypincében kötött ki. Előfordult hogy elálmosodott a magányos iddogálásban, akkor Poldi bácsi meghívta egy kis alvásra is. A fehérhajú kocsmáros saját ágyát vetette meg az írónak.

Nagy vendégkönyvben őrzi Poldi bácsi vendégei aláírását. Szép Ernő verset írt a könyvbe:

A derék Krausz Poldi

Olyan magyar, mint Toldi.

– – –

Jocó cigány emléke

Festők rajzoltak a könyvbe, muzsikusok néhány sornyi kottát írtak bele. A vastag emlékkönyvben betű, rajz és kottafejek dicsérik a Mélypincét. Sok szó esik ezeken a napokon egy öreg cigányról, Jocóról, aki híres alakja volt régebben a Tabánnak. A Mélypincében játszott évtizedeken át. Az volt a nevezetessége, hogy szívesebben muzsikált ingyen íróknak, mint pénzért másoknak. Amikor meghalt, kötetnyi cikk, nekrológ jelent meg róla. Emlékét azzal őrizte meg a Mélypince, hogy azóta is csak egy szál cigány játszhatott ott.

Külföldi lapokat mutat Poldi bácsi. Képek, cikkek a Mélypincéről. A városnál is bemutatta ezeket. Hivatkozott arra. hogy a Mélypince idegenforgalmi szempontból is fontos, amellett épülete műemlék, hiszen 1549-ből származik. Hiába, nem nyilvánították műemléknek, a többszáz éves házat a többi tabáni házzal együtt halálra ítélték. Hétfőn kirámolják az asztalokat, székeket s mire a stráfkocsik elindulnak a hídon át Pest felé, már dolgozni fognak a csákányok.

– – –

A Kakuk előkelő vendégei

Nemsokára költözik a Kakuk is. Híres magyar szobája, amelynek mestergerendáján sárga kukoricacsövek függnek, kissé távolabbra kerül. Itt nem bánatos senki. Talán azért, mert csak hat esztendő óta állt fenn itt a Kakuk. Igaz, hogy a hat esztendő alatt kevés olyan előkelő külföldi járt Budapesten, aki meg ne fordult volna a Kakuk-ban. A vendégkönyvben megtalálni Gusztáv Adolf svéd királyi herceg, Sauerwein híres francia újságíró, Olga Csehova és Harold Lloyd filmnagyságok aláírását. Most is gyakran állnak meg az idegenforgalmi autókárok, hozzák az idegeneket, hogy a Kakukban megismerjék az igazi magyar kocsma típusát.

Avar Mihály Kereszt utcai híres vendéglője is költözik nemsokára. Kicsit feljebb megy a Csend utcába. Az étlapokon már külön rózsaszínű cédula figyelmezteti a vendégeket, hogy hurcolkodás lesz.

Épp itt van a budai kucséber. Hát vele mi lesz? A kucséberek nem szeretnek átjönni a hídon.

-Nem is megyünk Pestre – mondja -, marad még Budán elég kocsma, majd azokba járunk.

(Egyébként azonnal panaszkodni kezd arról, hogy nagyon megromlott az iparuk. Az emberek nem játszanak ma már a kucsébernél. Nincs is új kucséber. Mi vagyunk még a régiek, ki bolond erre a pályára jönni?)

– – –

Búcsúzik a sramli is

Bagyikné híres kocsmája megszűnt már itt. Bagyikné elköltözött. Másutt főzi a jó halpaprikást. Albecker a Kereszt téren még nyitva van, de csak napok, vagy hetek kérdése, mikor szalad le a redőny az Albecker-vendéglő ajtaja előtt. Van valaki, aki nem ismeri a sramlizenekart, amely az Albeckernél játszik? A sramli is búcsúzik a Tabántól, télen már más helyiségben éneklik német, magyar vidám strófáikat.

Kenyerét veszti a Kereszt téri Albecker-vendéglő megszűnésével a lekísérő ember. Ősszel, télen, kora tavasszal lámpával állt a lekísérő a kocsma ajtaja előtt, várta a távozó vendégeket. Azokat, akik gyalog akartak lemenni a rosszul világított zegzugos utcák között, a lekísérő kísérte le. Őrá többé nem lesz szükség, a Tabánt rendezni fogják, mindenütt ívlámpák világítanak majd, nem fog senki megbotlani a hepehupás tabáni járdán.

 

LT.

Az Est, 1933. okt. 1.

Csíz Gyógyfürdő Gömör megyében

Csízfürdő. Gyógyterem az ivócsarnokkal.

 

Csíz Gyógyfürdő (Gömör m.)

 

Csíz jód-brómfürdő Gömör-Kishont vármegyében, a MÁV miskolc-füleki vonalán, szelektől védett völgyben fekszik. Tengerszint feletti magassága 174 méter.

Gyógytényezők: Csíznek három forrása van, melyek közül a Themis- és Neptun-források kizárólag fürdőkhöz, míg a később felfedezett Hygiea-forrás ivókúrákhoz használtatik. Ludwig egyetemi tanár legutolsó vegyi vizsgálata a csízi víz 1000 részében 0,428 egység jódot, 1,230 egység brómot és 118,711 egység klórt mutat ki, mely szerint a csízi Hygiea forrás vize jód- és brómtartalomban az összes külföldi, ismert, hasonló források vizét meghaladja.

