Glück Frigyes 1926-ban megbízta Markup Béla (1873-1945) szobrászt, hogy a Gugger-hegyi sétaúton lévő oroszlánkövet faragja valóságos oroszlánszoborrá. A szobor talapzatára a Nemzeti Hiszekegy szövegét véste. Más források szerint a mellette felállított kőpad támlájára került a vers. A költségeket Glück Frigyes állta.
A fénykép a Tolnai Világlapjában jelent meg.
Arcanum Digitális Tudománytár
József királyi herceg beszéde a Margit-híd szárnyhídjának avatásán, 1900. augusztus 19-én:
„Nagyméltóságú miniszter uram (Hegedűs Sándor)! Néhány esztendeje éppen százados évfordulója volt annak, hogy felejthetetlen édes Atyám, József nádor e szigetet mint kietlen vadont, mint ligetet a Duna közepén, vette át. Ő akkor, szó s tettel a székesfőváros és Budapest lakossága irányában kertté alakította át.
Ámde azóta sok idő telt el. Budapest székesfővárosa gyönyörűen fejlődött és hatalmasan terjedt és e keretbe az akkori szigetkert már nem illett bele. A leghálátlanabb ember lettem volna, ha nem iparkodtam volna a székesfővároshoz illeszteni e szigetet. Hiszen itt, e városban nevelkedtem, itt töltöttem boldog gyermekéveimet, itt ifjúkoromat (riadó lelkes éljenzés) és itt keletkezett bennem az az őszinte, benső ragaszkodás, amely e város minden polgárához fűz. Iparkodtam tehát e szigetet a mai korszak színvonalára emelni és Isten segítségével sok fáradozás árán némileg sikerült is.
De volt még egy nagy akadály, amely annyira megnehezítette Budapest polgárságának e sziget megközelítését: csak vízi út állott rendelkezésre és ennélfogva éppen azok, akik egész napon át a városban végzik fáradságos munkájukat és azután keresnek egy helyet, ahol jó levegőben üdülhetnek, csak nehezen, nagy időveszteséggel és kevés kényelemmel férhettek hozzá. Ezen most segítve van. A magyar királyi kormány, amely tiszta hazafiságtól áthatva minden alkalmat fölhasznál arra, hogy az ország javát előmozdítsa, hogy e székesfővárost emelje és minden jó és hazafias törekvésében támogassa, létrehozta e hidat, egy oly remekművet, amely Budapest székesfővárosának ebbe a kertembe könnyű utat nyitott.
Fogadja ezért a magyar kormány legőszintébb, legbensőbb hálámat. Fogadja főképpen Nagyméltóságod legőszintébb köszönetemet azért a buzgóságért és erélyért, amellyel most az utolsó időkben e mű létesítését előmozdította. Fogadják hálámat mindazok az urak, akik e mű létesítésében szakértőén és szorgalommal buzgólkodtak. Az Úristen áldása legyen e művön, de legyen mindazokon is, akik annak létrehozásában közreműködtek és mindenekfölött a magyar kormányon, amely mindenkor hazánk javát mozdítja elő. Isten éltesse a magyar kormányt és azokat, akik e híd építésében közreműködtek (élénk éljenzés). Uraim! Engedjék meg, hogy mint e sziget birtokosa ezen a hídon önöket átvezessem az én földemre és ott kedves vendégeimül láthassam (viharos, lelkes éljenzés).”
Nehéz leírni e szavak hatását. A királyi herceg katonás keménységgel beszélt, de minden szavából kiérzett, hogy e szavak magyar szívből fakadnak. Magyaros előadása s az a meleg szeretet, amellyel Budapestről beszélt, föllelkesített mindenkit. Mikor boldog gyermekéveiről, ifjúságáról, a fővárosi polgársághoz való ragaszkodásáról szólott, Budapest polgármesterei csillogó szemmel néztek össze s önkéntelenül kitört ajkukon az éljenzés, amely sokáig megakasztotta azután a szép beszédet.
Egy majd’ kétszáz éves riportot mutatok be. Egy zugligeti házban egy öreg francia katona mesél Napoleonról. Végigolvasva megfigyelhetjük, hogy alakulnak mesévé a valós történetek:
NAPÓLEON.
Vasárnap volt s a kellemes májusi nap éltető sugári engem, a huzamos idő óta szobalevegőben sínylődőt is kicsalának az illatos szabad ég alá. Barátja nem lévén a zajos társaságoknak, lépteimet a Zugliget legtávolabb s csöndesb része felé irányzám, bánatos keblemet a viruló természet bájölében új életörömre s élvezetre ébreszteni óhajtó. – Messze haladék már a hegyek közt, midőn tompa moraj, távul villámok s a szárnyra kelt szellő közelgő égiháborút jelentőleg, a vihar elől hajlék keresésre intének. Kettőztetett gyorsasággal folytatám tehát utamat s épen a zápor kezdetekor léptem egy csinos alakú házacskába, örvendvén vihar előli szabadulásomon. – A ház tulajdonosa – külsejéről ítélvén vagyonos kapás volt – nőjével, gyermekivel néhány barátja és szomszédnéja társaságában borral s kaláccsal rakott asztal körül ülve – és egy ősz kapás beszédére figyelve lelém. Beléptem zavart nem okoza, a háziasszony nyájas udvarisággal széket nyújtott, a férfiak megbillenték süvegeiket, s az említett agg befejezvén borzasztó regéjét a zugligeti barlang hajdani haramiáiról s kísértetiről, egy férfias korttyal nedvesité beszédtől száraz torkát. „Nem szeretem az ily borzasztó történeteket, félelmet okoznak ezek,” – szólt a háziasszony, gondosan szorítván kebléhöz mosolygó csecsemőjét. – „Igaza van szomszédasszony, én sem szeretem az efféléket hallani, – mondá egy teljes arcú, tüzes szemű ifjú, kit vadásztáskája, öltözete s lábainál fekvő vizslája vadásznak lenni gyaníttattak -, inkább szeretem a nagy emberek nagy tetteit hallani. Viktor úr, kérem, beszéljen valamit Napóleonról a nagy francia császárról”.
