Szatmárnémeti, a 15-ös huszárok emlékműve

Szatmárnémeti, a 15-ös huszárok emlékműve.

 

A kormányzó képviselőjének jelenlétében felavatták a 15-ös huszárok emlékművét.

Vasárnap (okt. 17.) ünnepélyesen leleplezték Szatmárnémetiben a volt cs. és kir. 15. huszárezred hősi halottainak emlékművét. A leleplezési ünnepen a kormányzót Csatay Lajos honvédelmi miniszter képviselte. Kürtszó jelezte a kormányzó képviselőjének megérkezését, majd vitéz gróf Takách-Tolvay József ünnepi beszédében emlékezett meg az elesett bajtársakról. Az ezred altisztjei és legénysége nevében vitéz Istvánffy Elek alhadnagy mondott beszédet. A koszorúk elhelyezése után a kivonult alakulatok díszmenetben vonultak el a kormányzó képviselője előtt.
A közebéden Hóry András titkos tanácsos a kormányzó úrra mondott felköszöntőt. Hatásos szavakkal méltatta a magyar huszár legendás alakját. Azután a kormányzó úr történelmi munkásságát világította meg.
– Egy nagy magyar lélek virraszt felettünk – mondta befejező szavaiban -, aki mindig bízott a szebb jövőben, a magyarság magasabb rendeltetésében, aki erőt, hitet, reményt nyújtott a csüggedőknek, amikor oly sokszor reménytelenül sivárnak látszott a magyar jövendő. A törhetetlen szent akaratból, egy nagy és erős magyar lélek önfeláldozásából született meg az új magyar lélek, a magyar feltámadás és ennek őre, a magyar honvédelem. És -most itt áll előttünk a nagy katona keményen, harcra készen, tekintete az ezeréves határok felé fordul. Vasmarka keményen tartja a kardot, hogy lesújtson vele a nemzet minden ellenségére. És itt áll körülötte az egységes magyar nemzet harcra készen és fegyelmezetten.

Huszárszellem

Szatmárnémetiben október 17-én leplezték le a 15-ös huszárok valóban kitűnően sikerült hősi emlékművét, Gách István művészi alkotását, hogy a későbbi nemzedéknek hirdesse, milyen is volt a magyar huszár az 1914-18-as világháborúban! A művésznek sikerült a lovast és lovát is úgy megörökíteni, hogy minden öreg katona azt mondta: „Igen, tényleg ilyenek voltunk, így vonultunk hadba, ilyenek voltak lovaink is…”
Ez a szoborleleplezés azonban több volt mint a 15-ös huszárok hősi halottai emlékének megörökítése. Valamennyi régi huszárezrednek, azok szellemének hódolt a messze vidékről összesereglett magyar közönség, mely 22 évig szenvedett idegen megszállás alatt, most megkönnyebbülten nézett fel a gyönyörű emlékműre. Régi nemesi családok tagjai díszmagyarban éppúgy eljöttek hódolni a magyar huszár emlékének, mint az a sok ünneplő ruhába öltözött kisgazda, polgárember, mellén a háborús kitüntetésekkel, aki valaha a sötét atillás, galambszürke csákós ezredben szolgált. Sok volt a megjelentek közt a nő is, hiszen ők is jól tudják, mit jelentett a múltban és mit jelenthet a jövőben a régi magyar huszárvirtus.
Ez a huszonkét év volt oka annak, hogy csak most tudták a szobrot felállítani. A volt ezred tisztjei nagy lelkesedéssel fogtak a gyűjtéshez és szervezéshez, úgyhogy két év alatt elkészülhetett a remekmű.
Ellenfeleink állandóan kárhoztatják a magyar „kasztszellemet”, a „feudalizmust” emlegetve. Sokat beszélnek mostanában az új sorsközösségről is, pedig ez nálunk igazán nem idegen gondolat. Ezt a sorsközösséget mi, öreg huszárok régóta ismertük már és gyakoroltuk is.
Régi szolgálati szabályzatunk is azt mondta: „A közszellem az összetartozás érzetében és azon szükség felismerésében gyökerezik, hogy a személyi érdekeket az összesség javának alá kell rendelni. Az adja a rendi állással járó önérzetet, az ösztönöz kötelességeink szigorú odaadó teljesítésére és fejleszti a legmagasztosabb katonai erényeket. A közszellem folytán leli minden egyes ember dicsőségét az egésznek dicsőségében.”
Érdemes ezeket a mondatokat felidézni, hogy ifjúságunk, de a külföld és ellenfeleink is megtanulják, hogy a sorsközösség érzését régi huszárjaink mindig ismerték. Ezt a tényt különben a legjobban igazolják a szatmárnémeti ünnepély szónokai is. Éppúgy felszólalt a volt ezred rangban legmagasabb tisztje, az arisztokrata altábornagy, gróf vitéz Takách- Tolvay József mint a közhuszárból előléptetett, arany vitézségi éremmel kitüntetett vitéz Istvánffy alhadnagy, régi 15-ös huszárruhájában, az ezred altisztjei és legénysége nevében. Az egytálas szerény díszebédnél, melyet a tisztikar a legénységgel együtt fogyasztott el, Hóry András m. kir. titkos tanácsos, tartalékos hadnagy köszöntötte fel kormányzó urunkat. Utána pedig vitéz dr. Haász Aladár min. osztályfőnök, számos hadi kitüntetéssel díszített tartalékos huszárkapitány az ezred tisztikara nevében szólalt fel.
Éppen ő említette szép beszédében, hogy „a 15-ösöknél az utolsó regruta huszártól az ezredesig olyan barátságos és harmonikus családi egység volt, melynél demokratikusabb berendezést nem lehet kívánni. Tiszt és közlegény felolvadt a közösségben, a lovaskiképzés közvetlensége pedig magával hozta, hogy a tiszt vagy altiszt inkább atyja volt újoncának, mint elöljárója…” A bajtársiasság, testvériség megható példáit mutatja az ezred története. Ezt a megértő testvériességet, ezt a meleg emberszeretetet a magyar huszárszellem követelte. A magyar huszár mindig a tudatos nemzeti kötelességteljesítésnek és áldozatkészségnek volt hűséges megtestesülése. Ezt az áldozatkészséget katonák, akik nem mondtak nagyokat, de nagyokat tettek, azzal bizonyították be, hogy meghaltak értünk. A sok tömegsír Galíciában, Bukovinában, Oroszországban, az erdélyi határon, a hét község fennsíkján mind ezt bizonyítja.
A szoborral szemben kivont karddal felállított lovas díszszázad embereiből is ez a szellem, ez az öntudat sugárzott. Akárhány fiatal huszárnak a mellén is ott volt már a vitézségi érem, mely azt mutatta, hogy az 1941-42-i oroszországi hadjáratban érdemeket szereztek távol hazájukért.
Az összetartozás és sorsközösség helyes felfogásának legszebb példái közé tartozott, hogy a díszmenetnél a kormányzó úr képviselője előtt a régi huszárok élén vonult el a volt ezred tisztikara is feszes díszlépésben, menetoszlopban. A fehér hajú öreg tisztek között volt két altábornagy, egy tábornok, mintegy 40 törzs- és főtiszt. Legnagyobb része egyenruhában, sokan diszmagyarban, polgári ruhában, de mind fegyelmezetten léptek el mint a régi jó időkben, kemény fővetéssel vonultak el a szép szobor előtt, melynek ércalakja nemcsak a régi katonamondást hirdeti: „Valamennyien egyért és egy valamennyiért”, hanem mintha azt is mondaná: „Ne bántsd a magyart!”

Nemes Suhay Imre ny. altábornagy.

A fényképért köszönet Bakai Jánosnak.

Pesti Hírlap, 1943. október 19-20.

Arcanum Digitális Tudománytár

A Bástyasétány Budán

Budapest, Bástyasétány.

 

A közönség köréből

Panasz a Bástyasétányról

Tisztelt szerkesztő úr! Már a múlt évben is akartunk felszólalni, de hát gondoltuk, hogy majd rájön magától is a tisztelt magisztrátus vagy kicsoda.
Tetszik tudni, hogy a Várban levő Bástyasétányt néhány évvel ezelőtt drága pénzen rendezték, aztán fiatal fákkal ültették be a régi akácfák helyett drága pénzen, ezeket a fiatal fákat a tövüknél, hogy a vizet felfogják s meg a szemnek is jóleső pihenő pontot adjon, körülhantolták gyepes földdel – drága pénzen -, felállítottak a sétáló s üdülést kereső közönség kényelmére padokat – drága pénzen.
A bástya egyik köröndjén a katonai zenészek számára építettek egy csinos filagoriafélét, mely a nap égető sugarától vagy kellemetlen időben széltől, esőtől védje a zenészeket; ez is ezer s párszáz forintba került.
No és kérdjük, tisztelt szerkesztő úr, mi történik? A fiatal fákat vásott rossz gyerekek körülforogják, jobbra-balra döntögetve, ráncigálva, cibálva, ami tudvalevőleg azoknak, ti. a fiatal fáknak igen egészséges, aztán a fák tövében levő gyepes földet szintén körültáncolják, a földet és gyepet agyontapossák, szétrombolják. Ez a mulatság meg éppen jól „veszi ki magát”. Arról nem is szólunk illedelmi szempontból, hogy a dadák a gyerekeket, ha bajuk van, a fák tövéhez viszik.
S a padok?
Ki mondja, hogy azok pihenésre vannak odatéve? A gyerekek megrakják csupa játékból porral-sárral, csinálnak azokon a porból-sárból várakat, házakat… A nagyobb gyerekek táncolnak a padokon, keresztül-kasul ugrálva azokon s mikor aztán estve kimegyünk s leülünk, érezzük, hogy valami alattunk gyanús: nézzük, hát vagy poros, vagy sáros minden ruhája az embernek. Sőt nem egyszer, kivált női ruhában helyrehozhatlan kárt is tesznek, aztán leülve hátra akarnánk támaszkodni – szupp! -, hanyatt esünk, mert a pad háta el van gimnasztizálva, letörve. És ez a sorsa, ez a rendeltetése a zenészek számára készült filagoriának is. A rakoncátlan gyerekek egész serege galoppiroz abban, korlátjain le- és felugrik… Tégla- és alapfalazatát, melyen a faalkotmány nyugszik, a le- és felugrásokkal tördelik, rongálják…
Ki látja ezeket? Ki teszen ezekről?
Senki! Hadd romoljanak, elég gazdag a város, fizesse!
Nem akarnánk félreértetni, nem a gyermekek elleni ellenszenv beszél belőlünk. De hát elnézzük az Erzsébet-, a József téren, ahol hasonlíthatlanul több gyermek evickél naponta. Ott a padokra senki nem mászkál, a járóútról, vagy helyekről padra, gyepes részre senki egy világért félre nem lép, rögtön ott a cerberus és megszólítja a gyereket, a dadát meg a szülőt, ha még egyszer akkora úr is.
A bástyának is volna egy felügyelője, de mikor figyelmeztetik, hogy miért nem teszi kötelességét? Miért nézi el ezeket a rendetlenségeket – hisz azért van -, azt feleli: hja kérem, hogyan álljak én perbe azzal a nagyságos asszonnyal, azzal a nagyságos úrral? Nem merek. Ha pedig magunk tettük egyszer-máskor, hogy egy-egy ilyen gyereket megszólítottunk, akkor a szülő zúdította ránk neheztelő szavát: „Mi köze hozzá? A magáé?” Sic. Megtörtént. Hiába mondtuk, hogy az közös mindnyájunké – de nem rombolni.
Felhívnók rá a tisztelt magisztrátust egész tisztelettel a rend, a tisztaság, a fák és közvagyon kímélése tekintetéből: lenne szíves ezeknek a visszás állapotoknak végét szakítani. Jó lenne minden 100-200 lépésre úgy, amint az minden nyilvános sétálóhelyen van, táblákat állítni fel, azokon a közönség figyelmét felhívni, hogy a fák, a padok s a gyep rongálásától stb. büntetés terhe alatt óvakodjék. A felügyelőnek pedig hagyja meg szigorúan, hogy úr – nem úr, ha gyermekei rendetlenkednek, szólítsa meg.
Esetleg igénybe lehessen venni a rendőr közbejöttét is. Csak egy-két példaadás, s majd megszokják a rendet itt is. Elég nagy a bástya. Lehet kár s piszkolás nélkül is eleget futkosni.
Így nincs értelme a fáknak, a gyepnek, és a padoknak. Ha rend, felügyelet nincs, akkor kár a költség, amit hiába kidob a város érettük.

Több várbeli lakos.

Pesti Hírlap, 1893. április 4.
Arcanum Digitális Tudománytár