A víz radioaktivitása is – miként az e téren megejtett vizsgálatok bizonyítják – lényeges, a karlsbadi forrásokéhoz legközelebb álló.

Csízfürdő éghajlata kiválóan száraz és meleg, és így különösen a jódkezelést igénylő betegségeknél rendkívül kedvező.

A fürdő fel van a modern terápia minden kellékével szerelve. Alkalmazásba jönnek: a melegfürdők, hidegvízkúrák, ledörzsölések, izzasztókúrák, szénsavas fürdők, villanyos- és Röntgen-kezelés, soványító- és hízlalókúrák.

Javaslatok: A negyedszázad alatt elért gyógyeredmények fényesen igazolják, hogy a jódkezelést igénylő megbetegedéseknél a csízi víz fürdő- és ivókúra alakjában adagolva specifikum.

Főleg javallt a görvélykórnál (scrophulosis) és annak összes kóralakjainál, mint a megnagyobbodott nyirokmirigyek, nyákhártyák krónikus megbetegedései, görvélyes szembajok, bőrmegbetegedések, ízületi- és csontbajoknál. A szifilisznél, annak kései alakjainál, amilyenek a csonthártya- és csontbántalmak, szifilitikus zsigeri megbetegedések, here-, máj-, agyvelő-, gerincvelő- és idegbántalmaknál. Angolkór, arteriosclerosisnál, nemkülönben csúzos, köszvényes exsudatumok, a női ivarszervek exsudatumai, makacs utókankók szövődményeinél és az idegrendszer megbetegedéseinél, kiváltképp a tabesnél, myelitisnél és apoplexiák után visszamaradt hűdéseknél.

Fürdőorvosok: Kallós Jenő dr. hiv. fürdőorvos, Pazár Andor dr. és Pazár László dr. Az orvosok működésüket május 1-jén kezdik meg.

A telepen működik a M. kir. honvédtisztek gyógyháza, a munkásbiztosító pénztárak és a MÁV különbetegsegélyző pénztárának szanatóriuma, a tanítóárvák szanatóriuma.

A telepen Pazár László dr. vezetése mellett kitűnően berendezett szanatórium működik, hol magánosok és gyermekek kísérők nélkül előnyösen elhelyezhetők. A fürdőidény kezdődik május hó 1-jén és tart szeptember hó végéig.

 

A csízi víz.

 

Lakás és ellátás tekintetében a fürdő minden igényt kielégít. A Horváth-, Margit-, Mária-, Hermin-, Ilona-, Milán- stb. nyaralókban és a fürdőt körülövező község magánházaiban egyszerre 1000 vendég kényelmesen elhelyezhető. Vendéglője elsőrendű és orvosi felügyelet alatt áll. A vendégek szórakoztatására szolgálnak a térzenék, tenisz-, tekepályák, tombolák, tűzijátékok, kirándulások, tánc és egyéb szórakozások. A fürdőn gyógytár, posta, távírda, telefon működik. Kereskedők, iparosok, mosónők stb.

Kedvezmények: orvosok és azok közvetlen családtagjai fürdőket díjmentesen élveznek. Államhivatalnokok és katonatisztek, valamint szegénysorsú betegek az elő- és utóidényekben 50% kedvezményben részesülnek.

Vízszállítás: A csízi víz otthon történő ivókúrákhoz mindenkor friss töltésben kapható a forrásnál, esetleg Édeskuty L. lerakatában Budapesten. 25 palackot tartalmazó rekesz ára helyben a forrásnál 13 korona. Prospektust küld és felvilágosítással szolgál a fürdőigazgatóság.

 

1914.

Népliget, szánkóvasút (tobogán).

Üdvözlet a szánkóvasútról! Budapest, Népliget. Bayer György tulajdonos.

 

1908-ban kérvényezte Bayer György vállalkozó, népligeti vendéglős, hogy szánkóvasutat építhessen ausztriai mintára. A pálya kb. 100 méter hosszú, 15 méter magas volt és négy szánkó haladhatott rajta egymás mellett. Mellette több pavilont is felépített, báb- és majomszínházzal, mutatványoshellyel. Engedélyt kért büfé létesítésére, hogy a szegényebbek is tudjanak enni- és innivalót vásárolni. A szánkóvasút belépődíja felnőtteknek 20, gyerekeknek 10 fillér volt. A színházakba a gyerekek ingyen mehettek be, csak a felnőtt kísérő fizetett.

A tobogán másra is alkalmas volt: Bleriot felszállásakor, 1909. októberében a tornyon ülőhelyeket adott bérbe a repülésre kíváncsiaknak. A jegyár 5 ill. 3 korona volt.

A tobogán kanadai eredetű szánkófajta, akkoriban ilyen néven jött divatba a skeleton és a bobsleigh mellett. A magyarból kiveszett, de több nyelvben megmaradt.