„Már estveledik, – felele a megszólított falábú ősz vitéz -, pedig nem szeretem a nagy férfi győzelmeit megcsonkítani.”
„Meséljen valamit Napóleonról, jó Viktor úr” – esengének többen, s Viktor, az öreg katona – ki, mint később megtudám, hajdan a nagy corsikai győzelmes zászlói alatt harcolt, s már számos év óta Budán lakik, megholt nője szülőhelyén, annak rokonai gyámoló körében -, teli töltvén poharát, készült a nagy hős életéről beszélni.
Napóleon élete eléggé ismeretes ugyan, de még sem vélem untatónak egy agg vitéz és szemtanú népszerű előadása után a tisztelt közönség elibe terjeszteni azt. Hibás német szóejtéssel de hő lelkesüléssel beszélt az öreg francia, én – mennyire tehetségemben áll -, egyszerű erőteljes előadását és sajátos kifejezéseit híven fogom követni.
,,Lássátok barátim – kezdé az ősz bajnok jobb kezére könyökölve s bal lábát messzire kinyújtva -, Napóleon Corsikában született, Corsika pedig egy francia sziget, melyet olasz nap melegít, hol minden forr mint szüretkor a must, s hol az emberek minden szánakozás nélkül öldösik egymást csupa szokásból. De ez nem tartozik a dologhoz, hanem tudjátok-e, ki volt Napóleon anyja? Nem? – Halljátok tehát: Napóleon anyja szép, de egyszersmind furfangos eszű asszony volt, s fogadást tőn, mely szerint gyermekét az isteni szolgálatra vala nevelendő, hogy ezáltal azt minden veszélytől mentté tehesse, s miért? Mivel a lebetegültét előzte éjszakán a világot lángba borulva látta – álmában. Ez volt ám az álom s mit lehetett mindent belőle jóslani! Az anya tehát kéré Isten kegyét fia számára azon föltéttel, hogy ez porba tiprott szent hitét ismét lábra állítsa. Ez vala az egyezés s mind két részről híven meg is tartatott. Értettétek-e, barátim? Egyedül ezen egyezésből lehet csak megmagyarázni mindazokat, mik később történtek. Természetfölötti dolgokat fogtok mindjárt hallani. – Ezen egyezés, hihetőleg egy más titkos egyezéssel egyesülten, tevé Napóleont sérthetlenné, mert lássátok barátim, ő a repkedő puska- s ágyúgolyók közt oly nyugton sétált fel s alá – mint mi húsvét második napján Gellért hegyén a repülő almák között -, a golyók százankint söprék le fejeinket, de bezzeg Napóleon feje előtt már messziről kitértek. Kár, örökös kár, hogy megbecsülhetlen titkát nem közlé senkivel s megszenvedé Duroe, Bessieres, Lannes legjobb vasgyúró barátinak elestét. – Végre abból is nyilván kisül természetfölötti lénye, hogy soha káplár vagy kapitány nem volt, nem bizony kedves barátim, ő huszonhárom éves korában már tapasztalt vén generál volt, midőn Toulon bevételénél megmutatá az öreg elhízott katonatiszteknek, hogy nem egyedül az ősz haj tulajdona a bölcseség s hogy nem tudnak az ágyukkal bánni. – Ezután rövid idő múlva mint főparancsnok az olasz sereghöz jutott, melynek se kenyere, se lőszere, se saruja, se ruhája nem volt, egy sereghöz, barátim, mely meztelen volt mint vidám háziasszonyunk tenyere.
„Barátim – így szólott hozzánk a kis sovány emberke -, itt vagyunk együtt, de mint látom nem legfényesb állapotban. De föl vígan, tizennégy nap múlva győzni fogtok s újonnan lesztek ruházva, de gyermekek, ugyancsak emberül kell ám talpalnotok, mert Mailandban vannak az új ruhák s rakott élésházak.”
És mi talpaltunk, hasunk korgott, mégpedig oly hallhatólag, mint boldogult feleségem orsója – de megszorítottuk övünket, s vígan koplaltunk -, így állottunk mi, harmincezer fáradt, félmeztelen, éhes fickók szemközt nyolcvanezer hízott kevély ellenséges legénnyel. Most Napóleon, kit akkor még Bonaparténak híttak, valamit – magam sem tudom mit – lehelt belénk, s éjjel-nappal vígan dögönyöztük az ellenséget. Montenotte, Millesimo, Mondovi, Lodi, Roveredo, Arcole, Rivoli láták mint vertük őt s mi legcsudálatosabb, mi elfáradtunk a verésben, az ellenség pedig egész béketűréssel hagyta magát veretni, generáljai nem tudták már, hová bújjanak, mert Napóleon mindenütt föltalálta őket s ezerötszáz franciával tízezeret is elcsípett egyszerre közülök, mégpedig minden fáradság nélkül. Szóval miután már mindent elvettünk tőlük, mi az elvételt megérdemlé, beszálltunk a parasztokhoz pihenni, kik igen szerettek bennünket, s az asszonyok is, mert – köztünk legyen mondva az olasz asszonyok igen okos asszonyok voltak. – Jövő évben két csata után sétálva Bécsbe értünk, minden kegyért esdeklett, s a béke megkötteték.
