Egy budai polgármester 2., (Nagyboldogasszony-templom)

A Budavári Nagyboldogasszony-templom a múlt század elején.

 

Egy budai polgármester. 2. rész

 

Kuruc ember lehetett jó Bösinger, Ferenc, amint egykorú írások nevezik: a magyar provincia patikáriusa. Alighogy felkapaszkodott a polgármesteri székbe – ahová a jó Isten tudja hogyan jutott -, elkezdett kikötni mindenkivel. Polgárral, katonával, pappal, civillel, hatósági személyekkel és ártatlan magánemberekkel. Azt csudálom, hogy ért rá annyit és annyifelé veszekedni.

Említettem egy ízben, hogy a budai polgárokhoz bekvártélyozott katonaság volt Buda lakosságának az átka. Ez a részeges, fegyelmezetlen, durva zsoldoshad terrorizálta az egész várost. Nemcsak a házigazdák reszkettek önnönmaguk és házuk népéért, asszonyaikért, leányaikért, hanem reszkettek a vagyonuk, békességük és testi épségük mián is. Nem volt ezek előtt szent semmi sem. Raboltak, gyilkoltak, fosztogattak s a várparancsnokság nemhogy gátat vetett volna nekik és cselekedeteiknek, hanem, azt hiszem, még ösztökélte őket újabb gaztettekre, sőt – nagy a gyanúm -, hogy a martalékon testvériesen meg is osztoztak.

Ezt persze olyan szangvinikus ember, mint Bösinger polgármester, nem tűrhette. Maga is rabiátus fráter lévén belekötött mindenkibe. Volt is szép világ és békés élet Budán vagy tíz esztendeig. Ha nem tovább. De tartsunk rendet. A kamarális direkció felszólítja június 30-án, 1688-ban a tanácsot: nézzen valami alkalmas telek vagy ház után, amely városháza legyen s amelyben a tanácsülések tartassanak és a hivatalok elhelyezhetők legyenek. (…)

Tehát nézzen a tanács alkalmas épület után, aztán folyamodja meg a házépítési vagy alakítási engedelmet. Az 1699-i többször említett Zaiger a kiszemelt két háztelket így írja le:

Nro. 78. Ain egghaus in der Herrngasse, bey denen Fleischbanken, hat im gesicht 12, im Rucken 9 klafter 4 schuch. Es hat auch an dem rechten hinter dem Nro 79 ein Platzel in der lange 5 und in der breite 4 klftr 3 schuch, begreiffend hat’s noch guet’s gemeuer, gwölber und keller. Ist ein Teil von Rathaus. Nro. 99. Ain egghaus, hat im gesicht 11 klaftr 1 schuch, im rueken 10 klfter 1 schuch und an beide seiten 20 klftr gleich lang, hat noch guets gemeuer, gwölber und keller, ist ein Teil von rathaus.

E házakat ingyen és öt évi adómentességgel vehette a város birtokába. Az egyik telek homlokzata (im Gesicht) a mai Tárnok utcára, a másik az Úri utcára nyílt. A 78. számú ház mellett egy torony is említtetik, emellett egy épület, bolthajtásokkal, alatta pedig pince. Ezt annakelőtte Jungmayer Kristóf bírta. Mármost – miféle torony lehetett az? A város ekkori képén több torony emelkedik felfelé, így a királyi várból egy, a második a Szent Zsigmond templomának, a harmadik evangélista Szent János, a negyedik Szent György, az ötödik Szent Mihály, a hatodik a Nagyboldogasszony, a hetedik Szent Pál, a nyolcadik Szent Miklós, a kilencedik a Mária Magdolna-egyház templomának a tornya.

Állítják, hogy a városháza melletti torony a Szent Mihály-egyháznak a tornya volt légyen. Az-e valóban? Kérdés. Schams, a régi Pest-Buda leírója szerint bizonyos, hogy a városháza közelében Szent Mihály arkangyal segélyül hívása mellett épült templom állott.

E mellett egy kolostor volt. Ez vagy a cisztercitáké, vagy a premontreieké lehetett. Schams szerint inkább a premontreieké. A ciszterciták nem bírtak ott a környéken semmit, a premontreiek pedig a Margit-szigeten kolostorral és templommal bírtak, s már IV. Béla 1247-ben a budai várfoki szerzeteseknek ád egy malmot, „ad villam Pusodnyk” azzal a kötelezettséggel, hogy ennek a malomnak a jövedelméből állítsák helyre a premontreiek kolostorát. A tatárpusztítás után visszatérő premontreiek nem lakhattak a szigeti kolostorban, hanem a IV. Béla által alapított pestújhegyi várban. Itt felépítették templomukat és kolostorukat. A városház földszintje tehát valószínűleg a premontreiek régi kolostorának a fala, ők azok, akiket egy 1247-iki okirat budai várfoki szerzeteseknek nevez.

Nem is valószínű, mondja Schmall, hogy más szerzetet köteleztek arra, hogy a premontreiek klastromát a malom jövedelméből állítsák helyre, de maga IV. Béla is, megerősítvén 1249-ben az 1247-i adományozást, ugyanazon egyháznak – úgymond – (nagyon valószínű, hogy a premontreieknek) adtuk a pazanduki pusztán a kántorlaki patakon levő malmot…

Nagyon valószínű, hogy a Jungmayer-féle ház a premontreiek régi háza, mert ez a háztömb évek során át nem cserél gazdát. Ez a holtkéz birtoklására mutat, mert a XIII. századtól a XVI.-ig, mialatt a többi háznak két-három tulajdonosát ismerjük, csak egy gazdája van. A polgárok házai inkább a vár északi részén voltak, a déli részt a főpapok és főurak vették birtokukba. Így a városháza déli oldalán levő ház Rupp szerint 1423-ban Ozorai Pipó, később Pilis megye tulajdona, a 97. számú ház a Cillei Herrmann grófé, aki ezt a házat a szentlőrinci pálosok egy házáért cserélte. A 98. számú ház 1423-ban András, váradi püspöknek a tulajdona, csak a 78-79. és 99. számú tömb alkot egy testet és nem cserél birtokost.

A tanács ugyan birtokába vette az említett két házat 1688-ban, de az akkori nagy szegénység miatt fölépíttetni nem bírta. Az építést 1702-ben kezdték meg, Ceresola Venerio felügyelete alatt, s 1702 július 10-én kötnek alkut Gartner Joákim ácsmesterrel a födélszék felállítására, 180 forintért és 10 akó borért vállalkozik a derék ács a födélszéket megcsinálni. A kőmívesmunkát Hölbling János kőmíves 550 forintért és ugyancsak 10 akó borért vállalja el. A kaput negyven forintért Vogl Konrád asztalosmester csinálja. A városháza eleinte földszintes, de később minden valószínűség szerint emeletet raknak rá, mert Barbier Ferenc szobrászt 1707. július 29-én tanácsi határozattal megbízzák, hogy polgárdíjának hátráléka fejében erkélyt csináljon a városházára. Földszintes házra nem kell erkély.

Az első tanácsülést az újított házban 1710. június hatodikán tartották. Volt tehát már városháza, csak a tanács nem akart konszolidálódni. A polgármester össze volt veszve a fél magisztrátussal. Ugyanis rettentően összekülönbözött a katonasággal, akik aztán a polgárokon és a tanácsurakon állottak bosszút. Ezek megint a polgármesterre haragudtak. Bántották is, ahogy lehetett. Pösinger meg visszatorlással élt, így egyik tanácsnokát az utcán botozta meg, a másikat meghívta vacsorára, de mikor az bedugta az orrát a kapun, kétszer rettentőn pofonvágta. Nincs megírva, hogy aztán ott vacsorált-e az érdemes tanácsúr. De hogy a pofonok elhangzottak, arról több okmány tanúskodik.

Egyszer a kocsisát egy hadnagy megveri. Ezért feljelenti a verekedő tisztet, aki viszont párbajra hívja a polgármestert. A polgármester nem áll ki. Erre a hadnagy beront Pösinger házába, aki szerencsére elmenekült valahová, különben gulyáshússá aprítaná a nekidühödött hadfi.

Ugyancsak fel van jegyezve a polgármesterről, hogy egy Dresner nevű kapitány 1696-ban Péter és Pál napján, hogy valami sértésért elégtételt vegyen a polgármesteren és családján, húsz fegyveres katonával beront a házába. Este van s a háznép halálra rémül. A polgármesterné éppen betegen fekszik s a lármára az ágyban többször elájul. Mégsem irgalmainak nekik, hanem Pösingert kutatják földön és padláson. Pösinger azonban, a régi budai házak aaz jó tulajdonságaival élvén, mely szerint sokféle kijárásuk van, elmenekül a bástya felé. A kapitány azonban nem hiszi el s azt gondolván, hogy a házban rejtezik, felveri a pincét, felkutatja az udvart. És mivelhogy sötét van, a patikáriussegédeket, kit gyertyával, kit lámpával, kit mécsessel, kihajszol az udvarra világítani. Ezek egyikének a gyertyája elalszik. Erre rárontanak: gazember! Te fújtad el, hogy ne lássunk – kiáltással ütik-verik és elhurcolják a fővártára, az áristomba, ahonnét csak egy tallér lefizetése ellenében szabadulhat ki. Az pedig kellemetlen hely, mert tele van povalácsokkal. Így nevezték a régi Budában a csirkefogókat. Sőt Desinger azzal fenyegetődzik, hogy ha megkaparintja Pösingert, őt is becsukatja a povalácsok közé.

Minde dolgokat megjelentik Bécsbe is, de nem sok eredménnyel. Tudják ugyan ott, hogy Pösinger milyen ember, de valami hatalmas pártfogója lehet odafönn, hiszen maga Karaffa örökös konzulnak csúfolja a polgármestert és ki nem állhatja. Wolf ezredes, a parancsnok pedig azt írja, hogy „bárcsak a szentlélek megvilágosítaná a kamarát, hogy megtudná az igazat”.

A magisztrátus és a katonaság közötti idillek azonban folytatódnak. Krempl Tóbiás tanácstagnak a fejét egy katona az utcán beverte. Ezért aztán az egész tanács felzúdul és külön futárt küldenek Bécsbe a panasszal, s azt 1696. július másodikán elküldik. Éppen Bécsben tartózkodik a várkommendáns, Frankenberg. Ezt becitálják és a lelkére kötik, hogy indítson szigorú vizsgálatot. A vizsgálatnak azonban máig sem volna eredménye, ha közben el nem készülnek a várerődítések és a kaszárnya, amikor is az egész helyőrséget bekommandírozzák a kaszárnyába. Ott aztán zapfistráng után tilos lévén katonának kint maradni, a rend kezd nagy-nehezen helyrejönni. Pösinger később holmi elszámolások miatt is bajba kerül, a katonasággal sem békül ki soha. Nem is hiszem, hogy a helyőrség koszorút tett volna a sírjára. Mi azonban bánatosan látjuk, hogy a régi világban is volt civilek és katonák közötti veszekedés és éppen a csöndes Buda várában, mely ma olyan kihalt és néma. Ha Pösinger, a magyar provincia patikáriua felkelne sírjából, nem ismerne rá. Ma mély csönd van Budán és polgári hallgatás. A polgármesterek nem verekednek, a katonák igen, de messze, nagyon messze innen.

Legyen annak is mielőbb vége!

Pösinger a várbeli városi gyógyszertár tulajdonosa is volt, a patika azóta, tehát közel harmadfélszáz esztendeje áll fönn. De volt egy patikája lent a Vízivárosban is, a „Fekete medvéhez”. A medve mindig fekete maradt, de Pösinger lassan megfehéredett. Vénülni megvénült, de az esze – mint mondani szokás – vénségére sem jött meg. Háromszor volt polgármester, először 1695-től 98-ig, másodszor 1701-ben, aztán – nagy erőszakosságok árán – 1703-tól 1705-ig. Azzal aztán be is fejezte.

A már nevezett Krempel tanácsnokon kívül – akinek a fejét az utcán verték be – még egy ízben a polgármester is megbotozta, összeverekedett Launack tanácsnokkal is, aki viszont a vacsorára hívás hőse vala és poflevelekkel traktáltatott vacsora helyett. Mind a ketten feladták a polgármestert a kamarális direkciónak, amely el is ítélte a goromba frátert, elrendelvén, hogy fizessen az építendő Szentháromság-szoborra harminc tallért. Végre aztán tanácsbeli ellenségei – mert a polgárság körében a szoldateszkával való szembeszállása nagy népszerűséget szerzett neki – tehát saját kollégái dolgoztak ellene, a már említett Krempel, a megvacsoráztatott Launack, aztán Unger tanácsos, Sauttermeister, a polgármesterjelölt és Adolf nevű kollégái. Ezek végre kibuktatták a polgármesteri székből. De nem adta oda a város pecsétjét, arra támaszkodván, hogy őtet annak idején a kamarális direkció nevezte ki polgármesterré, ő holmi pugrisok választására nem reagál. Végre is brachiummal kellett elvenni tőle Budavár sigillumát.

Akkor felment Bécsbe panaszra. A helyébe választott Sauttermeister pedig rövid ideig örvendhetett a méltóságának, mert nemsokára megjött a választás megsemmisítése.

A bécsi hatalom azonban a polgármesteri funkció ellenőrzését a tanácsra ruházza. Pösinger most tehát meg akarta törni a tanácsot. Lázadásra ingerelte a lakosságot a tanács ellen. Ezzel aztán betelt a mértéke. Lázadás szítása miatt bebörtönözték. Vagyona is elúszott, várbeli házát, patikáját és szőleit 1699-ben Werner patikárius vette meg tízezer forinton. Ezzel a pénzzel rendezte tartozásait, melyek nyomasztók kezdettek lenni. Egész nagy vagyonából csak a vízivárosi háza maradt meg, amely később Bösinger ezredesné tulajdona lett. Kelenföldi szép majorját elzálogosította Óbuda földesurának, Zichy Miklós grófnak. A város aztán a gróf özvegyétől váltotta vissza a Bösinger-majort 1738-ban.

Így szegényült el a magyar provincia patikáriusa, nyugodjék annyi veszekedés és verekedés után valahára békével!

Váradi Antal

Az Újság, 1918., Arcanum Digitális Tudománytár

 

A cikkből kimaradt egy eset: 1699 őszén Sauttermeister polgármestert elkapták Bösinger szőlejében, amint a tőkéket kivagdosta. A csőszök elfogták, Bösinger kártérítést követelt, erre rögtön összeverekedtek. A polgármester Bösingerre rá is uszította a kutyáját. A csőszök próbálták volna békíteni őket, de ekkor ők ketten közös erővel jól összeverték a csőszöket…
Bösinger 1707-ben halt meg.