Gundel Károly, Frenreisz István és a Gellért Szálló

Szent Gellért Gyógyfürdő és Szálloda 1930 körül.

 

A szálló éttermének és kávéházának bérlete 1927-ben járt le. Az új bérletre négyen pályáztak, Hámor József, Gundel Károly, Frenreisz István és Czifrák Antal.

Addig Frenreisz István bérelte, de a Főváros nem akarta meghosszabbítani azzal az indoklással, hogy Frenreisznek más vállalkozásai is vannak és ez egész embert kíván. Gundelt se támogatták ugyanilyen okokból, ezért Czifrákot javasolták bérlőnek.

Nagy harc kezdődött a jövedelmező üzletért: Gundel felajánlotta, hogy visszaadja állatkerti vendéglőjének bérletét, ha elnyeri a Gellértet, Frenreisz is hasonlóan nyilatkozott. Vádolták Frenreiszt, hogy eddigi munkája nem volt megfelelő. Ekkor robbant a bomba: kiderült, hogy Czifrák és Frenreisz közeli üzletfelek voltak, így a Gundel-pártiak azt sejtették, hogy Czifrák mögött Frenreisz áll. A kitört botrány hetekig tartott, a különböző bizottságokban és a tanácsban tárgyalták az ügyet, több szavazás is volt, hol Czifrák, hol Gundelt kapott több szavazatot. A jobboldali pártok Frenreiszt, a baloldaliak Gundelt támogatták.

Végül Ripka főpolgármesternek elege lett a folytonos vitákból, segítségével az érintettek leültek tárgyalni és egyetértés jött létre. Gundel kapta a bérletet, cserébe valószínűleg nagy összegű lelépési díjat ígért Frenreisznek, ráadásul az átvett berendezési tárgyakért is pénzt ígért.

Az ügynek nem lett vége: a Ripka által felkért közvetítőt, dr. Kozma Jenőt Frenreisz pártolásával gyanúsították meg, Gundel pedig a leltárba kötött bele, emiatt hét hónapig tartott az átadás, Gundel csak ezután fizetett. Frenreisz ezt kevesellte, pert indított, amit első fokon meg is nyert, a tábla viszont Gundelnek adott igazat. A Kúria új eljárásra kötelezte a táblát, amely végül 1930. szeptemberében elutasította Frenreisz keresetét.

 

A Manin-hasadék

A Manin-hasadék a 80-as évek közepén. Vincze Gyula felvétele

 

Ha Vághévén (Vágtepla) kelet felé fordulunk, néhány kilométer után bejutunk a Nagy- és a Kis-Manin-hegy vadregényes szorosába. Kétoldalt 100-200 méter függőleges sziklafalak között járunk. A Nagy-Manin lábánál fekszik Podmanin falu, innen kapta nevét a Podmanini- (Podmaniczky) család.

 

Manapság:

Szatmárnémeti, a 15-ös huszárok emlékműve

Szatmárnémeti, a 15-ös huszárok emlékműve.

 

A kormányzó képviselőjének jelenlétében felavatták a 15-ös huszárok emlékművét.

Vasárnap (okt. 17.) ünnepélyesen leleplezték Szatmárnémetiben a volt cs. és kir. 15. huszárezred hősi halottainak emlékművét. A leleplezési ünnepen a kormányzót Csatay Lajos honvédelmi miniszter képviselte. Kürtszó jelezte a kormányzó képviselőjének megérkezését, majd vitéz gróf Takách-Tolvay József ünnepi beszédében emlékezett meg az elesett bajtársakról. Az ezred altisztjei és legénysége nevében vitéz Istvánffy Elek alhadnagy mondott beszédet. A koszorúk elhelyezése után a kivonult alakulatok díszmenetben vonultak el a kormányzó képviselője előtt.
A közebéden Hóry András titkos tanácsos a kormányzó úrra mondott felköszöntőt. Hatásos szavakkal méltatta a magyar huszár legendás alakját. Azután a kormányzó úr történelmi munkásságát világította meg.
– Egy nagy magyar lélek virraszt felettünk – mondta befejező szavaiban -, aki mindig bízott a szebb jövőben, a magyarság magasabb rendeltetésében, aki erőt, hitet, reményt nyújtott a csüggedőknek, amikor oly sokszor reménytelenül sivárnak látszott a magyar jövendő. A törhetetlen szent akaratból, egy nagy és erős magyar lélek önfeláldozásából született meg az új magyar lélek, a magyar feltámadás és ennek őre, a magyar honvédelem. És -most itt áll előttünk a nagy katona keményen, harcra készen, tekintete az ezeréves határok felé fordul. Vasmarka keményen tartja a kardot, hogy lesújtson vele a nemzet minden ellenségére. És itt áll körülötte az egységes magyar nemzet harcra készen és fegyelmezetten.

Huszárszellem

Szatmárnémetiben október 17-én leplezték le a 15-ös huszárok valóban kitűnően sikerült hősi emlékművét, Gách István művészi alkotását, hogy a későbbi nemzedéknek hirdesse, milyen is volt a magyar huszár az 1914-18-as világháborúban! A művésznek sikerült a lovast és lovát is úgy megörökíteni, hogy minden öreg katona azt mondta: „Igen, tényleg ilyenek voltunk, így vonultunk hadba, ilyenek voltak lovaink is…”
Ez a szoborleleplezés azonban több volt mint a 15-ös huszárok hősi halottai emlékének megörökítése. Valamennyi régi huszárezrednek, azok szellemének hódolt a messze vidékről összesereglett magyar közönség, mely 22 évig szenvedett idegen megszállás alatt, most megkönnyebbülten nézett fel a gyönyörű emlékműre. Régi nemesi családok tagjai díszmagyarban éppúgy eljöttek hódolni a magyar huszár emlékének, mint az a sok ünneplő ruhába öltözött kisgazda, polgárember, mellén a háborús kitüntetésekkel, aki valaha a sötét atillás, galambszürke csákós ezredben szolgált. Sok volt a megjelentek közt a nő is, hiszen ők is jól tudják, mit jelentett a múltban és mit jelenthet a jövőben a régi magyar huszárvirtus.
Ez a huszonkét év volt oka annak, hogy csak most tudták a szobrot felállítani. A volt ezred tisztjei nagy lelkesedéssel fogtak a gyűjtéshez és szervezéshez, úgyhogy két év alatt elkészülhetett a remekmű.
Ellenfeleink állandóan kárhoztatják a magyar „kasztszellemet”, a „feudalizmust” emlegetve. Sokat beszélnek mostanában az új sorsközösségről is, pedig ez nálunk igazán nem idegen gondolat. Ezt a sorsközösséget mi, öreg huszárok régóta ismertük már és gyakoroltuk is.
Régi szolgálati szabályzatunk is azt mondta: „A közszellem az összetartozás érzetében és azon szükség felismerésében gyökerezik, hogy a személyi érdekeket az összesség javának alá kell rendelni. Az adja a rendi állással járó önérzetet, az ösztönöz kötelességeink szigorú odaadó teljesítésére és fejleszti a legmagasztosabb katonai erényeket. A közszellem folytán leli minden egyes ember dicsőségét az egésznek dicsőségében.”
Érdemes ezeket a mondatokat felidézni, hogy ifjúságunk, de a külföld és ellenfeleink is megtanulják, hogy a sorsközösség érzését régi huszárjaink mindig ismerték. Ezt a tényt különben a legjobban igazolják a szatmárnémeti ünnepély szónokai is. Éppúgy felszólalt a volt ezred rangban legmagasabb tisztje, az arisztokrata altábornagy, gróf vitéz Takách- Tolvay József mint a közhuszárból előléptetett, arany vitézségi éremmel kitüntetett vitéz Istvánffy alhadnagy, régi 15-ös huszárruhájában, az ezred altisztjei és legénysége nevében. Az egytálas szerény díszebédnél, melyet a tisztikar a legénységgel együtt fogyasztott el, Hóry András m. kir. titkos tanácsos, tartalékos hadnagy köszöntötte fel kormányzó urunkat. Utána pedig vitéz dr. Haász Aladár min. osztályfőnök, számos hadi kitüntetéssel díszített tartalékos huszárkapitány az ezred tisztikara nevében szólalt fel.
Éppen ő említette szép beszédében, hogy „a 15-ösöknél az utolsó regruta huszártól az ezredesig olyan barátságos és harmonikus családi egység volt, melynél demokratikusabb berendezést nem lehet kívánni. Tiszt és közlegény felolvadt a közösségben, a lovaskiképzés közvetlensége pedig magával hozta, hogy a tiszt vagy altiszt inkább atyja volt újoncának, mint elöljárója…” A bajtársiasság, testvériség megható példáit mutatja az ezred története. Ezt a megértő testvériességet, ezt a meleg emberszeretetet a magyar huszárszellem követelte. A magyar huszár mindig a tudatos nemzeti kötelességteljesítésnek és áldozatkészségnek volt hűséges megtestesülése. Ezt az áldozatkészséget katonák, akik nem mondtak nagyokat, de nagyokat tettek, azzal bizonyították be, hogy meghaltak értünk. A sok tömegsír Galíciában, Bukovinában, Oroszországban, az erdélyi határon, a hét község fennsíkján mind ezt bizonyítja.
A szoborral szemben kivont karddal felállított lovas díszszázad embereiből is ez a szellem, ez az öntudat sugárzott. Akárhány fiatal huszárnak a mellén is ott volt már a vitézségi érem, mely azt mutatta, hogy az 1941-42-i oroszországi hadjáratban érdemeket szereztek távol hazájukért.
Az összetartozás és sorsközösség helyes felfogásának legszebb példái közé tartozott, hogy a díszmenetnél a kormányzó úr képviselője előtt a régi huszárok élén vonult el a volt ezred tisztikara is feszes díszlépésben, menetoszlopban. A fehér hajú öreg tisztek között volt két altábornagy, egy tábornok, mintegy 40 törzs- és főtiszt. Legnagyobb része egyenruhában, sokan diszmagyarban, polgári ruhában, de mind fegyelmezetten léptek el mint a régi jó időkben, kemény fővetéssel vonultak el a szép szobor előtt, melynek ércalakja nemcsak a régi katonamondást hirdeti: „Valamennyien egyért és egy valamennyiért”, hanem mintha azt is mondaná: „Ne bántsd a magyart!”

Nemes Suhay Imre ny. altábornagy.

A fényképért köszönet Bakai Jánosnak.

Pesti Hírlap, 1943. október 19-20.

Arcanum Digitális Tudománytár

A Bástyasétány Budán

Budapest, Bástyasétány.

 

A közönség köréből

Panasz a Bástyasétányról

Tisztelt szerkesztő úr! Már a múlt évben is akartunk felszólalni, de hát gondoltuk, hogy majd rájön magától is a tisztelt magisztrátus vagy kicsoda.
Tetszik tudni, hogy a Várban levő Bástyasétányt néhány évvel ezelőtt drága pénzen rendezték, aztán fiatal fákkal ültették be a régi akácfák helyett drága pénzen, ezeket a fiatal fákat a tövüknél, hogy a vizet felfogják s meg a szemnek is jóleső pihenő pontot adjon, körülhantolták gyepes földdel – drága pénzen -, felállítottak a sétáló s üdülést kereső közönség kényelmére padokat – drága pénzen.
A bástya egyik köröndjén a katonai zenészek számára építettek egy csinos filagoriafélét, mely a nap égető sugarától vagy kellemetlen időben széltől, esőtől védje a zenészeket; ez is ezer s párszáz forintba került.
No és kérdjük, tisztelt szerkesztő úr, mi történik? A fiatal fákat vásott rossz gyerekek körülforogják, jobbra-balra döntögetve, ráncigálva, cibálva, ami tudvalevőleg azoknak, ti. a fiatal fáknak igen egészséges, aztán a fák tövében levő gyepes földet szintén körültáncolják, a földet és gyepet agyontapossák, szétrombolják. Ez a mulatság meg éppen jól „veszi ki magát”. Arról nem is szólunk illedelmi szempontból, hogy a dadák a gyerekeket, ha bajuk van, a fák tövéhez viszik.
S a padok?
Ki mondja, hogy azok pihenésre vannak odatéve? A gyerekek megrakják csupa játékból porral-sárral, csinálnak azokon a porból-sárból várakat, házakat… A nagyobb gyerekek táncolnak a padokon, keresztül-kasul ugrálva azokon s mikor aztán estve kimegyünk s leülünk, érezzük, hogy valami alattunk gyanús: nézzük, hát vagy poros, vagy sáros minden ruhája az embernek. Sőt nem egyszer, kivált női ruhában helyrehozhatlan kárt is tesznek, aztán leülve hátra akarnánk támaszkodni – szupp! -, hanyatt esünk, mert a pad háta el van gimnasztizálva, letörve. És ez a sorsa, ez a rendeltetése a zenészek számára készült filagoriának is. A rakoncátlan gyerekek egész serege galoppiroz abban, korlátjain le- és felugrik… Tégla- és alapfalazatát, melyen a faalkotmány nyugszik, a le- és felugrásokkal tördelik, rongálják…
Ki látja ezeket? Ki teszen ezekről?
Senki! Hadd romoljanak, elég gazdag a város, fizesse!
Nem akarnánk félreértetni, nem a gyermekek elleni ellenszenv beszél belőlünk. De hát elnézzük az Erzsébet-, a József téren, ahol hasonlíthatlanul több gyermek evickél naponta. Ott a padokra senki nem mászkál, a járóútról, vagy helyekről padra, gyepes részre senki egy világért félre nem lép, rögtön ott a cerberus és megszólítja a gyereket, a dadát meg a szülőt, ha még egyszer akkora úr is.
A bástyának is volna egy felügyelője, de mikor figyelmeztetik, hogy miért nem teszi kötelességét? Miért nézi el ezeket a rendetlenségeket – hisz azért van -, azt feleli: hja kérem, hogyan álljak én perbe azzal a nagyságos asszonnyal, azzal a nagyságos úrral? Nem merek. Ha pedig magunk tettük egyszer-máskor, hogy egy-egy ilyen gyereket megszólítottunk, akkor a szülő zúdította ránk neheztelő szavát: „Mi köze hozzá? A magáé?” Sic. Megtörtént. Hiába mondtuk, hogy az közös mindnyájunké – de nem rombolni.
Felhívnók rá a tisztelt magisztrátust egész tisztelettel a rend, a tisztaság, a fák és közvagyon kímélése tekintetéből: lenne szíves ezeknek a visszás állapotoknak végét szakítani. Jó lenne minden 100-200 lépésre úgy, amint az minden nyilvános sétálóhelyen van, táblákat állítni fel, azokon a közönség figyelmét felhívni, hogy a fák, a padok s a gyep rongálásától stb. büntetés terhe alatt óvakodjék. A felügyelőnek pedig hagyja meg szigorúan, hogy úr – nem úr, ha gyermekei rendetlenkednek, szólítsa meg.
Esetleg igénybe lehessen venni a rendőr közbejöttét is. Csak egy-két példaadás, s majd megszokják a rendet itt is. Elég nagy a bástya. Lehet kár s piszkolás nélkül is eleget futkosni.
Így nincs értelme a fáknak, a gyepnek, és a padoknak. Ha rend, felügyelet nincs, akkor kár a költség, amit hiába kidob a város érettük.

Több várbeli lakos.

Pesti Hírlap, 1893. április 4.
Arcanum Digitális Tudománytár

 

Bellevue Szálloda, Attila út 53. (ma 93.)

A Bellevue Szálloda étterme, Attila út 53 (ma 93.)

Az ötven szobás luxusszálló 1922 nyarán nyílt meg, a tervezője Németh László volt. Szobái a Vérmezőre és a Vár felé, a szálló kertjére nyíltak. Étterem, bár, nagy hall, kivilágított függőkert, a kert végében pedig, a Logodi utca felől fedett fülkék várták a vendégeket. Rengeteg műsort szerveztek: a jazzband, cigányzenekar, komolyzenei koncertek, ötórai tea tánccal, garden party-k, a délutáni hangversenyek külföldről is vonzották a jómódú polgárokat.

A Bellevue Szálló kerthelyisége a fedett fülkékkel. A háttérben a Logodi utca házai.

Eltelt egy év a megnyitó óta és megérkezett az első panasz a luxusszálló éttermére. A 8 Órai Újság ismertette „R. E.” olvasójuk levelét, amelyben leírta, hogy a Bellevue teraszán ebédelt és a magas áraik mellé még 200 koronát felszámoltak a terítékért. A tányérok és az evőeszköz mellett csak egy árva papírszalvéta volt az asztalon. Amikor reklamált, a főpincér rövid gondolkodás után azt mondta, bocsánat, tévedés, itt nincs vászonszalvéta, és lehúzta az összeget. Persze az összes asztalon csak papírszalvéták voltak. Ráadásul a főpincérre is sokat kellett várni, biztos azért, írta a vendég, mert ennyi idő kellett neki bátorságot gyűjteni a számla átadásához…

Inflációs idők voltak, rohamosan emelkedtek az árak, nehéz pontosan összehasonlítani, mennyit is ért akkor kétszáz korona. Nagyjából ezekben a hetekben két deciliter tejeskávé felszolgálva 100 korona, utcán edénybe kimérve 25-30 korona, egy korsó sör 130-150 korona volt, a jó minőségű disznóhús kilója 2000-3500, a túró 600, a tejföl 800, a cseresznye ára ekkor 1000 korona körül volt. A fogaskerekű viteldíját például 1923 nyarán kétszer is emelték. Májusban még harmadosztályon a viteldíj 400-volt, augusztusban pedig már 1000 korona.

A fizetések is emelkednek, de természetesen nem tudják utolérni az inflációt és nagy különbségek voltak: állami vasgyári igazgató 300-360000 koronát, mérnök 100000, művezető, irodavezető 70-100000, portás, hivatalszolga 45-60000 koronát keresett havonta nyár végétől.

Székesfővárosi kórházi ápolónő 10000 koronát kapott ugyanekkor, állami kórházban ugyanaz az ápolónő 60-80000, öregek otthonában 35000, szanatóriumban akár 100000 koronát is kapott. A vasúti alkalmazottak fizetését is körülbelül 60-100000 koronában állapították meg ebben az időben.

A szálloda homlokzata

A háború alatt a szálloda épülete súlyosan megsérült, egyes helyeken teljesen megsemmisültnek nevezik, de a romépületek listáján nem találtam meg, csak az előtte lévő garázst. 1949-ben az újjáépülő házba a Mezőgazdasági Tudományos Központ költözött.

A Bellevue Szálló épülete közvetlenül a háború után (Fortepan)

 

 

 

A svábhegyi templom (kápolna)

A Svábhegyi Szent László templom (kápolna), 1860.

 