– Tehetett volna egy közönséges ember ennyit? Nem! Isteni segedelemmel vihetni csak ilyeket véghöz. – Ezután egybehívá Napóleon legderekabb bajtársait – én is köztük valék -, s így szóla hozzánk: „Barátim, Aegyptust nekünk szánták, hogy egy óranegyed alatt nyeljük el, de mi egyszerre egy perc alatt fogjuk azt elkölteni. Minden közkatona kap legalább egy hercegséget! Előre!” – Előre! Rajta bajtársak! Kiáltának a káplárok, s Toulonba értünk, mert tudjátok meg, barátim, arra megy az út Aegyptusba. Akkoron az angolok hajói oly sűrűn úszkáltak a tengeren mint háziasszonyunk levesén ma délben a zsírgyöngyök. De Napóleon ezzel mit sem gondolt s így szólott hozzánk: „Nem fogják ők hajóinkat látni, mert tudjátok meg: generáltoknak csillaga van az égen, mely biztosan vezérlendi vitorláinkat. – S úgy lett. Útközben mulatságul elcsíptük Máltát, s hipp-hopp Aegyptus országba értünk. Ez ám az ország barátim, ott a legkisebb táborszem is százezer emberből áll s temetőhelyeik olyan magasak mint a Svábhegy, ők pyra- miseknek nevezik azokat, a tojásokat pedig kemencébe dugják s ott kelnek ki a csirkék ezrenként, de olcsóbb is ám Aegyptusban a csirke mint nálunk a Horváth-kertben.
Midőn rendbe álltunk a szárazon, így szólott hozzánk Napóleon: „Gyermekim! Ezen ország földi istenek birtoka, melyek iránt tiszteletet kell mutatnunk, mert a francia minden ember barátja legyen, ha a haszon úgy kívánja, s a népeket csak üsse, ne pedig nyomorgassa. Harapjátok meg ujjaitokat, hunyjátok be szemeiteket s eleinte semmihez ne nyúljatok enyves kezekkel, mert később úgyis minden mienk lesz. Rajta, előre!”
-S előre mentünk barátim, s kedvünkre döngettük mindenütt a kopasz mamelukok sorait, pedig egy valóságos angyal harcolt mellettük. Bámultok? Nem tehetek róla, barátim, de higgyétek, el igazat szólok: angyal harcolt velök, s ezt nem is kell csudálni, mert hiszen mért ne lehetnének török angyalok is. Mody-nak hitták a mamelukok ezen angyalt s szentül hívék , hogy egy szürke lovon nyargalt le az égből s lovával együtt sérthetetlen. De nem használt ez semmit, mi Mody angyal dacára is mindig győztesek valánk s messziről futottak előlünk a pogányok.
Már most szóljatok, természetesen ment-e ez véghöz? Nem. Napóleon több volt mint ember, mert angyalon – habár pogány volt is az – diadalmaskodott. – Azonban, mialatt mi verekedtünk s egyik győzedelemről másikra röpültünk, Abukir alatt az angolok semmivé tevék hajóhadunkat, mert különben nem tudtak bőrünkhöz férni. De Napóleon, kinek fejében kelet és nyugat egyesült, kit a római pápa kedves fiának, Aegyptus ura pedig kedves atyjának nevezett, ezért kétségbe nem esett, hanem eltökélé India elvételét, hogy az angolokon bosszút állhasson, egyszersmind elveszett hajóhadát újjal pótolhassa. Keresztülvezetett tehát bennünket a Vörös tengeren, mint Mózes a zsidókat, ázsiába. Ott vannak ám országok, barátim, szemeink mindenütt csupa aranyon s drágaköveken akadtak föl, s hogy kezeinket nem tettük üresen zsebbe, úgy vélem, eskü nélkül is elhiszitek. Éppen legjobban kezdénk örvendni boldogságunknak, midőn az átkozott Mody a pestissel frigyet kötött s nyakunkra küldé ellenmondást nem szenvedő kvartélycédulával. – Megállj! kiáltott a sors, s a haldokló katonák háromszori kemény ostrom után se valának képesek Szt. Jean d’Acre várát elfoglalni. A döghalál kifogott rajtunk, nem lehetett ám ahhoz szólani: „nesze egy kis gyomorerősítő, menj tovább!” Az egész hadsereg, sőt talán az egész világ irgalmatlanul beteg volt akkor, egyedül Napóleon maradt eleven, ép s virgonc, mint háziasszonyunk nyugtalan kis Pistája. – Ez ismét új bizonysága annak, hogy Napóleon természetfölötti lény volt.
A’ mamelukok, a döghalál közepette megtudván, hogy egész táborunk egy nagy kórházból áll, vérszemeket kaptak s utunkat elállani bátorkodtak. Napóleon nem szenvedheté a hívatlan kísérőket, megparancsolá tehát Junotnak, ki keményebb bőrrel vala ellátva mint többi generálja, tisztítaná meg az utat, s Junot száz emberrel tönkre tevé a basának egész seregét, mi pedig baj nélkül értünk fő hadiszállásunkra Kairó városába. De már most hagyjuk a szegény beteg katonákat pihenni a kairói kórházakban s tekintsünk át a tengeren. Napóleon távullétében Franciaország vérét kegyetlenül szítták azon párisi emberek, kikre a katonai zsold, kenyér s ruházat fölötti gondviselés vala bízva és elhagyták a szegény katonát éhen veszni, mit sem akarván gondolni az egész világgal, csak a nagyravágyásnak hódoltak s törvényt kívántak szabni még a királyoknak is. Élhetetlen emberek voltak azok, kedves barátim, kik ahelyett, hogy fegyvert ragadtak volna, telhetlen tátott szájukat töltögették a szegény sanyargó katona vagyonával. Hadseregeink tehát természetesen mindenütt megverettek, Franciaország védtelen határai nyitva állottak az ellenségnek, s mi volt mind ennek oka Egy ember híjával volt Franciaország. Látjátok, barátim, azért mondám: ember híjával, mert többnyire embernek nevezék őt, pedig ez nagy kábaság volt, mert kinek csillaga van az égen, az nem lehet oly közönséges ember mint mi. – Megtudván Napóleon Franciaország mostoha állapotját a híres abukiri ütközet után, hol egyetlen oszlállyal megvert huszonötezer pogányt, – ez volt utolsó mennykőütése Aegyptusban -, visszatért Fortuna nevű kis hajócskán oda, mert tudta, hogy csak ő mentheti meg az elnyomott országot. De jól megjegyezzétek barátim, titkon ment el közülünk, mert különben mi őt erővel visszatartottuk s keleti császárnak tettük volna. A főparancsnokságot Kleber generálra, egy derék katonára bízta, de ez nemsokára meggyilkoltatott, s gyilkosát nyársra húzták, mert Aegyptusban nincsenek akasztófák. Napóleon azalatt egy lépéssel Franciaországban volt s kiszállott Anglia orra előtt kis hajócskájából. – Szóljatok barátim, természetesen történt ez?
Megérkezvén a katonák atyja Parisban, rútul lehordá a sok ingyenélő tintanyalót, ezek berzenkedtek s meg akarák ölni, de bezzeg megjárták, Napóleon kiugratta őket az ablakon s magát első consullá téteté. Már most megtartá anyja fogadását vagyis teljesíté, mert hisz az Isten is minden veszélytől megóvta őt. Helyre állítá tehát a vallást s megnyittatá a rég zárva volt templomokat. Ezeket végezvén Olaszországba röpült s Marengonál oly nótát fütyöltetett ágyúival, hogy az egész világ meghallotta, Európa pedig ijedtében fúrólyukba is bútt volna s reszketett mint háziasszonyunk fölséges aludtteje! Egyik ország visított: én nem játszom többé, a másik sóhajtott: én már megelégszem a leckével, s így a közönséges béke megkötteték. Napóleon pedig a böcsületrendet alapítá, melynek jelét itt mellemen láthatjátok.
Most mi is visszajövénk Aegyptusból, de mint vala elváltozva minden. Mint generált láttuk utoljára Napóleont s most mint császár lépett élőnkbe. Úgy segéljen! Franciaország szerette őt valamint lyánkák a szép huszárkáplárokat. És nemcsak oly közönséges császár volt ám ő mint mások, hanem maga a római pápa által koronáztatott meg. De majd el is felejtem a legnevezetesbet. Napóleonhoz egy vörös ember szokott járni, legelőször a syriai pusztában jelent meg s ezen szavakat mondá: „Meg vagyok elégedve”. Második megjelenése a marengoi győzedelem után történt, hol a csatamezőn térdre esve így szólott: „a világot lábaid előtt látandod heverni, s franciák császárja, olaszok királya, Hollandia, Spanyolország, Portugália s Illyria ura, Németország védje s lengyelek szabadítója leendesz.” – Lássátok, barátim, ezen vörös ember Napóleon sorsa volt s ezáltal beszélgetett csillagával. Eleinte nem hittem ezt s mesének tartottam, de Napóleon maga is megvallá – mint másoktul hallám -, hogy rendkívüli esetekben megjelen neki a vörös ember s hogy többnyire a Tuilleriák tetején tartózkodik. Koronázása előtti éjjel harmadszor jelent meg a vörös ember s ekkor tökélyre vívék a régi egyezést.
Koronázása után Mailandba ment a császár s fejére tevé az olasz koronát. Ott kezdődött még csak igazán a katonák mennyországa, minden közember ki olvasni tudott, tisztté lett. Nyugpénzek, hercegségek s más egyéb gazdag ajándékok, melyek Franciaországnak egy fillérjébe sem kerültek, úgy hullottak közünkbe, mint háziasszonyunk borsókarói közé a zápor. A hadsereg oly állapotban vala, milyent még a világ nem látott soha.A császár pedig mindezen nagy költség mellett pincéit színig tölté arannyal, hidakat, palotákat, utakat, tudósakat, törvényeket, hajókat s révpartokat csinált, s egész Franciaországot kirakathatta volna arannyal. Bezzeg barátim! Ha Budát kiraknák arannyal, nem lenne ám az út oly döcögős, de ugyancsak sokszor kellene újítás és igazítás. – Midőn már egész kényelemmel ült trónján s magát minden kérkedés nélkül Európa parancsolójának nevezheté, eszébe jutván négy férfi s három asszony testvére, így szólott hozzánk egy napiparancsban: „Gyermekim! Igazságos-e, hogy a császár rokoni föltartják kezeiket mint koldusok? Nem. Akarom őket is enyimhez hasonló fényben látni. Elkerülhetlen szükséges tehát mindeniknek közülök egy királyságot meghódítani, hogy a franciák mindenen uralkodjanak, őrseregem előtt az egész világ reszkessen, s hogy Franciaország ott fekhessék ágyba, hol neki nyugodni kedve lesz!” – „Jól van! – felelé a sereg -, le nem fekszünk, míg szuronyinkra királyságokat nem tűzünk. – Hah barátim! Ez ellen már nem szólhatott senki, de higyjétek, nem is volt kedve senkinek ellentmondásra, mert ha Napóleon a holdvilágot kívánta volna, úgy segéljen, én másztam volna fel érette, de szerencsére ezt nem kívánta. A királyok, kiket meglátogatni szívesek valánk, kegyetlenül vakarták fejöket, de mi ezzel mit sem gondolván, oly rémítőleg verekedtünk, hogy mások bizonyosan kifáradtak volna bele, de a franciák, barátim, minden új csatában új erőt nyernek, s azonfelül született bölcselkedők, kik nem gondolnak vele, ha mindennap kétszer meg kell is halniok. Úgy van, barátim! Örömmel és zúgolódás nélkül haltunk meg mindnyájan, s még a haldoklók is nevettek azon változásokon, melyeket Napóleon a Geographiában csinált.
Most egy kört rajzolt az agg katona a lábával a földön. – Lássátok, barátim, ha ide mutatott a császár s ezen szókat mondá: ez királyság legyen, azonnal az lett belőle. Az volt ám fölséges idő! Az ezredesek generálokká, ezek tábornokokká, a tábornokok pedig királyokká lettek. Még most is él ezek közül egy, ki szavaimat igazolhatja. Szóval minden katona, ki olvasni s írni tudott, született herceg volt. Én, ki ezeket beszélem, tizenegy királyt s egy egész sereg herceget láttám Parisban, kik, mint sugárok a napot, környezék Napóleont. – Én minden csatában részt vettem, s pedig minő csaták voltak azok! Austerlitz, Wagram, szóval, barátim, nincs háziasszonyunknak annyi csirkéje, mint amennyi csatákban én s Napóleon harcolánk. S mindezekből nyilvános, hogy a nagy császár égi karddal viaskodott. De mindemellett nem felejtkezett ám meg katonáiról, úgy szerette őket mint tulajdon gyermekeit, s híven atyailag gondoskodott minden szükségeikről, noha fölségednek nevezték, s kenyeres pajtásinak szokása szerint csak az országlásról kell vala gondolkoznia. De ő leereszkedett hozzánk, minden katona így szólítá meg: mon empereur! ez annyit tesz: császárom! s ő minden fesz s hideg kevélység nélkül felelt kérelminkre, mindnyájunkat ismert ’s ma selyemágyon, holnap hideg havon feküdt velünk, szóval ő megérdemlé magas rangját. Én, ki most itt veletek beszélek, láttam őt sokszor kényelmesebben ülni az ágyún mint háziasszonyunk ül a puha széken, no de igaz, ő nem tartott kisgyermeket ölében. Egyet nem vagyok képes magamnak megmagyarázni, halljátok csak: valahányszor ő hozzánk szólott, mindig tűz futotta el belsőnket, s félelem nélkül rohantunk a halál torkába, s ezen szavakkal: éljen Napóleon, vígan adtuk ki lelkünket. – Természetes volt ez? Nem! Napóleon nem volt közönséges ember.
Most már jó renden állott szénája, csak császárnéjával nem ment jól a dolog, miért? Mert nem akart örököst szülni, kénytelen volt tehát szegény Napóleon tőle megválni s magát új házasságra szánni. Elvette tehát Ausztria császárjának leányát s csakhamar fia született, kit már – képzeljétek csak -, születésekor római királlyá tett. Ki meri közületek mondani, hogy ez természetesen ment véghez? Senki.
Minden örvendett most, csak a muszka császár haragudott, hogy nem lett Napóleon sógorává, s halálos elleninket, a szalagmérő angolokat, kiket már rég készültünk meglátogatni, segíté s bujtogatá ellenünk. Napóleon bosszankodott s ezen szavakat intézé hozzánk: „Katonák! Európának minden fővárosa hatalmatokban volt, csak az angolokkal szövetkezett Moszkova van még hátra. Már most, hogy Londont és Indiát, azon vízipatkányok aranybányáját elfoglalhassuk, okvetlenül Moszkovába kell mennünk. Röpültünk a jegek országába, hurrá kiáltással fogadtak bennünket mindenütt s a kozákokat a gőzkocsi sem érhette volna utol, úgy szaladtak előttünk. A vörös ember most ismét megjelent Napóleonnak, szakálla alól e szavakat mormolván: „fázni s mégis izzadni fogsz, térj vissza”, de ez mit sem használt, a császár ércfeje más tanácsára nem hajolt, s mi egy véres csata után, melyben huszonötezer francia szállt örök álomra, Moszkova égő falai alá értünk. A sűrű füst elhomályosítá az eget, Napóleon nem láthatá csillagát, barátinktól elhagyattunk, S a világokat elnyeléssel fenyegető roppant tábor apró, rendetlen csoportokra szakadozva, félig fagyottan sietett-vissza Lengyelország felé. A császár vérkönnyeket sírt, látván a győzedelmet eltávozni a francia sasoktól. Így értünk a Beresináig, hol egyedül hidászink ügyessége menté meg éltünket. Ezrenkint hullottak megfagyva halomra emberek s igás barmok, egyedül a nagy császár nem fázott, szóljatok barátim: természetesen történt-e ez ?
Azalatt, hogy mi fáztunk, Parisban összeesküvést szőttek elleneink, mit Napóleon megtudván, oda sietett. Alig tette ki közülünk lábát, azonnal vége volt a rendnek. Tábornokink egymással gorombáskodtak s ostobaságokat halmoztak parancsolatikban és ez igen természetes vala, mert Napóleon úgy meghízlalá őket arannyal, hogy már járni is alig tudtak. Minden cél nélkül tántorogtunk tehát fel s alá az országutakon, inkább szegény rablócsapatokhoz mint Napóleon Aegyptusi hőseihez hasonlók. Végre, midőn már legmagasb fokára jutott a rendetlenség, köztünk termett imádott császárunk egy sereg újonccal, kik igazi kutyák voltak, mert minden embert megharaptak, s most víttuk az óriási dresdai s lüczeni véres csatákat.
Mi természetesen mindig győztünk. Napóleon már ismét tisztán kezdé látni csillagát, s Európa újra reszketni kezdett, de fájdalom, diadalmunk nem vala tartós. A császár csillagát Londonból eredt sűrű kőszéngőz rejté el, az angol vízipatkányok csalfaságaik által annyira vivék a dolgot segíttetve a kislelkű párisi polgárok által, hogy a tuilleriák ablakiból fejér zászló lobogott, a Bourbonok győztek s Napóleon a fontainebleau-i kastély lépcsőjén hív katonáitól kénytelen volt búcsút venni.
„Katonák! – még most is hallom őt, higgyétek, barátim, úgy sírtunk mindnyájan, mint háziasszonyunk kisfiacskája, ugyan nyújtson emlőt neki, hiszen saját szavamat se hallom sivalkodása miatt. Úgy van, barátim, mindnyájan zokogtunk, meg a sasok szeme is el elhomályosult, a zászlók földön úsztak mint temetéskor szokás, no de hiszen nagy temetés, a császárság temetése volt az! Így szólott hozzánk, zokogókhoz a szomorú császár: ,,Katonák! Lipcsénél árulás, itt hasonlag azáltal győzettünk meg, de ne búsuljatok, az égben, a bajnokok honában ismét lá- tandjuk egymást. Védjétek gyermekem, rátok bízom őt. Éljen második Napóleon!
Ezután mérget vett be a császár, mégpedig annyit, hogy három hadsereg is bele halt volna, de ő életben maradt. Szóljatok, természetesen történt-e ez? Mármost minden megváltozott: Napóleon tökéletesen meg levén győződve halhatlanságáról, nyugtan hajókázott egy szigetbe, ott kissé pihent, s csakhamar ismét megjelent Franciaországban, husz nap alatt Parisba ért s minden ismét a régi állapotban volt. Mi, katonák pedig dalolva röpültünk a francia sasokkal Waterloo alá, de – engedjetek meg barátim, szavam eláll, nem szólhatok tovább, csak ennyit mondok még: Franciaország elveszett örökre. Napóleon vörös embere átment a Bourbonokhoz, császárunk pedig messze a tengeren túl egy vad sziklára záratott, hol addig kell maradnia, míg a vörös ember hozzá ismét visszatérend, mert az csak mese, hogy Napóleon meghalt, ó nem, barátim, ő nem fog meghalni soha. Éljen sokáig a nagy császár, a derék katona, ki minden közkatonát gyermekének nevezett. Éljen sokáig!
Nagy Ignác
Rajzolatok, 1835.
Az üdülő új szárnyát 1982-ben adták át, így ezerszemélyes lett és évente tizenháromezer vendéget fogadhatott.
A háború után 1958-59-ben újították fel, az elkészült fürdő 1959. november 5-én nyílt meg. A vizet a Lukács-fürdőből kapja, legnagyobbrészt a Király-forrás táplálja.
József Ferenc kir. hercegék új otthonában.
Szombaton megtartott esküvőjük után Passauból hajóval jönnek haza. Megérkezésük után ünnepi mise lesz a Mátyás-templomban. Estélyen mutatkozik be az új főhercegnő a magyar társaságnak. – Nagy egyszerűséggel rendezték be az új pár rózsadombi villáját.
Szombaton délben Porosz-Sziléziában, a Boroszló melletti Sybillenortban József Ferenc kir. herceg huszárkapitány örök hűséget esküdött Anna szász királyi hercegnőnek. A polgári házasságot a Bezirksvorsteher hitelesítette, az egyházi szertartást pedig nagyon egyszerű formák között Ágost volt szász királyi papsága végezte el.
Ezzel a házassággal két hatalmas dinasztia között levő szoros kapcsokat fűzték bensőségesebbé. A magyar kir. herceg fia a szász királyleánnyal kötött házassága révén szorosabb rokoni viszonyba került hatalmas fejedelmi famíliákkal, a Bourbonokkal, a portugál királyi családdal, a Kóburg-góthai, szász-meningeni, weimari, a bolgár királyi családdal, a Hohenzollernekkel és még egy sereg arisztokrata famíliával. A házasság abban a kastélyban történt, amelyet a körülötte levő negyvenezer holdas birtokkal a szász király a braunschweigi hercegtől örökölt.
Nyomban az esküvő után a fiatal pár vonatra ült és Boroszlón, Drezdán, Regensburgon keresztül Passauba utazott. Ott várt reájuk a Magyar Folyam- és Tengerhajózási Társaságnak Zsófia kir. hercegnő nevét viselő pompás gőzöse. A hajó már úszik lefelé a Dunán, hogy itt a pesti közönség szeretetteljes figyelme közben partra juttassa József Ferenc kir. herceget a legújabb magyar királyi hercegnével. Hosszú út vezeti a fiatalokat hazájukba, nagy gonddal berendezett otthonukba. A hosszú utat a politikai helyzet, Közép-Európának zavaros újrarendezése okozza. Fél Németországot kell a nászutasoknak beutazniok, hogy hazajöhessenek, mert a demokratikus cseh állam megtagadta a Habsburg-sarjtól még az átutazási vízumot is.
Ez a ridegség okozza, hogy az esküvő olyan nagy egyszerűségben folyt le. A vőlegénynek egyetlen hozzátartozója se lehetett jelen. Csehországon nem utazhattak keresztül, a hosszú német út pedig százmillió koronánál többe került volna A fölösleges nagy kiadásokat megtakarítandó, József Ferenc kir. herceg egyetlen kísérővel utazott el Szászországba. Kettőjük útja így is tizennégymillió koronába került.
Itthon az Eötvös téri állomáson fogadják a fiatalokat az örömszülők és mindazok, akiket tisztelet és szeretet fűz József nádor ünnepet ülő leszármazottjaihoz. És itt Pesten csatlakozik a fiatalok mellé rendelt udvartartás: Bolza Rezső gróf kamarai elöljáró és Czóbel Mária bárónő, az Anna kir. hercegnő mellé szolgálattételre rendelt udvarhölgy.
Amilyen egyszerű volt a sziléziai esküvő, olyan pompázatos lesz az ifjú pár bevonulása Budapestre. A hajó már hétfőn éjszaka megérkezik a főváros elé, de nem fut be a városba, hanem ott marad valamelyik sziget partján és csak a reggel beköszöntésekor indul meg újra, hogy pontosan kedden délelőtt tíz órakor megérkezzen az Eötvös téri kikötőhídhoz. Rövid fogadtatás után a fiatal pár a fogadásukra megjelenőkkel autókon a Petőfi téren, Piarista-házon, Dorottya utcán, Hunyadi János úton át a budavári Mátyás-templomba hajtat. Isten házába vezet első útjuk, ahol frigyüket Csernoch János bíboros-hercegprímás áldja meg. A misén a közönség is részt vehet, azután a fiatal pár a Rózsadombon levő otthonába vonul vissza. Délután Schioppa Lőrinc pápai nuncius látogatását fogadják.
Este József kir. herceg, tábornagy és Auguszta kir. hercegasszony budavári palotájukban estélyt adnak, amelyen menyüket a magyar társadalmi élet kiválóságainak bemutatják.
(A fiatalok otthona.)
A fiatal kir. hercegi pár számára József kir. herceg a Rózsadomb legmagasabb pontján megvásárolta az Aranka-utca 10. számú házat. Valósággal uralja és megkoronázza ez a palotaszerű ház a rózsadombi villatelepet. A kir. hercegi villa a polgári céllövölde és Marczibányi tér felett van Buda legszebb részén. Magas vasrácsos kőkerítés határolja el az utcától, ahonnan szerpentines lépcsőút vezet fel a kör alakú, emeletmagasságban levő teraszra. A márványkőből épített meredek teraszfalat sűrű repkény fedi be, amely tovább húzódva a palota falán tör a magasságba. A repkényt már megzúzta az ősz csípős levegője, százféle színben kelleti magát. Buja zöldtől vérpiros bíborig váltakozik a folyondár ágas-bogas sűrűsége és vet nemes reflexet a sárgásfehér falaknak.
A háromemeletes palotának széles, nagy ablakai engedik be a házba a napsugarakat. Tetszetős kis erkélyek, fedett verandák sorakoznak az emeletek során, fenn a tetőzetről pedig kis tornyocskák nyúlnak a magasba.
Egy műépítész építette a maga számára a házat, de a luxoriózus palota túlhaladta igényeit. Tőle Erdődy Lajos gróf vásárolta meg, majd eladta egy Amerikából hazatért hölgynek, aki viszont a fiatal kir. herceg javára lemondott róla és továbbadta a fenséges urnak. A szükséges átalakítások után fogtak két hónap előtt a palota berendezéséhez. A nagy háznak csak igen kis parkja volt és ezért a mögötte levő és az Ürge utcára nyitó telket is megvásárolták és ezt most parkíroztatják. Az utca felől erről fehér olajjal befestett fakerítés határolja az újonnan szerzett telekcsíkot.
Az Újság munkatársának József kir. herceg megengedte, hogy fia leendő otthonát megtekinthesse és arról beszámoljon a közönségnek. A palota belsejében egész sor szoba és terem várja lakóit. A berendezés felette egyszerű. Semmi fellengős túlzsúfoltság, semmi azokból a múzeális érdekességekből, amelyek a többi pesti villákban fel vannak halmozva. Nagyon kevés szőnyeg, négy-öt kép mindössze és semmi antik bútordarab.
Lenn az alagsoron van a kir. herceg kamarai elöljárójának dolgozószobája, a másik oldalon az udvarhölgy rózsaszínű szalonja, fehér, leányos hálóterme és fürdőszobája. Az első emeleten vannak a kir. hercegi pár lakószobái. Jobbról József Ferenc kir. herceg hálószobája. Egy közönséges rézágy és az éjjeliszekrény, egy ruhafogas a bútorzat. Kardok, bajonett és botok lógnak rajta. Egy kis asztal, két szék és egy spanyolfal egészíti ki a berendezést. Kis tapétaajtó vezet az egyszerű fürdőszobába. Fehér kád és egy kis asztalka tükörrel van benne. Az asztallapra egy borotvakészülék, néhány szappandarab és két üveg kölnivíz van kikészítve.
Az épület másik szárnyán van a kir. hercegasszony hálószobája. Ez már pompázatosabb. A széles, kettős franciaágy oldalain állanak az éjjeliszekrények. Szembe az ággyal hatalmas ablak nyílik a parkra. A bal sarokban széles toalettasztal és rajta keskeny tükör. Az asztalon gyönyörű félméteres szélű filécsipkés takaró. A másik sarokban háromszárnyas szekrény, mellette egy consol. A bútorzatot egy Wertheim-szekrény egészíti ki, amely éppúgy mint a bútorok, sötétbarnára van fényezve.
A két hálószoba között van a könyvtárszoba. A középen egy kerek sötétbarna asztal fotelekkel, az ablak előtt íróasztal, a falak mentén könyvállványok. Vagy ezer kötet könyv van rajtuk. A legtöbb díszkiadásos gyűjteményes kötet, de nagyon sok a fűzött, papírfedelű könyv. Gyors körülpillantással ott láttam a polcokon Gál Mózesnek magyar és Fournier német Napoleon-életrajzát, Fraknói Vilmos Hunyadi Mátyás király című munkáját, Czernin és Tirpitz admirális memoárjait, Novák háborús írásait, Ferenczy Zoltán Deák élete, Eötvös, Carlyle munkáit, Szomory Dezső Harry Russel Dorsan címü munkáját, Az Élet könyveit, Shakespeare, Calderoni színdarabjait, Bismarck emlékiratait,- a német klasszikusokat, magyar remekírókat és az Akadémia összes kiadványait.
Egy emelettel feljebb tágas hallba érkezik a látogató. Vörös mahagóni utánzatú faburkolat veszi körül a falakat. Fakorlátú lépcső vezet föl manzárdba, a személyzet lakosztályaiba. A lépcső mellett zongora, azzal szemben sötétkék plüss szalongarnitúra. A másik oldalon gyékénygarnitúra, ezzel szemben hatalmas vörösmárvány kandalló. Innen nyílik a télikert. Meglehetősen kicsi, örökzöldek vannak benne és egy fehérmárvány szökőkút. Medencéjében vöröses aranyhalak úszkálnak. A hallból egy sötétvörös szalonba lépni. Két asztal kényelmes karosszékekkel van benne. Jobbra van a legszebb bútorzatú szoba, Anna hercegnő dolgozószobája. Világoszöld selyemtapéta borítja a falakat, s világos almazöld, barokkstílű, aranyozott fakeretű szalongarnitúra a nagy fal mellett, amelyen Sensennek egy nagy tengeri látképe lóg. A sarokban hatalmas, széles, lágy zöld fotel. Szinte dominálja a szobát. Szembe vele az ablak felé, vörös plüsstakaróval borított heverő, a fejénél magas aranyozott fa állólámpa és az ablakmélyedésben kis vörös empire íróasztal. A dolgozószobából egy alig észrevehető tapétaajtó egy kis szobába vezet, ahonnan falépcsőn le lehet jutni a kir. herceg lakosztályába.
A középső szalon mellett világos, kis másik szalon van, kecses, szép halvány drappselyem bútorzattal Innen a kir. herceg dolgozószobája nyílik. Tölgyfaburkolat borítja a falakat, beépített bőrpamlag van benne, a közepén bőrgarnitúra, a falak mentén két könyvtárszekrény és az ablak mellett félkör alaku íróasztal. A falon egyetlen kép. József kir. hercegnek jól sikerült portréja. Az íróasztal lapja teli apróságokkal. A tintatartó közepe egy miniatűr acélágyú, erre van fektetve a tollszár, mellette két oldalt két kis gránát. Ezek a téntatartók. Egy márványlapon egy gránátszilánk megrögzytve, a márványba ez van vésve: Mte san Michele – 1915-16. Mappa, néhány fénykép, Auguszta kir. hercegasszonyé és gyermekeié, keskeny, kis ovális bronzkeretben a fiatalasszony.
A dolgozószobából nyílik a hosszú, nagy szoba: az ebédlő, ebből egy kisebb a reggeliző. Az ebédlőben ovális alakú hosszabbítható asztal, székekkel és a falak mentén is székek sorakoznak. Egy tálalóasztalon kívül más nincs a szobában. A bútor itt is, mint a legtöbb szobában, sötétbarna. Az ebédlőből kis folyosó vezet a konyhába, tálalóba és éléskamrába.
Ez a fiatal kir. hercegi pár otthona. Kedves, egyszerű, polgári, de főleg fiatalos. A két új lakó nyilván jól érzi majd magát benne. A sok kényelmes szobának mindenekfelett van egy nagyszerű sajátossága, mindegyik ablakból kitekintve látni az egész várost: a kis cukorskatulyának tetsző rózsadombi villákat, távolabb a Vár magasra nyúló palotáit, azon is túl egy keskeny ezüstös szalagot, a hatalmas Dunát. Egész messziről pedig Pest panorámája vonul el a szem előtt.
Nádor Jenő
(Az esküvő.)
József Ferenc kir. hercegnek Anna szász hercegnővel a Porosz-Sziléziában megtartott esküvőjéről a következő tudósítás számol be: Ma délelőtt tíz órakor ment végbe a Boroszló melletti Sybillenorti kastélyban Anna szász kir. hercegnő esküvője József Ferenc kir. herceg, huszárkapitánnyal. Három napja tartanak már a nászünnepségek, amelyekre az egykori szász uralkodóház számos hercege, hercegnője és rokona érkezett Sybillenortba.
A polgári esketés tegnap délután történt Este a király ebédet adott, amelyen valamennyi itt levő vendég részt vett. Később Sybillenort lakossága fáklyásmenetet rendezett és nagy lelkesedéssel köszöntötte az ifjú és valóban szép párt. A gyermekek magyar zászlókat lengettek. A hercegnőt virágokkal árasztották el. Valamennyien könnyes szemmel vettek búcsút a forrón szeretett királykisasszonytól.
Az ünnepélyes megáldás ma délelőtt ment végbe a várkastély hatalmas udvarán, amelyet kápolnának rendeztek be. A szász király, a fenséges mátkapár, valamint János György herceg, felesége, született Mária Immaculata, Thurn-Taxis herceg és felesége, úgyszintén Margit magyar kir. hercegnő délelőtt tíz órakor gyülekeztek a király termében. Ugyanakkor gyűlt egybe a kastély nagytermében a kíséret, amelynek tagjai voltak: Rex grófné főudvarmesterné, a volt bécsi szász követ özvegye, von Metzsch Reichenbach főudvarmester és Karácsonyi Jenő gróf.
A menyasszony fehér selyemruhát viselt. Hajában mirtuszkoszorú volt. Hosszú uszályát Hohenzollern kir. herceg hároméves ikergyermekei hordozták. József Ferenc kir. herceg magyar huszáregyenruhában, az aranygyapjúval ékesítve állott oldalán. Minden szem az ifjú pár vonzó, sudár alakja felé fordult A szász király szintén huszáregyenruhát viselt. Az ünnepélyes megáldást György szász trónörökös üdvözlőbeszéddel vezette be, majd összeeskette a mátkapárt. Utána a boroszlói bíbornok megadta az ünnepélyes áldást.
Az Újság, 1924. október 5.
Arcanum Digitális Tudománytár
A telket többszöri tulajdonosváltás után Ostián Ferenc adta el Gerstenberger Ágost Emil építőmesternek 16192 koronáért 1908-ban, ő építette a képen látható villát valószínűleg 1910-11-ben. Utána az Erdődy család tulajdonába került.
József Ferenc főherceg 1923-24 fordulóján vette meg már Oleschak Albertnétől 1550000000 korona vételáron. Megvásárolta a felette lévő Ürge utca 4. sz. telket is Pöche Annától 114750000 koronáért, hogy megnövelhesse a ház kertjét.
A főherceg végül 1939-ben felajánlotta Budapest városának megvételre, amit el is fogadtak, így 1940. elején már a fővárosé lett 140000 pengőért.
