Gróf Festetits György palotája Pesten

Gróf Festetits György palotája Pesten.

 

A Nemzeti Múzeum vidéke maholnap egyike lesz Pest legérdekesebb pontjainak. A kolosszális épületet körülövező park, melynek jó karban tartására kellő gond fordíttatik, zöld pázsitjával, lombosodó fáival és sűrű bokraival máris kedvenc sétahelyévé lett a fővárosi közönség egy részének, kora tavasztól késő őszig. Olvasóink tudják, hogy e szép sétakertet már két érc mellszobor is ékíti: Kazinczyé és Berzsenyié.

De a múzeumnak a parkon kívül eső környezete is évről évre szépül, s a körülötte látható ronda házikók vagy üres telkek helyén csinos, nagy házak, valódi paloták emelkednek. Feltűnő, hogy a múlt, s különösen a jelen évben, midőn Pesten az építési kedv csaknem végképp szünetelt, éppen a múzeum vidékén tűnt fel a legnagyobb építkezési buzgalom. A múzeum átellenében, az országúti házsoron ez idén készült el két háromemeletes nagy bérház (a Szeghő- és Geiszt-féle), a múzeum háta megett pedig, hol már több év óta áll készen a Nemzeti Lovarda csinos épülete, két monumentális úri palota emelkedik, melyek Pest legszebb magánépítményei közé fognak tartozni. E két palota a múzeum hátulsó részével párhuzamosan, a lovardával egy sorban, ez utóbbinak két oldalán terül el. Az egyik a gr. Károlyi-féle palota, melyet néhai gr. Károlyi Lajos kezdett két évvel ezelőtt építtetni, s mint örömmel halljuk, most az időközben elhalt birtokos fia, gr. Károlyi Alajos nagy eréllyel folytattat. Egy-két év múlva egész pompájában készen fog állani, s az eddigi látszat után ítélve egy ízléssel bíró, gazdag magyar főúr állásához teljesen méltó épület lesz.

A másik palota ezen sorban – melyet rajzban itt bemutatunk – a magyar gazdasági egyesület elnöke, gr. Festetits György tulajdona. Ez épület most már egészen készen áll s csupán a belső felszerelés és díszítés befejezetlensége okozza, hogy még lakásul nem használtatik. E palota a Sándor- és Ősz utca sarkán elnyúló téres telken, Ybl Miklós jeles építészünk terve szerint a legszolidabb anyagokból valódi pazar fényűzéssel épült, s nemcsak a múzeum környékének, hanem általában Pest városának is nagy díszére szolgál, s csak sajnálhatjuk, ha mellékelt rajzunk az épület szépségéről netalán hű fogalmat nem nyújtana.

Valóban csak elismeréssel szólhatunk vagyonos földbirtokosaink azon helyes irányáról, hogy vagyonuk egy részét a főváros szépítésére, s ezáltal az ízlés terjesztésére fordítják. S ha egyszer az élet mindenféle szükségeinek s kellemeinek megfelelő állandó palotáik lesznek itt, remélhető, hogy állandóbban is fognak itt tartózkodni, ami ismét kedvező befolyással lehet a magyar főváros társadalmi, sőt irodalmi, művészeti s iparbeli fejlődésére is.

A múzeum környéke valóságos előkelő városrésszé készül átalakulni. Vajha az eddigi szép kezdetnél ne történnék megállapodás! Vajha a múzeum többi elhanyagolt, parlagon heverő vagy épen undort gerjesztő része is mielőbb pusztító s építő kezekre kerülne. Mindenekelőtt a „Két pisztoly” nevű, régi csárdai omladványnak regénytelen szomszédságát kellene eltávolítani. Azt pedig már hinni sem merjük, hogy a Múzeum-park ezerszer emlegetett s megpanaszolt rongyos kerítése oly jóízlésű és hatalmas szomszédok közelében, minők már az eddigiek is, még csak egy kurta évig is dacolni merészeljen idővel és enyészettel!

 

Vasárnapi Újság, 1864.

 

Manapság:

 

 

 

A Pilvax-kávéház 1848-ban

A Pilvax-kávéház kívülről 1848-ban. Gracza György: Az 1848-49-iki magyar szabadságharc története című könyvéből

 

Vas Gereben így ír a Pilvaxról a Garasos arisztokrácia című regényében:

„Két esztendei történetemet szintén ilyen klasszikus rövidséggel mondom el: a mérnöki folyamot elvégeztem, s már oklevelemet is megkaptam. Közben a jurátusok közé is beírattam nevemet, s egy királyi táblai bírónak gyermekeit tanítván, egy törvényszakon át a jurateriai gyakorlatot tettleg végeztem a jó pajtások között.

Röviden említem azt is, hogy az ifjú Faddi a fővárosban nevezetes víg fickó volt, ő volt a tivornyák királya, a színházban ő volt a kegyelemosztó pártfogó, ő fizette a tapsoncokat, a Komlóban a cigánynak ő parancsolt, az ő nótáját hegedülték legtöbbször, a macskazenéket ő rendezte, ha a kártyán két ember összeveszett, ő volt a kártyabíró mint elösmert tekintély a kártyaliteratúrában, hol a négy filkó megért néha kiválogatva kétszáz forintot, holott az egész játékkártya alig ért egy bankó forintot.

Ritkán találkoztunk, mindig sietős dolga volt, ő az Angol Királynénál ebédelt, én a Fekete Macskánál. Ez a két hely a városi fogalom szerint kétszáz mérföldnyire esik egymástól. Főnököm juratériája hat személyből állt s két szobában laktunk.

Ezen szoros helyen atyafiságos szeretettel megfértünk nappal, mert hat közül sohasem volt otthon több kettőnél, a többi lakott a Pilvax-kávéházban, nézték a zöld posztót, városi ember szemének ez különösen hasznos. Természetesen Pest akkor még porosabb volt, mint most, az Új téren egyetlenegy fa volt a legközepén, arra volt helyezve a nagy lámpa, tehát hol talált volna a fiatalság alkalmasabb zöldséget, mint a biliárdposztót!

Az a Pilvax híres hely volt akkor. Ötvenkét vármegyének legvirulóbb fiatalsága fordult meg ott. Az öreg Károly, a főpincér mint valami jó lelkipásztor, rendes matrikulát vezetett báránykáiról. Ösmerte juhait, az ő könyvében meg volt írva az élőnek neve, míg tudniillik érdemes volt neki hitelezni, s aki már nem tudott fizetni, neve mellé nagy (†) keresztet rajzolt, ami azt jelentette, hogy meghalt, a holt pedig nem iszik kávét, de nem is ihatott volna, mert Károly úr nem adott.”

 

 

 

A Pilvax-kávéház

A Pilvax-kávéház a Koronaherceg (Petőfi Sándor) utcában a XIX. sz. vége felé, akkoriban Schovanetz-kávéház

 

A kávéház az Úri utcában (mai Petőfi Sándor utca 7.) működött a Libasinszky-házban, eredetileg Caffée Renaissance néven. 1838-ban már ismert és  látogatott volt. Az árvíz alatt károkat szenvedett, ezért a kávés, Privorszky Ferenc újrafestette, helyreállíttatta a gázvilágítást, Bécsből négy biliárdasztalt rendelt. Vendégeinek az igen finom cachucha-nektárt szolgálta fel, amit az „olympi istenek forrása”-ként emlegettek. A kávéházában zene volt, huszonhét magyar és német nyelvű újságot lehetett olvasni. A kávéház a jurátusok, a tanulóifjúság törzshelye volt. 1841-ben már honi gyártású biliárdasztalokat rendelt Verniczky János asztalosmestertől.

1842-ben vette át a kávéház vezetését Pilvax Károly. Ő is felújította a helyiséget, a falakat hősök és hazafiak képei díszítették. A kávéház különlegessége a fűszeres mokkakávé volt. Akinek nem volt állandó lakhelye Pesten, sokszor egy vendéglőt vagy kávéházat bízott meg, hogy vegyék át a leveleit. Így tett Pilvax is, sok törzsvendég odakérte küldeményeit.

A régi kávés, Privorszky eközben átvette, helyi iparosokkal felújította és megnyitotta a Korona kávéházat a Váci utcában, aztán 1845-ben kibérelte a Redout tánctermeit is.

1847-ben Pilvax után a győri Fillinger János irányította tovább a kávéházat. Az ő vezetése alatt köszöntött rá 1848. márciusa, amikor is Petőfiék indítványára a kávéházat átnevezték Forradalmi vagy Szabadság Csarnokká, az Úri utcát pedig Diadal utcává. Fillinger az 50-es évek elején átköltözött a Sebestyén térre, a fiatalság követte, sőt, halála után felesége tovább folytatta, már az Egyetem téren (1867.).

Az Úri utcai kávéházat később Schőjának (Schőja Antalról), majd Schovanetznek hívták. Schovanecz János 1898-ban azt a sarkot, ahol a márciusi ifjúság összegyűlt, Jókai és Petőfi képével díszítette fel, a két kép között a Tizenkét pontot függesztette ki. Ugyanő pedig 1907-ben a Petőfi Múzeum számára felajánlotta azt a két biliárddákót, mellyel Petőfi is játszott.

Pilvax Károly valószínűleg 1849-ben halt meg, felesége Giergl Teréz volt, házuk a Két szerecsen utcában (Paulay Ede) volt, az Új Színház telkén. Sírja valószínűleg a Vízivárosi temetőben volt.

 

 

A király háza

A király háza Budapesten, a Kígyó tér felől nézve (FSZEK Budapest Gyűjtemény)

 

Az a hatalmas arányú új palota, mely főhomlokzatával a Kígyó térre néz, s melyet a fővárosi nép általában „király házá”-nak nevez, egyenesen a király akaratából épült azon célzattal, hogy Budapest szépítéséhez, fejlődéséhez tetemesen hozzájáruljon. Ezt a célt – mint képünk is mutatja – valóban el is éri, mert a ház gyönyörű és a fővárosnak azt a pontját, amelyen áll, s amelynek nemsokára az eddigi „Kígyó tér” helyett „Király tér” lesz a neve, valósággal a főváros pompás központjává teszi. Ha majd a jövő évre megnyílik az új híd, ha a hatalmas Kerepesi utat és Kossuth Lajos utcát e hídon át villamos sínpár fogja összekötni a budai részekkel, ha ez óriási útvonalon a közlekedők ezrei fognak föl és alá hullámzani, akkor fog teljes pompájában érvényesülni a Király tér palotája, a fővárosnak ez egyik nevezetes látványossága, a király háza.

Megalkotása nem volt könnyű, sőt, tekintettel sok bonyolult körülményre, nagyon nehéznek is látszott. Az építészek azonban, Korb Flóris és Giergl Kálmán – budapesti származású magyar ember mind a kettő -, kitűnően oldották meg feladatukat. Az ő első alkotásuk, a két hatalmas tornyú Klotild-palota okozta a fő nehézséget. Ez a két palota keskeny, hosszú telkével maga is óriási feladatot hárított az építészekre, mert a főváros valami nagyon pompásat követelt tőlük, olyant, amelynek köze legyen a hídhoz. A két művész ezt úgy oldotta meg, hogy a Klotild-paloták tornyai a híd feljáróihoz vezető óriási kapuknak látszanak. E kapu méretei azonban rendkívüliek, elannyira, hogy mellettük imponáló királyi bérpalota alig volt egykönnyen elképzelhető, különösen a költségekre való tekintettel. Mert tudnivaló, hogy, mikor a király a bérpalota engedélyezését a családi alapítványokból megadta, ezt természetesen ahhoz a föltételhez kötötte, hogy az építkezés az alapítványok kamatjövedelmében zavart ne okozzon. A költség tehát nagyon korlátozva volt, másrészt a Kúria kitoldott-foldott, hosszú, keskeny, de mégis négy teljes homlokzattal bíró telke is nagyon megnehezítette a feladatot. Egy tekintet azonban a bérpalotára azonnal megnyugtathat bennünket az iránt, hogy a feladat megoldása szépen sikerült, habár költségei el nem érik a kétmillió koronát, ami egy ilyen épületnél nem mondható túlzottnak. Mert tudnunk kell, hogy telke 782 négyszögöl, hogy mezzaninja dacára négyemeletes, hogy főhomlokzatát sok hatalmas torony, oszlopcsarnok, faragott erkély, szép párkányzat díszíti, amelyek előkelőségét maga a király is ellenőrizte, vonalról-vonalra tüzetesen átvizsgálva még kivitele előtt minden tervrajzot. A művészek munkáját egyébiránt hathatósan támogatták Chertek báró, a családi alapítványok főigazgatója, Bertele Károly műszaki tanácsos és Grassl Hugó ráckevei uradalmi főintéző, a palota adminisztrátora. Meg kívánjuk említeni – hogy a palota méreteiről némi fogalmat nyújtsunk -, azt, hogy a palotában 18 üzlet és 82 lakás van, ablakainak száma 509, főhomlokzatának hossza 77m (a négy együtt 321m), s hogy a gyalogút szintjétől számítva a palota legmagasabb csúcsáig 40 méter magasságú.

Egyik nagy szépsége a palotának az udvart helyettesítő üvegtáblával fedett csarnok, amely olyan derült, kedves benyomást kelt, hogy még magát a királyt is rendkívül meglepte, amikor e „házát” az elmúlt ősszel megtekintette. Egyáltalán a felség nagyon meg volt elégedve mindazzal, amit a házban látott, s kétségkívül az ő atyai jó szívére vall az, amit Chertek báró utasítás gyanánt adott a ház kezelőjének, kimondva, hogy a ház és a lakók között patriarkális jó viszonyt kíván megteremteni, kétségkívül olyant, amely a „stájgerolást” és számos budapesti háziúr egyéb rossz szokását innen örökre száműzi.

Az bizonyos, hogy a fővárosnak 700000 lakója közül kevés mondhatja el, hogy az ő háziura maga a király (ami különben az egyik lakónak, egyik írótársunknak gyermekeit arra ösztökélte, hogy még tréfálkozzanak is. Ugyanis tanulván iskolájukban a Fóti dalt, azt – persze csak maguk közt – így szavalhatják: „A legelső magyar ember: a háziúr. Érte minden lakó karja készen áll”). Mondhatunk valamit a lakókról is. Elég érdekes pl. az, hogy ügyvéd csak kettő van benne, de orvos négy, orsz. képviselő is kettő, író egy.

Legnevezetesebb azonban az, hogy a király házában fog megnyílni egy olyan intézmény, amely nemcsak egészen új Magyarországon, hanem egyúttal hathatósan hozzá fog járulni az idegenforgalom emeléséhez is. Ez intézmény a „Boarding Hungarian”, melynek mintái, a „boarding house”-ok Londonban annyira kedveltek és használtak az idegenek által. E boarding house-ok célja az, hogy az olyan idegen családok számára, melyek heteket vagy hónapokat szándékoznak tölteni a fővárosban, vagy egy teljes évadot, kellemes otthont nyújtsanak, megszabadítva őket a fogadóélet nyugtalanságától, zajától és egyéb, nem kis számú kellemetlenségeitől. A Boarding Hungarian élén egy magyar születésű drezdai menyecske áll, aki nagy eréllyel, nem kis kockáztatással és jelentékeny tőkebefektetéssel teremti meg ezt a nálunk teljesen ösmeretlen vállalkozást. Alapjául az egész vállalkozásnak az szolgál, hogy van már neki Drezdában egy hasonló vállalata, ott azt szakadatlanul látogatják és használják előkelő angol családok, s ő azt reméli, hogy ezeket a turistákat fogja Budapestre terelhetni, amivel kétségkívül nagy mértekben emelni fogja Budapest idegenforgalmát.

A. S.

Vasárnapi Újság, 1901.

Manapság:

Nagybánya az erdélyi út felől

Nagybánya az erdélyi út felől a múlt század elejéről

 

Nagybánya, királyi város Szatmár vármegyében, hajdan Asszonypataka, fekszik gyönyörű egészséges vidéken, Szatmárnémetihez kelet-délnek 6 mfdnyire. Van 5000 lakosa, kik többnyire magyarok, 2/5 római kat., 2/5 reformátusok és kevés ágostaiak, 1/5 görög katolikusok. Mindenik felekezetnek helyben van papja és temploma. A minoriták is bírnak itt zárdát és templomot, s az itteni gimnáziumban eddig ők tanítottak. Van itt főbányászhivatal, sóház, postahivatal, kerületi bányatörvényszék, lőpormalmok. A város szomszédságában már az ősidőktől fogva gazdag arany és ezüstbányák míveltetnek. Van a városnak szép négyszegű piaca, díszes házakkal. Régi szász lakosai, hogy pincéket tarthassanak (a város lapos helyen feküvén), a vizet földalatti csatornákon eresztették a Szaszár vizébe. E vizen több malmai vannak a városnak, ezentúl néhány lépésre folyik a Fernezely vize, szép tiszta, s a legjobb ivóvíz, ezen is malom és érczuzóművek vannak. Szőlőhegyei délre feküsznek, s jó asztali bort teremnek. A borpataki szőlők alatt igen jó savanyúvíz, a völgyekben szép hideg források buzognak. A gyümölcstermesztés itt nagy fontosságú. Híres a nagybányai gesztenye és aszaltszilva, ezenfelül terem jóízű alma, körte, barack, naspolya, berkenye, barkóca. Hegyei szép térséges legelőkkel, orvosi füvekkel, hideg forrásokkal, tölgy-, jávor-, bikk- és kőrisfákkal bővelkednek. De találtatnak nagyvadak is, úm. őzek, szarvasok, vaddisznók, továbbá fajd- és nyírtyúkok, császármadarak szalonkák, stb. Kézművesei közt a késcsinálók és az igen számos gubások különös említést érdemlenek A város 4 egész és 1/2 falut bír, úm. Felsőfernezelyt, Felső- és Alsóújfalut, Lénárdfalut és Laposbányának felét.

Nagybánya 1142-ben II Géza által szászokkal népesíttetett meg. 1347., I. Lajos nevezetes szabadalmat adott a városnak, melyből kitetszik, hogy már ekkor virágzó bányászata volt. 1411., György serviai despotának adatott cserébe Belgrádért. 1459., vára volt, melyet Corvin Mátyás anyja bírt. Ugyancsak Mátyás a bányákat bérbe adta a városnak 13000 aranyforintért. 1490-ben Albert lengyel királyi herceg 8000 katonáival felprédálta. 1530. után Zápolya János kezére került a város. 1560., mind Nagybánya, mind Felsőbánya Balassa Menyhértnek adatott. 1567., Zápolya János Zsigmond a várat csak igen véres ostrommal vehette be a császáriaktól, s ezúttal lerontatott. 1624., a város Bethlen Gábornak, 1645-ben a linzi békekötésnél fogva Rákóczi Györgynek adatott. 1667. Wesselényi István elfoglalta. 1687., az országgyűlésen panaszoltatott, hogy a ref. templom, oskola elfoglaltatván, jezsuiták hozattak be.

 

Fényes Elek: Magyarország geográfiai szótára, 1851.

Manapság:

Zólyom vára

A zólyomi vár a múlt század elején

 

(…) a vár pedig fő épületeire nézve még ép karban van s csak ékesítményeit vesztette el. Némi költséggel és gonddal teljesen lakhatóvá tétethetnék. A zólyomi vár a Garam és Szalatna összefolyása által képezett félszigeten, kis magaslaton épült. Királyi vár volt s első építtetését 1350-be teszik. A főépítmény magas négyszög, fedele alatt igen kis ablakai vannak, négy szögletén a fal felső része egy-egy kúpdad tetővel fedett kerek toronykává duzzad ki. E négyszöget kerítőfal környezi, melynek négy szegletén kúpdad fedelű, kerek, vastag, de alacsony tornyok vannak.

E tornyokhoz a cselédek lakásaiul szolgált melléképületek csatlakoznak. A második, külső kerítőfalnak is voltak bástyatornyai, de ezek már részint összeomlottak, részint egészen átalakítvák. Most a város felé a vár alatt gyümölcsös kert terül. E kert mellett s két régi omlatag torony között elmenve a dobogóra s azután a kétkapujú bolthajtás alá jutunk, mely fölött hatalmas négyszegletű torony emelkedik, s mely az egyetlen bejárást szolgáltatja a várba. Ez oldaláról a vár hajdan a város kerítőfalaival volt kapcsolatban. Más kapun át a várnak belső terjedelmes udvarára jutunk, melyet kő s most már részint fa oszlopokon nyugvó nyílt folyosó fut körül. Az udvaron néhány csinosan készült, gazdagon ékesített gót boltívet és egyéb faragványt találunk, különösen a balra levő kápolna kapuja és ablaka gót ívezetei szépek, belül a kápolna át van alakítva. Az első emelet még lakható, többi közt a szolgabírói hivatal volt ott. Nehány más szobán kívül nagy teremet találunk, melynek mennyezetét a magyar vezérek és királyok életnagyságú képei díszesítik. Az egykor Mátyás király által lakott szobák most részint holmi raktárul szolgálnak. A keleti oldalon lévő utolsó szoba padozata alatt egy kis titkos szoba van súlyos vasajtókkal és hatalmas zárreteszekkel, ez azon szoba, melyben Bethlen Gábor a Pozsonyból Zólyomba szállított magyar koronát egy ideig őrizteté. A nyugati bástyában mély börtön van. Most a várnak más helyiségei is börtönül szolgálnak. A dombmagaslat, melyen a vár áll, a Szalatna partján meredekül lejt alá, a másik oldalon, ti. a Garam felé, lankás s odább sík rétek terülnek. Ez oldalról tehát a vár legkönnyebben volt megmászható s ezért ott hatalmas külművekkel volt megerősítve, melyek már romba dőltek, a külső bástyafal egész odáig nyúlt el, hol a két folyó egymásba ömlik.

 

Hunfalvy János, 1860.

Manapság:

Selmecbánya, Erzsébet utca

Selmecbánya, Erzsébet utca, múlt század eleje

 

Selmecz, (Schemniczium, Schemnicz, Stiavnicza), Hont vármegyében, legnevezetesebb s igen régi szabad királyi bányaváros, Bécstől 33, Pesttől 20, Körmöctől 4, Kassától 29 mfdnyi távolságra. Fekszik magas kősziklás hegyek közt, részint ezeknek oldalában, részint az ezektől formált szűk völgyben, a Földközi tenger színén felül 2172 lábnyomnyival, és így 195 lábbal magasabban mint Pest. Levegője a bányákból kifolyó víz, és a sok hutákból emelkedő füst, gőz miatt nem igen egészséges; azért lakosai közt nem csak halvány képűek, hanem golyvások is számosan találhatnak. Határja hegyes, völgyes, kősziklás. Főbb hegycsúcsai, honnan gyönyörű kilátások esnek: a Kornberg, egy költséges víz csatornával, Zsitna, a kopasz, kősziklás Hechelstein, mely pestis idején menedékhelyül szolgált a lakosoknak, Paradicsom, a csúcsos tetejű Kálvária hegye. Alkotórészei ezen hegyeknek a nemes érceket magában foglaló porfir, csillámpalakő (Glimmerschiefer), anyag palakő, grauvacke, kvarc, kovamárvány, fekete csillám.

Áll a város a tulajdonképen való Selmecből és 4 – 1/2 – 3/4 órányi távolságra fekvő utcákból vagy külvárosokból, melyeknek nevei: Hodrusbánya, Schüttersberg, Steffolto, Szigliszberg, s mindenik különös plebániát formál. Jelesebb épületei: a régi vár, mely most fegyvertárul szolgál, a négyszögletű pompás újvár, ütőórával, a kamaraház, egy roppant szép épület, itt lakik a kamaragróf, s itt van a fő számadói hivatal, pénztár, probiergaden kancellária, a három emeletű városház, melynek levéltárában mindenféle ezüst és vas bánya műszerek tartatnak, s nagy ünnepek alkalmával ezekkel felékesítve jelennek meg a bányászlegények, a magosház, sóházzal együtt, a Hellenbach-palota. Szentegyházai közül nevezetesek: kath. paroch. templom, a régi jezsuiták temploma, Szt. Anna temploma, Boldogságos Szűz temploma, evang. anyaszentegyház, a magas hegyen épült kalvária elragadó gyönyörű kilátással, honnan némelyek ezt egész országban legszebbnek tartják. Itt említést érdemlenek a hegy tövében lévő tót templom, két szomszéd kápolnával, hátrább a hegyoldalban az úgynevezett szent lépcsők, hol különféle relikviák tartatnak, ismét feljebb egy kősziklába vágott kápolna, melyben Üdvezítőnk tömlöcbeli gyaláztatása ábrázoltatik, a hegy legfelsőbb tetején végre a német szentegyház két magas bádogos toronnyal, s háta megett lévő kápolnával, melyben megváltónknak teste egy koporsóban tartatik.

Selmecen lakik 17000 lélek, melynek 4/5 kath., 1/5 evang., 33 ref. Mindezen tót- és németajkú lakosok három osztályra szakíttatnak el. Az első osztályhoz tartoznak az úgynevezett bányászpolgárok (Waldbürger) kiknek kötelességökben áll a bányamíveltetésben részt venni, minél fogva ők különös kiváltságokkal, nevezetesen szabad bormérési joggal élnek, s tulajdon előljáróság alatt állnak, a második osztályt a mesterségeket, kereskedést s más polgári életmódot folytató lakosok, a harmadikat végre a bányászlegények (Knappen) teszik, s mintegy 5000-en vannak. Ebből kitetszik, hogy a selmeciek fő élelmöket bányájukban találják, melyek kimeríthetlenek lévén (Delius k. tanácsos és oktató szerint 1740-től 1773-ig 70 millió arany és ezüst forintra ment a bányanyereség), jelenleg is 100000 márka (500 mázsa) ezüstöt s mintegy 4 mázsa aranyat adnak esztendőnkint, beleszámítván ti. Selmec környékén létező minden bányákat és 10000 embernek nyújtanak kenyeret s táplálékot. De igaz is, hogy a selmeci bányászság oly tökéllyel, oly okossággal folytattatik, hogy ezt a híres saxoniai se múlja felül. Csudálkodásra gerjesztik a vizsgálódót azon számtalan mesterséges erőművek, melyek éjjel-nappal, tűz-víz segedelmével mozgásban tartatnak, s melyek az érceket s a vizet a bányákból iszonyú mélységről hozzák fel világosságra. Ezen erőművekre bocsátott víz némely hegytorkolatokban gyűjtetik össze, s vagy a hegy gerincén, vagy földalatti csatornákban vezettetik kitűzött céljához. Minden művelésben tartott bányáknak felét kamarai és királyi költséggel dolgozzák, fele pedig privátusoké, kik fát és puskaport a kamarától kényteleníttetvén venni, s így költségök nagyobb lévén, csupán a jobb reménységű bányaüregeket művelhetik. Leggazdagabb bányaüreg (Schacht) mindenek közt az István nevű, mely most is, noha már 400 dolgost kell bele rendelni (ezelőtt jóval kevesebbet) esztendőnként 200000 f. tiszta nyereséget nyújt. Ezüstön, aranyon kívül ásnak itt továbbá kevés rezet, és vasat, sok ónt stb. és vitriolt főznek. A bányászokat követik szorgalomban a többi polgárok is, mert itt mindennémű s jó mesteremberek találtatnak, kik közt különösen a pipacsinálók érdemlenek figyelmet, s a selmeci cseréppipa valóban a legjobbnak tartatik egész hazánkban.

Ami jegyzésre méltóbb viszontagságait, történeteit illeti Selmecnek, ezek röviden így következnek: első építői s lakosai e városnak morvák voltak, s minthogy lakhelyeik nyomait most is láthatni egy hegyen. Szt. István németeket hívott ki bányaművelésre, s ez virágzó karban is volt egész IV. Béla idejéig, a mikor a tatárok a várost egészen elpusztították s felégeték, a lakosok széjjelszóratva sűrű erdőkben rejtőztek el. Ezen elszéledt lakosokat IV. Béla nagy nehezen visszaédesgette, jeles kiváltságokkal megajándékozta, s az ezekről szóló okleveleket német nyelven adá ki, mely annyival különösebb, hogy azon időkben ilyenek csupán deák vagy görög nyelven írattak.

I. Lajos Gerad, Karlik, Siegelsberg, Seken, Kulpach falukat a városnak adja. Zsigmond alatt a husziták itt nagy nyughatatlanságot okoztak, továbbá Erzsébet királyné Giskrát tette fő bányafelügyelővé. 1442-ben szenvedett a Rozgonyi László seregétől. II. Lajos idejében szépen virágzott a bányaművelés, hatalmasan pártfogoltatván a szorgalomnak ezen ága. Ugyanezen király adott a szegényebb polgároknak úgynevezett Moratoria levelet, nehogy őket a hitelezők tüstént kivetkeztethessék. Rudolf 1572-ben királyi várossá tette. 1680-ban maga körül kőfalat emelt, mely 40000 ftba került, s melynek nyomai máig is látszanak. Rákóczi Ferenc elfoglalván a bányavárosokat és így Selmecet is, zendülés ütött ki, mivel a bányászlegényeket rézpénzzel akarták fizetni. 1710-ben 6000 embert ragadt el a pestis. 1760-ban a bányászakadémia felállíttatott s 1809-ben az erdészeti oskola is hozzá járula. 1849. januárban itt vonult keresztül Görgey 27000 főnyi seregével.

 

Fényes Elek: Magyarország geográfiai szótára, 1851.

Manapság:

Fővárosi képek II. A gesztenyesütő

A gesztenyeárus.

 

– Forrrrró gesztenyét tessék! Marrroni arrrostiti! Heissze Kastanien! Bel signor, szép kisasszony, schöne junge, gnädige Frau! Itt a szép, itt a jó, itt a parázs gesztenye! Két krajcárért, hatért, tízért parancsol! Igazi Garibaldi marroni!.. Heissze, forrró marrrroni…

Minden népesebb utca sarkán ott áll s fáradhatlan nyelvének folytonos pergésével, messzehangzó szóval kinálgatja fűnek-fának jószagú, párolgó áruját. Szüret után, az első ürmöscsöppel megjelen az első gesztenye is s uralkodik mindaddig, míg a fák kirügyeznek s a cseresznyefa virágzik. Ekkor aztán ismét zsákba kötik s a pince vagy padlás valamelyik sötét sarkában várja az ősz ködét s a hópelyheket, melyek az ő sajátképi virágzását jelentik. A gesztenyesütés nemes mesterségét a taljánok hozták be nálunk s innen van, hogy, tán hitelének öregbítése végett még a legmagyarabb ember is, ha sült gesztenyét árul, a téli idényre beáll taljánnak s úgy elkerepeli a sok r-et, hogy a telivér marónis sem különben. Rendesen kék bojtos, piros sipkát hord s füle olasz ízlés szerint ki van fúrva. Mióta azonban kívülről is megmagyarosodtunk s a köztünk élő idegenek nemcsak viseletünket, hanem nyelvünket is elsajátíták, igazán nem tudjuk, ez a mi jóképű gesztenyesütőnk magyar-talján, vagy talján-magyar-e. Ez mellékes kérdés, csak a gesztenyéje nagy szemű, édes és parázsra legyen megsütve.

Mint minden népies alakhoz, gyermekeink különös előszeretettel viseltetnek a gesztenyesütő iránt is, ki jókedvű s udvarias ember s minden vevő számára a legjobb gesztenyét választja ki, főleg ha a vevők gyermekek. A szolgálót, ki uzsonnázó uraságának gesztenyét visz, megkisasszonyozza, a legkisebb fiúcskát is úrfinak szólítja s szemében minden tisztességesen öltözött férfi vagy nő, ha nem eccellenza is, mint Olaszországban, de mindenesetre „nagyságos”. Ha ért az emberi gyengék legyőzéséhez, mindenesetre még jobban ért a gesztenyesütéshez, melyet egyszerű készletén a lehető legnagyobb tökélyben gyakorol. A megpukkadt, barna héjából hívólag s étvágygerjesztőn kifelé pirosló gyümölcs az ürmös és tea idényében fölötte kedvelt csemege, mely a szaporább burgonyával minden aprólékos irigység nélkül osztja meg a népszerűséget. S mert minden embernek nem telik gesztenyére, az élelmes „talján” krumplit is süt serpenyőjében s kettőért egy krajcár nem sok, még annak a szegény tót napszámosnak sem, ki egész nap a kőmívesek elé ásta a főcsatornát vagy az Akadémia palotájának gerendázata közt hordta ide-oda napestig a téglát vagy homokot.

Élelmes gesztenyésünk, mint rajzunkon láthatni, még a perecárulás tudományához is ért, mely süteményt nem egyedül kelendősége miatt vonta üzletébe, hanem nyilván azért is, mert a perecben az r-et jól megpergetheti s még tülkölhet is melléje, s csakugyan, az egyszerű hangszeren minden divatos csárdást vagy polkát kisípol, persze hogy elég pogányul, de az arramenők mosolyognak, az apróság nevet, s miután a mosoly a szerelemben fél vallomás, a gesztenyésnél miért ne legyen a nevetés fél vásárlás? Prosit, barátom, gesztenyés! Emberünk érti magát, s este, midőn kigyúl az ő kis lámpája is, minden mellette elhaladó kialudt szivarnak friss tűzzel kedveskedik, s ha a dohányos elég érzékeny e figyelem iránt, már csak hálából is vesz egy hatos áru gesztenyét.

Lassankint megnéptelednek az utcák, a „forrrró marrroni arrrostiti” rémesen kongja be azokat, a sarkon élesen fújdogál a szél, az óra tízre jár már, s miután a színházból jövők vacsorálni mennek s a vacsoráról jövők már nem éhesek, a mi gesztenyésünk sem látja át, miért fagyoskodnék tovább s fogyassza hasztalanul a szenet és gyertyát, a kihűlt vaskályhát vállra kapja, s hazasiet, hol barátságos meleg szobában várja őt családja. Miután a napi kereset jól ütött ki, nem sajnálja magától az ürmöst.

 

Vasárnapi Újság, 1865.