Az Arany Sas Szálló helyére épült az Országos Kaszinó épülete a Kossuth Lajos és az Újvilág (Semmelweis) utca sarkán. Müller Antal és Lipnik Jenő vezette az éttermét, melyet a „Christofle et Cie” cég ezüstneműivel szerelték fel. A berendezéshez rendelt porcelán- és üvegtárgyakkal együtt ki is állították, bárki megtekinthette a Váci utca 27. alatt.
Az épületben működött az István Pince is, azt is ők vezették. Illetve csak egy darabig, mert 1897 végén Lipnik Jenő szó nélkül eltűnt, egyes hírek szerint Amerikába szökött. Müller se tudta, miért tűnt el, azt mondta, az éttermet nem károsította meg egy garassal sem. Zircre indult bort vásárolni, de néhány nap múlva Brémából küldött táviratot, hogy hamarosan indul Amerikába. A családot is Müller értesítette. Később visszatért, azt mondta, hogy családi ügyben járt külföldön, esze ágában se volt megszökni. Tartozása is olyan csekély, hogy azért nem lett volna értelme elmenekülnie. Két év múlva a Metropol Szálloda kávéházában tűnt föl Lipnik.
Evva Lajos, a Népszínház leköszönő igazgatója is itt rendezte búcsúvacsoráját, a libériás pincérek a következő menüt szolgálták föl: paradicsomos fogas, angol vesepecsenye, pulyka, kompót, saláta, gyümölcsös rizs, sajt, vegyes gyümölcs.
A Kaszinó emeleti nagytermében tartották a kvótabizottság díszebédjét 1899-ben, íme Müller Antal terített asztala:
Müller volt a Park Klub vendéglőse is. Negyvenéves munkásságát 1910-ben ünnepelték a Hungária Szálló dísztermében. Sokat jótékonykodott, nemcsak az éhezőknek, de a vendéglős iparostanonciskola számára is.
1919-ben Kecskeméti utcai lakásában öngyilkos lett gyógyíthatatlan betegsége miatt.
Werbőczy István szobra a Kígyó téren. Donáth Gyula alkotása
Werbőczy István (1460k-1541. október 13.), ítélőmester, nádor, kancellár, többszörös királyi követ. Budán tanult, aztán olasz egyetemen vagy egyetemeken. Valószínűleg Bécsben is folytatott tanulmányokat. Kiváló képességű, nagy tudású ember volt.
Amikor követként Wormsban járt, Lutherrel is vitába szállt. Így ír erről Illés József:
„Werbőczy második nagy fontosságú kiküldetése Wormsba szólott 1521-ben. Az itt tartott híres birodalmi gyűlésen kellett megnyerni a birodalmi rendek támogatását a török elleni hadjárathoz. Ez a gyűlés volt az, amely maga elé idézte Luthert, hogy vonja vissza tanait. Érdekes megvilágításban látjuk ez alkalommal Werbőczy szereplését a reformációval szemben.
Werbőczy és kísérőtársa, Balbi Jeromos, a híres humanista pozsonyi prépost ebédre hívták meg Luthert, hogy sokkal fesztelenebbül vitatkozhassanak vele és tanainak visszavonására bírják.
Amint a pápai követnek Rómába küldött jelentéséből tudjuk, Werbőczy tanújelét adta kiváló teológiai képzettségének is. A teológia annak a kornak irodalmilag igen kiművelt és sokágú ismeretköre, amelyben való jártasság nagy olvasottságot, skolasztikai képzettséget és különös dialektikai ügyességet kívánt. Idegenektől és hozzáértő egyháziaktól halljuk, hogy Werbőczyvel szemben Luther „nem viselte magát ügyesen” és így tudunk magunknak fogalmat alkotni Werbőczy képességeiről e téren is. (Bevezetés a magyar jog történetébe, 1910.)
Szobrát 1908 végén állították fel a király ajándékaként, a kép ekkor készült vagy nem sokkal utána.
1945. május 1-jén a csőcselék lerombolta, de nem „hirtelen felindulásból”, hanem gondosan előkészítették rá. Márciusban már meggyalázták egy gúnyos táblával, amit a nyakába akasztottak, áprilisban pedig a kriptokommunista Darvas József uszította az embereket Werbőczy szobrának ledöntésére
A Lánchíd, Rohbock Lajos rajza, metszette Georg Michael Kurz
A Lánchíd.
Mindenek előtte a Lánchíd vonja magára figyelmünket s érdemli csudálatunkat. „Valóban, szebb emléket álmodni sem lehetne – mondja Dudumi – ez óriási pallónál, mely az ünnepelt gróf Széchenyi István vasakaratának és fáradhatlan türelmének soha el nem romolható emléke!”
A törökök elűzetése után számos esztendőn át repülő, azaz kötélhez erősített hajók segítségével történt a két testvérváros között a közlekedés; utóbb 42 dereglyén nyugvó fahidat raktak a Dunára. De e fahíd télen éppen semmit sem használa, s nyáron is sokszor alkalmatlan volt. Rendesen decemberben ki kellett venni, mikor ti. a Dunán jégdarabok kezdenek úszni, vagy néha egészen befagy, s csak márciusban lehete ismét berakni. Tehát a téli hónapokban csakis hajón lehetett Buda és Pest között közlekedni, hacsak a Duna jégháta nem vala oly erős, hogy az embert, lovat és kocsit megbírá. Márpedig zajló jég között áthajózni nem igen kellemes, sőt néha nagyon veszedelmes dolog, s gyakran megesett, hogy a két város több napig egészen el vala vágva egymástul. Azután a fahíd igen keskeny is volt, s nyáron, mikor alacsony vízállás van, középső része oly mélyre süllyede, hogy terhelt kocsit alig lehete rajta átvontatni.
Mindezen bajok és alkalmatlanságok évről évre érezhetőbbekké lettek, minél inkább növekvék a két város népessége s ezzel forgalma is. Azért az állandó híd gondolata mind több követőre talála, s főleg gróf Széchenyi István mindent elkövetett, hogy e gondolat megvalósuljon. 1832-ben gr. Andrássy György kíséretében Angliába utazott, az építtetni szándéklott híd ügyében az ottani mérnökökkel és építészekkel értekezendő. Hazaérkezvén a két gróf jelentést tett a hídépítési javaslat készítésével megbízott országos küldöttségnek, s utazásuk eredményét közre is bocsáták. De sok nehézség és előítélet gördüle а tervezők útjába, kivált azért, mivel a nemességnek az építendő hídra nézve vámmentességi kiváltságárul kellett vala lemondania. Sokat írtak és szónokoltak tehát a terv mellett és ellen, végre az 1832-36-i országgyűlésen hosszas vita után mégis a jobb elv győze, s legott országos küldöttség nevezteték ki, hogy ez a jelentkező vállalkozókkal a törvényhozás nevében szerződjék. Az országos küldöttség báró Sina Györggyel szerződött. Báró Sina az 1838. szept. 27-kén kelt ezen szerződésében lekötelezte magát: „Vezérlete alatt alkotandó részvényes társasággal Buda és Pest városok között az országos küldöttség által megállapított két oszlopú, minden célra és teherre számított, s így a szakadatlan közösülésre tökéletesen alkalmas lánchidat, és ugyanaz említett küldöttség által kijelelt vonalon Clark Vilmos Tierny által készített rajznak útmutatása szerint tulajdon költségén felépíteni s lehető legrövidebb idő alatt a közönség használatára megnyítni.” E szerződés, melyben az építés föltétei s a mindenkitől szedendő vám mennyisége részletesen vannak megállapítva, az 1840-ki országgyűlés által törvényes erővel ruháztatott fel. A részvényes társaság jogot nyert a megállapított vámot mindenkitől a híd megnyitásátul számítandó 87 éven át szedhetni, miután b. Sina az eredetileg kitűzött 97 esztendőt önkényt 87-re szállította le.
E kikötött évek letelte után a társaság köteles a hidat legjobb karban a nemzetnek ingyen átengedni. Már 1839. novemberében fogtak az előmunkálatokhoz, s 1840. máj. 1-jén a gátrekeszek építéséhez, de a talpkő csak 1842. aug. 24-kén tétetett le. Ez nagy ünnepélyességgel történt ő cs. k. fenségeik Károly főherceg mint Őfelsége meghatalmazott biztosa s József főherceg és nádor által. A a talpkő a pesti partoszlopban tétetett le. Az ez alkalommal használt ezüstkalapács és vakolókanál a nemzeti múzeumba adatott.
Már maga a gátrekeszek építtetése óriási feladat volt. Azon hely körül, mellyen az oszlopok valának építendők, körös-körül nagy cölöpöket vertek be, egyiket szorosan a másik mellé, mégpedig kettős rendben, melyek mintegy 8 lábnyira estek egymástul. E két cölöpkerítés között a munka folyama alatt természetesen igen sok föveny halmozódék össze, ezt nagy merítőkanalakkal takaríták ki, mellyek egyszerre 4-5 mázsa fövenyt meríttetek ki. A föveny kitakaríttatása után a cölopkerítések közötti közt vízálló agyaggal verték tele. Így vízálló rekeszt nyertek, melyet azután a Dunának gyakran rettenetes jégzajlása ellen kelle oltalmazni. Evégett minden gátrekesz elé mesterséges és igen erős jégtörőt építettek, s ezen felül a rekeszek belső öblét mindenféle irányba helyzett keresztgerendák által támogatták. Az egy-egy hídfő számára épített gátrekesz valami 2000 cölöpöt, azaz megannyi hatalmas fenyőszálat igényelt. Minden cölöp alsó végére egy mázsányi vas illesztetett. A cölöpöket mintegy 10 mázsát nyomó s 30 lábnyi magasságbul eső vas ütőkosok által verték be, s mindenik cölöpnek mintegy 400 ütést kelle kapnia, míg a szükséges, azaz 3 ölnyi mélységre befúródott.
Képzelhetjük tehát, mennyi fáradság- és munkába került csak a gátrekeszek fölépítése is. Legnagyobb nehézséggel a budai oldalon levő vízoszlop gátrekeszének készítése járt, mivel itt a Duna rendesen 50 lábnyi mélységű, s ezen felül hatalmas fövenyréteget találtak, mellyen a cölöpöket keresztül kelle verni.
Elkészülvén a gátrekesz, a minduntalan beszivárgó vizet kelle gőzgépek segítségével kimeríteni, mielőtt az oszlop építéséhez foghattak volna. Azonban végre is minden bajon és nehézségen győztek, s a habzó hullámokbul, noha lassan de rendíthetlenül emelködének a kőoszlopok, melyekre a hídnak keresztláncait feszítni kelle. Az oszlopok elkészülte után a gátrekesz cölöpeit a víz alatt lefűrészelték, s most hullám és jégrög tehetetlenül zajong a meztelen sziklafalak körül.
Sok országnak kelle hozzájárulni, hogy e csodaépítmény alkotórészei előteremtessenek. A gátrekeszek cölöpeiül szolgálandó faszálak Tótország, Felső-Ausztria és Bajorország erdőiből kerültek, a homokkövek Vác- és Sóskútról, a gránitszálak Mauthausenból (Felső-Ausztriából), a terméskövek a pesti és budai bányákból. A kovácsolt vasból való függőláncok, melyek járulékaikkal együtt mintegy 30000 mázsát nyomnak, Angliában készültek, az öntöttvas részek pedig a pesti és dernői öntödékből kerültek.
A munkások is sokféle nemzetbeliek voltak. Első helyen természetesen az angolok álltak, kiket az építészek hoztak vala magokkal, azután a vízi építésben szintén jártas olaszok következtek, kiket föleg Trieszt és Velence városokbul hívtak ide, de a belföldi magyar, német és tót munkások is mind nagyobb ügyességre tettek szert.
Tizenegy évig tartott az építés. A hadi testek ugyan már 1849. elejétől fogva mentek át több ízben a még alig járható hídon, de ünnepélyes megnyittatása csak 1849. nov. 20-án történt. Clark T. V. halála után Clark Ádám folytatta és végezte be a munkát.
A Lánchíd két parti s két vízi oszlopon nyugszik s 1230 láb hosszú. A két vízi oszlop között feszülő ív 100 öl hosszú s oly magas, hogy alatta a legtöbb gőzös elmehet anélkül, hogy a kéményt le kellene fektetni. A hídfőket mindkét oldalt szépen faragott oroszlányok ékesítik, melyek nyugvó helyzetben, a két város felé fordulva, felséges komolysággal néznek alá a gránit talapzatról, mintha magok is éreznék és bámulnák a nagyszerű műnek jelentőségét, melyet ékesítenek.
Marsalkó János, lőcsei fi, faragta e szép műdarabokat. A gránit talapzatok előoldalán mindkét felől gróf Széchenyi István s báró Sina György címerei láthatók. E címereket szintén Marsalkó mintázta, Gál András pedig ércbe öntötte. A vízioszlopok fölött 7 öl magas kapuívek emelködnek, melyek nagyszerű látványt nyújtanak. Ez ívek közepébül mindkét oldalon oroszlányfő nyúlik ki, s e fölött az ország címere látható.
Az összes költségek, ti. az előmunkálatok, a budai parton volt kincstári épületek megváltása, a két városnak fizetett kárpótlás a régi hídtól járt vámjövedelem megszűnéséért, azután a tulajdonképpi hídépités stb. költségei 6575842 pftot tettek, maga a híd 4412628 pftba került.
A hídról nagyszerű kilátás esik a két testvérvárosra. Kivált estve, mikor a hatalmas folyam hullámi a hold ezüstös fényében csendes méltósággal tovasimulnak, s a két parton számtalan világ pislog, a Lánchídon járó leírhatlan gyönyört élvez.
Hunfalvy János, 1856.
* * *
Ez a bizonyos “Dudumi”: Dudumi Demeter, író, költő, fordító, a Sontagsblatt munkatársa. Többek között Vörösmarty-t fordította németre.
A karácsonyfa.
(Dudumi Demeter után, szabadon)
Ha a kisdedek barátja Jézus
Elhagyja a gyermekek világát,
S megfosztottan áll a karácsonyfa
Melynek fényben láttuk úszni ágát:
A karácsonyfát lángokba vetjük,
Mely elébb örömet nyújta nékünk,
S nincs irgalom a megfosztott fának,
Melyről minden fényt hamar letépünk.
De a fa, mely hamvad, szól magához:
Betöltöttem én is hivatásom,
Sorsom: miként örömet szerezzen
A kisdedeknek feláldozásom.
Erre gondolj, ember, ha az élvnek
Virágait szedheted naponta,
Erre gondolj, hogyha örömidre
A bánatnak fellege leronta.
Mert ha már az élet mit sem nyújthat,
Megmaradhat szíved gazdagsága,
Hogy segítél és örömet szerzél,
Valamint a karácsonyfa ága.
Kis Royal étterem, Márvány utca 19., 1930-as évek eleje.
1931. május 14-én este nyílt meg Korányi Zoltán új étterme a Márvány utca 19. alatt. A vagyonosabb közönséget célozta meg, ő irányította a Royal szálló Pálmakertjét is. A Kis Royal vendége volt a walesi herceg és Conrad Veidt is. A Rádió többször közvetített innen, Pertis Jenő és Kiss Lajos játszottak zenekaraikkal. Korábban a helyén működött Berczelly Magda vendéglője, a Fehér holló. Berczelly operettprimadonna volt, de korán otthagyta a színpadot, aztán 1934-ben fiatalon, 34 évesen, erőltetett fogyókúra miatt meghalt. Korányi 1939-ben Párizsban is nyitott egy hasonló nevű vendéglőt, mely első estéjén ott volt a párizsi polgármester a magyar nagykövet társaságában.
Budán Hartlinger Károlyné vette észre, hogy férje egy idő óta igen meghidegült iránta. Megtudta aztán az okát is: más nő hódította el tőle. Ezen az asszony elkeseredett s tegnapelőtt paprikát és revolvert vett magához, s elment leskelődni a várkerti bazárhoz, mert hallotta, hogy egy közeli kávéházban szokott fagylaltozni férje és a „másik”. Csakugyan, éjfél után két órakor e helyről lépett ki férje karján a „másikkal”. Az asszony rájarohant, a paprikát a férj szemébe szórta s revolvert rántott elő. De odaszaladt egy közel álló rendőr s a fegyvert kiragadta kezéből. A „másik” akkor már megugrott, a férjet paprikacsípett szemekkel vitték orvosi ápolás alá, a feleség pedig hazament – sírni.
Ferenc József látogatása Cséry Lajosék tehenészetében, 1865-ben
1865-ben a Városligetben tartották a Gazdasági Kiállítást. Az akkor terjedő marhavész miatt szarvasmarhát kiállítani nem volt szabad, de ők a saját majorságukat megnyitották a látogatók előtt.
Június 6-án a kiállítást meglátogatta Ferenc József is, aki ezután a sáros úton gyalog ment át Cséryék tehenészetébe, ott hosszan, magyarul beszélgetett vendéglátóival.
1869-ben, amikor az egyéves Mária Valériát elválasztották, ő küldött a Királyi Palota istállójába két tehenet, hogy tejjel ellássák a kis főhercegnőt, és két bárányt, hogy játszópajtásai legyenek.
Városliget melletti gazdaságukat 1870 körül zárhatták be. Cséry Lajos híres vállalkozó volt. Az Első Hazai Takarékpénztárnak és az Athenaeumnak vezetője is volt. Sokat jótékonykodott, presbiter volt, több egyesület és társaság tagja is volt. 85 évesen, 1906-ban halt meg.
Az 1860-as években a Városliget szélén működött Cséry Lajos és Halász Vince mintatehenészete. Több száz magyar, svájci és holland tenyészállatot neveltek, nemesítettek és árusították is hús- és tejelőállataikat, tenyészbikáikat. A magyar és a holland keresztezésével olyan fajtát állítottak elő, mely tejelésben felülmúlta a svájcit és megközelítette a hollandot, súlyban pedig felülmúlták a hollandot. Fejér megyében, Ráckeresztúron volt nagyobb gazdaságuk, később Pusztaszentlőrincen gazdálkodtak. Naponta kétszer szállították be Pestre lezárt vasedényekben a friss tejet a megrendelőknek: kávésoknak, pékségeknek, cukrászoknak, magánembereknek. A tisztaságra különösen ügyeltek, ami az alapja a biztonságos állattartásnak és a tejtermelésnek. Külföldi kiállításokra is jártak, ahol díjakat is nyertek.
Nemcsak állattartással foglalkoztak, szívükön viselték a magyar mezőgazdaság fejlesztését is. Sokszor tartottak gépbemutatót és -vásárt. Aratógépversenyt is rendeztek, melyet Deák Ferenc is meglátogatott.
A képen Szarka, a négyéves bika, holland apa és svájci anya keresztezése, és Berta, a négyéves tehén, ő is holland apa és svájci anya utódja. Naponta 40 icce tejet adott.
A majorság valójában Istvánmezején volt, körülbelül a mai Stefánia út és a Hermina út között a Liget szélén, 40 hold területen az ő és rokonságuk földjén gazdálkodtak.
A majorság központja a térkép közepén lévő épületcsoportnál volt.
(…) Képünk azon nyolcszögletű, faragott kövekből szilárdan épült, kupolás, kis török imolát ábrázolja, mely mindjárt a Császár-fürdő fölötti hegyen – a törökök által úgynevezett Szenvedések dombján – magaslik, jól művelt szőlők között. Ez emlék is pár százados és Budának törökbírta korszakából származik. Alatta piheni örök álmát az iszlám egyik ünnepelt szentje, Mohamed pasa, Gül baba, „a rózsák apja”, amint magát költeményeiben nevezé, mert ő igen istenes szentéletű költő volt. Minden évben, kivált a nyári hónapokban számos jámbor török zarándok jár el távol napkeleti országokból, nemcsak Törökországból, hanem Szíriából, Arábiából, sőt, Turkesztánból s Indiából is imádkozni e szent sírjához. Budán úgyszólván minden kisgyermek ismeri már e jámborokat és szó nélkül elvezeti a városházához, ahol a török templom kulcsa tartatik.
Belül a kisded imolában, mely legészakibb európai temploma az iszlámnak, mindenféle messze országokból hozott emlékek, fegyverek, kókuszdióhéjak, átlyukasztott kövek, szőnyegek stb. függenek a falakon, továbbá a szultán bécsi nagykövetének aranyrámába foglalt saját neve aláírása, mert néhány éve e státusférfiú is meglátogatá az imolát. Fenntartásáról is a bécsi török követség gondoskodik.