Kápolna a budai Istenhegyen

Nagy befolyása van a buzgó szívből eredő imának a csendes magányban. Emeli a lelket, ébreszti és növeli a vallási érzetet a természet nyílt templomában. Mennyivel magasztosabb ez érzelem, ha a természet ölében még imaház is támogatja! Ilyennek nemlétét számos istenhegyi lakosok érezvén, közel két éve a felsőbb hatóságok engedelmével aláírási ívek bocsáttattak ki, s egy kápolna építtetése külön válalkozó választmányra lőn bízva.
A választmány tapasztalván, miszerint télen mintegy 300, nyáron pedig a természet kellemeinek élvezésében testi erősítést kereső nagyszámú budapesti lakosok a lélek erősítését s felvidámitását eszközlő isteni szolgálat hiányát érezik, szent kötelességének ismerte a felhívásnak legnagyobb készséggel engedni. És valóban, hála az égnek, jelenleg már a választmány élére m. báró Eötvös József úr őnagysága állván, e szent ügy kivitelét a legüdvösb siker koronázza. Mert nemcsak elnök úr s Ürményi József őméltósága szép áldozattal ez ügyhez járulni szíveskedtek, hanem Romano bécsi építész úr által készített terve szerint a kápolna építésének ugyanő általa történendő ingyen vezetését kieszközlék. Az épület 28 négyszögölnyi belső területtel, terv szerint tetejével, tornyával, oltárral, belső bútorzattal s festéssel együtt 5000 pftba fog kerülni. Ezen összeg összehozása s gyűjtésére semmi fáradságot nem kímélnek a svábhegyi birtokos urak, nevezetesen Fluk Ede, Karczag-testvérek, Steindl Ferenc és Károly, Emich Gusztáv, Fridvalszky Károly, Sebők Károly, Bujanovits, Patachich Károly, Raicsics, Heidrich , Burger, Mihálfy, Zlámal, Riegler, Berger, Szigligeti, Benza, Sauer t. c. urak, sőt, olyanok is, kik Svábhegyen mit sem bírnak, úgymint Wahlheim János budai polgármester úr őnagysága, Kem Krisztina asszonyság, cs. k. kapitány özvegye, Bartha Károly orvos úr, Steindl Fanni kisasszony, Brunner, Miespach, Emmerling t. urak, főtiszt. Danielik kanonok, főt. Szántóffy prépost, főt. Lopusny Ferenc, pesti egyetemi dekán, Csausz Márton, egyet, orv. tanár, nagyt. Magyarász Ince, Koczányi Ferenc, Mategka Antal kegyesrendi tanárok, Dittrich, Freund, Sonnleitner, Zinner, Kölber-testvérek, Pekáry István, Pollack, Adamovits Ádám, Weidinger és Kimnach budai tanács jegyzői, Raffay cs. k. kapitány, Lechner Vilmos, Mózer Károly, Rajna igen tisztelt t. c. urak részint tulajdon erszényeikből, részint az aláírási ívek elfogadásával, részint anyagok ajánlatával tetemesen segítették a vállalatot. Ezeken kívül Wahlkampf Károly úr vaslemezből tetőt, Szabó József úr, budai asztalos nagy ajtót, Warságh úr pedig a nagy oltárképet elkészíteni ingyen vállalkozott. Több asszonyságok s kisasszonyok, kiknek becses neveiket hírül adni annak idejében el nem mulasztandjuk, készítményeikkel a kápolna belső díszét emelni szíveskedendék. De ezen napról napra öregbedő szent ügy gyámolítására s e már régen érzett szükség mennél előbbi kielégítésére a budai város nemes tanácsa és községe az első jótevők közé méltán sorozható. Mert ő ugyanis, mint gondos atya, lakóinak nemcsak anyagi, hanem szellemi szükségeire is figyelmet fordítván már akkor, midőn a svábhegyi telkeket eladásul kiosztotta, a legszebb, Svábhegy közepén levő telket visszatartván a lakosok közszükségeire, úgymint templomra, tanodára, paplakra tűzte ki, s ezt ez évben, midőn egyiknek kiviteléről a lakosok komolyan gondolkoznak, a svábhegyi birtokos uraknak február 9-én ünnepélyesen általadta. Ezen alkalommal a szükséges határpontok kijelölése után elnök ő nagyságának kedélyes asztalánál mindnyájan vendégei lévén szinte több oldalról áldozatok tétettek. Nevezetesen dr Patachich Károly úr, a kápolna védszentje, Nagyboldogasszony augusztus 15-re választatván, ezen dicső ünnep mennél előbb megülhetésére 1500 számkövet megajánlott. Megjegyzendő, hogy Patachich úr már azelőtt az egész építésre szükséges homokot aláirt, s két szentmisét alapított. Tekintetes Kulmann úr pedig közbuzgalom által felhevülve ezen közel álló célnak valósítására a nála lévő útitárcáját kihúzván Karcag gondnok úrnak általadta, s abban lévő minden pénzét, 17 Ft 50 kr-t felajánlotta. Valóban ily s hasonló lelkesedéssel felkarolt ügy mellett az emberiségre az óhajtott siker, a jótevőkre Isten áldása el nem maradhat.

Halványi János, 1854.

* * *

A budai Istenhegyi kápolna, s ünnepélyes felszentelése október 7-én.

A budai Svábhegyet ősidőkben „Istenhegynek” nevezték, mely elnevezés onnét eredt, hogy őseink e hegy tetején mutatták be századok előtt, akkori vallásos szokásaik szerint az egy élő istennek áldozataikat, ez elnevezést Buda városa 1847-ben jegyzőkönyvileg elfogadta, mit a legújabbi „Széchenyi hegy” elnevezéssel még eddigelé nem tőn.
Istenhegy és bájos vidékén a nyárilakok s paloták oly sűrűn emelkednek, hogy az rövid idő múlva már népes községet alkotand. Szükségessé válván az imaház építése, annak eszméjét tiszt. Halványi János úr karolta föl 1852-ben. A város ingyen adá a telket s báró Eötvös József elnöklete alatt (kinek a hegyen szintén gyönyörű nyári laka van) egy bizottmány alakult, mely a jótékony adakozás útján emelteté e díszes kápolnát, mely „Szent Lászlónak”, hazánk nagy királyának nevét viseli (…)
E díszes kápolnát okt. 7-én szentelé föl Magyarország hercegprimása. Seregesen tódult az ünnepélyre a testvérfőváros lakossága, s mind a hegyi birtokosság, mind Buda város tanácsa ünnepi magyar öltönyeikben jelentek meg, a magas pontifikáns elfogadására, ki fényes kísérettel teljes díszben vonult pompás országnagyi fogatával a hegyre, melynek utcáin a nemzeti, prímási és városi zászlók lobogtak.
A diadalkapunál a nép ezrei zajos éljenekkel üdvözlék bíbornok-érsek őeminenciáját, ki, midőn a szentelési szertartást elvégezve a Szózatot zengő néptömeg közé kilépett, örömét nyilvánítá a közönség részvéte fölött, s szavait igy fejezé be: „Megadtuk Istennek, ami az Istené, igen helyes, hogy a hazának is megadjuk, ami a hazáé. Éljen a nemzet!”
Ezután a nép és ifjúság nem távozott el a szeretett főpap oldala mellől, hanem a Szózat zengése s nemzeti zászlók lobogtatása mellett kiséré le a hegyről budavári primási palotájáig.

1860.

* * *

Istenhegy

Dédőseink folyók partján,
Hegyek ormán áldoztanak,
Ligetek, erdők árnyain
Szent tüzeket gyújtottanak.

S mi beolvasztánk e szokást
Szertartásunk szentségibe,
Közös kápolnát építünk
Hegyek, erdők közepibe.

Országúton s bármely helyen,
Melyhez szent eszme vonz, csatol,
S a múlt, jelen vagy a jövő
Szellemének varázsa foly,

Hol az Istenanya képe,
Magyarország védasszonya
Édesanyai szívvel néz
Tereád, magyarok hona!

S akárhol és bármi messze,
Mindenkor és mindenfelől
Hitet, reményt, szeretetet
Áraszt Isten szerelmiből…

Ily szellemben áll e szent hely
Imahajlék e hegy fokán,
A budai örök hegyek
Egyik legszebb oromzatán.

S midőn az ország érseke
E hajlékra kenetet ád,
Áldást, közös vigasztalást,
Lelki színmézet, szent imát.

Ugyanakkor a nép forr
Vágyát imába olvasztja,
E hegyet Istenhez vivő
Égi lépcsővé avatja.

A nemzet benne vallásos
S hazafi-örömét leli
S az emlékezet legszentebb
Könnyeivel fölszenteli!

Lisznyai Kálmán

Sobri Jóska és családja

A Sobri-család Vas megyében. A kép Walzel Ágoston kőnyomdájában készült 1846-ban.

 

Sobri-család Vas megyében (népismertetés)

Élelem legboldogabb pillanatai közé számítom azon, emlékezetemben még most is tündéri álomkép gyanánt feltűnő időt, midőn múlt nyáron Balatonfüredről Hertelendi Károly, a Balatongőzhajózási Társaság igazgatójának szíves meghívására és kalauzolása mellett szép hazánk egyik legszebb tájékát, a Zala megyében fekvő tapolcai völgyet, ezen, Kisfaludy Sándorunk lantja által megdicsőített regényes, klasszikus földet meglátogatám. Annak idejében e folyóirat hasábjain bővebben fogom azt a t. közönséggel megismertetni, most felvett tárgyamhoz képest csak azért idézém fel e bájvidék emlékezetét, mert midőn annak kebeléről elszakadva Füredre visszautaztam, a badacsonyi kikötőnél véletlenül Horváth Ede cs. kir. kamarással, hazánk egyik leggazdagabb arisztokratájával – de mi sokkal nagyobb érdeme – a jó ügy egyik hű bajnokával és szeretetre méltó nejével valék szerencsés megismerkedni, kik értesülvén utazásom céljáról s látván a parasztok által indzsellérnek nevezett daguerreotypistám működését, Vas megyei lakhelyük, Baltavárra oly megjegyzéssel hívtak meg bennünket, miszerint itt nemcsak a táj szépsége, de folyóiratom népismertető iránya miatt a híres Sobri Józsi élő atyja és testvérei is érdekelni fognak. E figyelmeztetés következtében nem feledkeztem meg a szíves meghívásról és később Deák Ferenc csendes lakhelye, Kehidáról egyenesen Baltavárnak vettem utamat, hol is a legszívesebb fogadtatásban részesültem.
A gyönyörű fekvésű falu daguerreotyppali fölvétele nem sok bajba került, azonban a Baltavárhoz közel, báró Mikos széplaki pusztáján lakó Sobri családot arra bírni, hogy célomhoz képest csinos, ünnepi ruhába öltözve a Horváth uraság kastélyába jöjjenek, nagy utánajárással sikerült. Eleinte az együgyű pásztornépnek nem eléggé világosan magyarázá meg a gazdatiszt, hogy mi végből kellene bejönniük, s vonakodtak a meghívást elfogadni. A híres haramia atyja, az Öreg kanász hihetően így gondolkodott: hátha azért akarnak bennünket ezek a pesti furfangos urak lefestetni, hogy netalán ezáltal a zsiványéletet vitt fiú és testvér miatt az atyafiakat is bajba keverjék. S valóban, több ízben kellett utánok küldeni s a rábeszélés egész hatalmát irányukban használni, míg végre Sobri Józsi atyja és két testvére a Horváth uraság udvarában megjelentek. Meglepő volt rám nézve látni a világhírű haramia édesatyját, a 75 éves jámbor kanászt szelíd, becsületes arcával, a mostani ifjakat kigúnyoló erőteljes, férfias termetével. Egy, az Isten szabad ege alatt magasra nőtt ép tölgy állott előttem, melyet az idő vihara nem volt képes görbére hajlítani, megtörni. És én nem akartam hinni, hogy e szép, egészséges fa romlott, férges gyümölcsöt termett volna. Amint az öreg Sobrinak szeme közé néztem – melyből a legtisztább s legjobb lélek derűje sugárzott elő – meg voltam győződve, miként haramia fiának is hasonló becsületes, vagy legalább nem megrögzött gonosz embernek kelleti lennie s legföljebb is fiatalkori könnyelműsége, sorsa, a körülmény rakott lábai elé oly köveket, melyekbe okvetlenül meg kellett botlania, mit aztán a bárgyú sokaság a bűnök legfeketébb színével volt hajlandó bemásolni. És hogy jól vélekedtem, az alább előadandók igazolni fognak.
Midőn egy évtizeddel ezelőtt Sobri Józsi a dunántúli szép hegyek rengeteg erdőségeiben mint elhírhedt haramiavezér uralkodott s merényes kalandjait, csínyeit a megrémült s e vonzó érdekű tárgyon mégis szeretettel csüngő népnek nagyított, kicifrázott előadásai után hallám, ifjúkori képzeletem világában a legélénkebb rajongással támadtak fel azon ábrándos eszmék, miket bennem a részint szóbeli mesékből, részint könyvekből eltanult regényes haramiatörténetek, Zöld Marci-, Angyal Bandi-féle hősködések, s különösen Schiller „Haramiái”-nak hatása előidézett. Ekkor még Sobri Józsi a legköltőibb színben tűnt fel előttem, s mivel azt mesélték róla, hogy százféle alakot öltve s cserélve ki jár szerteszét az ország minden részében, és hogy félezred katonával is szembe mer szállani, valami roppant nagy embernek, óriási hősnek képzeltem őt. S bár később e túl merész képzelet fenncsapongó lángjait a valónak mindinkábbi megismerése jóformán kihűté bennem, mégis kiváncsi valék a híres kalandor szülőföldjét, tartózkodása helyét és különösen vérrokonait annyival is inkább meglátni, mert ez utóbbiak megismerése által azon zavaros, homályos történetet, mely Sobriról még most is különféleképp regéltetik, lehetőleg tisztába hozni remélem, és mert a rokonok jelleméből, viszonyaiból egy kis lélektani tapintattal a haramiára is könnyebben lehet némi következtetést vonni, végre pedig e pásztorcsaládban hű képe látható a dunántúli, különösen a Vas megyei magyar nép egy osztálya életének, sajátságainak.
Ki az e szöveghez mellékelt kép alakjait megtekinti s az aláírásból megtudandja kilétüket, akaratlanul is hozzájuk kapcsolandja, közéjük képzelendi Sobri Józsi alakját, szellemét, s leginkább emiatt fogja őt érdekelni az ősapa és az oldalán álló két testvér. Én is éppen így vagyok ezzel, s azért ne csodálja a nyájas olvasó, ha a képen nem lévő haramiáról többet fogok írni mint rokonairól, kik ugyan ővele – bár pályájuk különböző -, bizonyos elválhatlan szellemi összeköttetésben állanak. Ezektől s Zala és Vas megyékben több olyanoktól, kik Sobri Józsit már mint bujdosót is személyesen ismerték, igen hiteles és valószínű adatokat hallottam a nagyhírű haramia életéről, miket saját nézeteim kíséretében fogok egy láncba összefűzni.
Sobri Józsi Vas megyének sűrű vadon erdőkkel borított, hegyes-völgyes szélén, báró Mikos széplaki jószágán, az úgynevezett endrődi majorban mint kanászbojtár növekedett fel szinte pászkorkodó apja, Pap István mellett, kit azért neveztek el Sobrinak, mert Sobor nevű majorságból költözött át ide. Most már 75 éves, de még mindig fiatal erejű atyját e vidéken a legrégibb időktől fogva mindenki úgy ismeri, mint kötelességének pontosan megfelelő hű szolgát, mint legbecsületesebb, legjámborabb embert, ki még sohasem esett hibába, s ki oly vallásos, hogy midőn lelkipásztorát egyházi öltönyében a sík mezőn elhaladni a távolhól megpillantja , legelő nyáját elhagyva a templomba siet, itt tüstént térdre borul, s a legbuzgóbb áhitatosságba merül. Ezen igazi magyar arcszabású szép öregembernek minden szava jámbor, jó szívet, természeti okosságot, tiszta lelkiismeretel árul el, s ezért a vidéken nemcsak a köznép, hanem az uraságok által is becsültetik. Ily istenfélő jámborságban növelte ő fel két fi- és egy leánygyermekét, Józsit, Jancsit és Bözsét. E két utóbbin – kik képünkön atyjuk mellett láthatók – fogott is az atyai jó példa, ők csendes, erkölcsös életűek, a csinos termetű, jelentős arcú, bátor tekintetű és beszédű Jancsi nem akarván jobb lenni apjánál, kanászkodik, s még eddig hibába nem keveredett. Bözse, kin most már csak egykori szépségének nyomai látszanak, kezével egy juhászt boldogított, s mindketten házaséletben vannak, melyen Isten áldása megfogamzott. Azonban István gazdának első szülött fia, Józsi, kivált a többi közül, pedig az ő szívében is csak oly jóindulatot, oly nemes hajlamokat olta a természet és az istenes növelés, mint akárki máséba, sőt, gyermekkorában oly vallásos volt, hogy az erdők sűrű bokrai közt, hol a nyáj legelészett, gyakran térdre omolva imádkozott jó apjával. De Józsi igen takaros, szálas legényke volt, s emellett eleven ésszel, magasabb képzelőtehetséggel s tűzerejének, férfias bátorságának érzetében lángoló tettvággyal bírván amint felserdült s megemberesedett, büszkeség és dicsvágy fejlődött ki benne, mi, ha művelt embernél nemes irányt vesz, jóra és nagyra vezethet, de rossz iránytól elsodorva veszélyessé válhatik. A sors, a körülmény úgy hozta magával, miként Sobri Józsi élete az utóbbi helyzet örvényébe ragadtassék. Az ördög megkísérté őt, s nem volt elég ereje ennek ellenállani. A 18 éves Sobri Józsit némely kóbor rossz cimborák egy ízben arra szólították fel, hogy menne velök a Bakonyba néhány darab sertést elhajtani, illetőleg lopni. Az istenfélő Józsi e merény végbevitelétől eleinte vonakodott, de a rossz cimborák gyávaságot vetvén szemére, ez hiúságát sérté, s dicsvágyát annyival is inkább felingerlé, mert a puszták szabad, de műveletlen fiai inkább életmódjukkal járó hősi tettnek mint sötét bűnnek hajlandók tartani az Isten szabad ege alatt mintegy közös birtoknak tekintett állatok fortélyos elsajátítását. Sobri tehát leginkább legénykedésből, csak azért, hogy merényével szert legyen a „derék cimbora” névre, de különben is kalandokra hajlandó tüzes, nyugtalan vérénél fogva beleegyezett a társak kivánatába, távolról sem sejdítve azon következéseket, melyek e lépéséből rendkivüliségök dacára is oly természetes láncolatban fűződtek egymás után. És nem csupán véralkata, dicsvágya, hanem a fiatalságnak oly könnyen megbocsátható tetszelgő hiúság is erősen ösztönzé őt e lépésre. Sobri Józsi szép legény volt, a vidék leányzói majd’ meghaltak érte, de szegény lévén nem bírt annyi pénzzel, hogy természeti bájait takaros ruhával, egy cifraszűrrel, bokrétás gombakalappal, muszkapremes dolmánnyal s patyolatinggel még inkább emelhesse, s a piperét szerető hölgyek előtt hetyke, csinos legényhez illőleg megjelenhessék. Az elhajtandó sertések árából pedig egy kis piperérevalót remélt, s őt is, mint már sok ágrólszakadt becsületes magyart, a szegénység ördöge a szegénylegények ezredébe hurcolta el, ha nem is kötélen, de legalább mézesmadzagon. Elment hát a mi Józsink erőltető, zaklató cimboráival disznót lopni, s a merény kezdetben sikerült neki, de miután a gaztársak azonfelül, hogy elcsalták, a lopott jószágnak még eladását is egyedül rábízták, a megkárosított tulajdonos az eladásnál nyomába jött a lopásnak, és Sobri Józsi mindamellett, hogy a cimborák igen csekély osztalékban részesíték, kénytelen volt a kárt megtéríteni (szegény jámbor atyja fizette meg érte az egészet) s azonfölül a megye börtönében töltendő két évi fogságra és sok pálcaütésre ítéltetett.
Nem annyira a lopás mint inkább e büntetés elhatározó befolyással volt Sobri életére. Mint tudva van, rosszul rendezett börtöneink javítás helyett még inkább megrontják a büntetett egyén erkölcseit, s a verés elnyomja a nemesebb érzelmeket. Sobrira különös hatást lett a börtöni élet: ez ugyan az ő erkölcsét sem javítá, sőt, pusztai nyers egyszerűségéből kivetkőzteté, de szívéből a nemesebb érzelmeket nem irtá ki, mert börtöne kínos poklában őrangyalként védé őt meg a szerelem. A természet erőteljes, szép fián ugyanis megakadtak a csinos szombathelyi porkolábné szemei, ez szenvedélyes szerelemre gyulladt iránta, s a női kegy által pártolt rab egyszerre csak azon veszi magát észre, hogy régi kívánsága szerint hófehér csipkés patyolatruha födi tagjait, kezén a nehéz béklyók helyett könnyű lánc csörög, s még ez is a legédesebb szerelem rózsaláncával van eltakarva. Fogva volt ő s mégis szabad vala, mert a porkoláb háza körül kellett szolgálatokat tennie, de azért úri módon élt, rab volt ő, de minthogy az általa meghódított porkolábné szívbörtönében kapott helyet, a szenvedés ürömpohara helyett az örümélvek kéjserlegét ürítgeté.
E szerelmi viszonyt a nép költészetmúzsája csakhamar énekbe önté s a nép ajkain még mai napság is ekként hangzik arról a nóta:

Sobri Józsi a pincében,
Kalamáris a kezében,
Csak azt írja levelében,
Porkolábné az ölében,

Porkolábné aranybárány,
Aranybetű van a vállán,
Aki aztat elolvassa,
Sobri Józsi neve rajta.

Porkolábné fejketeje
Aranycsipke az eleje,
Az sem az ő pénze ára,
Sobri Józsi vette rája.

Sobri Józsi kaszát lopott,
Abból sarkantyút vágatott,
Udvaromban meg ne pendítsd,
Bús szívemet ne szomorítsd.

Ezen boldogító szerelmi viszony nem engedé Sobri szívét a börtön falai közt s a pálcaütések alatt sem megkeményedni, sőt, gyöngédebb érzelmeket költött fel benne s győzelmének öntudata büszkévé tette őt. Emellett az ügyes nőveli társalgás s azon körülmény, hogy egy rabtársától írni és olvasni megtanult, egy kis műveltséget s nagyobb életrevalóságot kölcsönze neki, szóval, a börtönélet különös átalakító behatással volt reá, úgy, hogy mikor a két év elteltével kikerült e képezdéből, családja és a környék emberei alig ismertek reá, ki szennyes, rongyos gúnyáját a börtönben tiszta és cifra ruhával cserélvén ki, igazi nyalka, délceg betyárként, kész kalandorként tért vissza házi tűzhelyéhez. A vidék népe, ki előtt Sobri Józsi úrias szerelmi kalandja miatt most már egészen regényes színezetben tűnt fel, csak felőle beszélt. A hölgyek fülig szerelmesek lettek belé, legénytársai irigy szemmel néztek a feleltök annyira kitűnőre, a rossz cimborák „próbált emberként” üdvözölték s tisztelték őt, és talán csak előrelátó öreg apját ejté aggodalomba e szerencsésnek tetsző fordulat.
Mindez Sobri Józsit elbízottá, vakmerővé s még inkább dicsvágyóvá tette. Úgy tetszett neki, mintha a hízelgő vaksors szüntelen ezt susogná füleibe: különb legény, több ember vagy sorsosaidnál! Te arra vagy hivatva, hogy első légy köztük s vezérként fölöttük állj! Ne légy szolga, ha szabad úr lehetsz, az erdők és bércek független ura! És e titkos sugallalot valósítani sietett egy borzasztó eset – Sobrinak második ballépése, mely tulajdonképp az elsőnek természetes következménye volt. Egy megférhetlen természetű juhászbojtár mint irigye, gyűlölő ellensége, sértegeté hiúságát s oly kiszámított gonoszsággal üldözte őt, hogy a különben is heves véralkatú és büszke Sobri egy ízben, borozás közt, mint mondjuk, szerelem dolgában rendkívül megbántatván általa, ezt, mint halálos ellenét, mámoros ingerültségében agyonlőtte.
Sobrinak ezen, inkább heves véralkata miatt s emberi gyarlóságából, semmint megrögzött gonoszságból elkövetett vértette nagy büntetést vont volna maga után, s azért jobbnak látá Józsi elbujdosni az erdők mélyébe, s rabság és akasztófa helyett szabad, sőt, uralkodói életet és önkéntes halált választott. Így lett ő haramiává , szegénylegénnyé, mire őt egyfelől a csábító szerencse, másfelől balsorsa, sötét végzete vezeté. Azonban Sobri koránsem volt közönséges, aljas haramia. Ügyessége, bátorsága, parancsoló tekintete, kitűnő testi-lelki tulajdonai miatt több bujdosó, nagyobbára pásztornépből s szökött katonákból állt gyülevész sereg csatlakozott hozzá, kik vezérül választék öt, s mindenben szolgai hódolattal engedelmeskedtek neki. Sobriban mint haramiában legszebb, legnemesebb jellemvonás volt az, miszerint a szegényeket soha nem bántotta, sőt, még társai erőszakoskodása ellen is hatalmasan oltalmazta. Többi közt egyik társa az erdőben egy vásárra menő szegény pórnőt mindenéből kifosztott: ezt Sobri megtudván a rablót pajtásai előtt mintegy elrettentő példaképen főbe lőtte. Szeretett szülőföldének vidékei biztosítva volt általa minden megtámadás ellen, úgy, hogy még a környék urai sem félhettek tőle. Történt, hogy egyik szegénylegény a társai közül birkát orzott a széplaki uraság nyájából, erről is értesülvén Sobri, a széplaki csapszékbe összegyűjté társait s a tolvaj feje fölött ítéletet tartott: ezt először is borral kínálta meg, ezután elővéve ezüstfokosát, három sorban egymás után úgy elverte őt, hogy az kínjában a földre rogyott. Ezért a vidék uraságai nem haragudtak Sobrira, a köznép pedig egész a bálványzásig szerette őt. Egy uraság beszélte nekem, hogy oly bizalommal viseltetett iránta Sobri, miként néhányszor, midőn több vendégei voltak, megjelent udvarában s az egész vendégsereg előtt szépen furuglyázott, dalolt és táncolt, azonban az uraság inasának őrt kellett állnia, hogy ha üldözői jönnének, jelentést adjon. Az általa biztosított urak, ha beküldött hozzájuk, szívesen adtak neki kenyeret, húst, bort és lőport. Ő nagy kincs, sok pénz összehalmozására nem vágyott, csak annyi kellett neki, amiből nyalkán ruházhatta magát s társaival együtt szegénylegényesen megélhetett. Csak a gazdagabb papokat és zsidókat rabolta ki, ha módját ejtheté s az ezektől elsajátított pénz- vagy jószágból éldegélt. Jó öreg apját titokban sokszor meglátogatá, ez intette őt, hogy hagyna fel veszélyes életmódjával, s ő olykor könnyek közt sóhajta fel: „nem lehet, apám, mert félek a veréstől, vagy a gyalázatos akasztófahaláltól!” Ha szelídebb büntetőtörvényünk volna, valószínűleg megadta volna magát, mert, miután nagy rablásokat nem vitt végbe, néha oly ínségben volt, hogy még szegény apja is segíté őt egypár forinttal. Sobri híre-neve az egész országban elterjedvén sok oly rablás, gyilkolás történt az ő rovására és nevében, melyeknek eszközlője, végrehajtója nem ő vala és a tömérdek mendemonda, mit felőle mint „hipp-hopp ott legyek, ahol akarok”- féle ördögről s magára kaméleoni színeket öltő haramiáról regéltek, még inkább rossz véleményt támasztott iránta, főleg a távolabb vidéki közönségben, kik borzasztó rém, pusztító ostor gyanánt tekinték őt. Ellenben a nép, főleg vidéke népe más szemmel tekinté hősét, kiben ők nemcsak a regényes színezetű kalandort, az erdők kis királyát, hanem mint a szegényekért bosszútálló, a gazdagokat büntető nemezis jobbkezét véghetlenül szerették és tisztelték. Bizonyságul szolgál erre az, hogy a nép soha nem üldözte őt, sőt, a pandúrok, katonák elöl gyakran menekülést eszközölt neki. Aztán dicsőítésére mindenféle szép nótákat szerzettek, daloltak, melyek közt például a következő versek igen jellemzők:

Sobri Józsi zöld erdőben
Sétál szegény! Cifra szűrben,
Fokosát vállára veti,
A világot csak neveti.

Pörge kalap a fejében,
Nap ne süssön a szemébe,
Pörge kalapját emeli,
A babáját megöleli.

Sobri Józsi híres zsivány,
Kit elfogni már sok kíván,
Kerek, piros az arcája,
Jaj beh illik a csók rája!

És nemcsak versekben, de még népszínműben is meg van dicsőítve Sobri, s főleg a karzati közönség országszerte nagy részvéttel fogadá őt a színpadon. A dunántúli népnek Sobri iránti rokonszenvét nem kis mértékben tanúsítja az, miszerint különösen a vasi, somogyi és zalai pórifjúság nagyobb részint még most is Sobri divatja szerint öltözködik. A képünkön látható Sobri Jancsit – Józsi testvérét – kevés kivétellel e viselet díszíti, mely a következő kiegészítő részekből áll: nagy galléros szűr, sokszínű, de leginkább piros cifrázattal rendkívül kiteremtettézve, gomba alakú kalap tarka szegéllyel s bokrétával, muszkaprémes dolmány, igen bő s hosszú rojtos gatya, némelyiken piros sujtásos csizma, a fül körül csinosan font vagy göndörített haj. Asszonyaik viselete annál egyszerűbb s nemigen magyaros, kevés szép arcát lehet köztük találni, jól termett deli férfiaik leginkább az Isten szabad ege alatt lakó dologtalan pásztornép sorában tűnnek föl. Sobrira nézve meg kell még említenem, hogy egy gazdatiszt, ki mint haramiát többször látta őt, röviden ily jellemrajzot ada róla: Sobri szép szál legény volt, minden mozdulatát ügyesség, rátartiság bélyegzé, őt az Isten is arra látszott teremteni, hogy uralkodjék s vezérileg parancsoljon. Nyílt, derült arca bátorságot, férfias elhatározottságot fejeze ki s szemeiből éles, átható nézés sugárzott elő. Mindez oly impozáns tekintetet ada neki, hogy ha haragjában olykor csak ránézett valamely társára, ez már reszketett tőle s mindamellett is a legnagyobb hűséggel ragaszkodtak hozzá. Sobri haláláról semmi bizonyosat nem lehet tudni. A megrémült ország megnyugtatása végett azt híresztelték felőle, miszerint sok hasztalan üldözés után egy ízben a katonaság megtámadta bandáját, s miután Sobri nem talált rést menekvésre, agyonlőtte magát. Ezen hír bizonyosságát azzal akarták erősíteni, hogy a holttestben apja is ráismert fiára, de azt öreg apja tagadta előttem, valamint, ha eziránt törvény útján kérdeztetett volna, csakhogy fiát tovább ne üldözzék, a holttestet bizonnyal fiáénak állítandá lenni, és így Sobri halálának hírét én legalább mesének tartom, s azoknak hiszek, kik azt állítják, hogy, miután bandáját szétverték, Szlavóniába vonult s álnév alatt még most is ott kanászkodik. Ezen gyanúmat apjának is előadám, s szeméből is kiláttam, hogy fia még csakugyan életben van. Némelyek azt is híresztelték, miként a haramiabandának valódi vezére nem Sobri, hanem bizonyos mágnásnak betyár fia lett volna. Lehet, hogy ezen nagyúri kalandor megfordult körükben, de a valódi vezér mindig Sobri Józsi volt.
A Sobri által lakott vidék népének ismertetéséhez egy pár érdekes adatot szerezvén befejezésül közlöm azokat nyájas olvasómmal. E nép a hegyet fölötte kedveli, a hajléknak (így nevezik a pincét) kulcsát a gazda mindig magával hordozza, az asszony és gyermekei kizárásával. Csak néha, nagyobb ünnepeken ballag férjével az asszony. Öröm ilyenkor látni őket. Egy-két hörpentés után, mikor még nincs sok felöntve a garatra, teljes megelégedés, nyugalom ül ki arcaikra, s ha valamely becsületes embert a hajlék közelében meglátnak, szívesen kínálják. „Igyék komám, adott az Isten – így szólnak ők -, aztán majd a telit is megkóstoljuk, van még egy fával (így nevezik a hordót), abba igen jó bort vertem össze.” A téli napokban késő este megérkezvén férj vacsoráért űzi, hajtja feleségét, és ha rögtön nem teremti elő, azonnal vállai között tapogat a gazda. E vidékről beszélik, hogy egy nő félvén ura haragjától mindig a kályha közé szokta tenni annak így könnyen elővehető vacsoráját. Egykor történt, hogy midőn a nő kontyát szappanban áztatá a kályha között, éjjel megjött az éhes gazda s vacsoráért kiáltozott. A megdöbbent nő a szokott helyre utalta férjét, hol vacsoráját tartogatni szokta. Eledele helyett a részeg férj a szappanos kontyot vette elő és minden teketória nélkül mohón hozzá látott, de miután sokáig rágódott rajta, s a gyomor nem akará bevenni, a fogainak nem engedelmeskedő kontyot irgalmatlanul földhöz csapá, összeszidván nejét, miért nem főzte meg jobban a húst. Másnap reggel tűnt ki, hogy felesége kontyán vásította a fogát. Ebédet csak nagyobb ünnepeken esznek, reggeli- és estelivel eltöltözvén. A magyar szót igen sajátosan, vontatva ejtik ki, különösen a hosszú é elibe mindig i-t tesznek, p. o. iédes, kiérem. A fiatalság – kikben még a régi magyar vér pezseg – igen ingerlékeny, a külvidékiekkel minden csekélységért harcra kelnek s egymást mód nélkül eldöngetik. Ily nép közt nem csoda, ha oly egyéniség is terem, mint a világhírű Sobri volt.

Vahot Imre, 1846.

A Szentföldi Múzeum épülete a Heinrich István utcában

Százszorszép nyaraló, Heinrich István u. 5.

 

A háború előtt sok budai nyaralót a tulajdonosok eleve bérbeadási céllal építettek. A módosabb pesti polgárok a jó idő beköszöntével családjukat kiköltöztették a zöldbe, maguk pedig ingáztak munkahelyük és két lakásuk között.

E ház tulajdonosa Szénásy Béla volt, 1936-ban vette meg tőle a „Ferencrendi Custodia Jeruzsálem” 50000 pengőért. A mellette lévő kisebb ingatlant tulajdonosa, Weisz Lázár, 1937-ben adta el 32000 pengőért a ferenceseknek. A házat átalakították és utána ebben működött a Szentföldi Ferencrendi Zárda és 1936. októberében ebben az épületben nyílt meg a Szentföldi Múzeum. A kiállított műtárgyakat azok a művészek készítették, akik a Szentföldön jártak. Ezen a telken kezdték el építeni a Magyar Szentföldet, a szentföldi épületek másait, hogy azok is részesülhessenek az élményben, akik nem tudnak eljutni oda. A szinte a semmiből létrehozott központ Majsai Mór ferences szerzetes, szentföldi biztos (1891-1987) szervezőkészségének köszönhető. Nem rajta múlt, hogy nem sikerült befejeznie munkáját.

Ebben a villában történt 1929-ben, hogy Szénásy cselédje a szobába benyitva tetten ért egy betörőt, aki mindent otthagyva kiugrott az ablakon. A fellármázott környékbeliek utánaeredtek, utol is érték, de nem tudták elfogni. Kerékpárral elmenekült, de ekkor már egy autó is követte, röviddel később pedig a biciklis rendőrjárőrök elkapták a Hidegkúti úton. Megbilincselve vitték a kapitányságra, a Lánchídon viszont kilépett a két rendőr közül és beugrott a Dunába. A már majdnem megfulladt Gagi Endre szabósegédet kimentették, életre keltették és bevitték a rabkórházba.

 

Manapság: