Wagner Jakab vendéglője a Szép Kilátáshoz

Wagner Jakab vendéglője a Szép Kilátáshoz, 1906k.

 

Wagner Jakab vendéglője a Szép Kilátáshoz, Trombitás út 85, azaz Pasaréti út 49. (1906k) A múlt század elején a Trombitás út számozása a mai Pasaréti téren túl, a mai Csévi közig tartott.

A múlt század elején évről-évre minden év májusában itt árverezték el a környék dűlőútjai mellett nőtt fűtermést. Fizetni készpénzben kellett. A megnyert területen kötelező volt a kaszálás virágzás előtt. A földterületet másra használni, felszántani tilos volt, ahogy tilos volt a legeltetés is.

A vendéglő terasza

 

 

Manapság:

Fáy András háza Pesten

Fáy András háza Pesten, Kalap utca 207 (ma Irányi utca). Vasárnapi Újság, 1873. A házat 1871. augusztusában lebontották, de előtte Simonyi Antal fényképész megörökítette és a Városháza nagytermében kifüggesztették.

 

FÁY ANDRÁS (1786-1864)

 

Született Kohányon, Zemplénben, 1786. máj 30-án. Tanulását Sárospatakon kezdte, Pozsonyban folytatta, meg ismét Sárospatakon végezte. A kitűnő ifjat Pest megye szolgabírójának választotta, mely hivatalát hat évig viselte. Az 1832-36-i országgyűlésen mint Pest megye követe volt jelen. 1834-ben Döbrenteivel a Pest megyei magyar színésztársulat igazgatója, 1837-ben a Kisfaludy-társaság elnöke lett. Tagja volt azon küldöttségnek, mely 1828-ban a M. T. Akadémia alapszabályait kidolgozta. Az Akadémia 1831-ben rendes, 1845-ben tiszteleti tagjává választotta. A Pesti Takarékpénztár (1839-ben) s a többi is az országban főleg neki köszönheti keletkezését.

Az írói pályán már 1807-ben lépett föl „Bokrétá”-jával, melyet 1818-ban a „Friss bokréta” követett. Jó hírét 1820-ban mejelent „Meséi és aforizmái” alapították meg, színművei s „A Bélteki-ház” című jeles tanregénye gyarapították. Összes szépirodalmi munkái 1843-44-ben jelentek meg, melyeket követtek a szépirodalmi téren „Búzavirágok és kalászok” 1853-ban, „Jávor orvos és szolgája, Bakator Ambrus,” szeszélyes regény 1855-ben, „A szutyogfalviak,” magyar fajképek 1856-ban. „Régi pénzek” című vígjátékát 1858-ban újólag átdolgozta.

De nemcsak a szépirodalomban jeleskedett. Alig merült föl fontosabb, korszerű kérdés, melyet a hírlapokban vagy önálló röpiratokban, könyvekben is meg ne vitatott volna. Így nevezetesen a nevelési kérdéseket több munkában tárgyalta, s nemcsak elméletileg, de gyakorlatilag is. „A Halmay-család”, melyet 1858-ban adott ki, valóságos házi nevelő.

Fáy mint polgár és mint író az élet, a közélet javítására, szépítésére fordította erejét, kitűzve és elősegélve a teendőket pénz-, mű- és tanintézetek állítása és berendezése körül, a nyilvános élet és nevelés mezején állandólag a haza és az emberiség érdekeit mozdította elő.

Mint író mindenben túl van a középszerűség vonalán, s amily korán megérett, szintoly sokáig meg is tartotta fiatalságát, úgy, hogy róla méltán mondhatni, hogy fiatal korban már érett, a legérettebb korban pedig még fiatal volt. Voltaképpi szakja a mese. Ő magyar meseíró, eleme a tanköltészet, melynek kevés oly szeretetre méltó képviselője van, mint ő. Igénytelenség, kedélyesség, derült hangulat, józan átlátás és gyakorlati tapintat jellemzik iratait. Rajzai a valódi élet rajzai, élethívek, mint a németalföldi festésziskola festményei. Inkább természetesség, mintsem műszerkezet által tűnnek ki.

Az újabb magyar irodalom ismertetése, 1864.

 

 

A Google utcaképen ma:

Beodrai gróf Karácsonyi Guidó

Gr. Karácsonyi Guidó (1817-1885), Marastoni József rajza, 1865.

 

 

Beodrai gróf Karácsonyi Guidó

 

Minden közintézet, mely virágzik, minden emberbaráti ügy, mely gyarapodóban van, minden irodalmi vagy művészi egylet, mely éltet és termékenyít, egy-egy darab művelődési történet,  melyeknek száma és állapota szerint szokták ma már megmérni valamely nemzet fejlettségi színvonalát. Ezért kiváló tisztelet és elismerés illeti mindazokat, kik az ily művelődési közügyek és jótékonysági intézetek körül akár szellemi tevékenységgel, akár anyagi áldozatokkal buzgólkodnak.

Gróf Karácsonyi Guidó, kinek arcképét ezúttal közöljük, szintén azáltal vált nagyrabecsülésünk tárgyává, mert roppant javak birtokában nem feledte el azon magasztos kötelességét, melynek gyakorlása a gazdagságot különösen becsessé teszi. Jelentékeny, az újabb időkben csaknem páratlan áldozatokkal segélte ő az emberszeretet , hazafiasság, vallás és irodalom közügyeit.

Az Akadémiánál jelenleg két nagy (ez ideig a legnagyobb) jutalom van kitűzve egy vígjátékra, mely jövő évben 200 aranyat, s egy szomorújátékra, mely három év múlva 400 aranyat fog nyerni, ha maradandó értékkel bírand. Nálunk legelőször van kitűzve irodalmi munkára ily nagy pályadíj, s ez azon tőkéből, melyet gr. Karácsonyi örök időkre ily célra alapított. Ugyanő ez évben az írói segélyegyletnél is nagy összeget tőkésíte. Legyen szabad e pontnál némi kérdést tennünk.

Sokszor halljuk a panaszt, hogy erkölcsi és anyagi viszonyaink sokkal örvendetesb lendületet kapnának, ha nagy urainkat és gazdag embereinket kissé több maecenasi hév lelkesítené. Valóban, minden idők története azt bizonyítja, hogy a fényes elmék, tudósok és költők csak ott és akkor támadtak csoportonkint, ahol és amikor a pártfogolás termékenyítő ereje a magasb körökből áradt szerteszét. Róma legnagyobb lángelméjével Caesar és Augustus protectiója közben találkozunk, Olaszország tudománya és művészete a minden szépet támogató II. Julius, X. Leó pápák és Mediciek kegyurasága mellett virágzott föl, a „nagy század” jelesei XIV. Lajos versailles-i udvara körül csoportosultak, s Angolország is Erzsébet és Anna királynők vonzó trónja mellett látta születni kitűnőbb férfiainak leghatalmasabb csoportját. Nálunk is volt egy kor, midőn Mátyás király tudomány és művészetszeretete egy ifjú és fényes műveltség támadását eszközlé. Hanem ez régen volt. Azóta idők és viszonyok nagyon megváltozván, nálunk ily magas és egy központból áradó pártfogolás nem volt várható. Ennélfogva a gazdagok és nagyurak megosztott tisztje maradt kipótolni ezen központot a művelődés, irodalom és közintézetek pártfogásában. Elvitázhatlan, hogy a főrangúságnak e téren is megvannak a maga érdemei, iskolákat pártolt, múzeumokat, akadémiát alapított, a színház körül több ízben buzgólkodott s jelentékeny és hasznos intézetek létesítése vagy vezetése által tűnt ki. De vajon oly mértékben-e, mint ez osztály hatalma és gazdagsága után várható lett volna – ez már más kérdés.

Csak igen keveset lehet említeni, kivált az újabb időben, ki vagyonához mért áldozatokkal segélte volna közintézeteinket, s kinek figyelme és részvéte minden ágra egyaránt kiterjedt volna. Annál nagyobb tisztelet illeti meg a keveseket. Gr. Karácsonyi Guidó már fiatal korában nagyon kitünteté pártfogoló hajlamát az irodalom, művészet és emberbaráti ügyek iránt. A Pestre jövő híres művészek húsz év előtt majd’ mind az ő vendégei valának, s egyike volt azoknak, kik a „Honderűt” segélyükkel fönntarták, mely vállalatnak, ha voltak is félszeg oldalai, de az ízlés finomítására sokat tett, s a magyar irodalmat először vitte be a főrangú nők és urak termeibe. Ugyanekkor, mint Széchenyi István mély tisztelője, tetemes részt vett a nagy hazafi mindazon vállalatában, melyek mások bőkezű támogatását is igénybe vették. 1858-ban, midőn nagy kiterjedésű birtokait átvette, egyszerre ötvenezer forintot adományozott jótékony célokra, mégpedig a magyar akadémiának 30000 frt-ot, a Nemzeti Színház nyugdíjintézetének 5000, a színház alaptőkéjére 8000, a zenedében alapítandó szavalati tanszékre 5000, a Nemzeti Múzeumra 2000 forintot. Hogy a zenedében végre drámai tanszéket is nyertünk, főképpen ez adománynak köszönjük. Nála nélkül máig sem volna az.

A nemzeti intézetek ily fényes ellátása után az emberbaráti célokra fordítá áldásteljes gondoskodását. Ezért a koronaherceg születése alkalmával örök időkre százezer forintot tőkésített oly célból, hogy annak kamataiból az összes hazai jótékony intézetek egymásután évről évre új alapítványokkal láttassanak el mindaddig, míg belőle minden magyarországi jótékony egylet egy-egy alapítvánnyal nem gazdagodik, mely után más, de ismét csak magyarhoni intézetek fognak részesülni e jótékonyság áldásában. Ez örök tőke – az emberiség oltárára helyezve – a szívnek e kifogyhatlan nemes célja mennyi könnyet és nyomort enyhített már eddig is, s mennyit fog még enyhíteni az idők hosszú során, azt a következő számadatok jobban kitüntetik minden elismerő szónál és dicséretnél: Ez alapítványból kapott a pesti árvaház 2500 frt-ot, a pesti szegénygyermek-kórház 1050, a budai és pesti nőegylet 2430, a budapesti katonai kórházakban fekvő magyar katonák, kik az olasz háborúban sebesültek meg 4200, a pesti vakok intézete 2520, a nagybecskereki kórház 1050, a váci süketnémák intézete 1913, a pesti szegényápolda és budai tápintézet 2000, a pesti kisdedóvodák és bölcsődék 850, a budai kisdedóvoda 640, a bajai nőegylet 350, a temesvári kórház 1000, a verseci 350, az újvidéki szintén 350, a beodrai és nagyzsámi ínségesek 4250, a beodrai községi kórház 1000, a magyar írók segélyegylete 2000, a budai Krisztinavárosi szegények 820, a pesti bölcsőde 1000 forintot, a zenész segélyzőegylet 500, a pesti katolikus legényegylet 420, Szalay Lászlónk családja 500 frt-ot stb., s ez így fog menni évről évre, mert az alaptőke folyvást ezereket jövedelmez hasonló célokra.

1859-ben sajnálattal emlegettük azon magyar hazai szegény özvegyeket és árvákat, kiknek férjei és atyái idegen földön estek el vagy megcsonkulva keresetképtelenekké váltak. Hány család veszté el így gyámolát! Ezek fölsegítésére is 10000 frt-ot ajándékozott gróf Karácsonyi Guidó. A hitelintézet tőkéjéhez szintén 10000 frt-tal járult. 1863-ban pedig, e szomorú emlékű évben, noha bánáti jószágaiban maga is igen súlyosan károsodott, sok ezerekkel járult a baj enyhítésére, s bőkezű atyja volt régi jobbágyainak, s igazi jótevője volt a hozzá folyamodó ínségeseknek. A napilapok is sokszor emlegetik az ő nagyúri jótékonyságát, melyeknek gyakorlatában nemesszívű neje, szül. Marczibányi Mária úrnő hasonló nemes buzgalommal versenyez vele. Ők Titus caesar jeligéjét követik: „nulla dies sine linea”.

Nem életrajzot akarunk írni, csupán kitüntetni egy magyar főúr maecenási buzgóságát, s így nem mellőzhetjük azt sem, hogy a szép művészeteknek mily igazi barátját bírjuk benne. Ha budai kéjpalotájának belső fölszerelése teljesen elkészül, ez maga is egy nagy bizonyítvány lesz erre. Látni fogunk ott színházat, képgyűjteményt, ritkaságokat stb. A festészetnek különös barátja és műismerője, sok becses festvény van kastélyában s ritkán történik, hogy beodrai birtokában egy-egy művész ne foglalkoznék. A zenét hasonlóan szereti, Liszt – ez ifjúkori barátja – ezelőtt mindig az ő pesti házának vendége volt, s tiszteletére a közelebbi zenedei ünnepek alkalmával is fényes lakomát rendezett.

Mind e tények, s még inkább a följebb elsorolt számok hangosabban beszélnek minden frázisnál, s vajha buzdító például szolgálnának mindazon gazdagok előtt, kik az irodalom, művészet és emberbaráti ügyek érdekeit nemigen szokták számba venni. Igazi nagyúr – nézetünk szerint – csak az, kiről ugyanazt lehet elmondani, mit a pannonhalmi gyűlésen Kaziczynk mondott a nagy Festetich-ről:

“Azért örülsz a nagy birtok nagy hasznának,
Hogy sokat áldozhass abból a hazának.”

 

Vadnai Károly

1865.

 

Karácsony

Karácsonyfa egy 1876-os divatlapból

 

Egész Pest egy ünnepi bazár, melybe kalauz gyanánt a szeretet vezet. Az „embarras de richesse” környez bennünket a kirakatok előtt, melyek sohasem csillognak szebben, s az árucsarnokokban, melyek soha sincsenek úgy tömve, mint e héten. Ez az ajándékok hete, s csak ha a szív vagy erszény fenékig üres, maradhatunk menten az üvegtáblák csábjaitól, melyek minden lépten nyomon utunkat állják. Soha gyönyörűbben metszett képeket, pompásabb díszkönyveket, bronzékszereket, melyek aranynak hazudják magukat, elmésebb apróságokat és bolondítóbb piperecikkeket nem láthatunk kirakva, mint éppen most Pedig már nagy részét elhordták azok, kiknek módjuk van sietni, hogy a legszebbeket válogathassák ki. De maradt elég azoknak is, kik elkésnek. A lelemény, ízlés, művészet és ügyesség ezer meg ezer kézzel rakták tele a karácsony bőségszarvát, hogy egyhamar ki ne fogyhasson.

Az emberek egy ünnepet sem szépítnek úgy meg, mint a karácsonyt. Talán azért, mert ennek megszépítése egészen rájuk van bízva. A természet nem járul hozzá, legföljebb jégvirággal és zimankós szélvészekkel. A húsvétnak ád ibolyát, gyöngyvirágot, tulipánt és madárdalt, a pünkösdnek rózsákat és egész virányt, de a karácsony számára nem tart fenn egyebet, mint a sivár zöld fenyőt, ezt az állhatatos fát, mely soha sem veszti el színét, s az emberi szív reménységét példázza. S ebből áll a karácsony fája, a szeretet nyájas kis gúlája, melyet most világszerte öröm és gyertyák fénye foly körül. Az a ház, melynek ablaka karácsony estén is sötéten marad, valóban a szomorúság háza. Az a lakás, mely e napon nem lát karácsonyfát, nem is ösmeri a családélet legtisztább mézét, azt az ártatlan zsivajt, kis kacsók tapsát, édesdeden álmélkodó gyönyörűséget, mely elhiheti velünk, hogy övék, csakugyan az övék a mennyeknek országa. Es mi ez órákban megoszthatjuk velök a mennyeket! Örömük a miénkké válik, mosolyuk átszáll a mi orcáinkra, s a cukorral, aranyos dióval, papírszalagokkal teliaggatott fa minket is gyermekké tesz néhány pillanatra: agyunkban tiszta gondolatok, szívünkben ártatlan örömök.

S a jó angyalok ez este megemlékeznek az árvákról is. A beteg gyermekek kórháza, az anyátlan lánykák nevelőintézetei, az árvaházak mind szép karácsonyfákkal vannak ékesítve, melyeket jószívű úrhölgyek vesznek körül, kezükben tarka ajándékokkal, mintha mondanák: „szegény, árva teremtések, nektek nincs anyátok, hanem íme, vannak anyáitok!” E napok nemcsak a családi szeretet, hanem az emberszeretet ünnepei.

Tiszteletreméltó szent atyák hiába dörgik oly komoran – itt-ott – kárhoztató szavaikat a kor romlottsága, önzése, a nemzedékek anyagelviessége ellen, a főérzés, mi az embereket minden időben fölemeli, a szeretet, ma is úgy sugárzik a szívekben, mint valaha. A könnyeket most is letörli a részvét gyöngéd keze, a vérző sebre ma is visznek balzsamot, a szegények és elhagyottak nem maradnak ma sem egészen egyedül.

Aki e napokban sorba járja az intézeteket, a szegények menhelyeit, láthatja, hogy ez önző világban mennyi kéz nyúl ki, hogy adjon. Érezheti, hogy ez a kor, melyet némelyek az „új pogányság idejének” szeretnek nevezni, hű maradt a megváltó legistenibb tanához: szereti felebarátait. Még mulatságaink is nagyobbára a szeretet vonzó cégje alatt folynak.

Például karácsony első estéjén a redout-termeit azért nyitják ki, hogy a jó magyar gazdasszonyok nevelőházába megint fölvehessenek nehány árva leányt, kik a jóban kiképezve erős lelki vértet kapjanak az élet küzdelmeire. Asbóth zenekara, ha még sokkal szebben játszaná is tarka műsorát, Szukk András, ha először mutatná is be történelmi hangszerét, a magyar tárogatót, mely most „Zrínyi halálát” fogja keseregni, s ha először volna is alkalmunk hallani Saxlehner Emma és Helvey Ilka kisasszonyok – e kellemes ifjú hölgyek – énekét, a redout-termek mégsem igen telnének úgy meg, mint most, midőn tudjuk, hogy a néhány filléren, melyet a bemeneti jegyért adunk, áldás leend. Igen, lelkeket nyerünk meg vele a nyomortól. Életet adunk olyanoknak, akik csak tengődtek volna. Nevelőházba vezetünk kisdedeket, kik meglehet, nemsokára az utca sarába fúltak volna megrontott szíveikkel.

„Az új pogányság kora” büszke lehet rá, hogy nevelés által akarja megváltani újra az embereket, kik sokat és sokáig botorkáztak a sötétben. Egy fáklya lobog most, mely az ismeret útjait világítja meg, azokat az utakat, melyek fénytelenek, zajtalanok bár, de egyeseket az erényhez, nemzeteket a szabadsághoz vezetnek. „Légy jól nevelve, s akkor egy sziklán állsz”, mondá egy francia bölcs, kit máig is sokan szidnak, mert fejéből támadt a világosság, mint Correggio „Szent éjszakájá”-ban a kis szülött arcáról. Azért nem is említhetünk nemesebb és hasznosabb újévi ajándékot, mint azt, melyet a közoktatási miniszter ád a – néptanítóknak. Egy hetilapot küld nekik ingyen, mely megtanítja őket, hogy mint tanítsák jól a kisdedeket. Hét nyelven, tizenháromezer példányban küldve szét, hány rejtett völgybe, hány szegény kunyhóha viszi e lap a fölvilágositás sugarát, a lelki tápot, a malasztot, oda, ahol eddig csak szomjazták és nem ismerték! Tisztelet báró Eötvösnek, hogy kieszközlé a segélyt, mely e nagy ajándékot lehetővé teszi, tisztelet, hogy megkezdé az emberséges magvetést, melyből áldás fakad.

(…)

 

Vadnai Károly, 1867.

A Karácsonyi-palota a Krisztinavárosban

A Karácsonyi-palota 1858-ban a Vérmező felől. Előtérben folyik az Ördög-árok.

 

(…) Különös említést és bővebb leírást csak Karácsonyi Guidó úr új palotája érdemel, mely a Krisztinavárosban, nem messze a templomtól a városi majorság felé van. E szép palota az úgynevezett „florenci” modorban épült s hosszúkás négyszeget képez. Egyik hosszoldala az udvarra, a másik a palota mögött terülő igen csinos angol kertre szolgál. Udvari oldala két és fél emeletű, kerti oldala csak két emeletű. E két homlokfal vonala kis kiugrások áltál félbe van szakítva, éspedig az udvari homlokzaton egy közép s négy oldali kiugrás van. Az udvari homlokfal főpárkányzata, gyámkövei s párkányzat fölötti cifrázatai elütnek azoktul, melyek a kerti homlokfalon vannak, azonban mindkét oldalon ízléssel és csínnal építvék. Az udvari homlokfalon, a kiugrások sarkain szegoszlopok emelködnek, melyek szobrokkal ékesítvék. A középső kiugrás ormán a családi címer látható.

Az ablakok kerekívűek, gazdagon díszesítvék, köztük szegoszlopok, a kiugrásokon kerek cifrázatok vannak. A fél és első emelet udvari oldalán szintén kerekívű ablakok vannak, de cifrázatai négyszegletűek. Az első emeleten két, a másodikon öt erkély van, az utcára néző keresztoldalon is van két erkély.

Az udvarról szép és tágas lépcsőzet vezet az épületbe, de főfeljárata a kertben van. Innen különösen szép márványlépcsőzet vezet a virágokkal ékesített belépőterembe. Ettől jobbra téli kertház, azután színház van. Ugyancsak a kert felőli részen nagy üvegház is van, mely a födélfészekbe is fölnyúlik. Azért e helyen a házfödél üvegtáblákbul áll. A lakszobákon és éttermeken kívül van elfogadási s igen szép táncterem. A díszszobák és a termek falai és felső padlatai fehér gipszvakolattal boríttatnak s arannyal díszesíttetnek. Kályhát nem látunk, mert minden szoba alulról fűttetik. Szóval, ha e palota kívül és belül teljesen elkészül s a szándékolt fényűzéssel és pazarsággal fölszereltetik s bebútoroztatik, valóságos tündérlak lesz. Pan József budai építész, ki a tervrajzot készíté s az építést vezeté, becsülettel oldotta meg feladatát.

Az udvar elején s két oldalán a szintén csinosan épült cselédházak, istállók és kocsiszínek vannak. Kár, hogy az udvar kissé szűk, s hogy általában ez ékes palota nem szabadabb és tágabb helyen épült.

 

Hunfalvy János: Magyarország és Erdély eredeti képekben, 1856.

 

Manapság:

Szüreti elmélkedés, 1861.

Egri szüreti mulatság a XIX. század közepéről

 

Szüreti elmélkedés.

 

Szőlőhegyeink mintegy varázsütésre megnépesedtek. Hol eddig a néma csendet csak a munkások kapacsörtetése s a pásztorsípok kísértetszerű jelzései törték fel néha, most ott víg szedők vidám danája s a mulatók ezerféle változatosságú ártatlan kedvkitörései, hellyel a barna zenészek szárazfájának a szív mélyéig ható hangjai zengenek. Egyszóval az élet hegyeink közé húzódott, s népünk ősi hagyományos szokása szerint Terpsichore ölelgetései között tépi le venyigéjéről a barna fürtöket, s a játszi kedv vidám tréfáján szűri meg levét, hogy tüze egykoron hasonló kedv- s életderítő legyen.

A szorgalom, munkásság, a fáradság jutalmát aratják most szőlőgazdáink. Igaz ugyan, hogy a szentírási szántóvető is jó magot hintett földjébe, s az még is konkolyt hozott, lehet hogy a legmegfeszítettebb szorgalom is száraz gerezdjeiről fonnyadt levelekkel törli csak homloka verejtékét, mert az elemek – mint b. Eötvös mondja – egyik kezükben életet, másikban halált hintenek, s azoknak irányát ki tudná igazgatni. De még is elvitázhatlan marad a közmondás: „ki mint vet, úgy arat.”

A természet azon édesanyai pazar kedveskedése, hogy hegyeinket oly nemes bortermő erővel megáldá, megérdemli, hogy azt is, mit a kutató ész e részben hasznos és üdvösét feltalált, igénybe vegyük.

Ez volna az első lépés arra, hogy bortermelésünket a véletlen játéka alól emancipáljuk, azaz, hogy empirikus mozdulatlansággal ne várjuk mindig, hogy amit a természet megadott, dolgozza is ki, hanem okszerű kezelés és berendezéssel e munkában mi is részt vegyünk, s így alapos ismeret s kísérlet segélyével a természetes adomány hőforrását jól megmenteni iparkodjunk. Okozat az ok következménye. Nem tagadhatjuk ugyan, hogy borkereskedésünk jelenlegi állása nem tőlünk függő akadályoknál fogva nem annyira kecsegtető, hogy bortermelőinket nagyobb körültekintésre ösztönözné, hogy boraik nemes nevüknek megfelelhessenek, mert külkereskedésünket a vámegyesületek jelen állása átkos lidércként nyomja, de másrészről önhanyagságunk, a különféle előnyök és körülmények célszerű fel nem használása az okot és okozatot oly circulus vitiosussá fonják össze, hogy nehéz belőle kilábolni, mert össze nem illő szőlőfajok határtalan keverése, ügyetlen pincekezelés, alapos szakismeret hiánya s különösen a nyerészkedés nemtelen vágya – a borhamisítás sokszor azt a kevés vevőt is elriasztják, kik tán vidékünkön megfordulnának -, egyenlő borminéműségre semmi kilátás nem lévén.

Pedig városunknak s majdnem egész vidékünknek legterjedtebb egyedüli iparága a bortermelés, s fontossága a mezőgazdasághoz mérve abban fekszik, hogy átmérőleges jövedelmével egy munkáscsaládot harmadán azon földterületnek eltartani képes, amennyi egy gabonatermesztéssel foglalkozó család számára múlhatlanul szükséges. Vagyis a bortermelés tiszta haszna úgy áll körülbelül a szemtermelés jövedelméhez, mint 3:1. S innen van az, hogy egy hold szőlővel beültetett hegyoldal ára 3, 4 s több hold termékeny búzaföld árával vetélkedik.

Ily anyagi előny mellett – dacára, hogy városunk népesedése annyi évek óta majdnem ugyanazon fokon áll – a jólét terén mégsem nagy előhaladást látunk, azt a fenn említett ok és okozatnak tulajdonítjuk.

Láttunk ugyan újabb időben mozgalmat a bortermelés érdekében „borcsarnokok” rendezése által, hogy a termelők saját terményeikhez bizalmat, a vevők pedig „biztos céget nyerjenek, de amit egyesek nemeslelkűsége épít, azt mások önző szelleme lerontani törekszik, s így borkereskedésünk jelen állapota is nem nagy reménnyel, nem nagy jövővel kecsegteti közönségünket mindeddig.

De nem folytatjuk tovább elmélkedésünket, mert nagyon messze tévednénk, holott itt minden lépten-nyomon nagy körültekintésre van szükség. Engedje azonban a t. olvasó, hogy e tárgyra még egyszer visszatérhessünk. Szüreti elmélkedésünket most csak azzal zárjuk be, hogy mennél több s nemesebb borral áldja meg az ég közönségünket.

Szederkényi (Strompf Ferdinánd), 1861.

Tabán, Kereszt tér 5.

Kereszt tér 5., Reisner Adolf sütőmester üzlete 1905. körül.

 

A ház a szerb egyházé volt, akkor már évtizedek óta pékek is laktak benne.  1907-ben adták el Halupszky István asztalosnak és kocsmáros feleségének, akik vendéglőt nyitottak a házban. Reisner Adolf elköltözött, a pékség minden bizonnyal megszűnt.

A házon jól látható a régebbi korokra jellemző le- és felhajtható ablaktábla, amely felső része véd a naptól és az esőtől, az alsó pedig pultként használható.

A kép eredetije: Magyar Földrajzi Múzeum/Erdélyi Mór cége, Fortepan 86748.

Az Anker-palota Pesten

Az Anker-palota 1914 körül.

 

A bérpalotát az Anker Biztosító építtette 1908-1910 között. Két különálló épületből áll. Az utca is alá lett pincézve. Az építés során 5000 köbméter betont építettek be és beocsini portlandcementet használtak.

Manapság: