Gundel Károly, Frenreisz István és a Gellért Szálló

Szent Gellért Gyógyfürdő és Szálloda 1930 körül.

 

A szálló éttermének és kávéházának bérlete 1927-ben járt le. Az új bérletre négyen pályáztak, Hámor József, Gundel Károly, Frenreisz István és Czifrák Antal.

Addig Frenreisz István bérelte, de a Főváros nem akarta meghosszabbítani azzal az indoklással, hogy Frenreisznek más vállalkozásai is vannak és ez egész embert kíván. Gundelt se támogatták ugyanilyen okokból, ezért Czifrákot javasolták bérlőnek.

Nagy harc kezdődött a jövedelmező üzletért: Gundel felajánlotta, hogy visszaadja állatkerti vendéglőjének bérletét, ha elnyeri a Gellértet, Frenreisz is hasonlóan nyilatkozott. Vádolták Frenreiszt, hogy eddigi munkája nem volt megfelelő. Ekkor robbant a bomba: kiderült, hogy Czifrák és Frenreisz közeli üzletfelek voltak, így a Gundel-pártiak azt sejtették, hogy Czifrák mögött Frenreisz áll. A kitört botrány hetekig tartott, a különböző bizottságokban és a tanácsban tárgyalták az ügyet, több szavazás is volt, hol Czifrák, hol Gundelt kapott több szavazatot. A jobboldali pártok Frenreiszt, a baloldaliak Gundelt támogatták.

Végül Ripka főpolgármesternek elege lett a folytonos vitákból, segítségével az érintettek leültek tárgyalni és egyetértés jött létre. Gundel kapta a bérletet, cserébe valószínűleg nagy összegű lelépési díjat ígért Frenreisznek, ráadásul az átvett berendezési tárgyakért is pénzt ígért.

Az ügynek nem lett vége: a Ripka által felkért közvetítőt, dr. Kozma Jenőt Frenreisz pártolásával gyanúsították meg, Gundel pedig a leltárba kötött bele, emiatt hét hónapig tartott az átadás, Gundel csak ezután fizetett. Frenreisz ezt kevesellte, pert indított, amit első fokon meg is nyert, a tábla viszont Gundelnek adott igazat. A Kúria új eljárásra kötelezte a táblát, amely végül 1930. szeptemberében elutasította Frenreisz keresetét.

 

A Bástyasétány Budán

Budapest, Bástyasétány.

 

A közönség köréből

Panasz a Bástyasétányról

Tisztelt szerkesztő úr! Már a múlt évben is akartunk felszólalni, de hát gondoltuk, hogy majd rájön magától is a tisztelt magisztrátus vagy kicsoda.
Tetszik tudni, hogy a Várban levő Bástyasétányt néhány évvel ezelőtt drága pénzen rendezték, aztán fiatal fákkal ültették be a régi akácfák helyett drága pénzen, ezeket a fiatal fákat a tövüknél, hogy a vizet felfogják s meg a szemnek is jóleső pihenő pontot adjon, körülhantolták gyepes földdel – drága pénzen -, felállítottak a sétáló s üdülést kereső közönség kényelmére padokat – drága pénzen.
A bástya egyik köröndjén a katonai zenészek számára építettek egy csinos filagoriafélét, mely a nap égető sugarától vagy kellemetlen időben széltől, esőtől védje a zenészeket; ez is ezer s párszáz forintba került.
No és kérdjük, tisztelt szerkesztő úr, mi történik? A fiatal fákat vásott rossz gyerekek körülforogják, jobbra-balra döntögetve, ráncigálva, cibálva, ami tudvalevőleg azoknak, ti. a fiatal fáknak igen egészséges, aztán a fák tövében levő gyepes földet szintén körültáncolják, a földet és gyepet agyontapossák, szétrombolják. Ez a mulatság meg éppen jól „veszi ki magát”. Arról nem is szólunk illedelmi szempontból, hogy a dadák a gyerekeket, ha bajuk van, a fák tövéhez viszik.
S a padok?
Ki mondja, hogy azok pihenésre vannak odatéve? A gyerekek megrakják csupa játékból porral-sárral, csinálnak azokon a porból-sárból várakat, házakat… A nagyobb gyerekek táncolnak a padokon, keresztül-kasul ugrálva azokon s mikor aztán estve kimegyünk s leülünk, érezzük, hogy valami alattunk gyanús: nézzük, hát vagy poros, vagy sáros minden ruhája az embernek. Sőt nem egyszer, kivált női ruhában helyrehozhatlan kárt is tesznek, aztán leülve hátra akarnánk támaszkodni – szupp! -, hanyatt esünk, mert a pad háta el van gimnasztizálva, letörve. És ez a sorsa, ez a rendeltetése a zenészek számára készült filagoriának is. A rakoncátlan gyerekek egész serege galoppiroz abban, korlátjain le- és felugrik… Tégla- és alapfalazatát, melyen a faalkotmány nyugszik, a le- és felugrásokkal tördelik, rongálják…
Ki látja ezeket? Ki teszen ezekről?
Senki! Hadd romoljanak, elég gazdag a város, fizesse!
Nem akarnánk félreértetni, nem a gyermekek elleni ellenszenv beszél belőlünk. De hát elnézzük az Erzsébet-, a József téren, ahol hasonlíthatlanul több gyermek evickél naponta. Ott a padokra senki nem mászkál, a járóútról, vagy helyekről padra, gyepes részre senki egy világért félre nem lép, rögtön ott a cerberus és megszólítja a gyereket, a dadát meg a szülőt, ha még egyszer akkora úr is.
A bástyának is volna egy felügyelője, de mikor figyelmeztetik, hogy miért nem teszi kötelességét? Miért nézi el ezeket a rendetlenségeket – hisz azért van -, azt feleli: hja kérem, hogyan álljak én perbe azzal a nagyságos asszonnyal, azzal a nagyságos úrral? Nem merek. Ha pedig magunk tettük egyszer-máskor, hogy egy-egy ilyen gyereket megszólítottunk, akkor a szülő zúdította ránk neheztelő szavát: „Mi köze hozzá? A magáé?” Sic. Megtörtént. Hiába mondtuk, hogy az közös mindnyájunké – de nem rombolni.
Felhívnók rá a tisztelt magisztrátust egész tisztelettel a rend, a tisztaság, a fák és közvagyon kímélése tekintetéből: lenne szíves ezeknek a visszás állapotoknak végét szakítani. Jó lenne minden 100-200 lépésre úgy, amint az minden nyilvános sétálóhelyen van, táblákat állítni fel, azokon a közönség figyelmét felhívni, hogy a fák, a padok s a gyep rongálásától stb. büntetés terhe alatt óvakodjék. A felügyelőnek pedig hagyja meg szigorúan, hogy úr – nem úr, ha gyermekei rendetlenkednek, szólítsa meg.
Esetleg igénybe lehessen venni a rendőr közbejöttét is. Csak egy-két példaadás, s majd megszokják a rendet itt is. Elég nagy a bástya. Lehet kár s piszkolás nélkül is eleget futkosni.
Így nincs értelme a fáknak, a gyepnek, és a padoknak. Ha rend, felügyelet nincs, akkor kár a költség, amit hiába kidob a város érettük.

Több várbeli lakos.

Pesti Hírlap, 1893. április 4.
Arcanum Digitális Tudománytár

 

Bellevue Szálloda, Attila út 53. (ma 93.)

A Bellevue Szálloda étterme, Attila út 53 (ma 93.)

Az ötven szobás luxusszálló 1922 nyarán nyílt meg, a tervezője Németh László volt. Szobái a Vérmezőre és a Vár felé, a szálló kertjére nyíltak. Étterem, bár, nagy hall, kivilágított függőkert, a kert végében pedig, a Logodi utca felől fedett fülkék várták a vendégeket. Rengeteg műsort szerveztek: a jazzband, cigányzenekar, komolyzenei koncertek, ötórai tea tánccal, garden party-k, a délutáni hangversenyek külföldről is vonzották a jómódú polgárokat.

A Bellevue Szálló kerthelyisége a fedett fülkékkel. A háttérben a Logodi utca házai.

Eltelt egy év a megnyitó óta és megérkezett az első panasz a luxusszálló éttermére. A 8 Órai Újság ismertette „R. E.” olvasójuk levelét, amelyben leírta, hogy a Bellevue teraszán ebédelt és a magas áraik mellé még 200 koronát felszámoltak a terítékért. A tányérok és az evőeszköz mellett csak egy árva papírszalvéta volt az asztalon. Amikor reklamált, a főpincér rövid gondolkodás után azt mondta, bocsánat, tévedés, itt nincs vászonszalvéta, és lehúzta az összeget. Persze az összes asztalon csak papírszalvéták voltak. Ráadásul a főpincérre is sokat kellett várni, biztos azért, írta a vendég, mert ennyi idő kellett neki bátorságot gyűjteni a számla átadásához…

Inflációs idők voltak, rohamosan emelkedtek az árak, nehéz pontosan összehasonlítani, mennyit is ért akkor kétszáz korona. Nagyjából ezekben a hetekben két deciliter tejeskávé felszolgálva 100 korona, utcán edénybe kimérve 25-30 korona, egy korsó sör 130-150 korona volt, a jó minőségű disznóhús kilója 2000-3500, a túró 600, a tejföl 800, a cseresznye ára ekkor 1000 korona körül volt. A fogaskerekű viteldíját például 1923 nyarán kétszer is emelték. Májusban még harmadosztályon a viteldíj 400-volt, augusztusban pedig már 1000 korona.

A fizetések is emelkednek, de természetesen nem tudják utolérni az inflációt és nagy különbségek voltak: állami vasgyári igazgató 300-360000 koronát, mérnök 100000, művezető, irodavezető 70-100000, portás, hivatalszolga 45-60000 koronát keresett havonta nyár végétől.

Székesfővárosi kórházi ápolónő 10000 koronát kapott ugyanekkor, állami kórházban ugyanaz az ápolónő 60-80000, öregek otthonában 35000, szanatóriumban akár 100000 koronát is kapott. A vasúti alkalmazottak fizetését is körülbelül 60-100000 koronában állapították meg ebben az időben.

A szálloda homlokzata

A háború alatt a szálloda épülete súlyosan megsérült, egyes helyeken teljesen megsemmisültnek nevezik, de a romépületek listáján nem találtam meg, csak az előtte lévő garázst. 1949-ben az újjáépülő házba a Mezőgazdasági Tudományos Központ költözött.

A Bellevue Szálló épülete közvetlenül a háború után (Fortepan)

 

 

 

A svábhegyi templom (kápolna)

A Svábhegyi Szent László templom (kápolna), 1860.

 

Kápolna a budai Istenhegyen

Nagy befolyása van a buzgó szívből eredő imának a csendes magányban. Emeli a lelket, ébreszti és növeli a vallási érzetet a természet nyílt templomában. Mennyivel magasztosabb ez érzelem, ha a természet ölében még imaház is támogatja! Ilyennek nemlétét számos istenhegyi lakosok érezvén, közel két éve a felsőbb hatóságok engedelmével aláírási ívek bocsáttattak ki, s egy kápolna építtetése külön válalkozó választmányra lőn bízva.
A választmány tapasztalván, miszerint télen mintegy 300, nyáron pedig a természet kellemeinek élvezésében testi erősítést kereső nagyszámú budapesti lakosok a lélek erősítését s felvidámitását eszközlő isteni szolgálat hiányát érezik, szent kötelességének ismerte a felhívásnak legnagyobb készséggel engedni. És valóban, hála az égnek, jelenleg már a választmány élére m. báró Eötvös József úr őnagysága állván, e szent ügy kivitelét a legüdvösb siker koronázza. Mert nemcsak elnök úr s Ürményi József őméltósága szép áldozattal ez ügyhez járulni szíveskedtek, hanem Romano bécsi építész úr által készített terve szerint a kápolna építésének ugyanő általa történendő ingyen vezetését kieszközlék. Az épület 28 négyszögölnyi belső területtel, terv szerint tetejével, tornyával, oltárral, belső bútorzattal s festéssel együtt 5000 pftba fog kerülni. Ezen összeg összehozása s gyűjtésére semmi fáradságot nem kímélnek a svábhegyi birtokos urak, nevezetesen Fluk Ede, Karczag-testvérek, Steindl Ferenc és Károly, Emich Gusztáv, Fridvalszky Károly, Sebők Károly, Bujanovits, Patachich Károly, Raicsics, Heidrich , Burger, Mihálfy, Zlámal, Riegler, Berger, Szigligeti, Benza, Sauer t. c. urak, sőt, olyanok is, kik Svábhegyen mit sem bírnak, úgymint Wahlheim János budai polgármester úr őnagysága, Kem Krisztina asszonyság, cs. k. kapitány özvegye, Bartha Károly orvos úr, Steindl Fanni kisasszony, Brunner, Miespach, Emmerling t. urak, főtiszt. Danielik kanonok, főt. Szántóffy prépost, főt. Lopusny Ferenc, pesti egyetemi dekán, Csausz Márton, egyet, orv. tanár, nagyt. Magyarász Ince, Koczányi Ferenc, Mategka Antal kegyesrendi tanárok, Dittrich, Freund, Sonnleitner, Zinner, Kölber-testvérek, Pekáry István, Pollack, Adamovits Ádám, Weidinger és Kimnach budai tanács jegyzői, Raffay cs. k. kapitány, Lechner Vilmos, Mózer Károly, Rajna igen tisztelt t. c. urak részint tulajdon erszényeikből, részint az aláírási ívek elfogadásával, részint anyagok ajánlatával tetemesen segítették a vállalatot. Ezeken kívül Wahlkampf Károly úr vaslemezből tetőt, Szabó József úr, budai asztalos nagy ajtót, Warságh úr pedig a nagy oltárképet elkészíteni ingyen vállalkozott. Több asszonyságok s kisasszonyok, kiknek becses neveiket hírül adni annak idejében el nem mulasztandjuk, készítményeikkel a kápolna belső díszét emelni szíveskedendék. De ezen napról napra öregbedő szent ügy gyámolítására s e már régen érzett szükség mennél előbbi kielégítésére a budai város nemes tanácsa és községe az első jótevők közé méltán sorozható. Mert ő ugyanis, mint gondos atya, lakóinak nemcsak anyagi, hanem szellemi szükségeire is figyelmet fordítván már akkor, midőn a svábhegyi telkeket eladásul kiosztotta, a legszebb, Svábhegy közepén levő telket visszatartván a lakosok közszükségeire, úgymint templomra, tanodára, paplakra tűzte ki, s ezt ez évben, midőn egyiknek kiviteléről a lakosok komolyan gondolkoznak, a svábhegyi birtokos uraknak február 9-én ünnepélyesen általadta. Ezen alkalommal a szükséges határpontok kijelölése után elnök ő nagyságának kedélyes asztalánál mindnyájan vendégei lévén szinte több oldalról áldozatok tétettek. Nevezetesen dr Patachich Károly úr, a kápolna védszentje, Nagyboldogasszony augusztus 15-re választatván, ezen dicső ünnep mennél előbb megülhetésére 1500 számkövet megajánlott. Megjegyzendő, hogy Patachich úr már azelőtt az egész építésre szükséges homokot aláirt, s két szentmisét alapított. Tekintetes Kulmann úr pedig közbuzgalom által felhevülve ezen közel álló célnak valósítására a nála lévő útitárcáját kihúzván Karcag gondnok úrnak általadta, s abban lévő minden pénzét, 17 Ft 50 kr-t felajánlotta. Valóban ily s hasonló lelkesedéssel felkarolt ügy mellett az emberiségre az óhajtott siker, a jótevőkre Isten áldása el nem maradhat.

Halványi János, 1854.

* * *

A budai Istenhegyi kápolna, s ünnepélyes felszentelése október 7-én.

A budai Svábhegyet ősidőkben „Istenhegynek” nevezték, mely elnevezés onnét eredt, hogy őseink e hegy tetején mutatták be századok előtt, akkori vallásos szokásaik szerint az egy élő istennek áldozataikat, ez elnevezést Buda városa 1847-ben jegyzőkönyvileg elfogadta, mit a legújabbi „Széchenyi hegy” elnevezéssel még eddigelé nem tőn.
Istenhegy és bájos vidékén a nyárilakok s paloták oly sűrűn emelkednek, hogy az rövid idő múlva már népes községet alkotand. Szükségessé válván az imaház építése, annak eszméjét tiszt. Halványi János úr karolta föl 1852-ben. A város ingyen adá a telket s báró Eötvös József elnöklete alatt (kinek a hegyen szintén gyönyörű nyári laka van) egy bizottmány alakult, mely a jótékony adakozás útján emelteté e díszes kápolnát, mely „Szent Lászlónak”, hazánk nagy királyának nevét viseli (…)
E díszes kápolnát okt. 7-én szentelé föl Magyarország hercegprimása. Seregesen tódult az ünnepélyre a testvérfőváros lakossága, s mind a hegyi birtokosság, mind Buda város tanácsa ünnepi magyar öltönyeikben jelentek meg, a magas pontifikáns elfogadására, ki fényes kísérettel teljes díszben vonult pompás országnagyi fogatával a hegyre, melynek utcáin a nemzeti, prímási és városi zászlók lobogtak.
A diadalkapunál a nép ezrei zajos éljenekkel üdvözlék bíbornok-érsek őeminenciáját, ki, midőn a szentelési szertartást elvégezve a Szózatot zengő néptömeg közé kilépett, örömét nyilvánítá a közönség részvéte fölött, s szavait igy fejezé be: „Megadtuk Istennek, ami az Istené, igen helyes, hogy a hazának is megadjuk, ami a hazáé. Éljen a nemzet!”
Ezután a nép és ifjúság nem távozott el a szeretett főpap oldala mellől, hanem a Szózat zengése s nemzeti zászlók lobogtatása mellett kiséré le a hegyről budavári primási palotájáig.

1860.

* * *

Istenhegy

Dédőseink folyók partján,
Hegyek ormán áldoztanak,
Ligetek, erdők árnyain
Szent tüzeket gyújtottanak.

S mi beolvasztánk e szokást
Szertartásunk szentségibe,
Közös kápolnát építünk
Hegyek, erdők közepibe.

Országúton s bármely helyen,
Melyhez szent eszme vonz, csatol,
S a múlt, jelen vagy a jövő
Szellemének varázsa foly,

Hol az Istenanya képe,
Magyarország védasszonya
Édesanyai szívvel néz
Tereád, magyarok hona!

S akárhol és bármi messze,
Mindenkor és mindenfelől
Hitet, reményt, szeretetet
Áraszt Isten szerelmiből…

Ily szellemben áll e szent hely
Imahajlék e hegy fokán,
A budai örök hegyek
Egyik legszebb oromzatán.

S midőn az ország érseke
E hajlékra kenetet ád,
Áldást, közös vigasztalást,
Lelki színmézet, szent imát.

Ugyanakkor a nép forr
Vágyát imába olvasztja,
E hegyet Istenhez vivő
Égi lépcsővé avatja.

A nemzet benne vallásos
S hazafi-örömét leli
S az emlékezet legszentebb
Könnyeivel fölszenteli!

Lisznyai Kálmán

A Szentföldi Múzeum épülete a Heinrich István utcában

Százszorszép nyaraló, Heinrich István u. 5.

 

A háború előtt sok budai nyaralót a tulajdonosok eleve bérbeadási céllal építettek. A módosabb pesti polgárok a jó idő beköszöntével családjukat kiköltöztették a zöldbe, maguk pedig ingáztak munkahelyük és két lakásuk között.

E ház tulajdonosa Szénásy Béla volt, 1936-ban vette meg tőle a „Ferencrendi Custodia Jeruzsálem” 50000 pengőért. A mellette lévő kisebb ingatlant tulajdonosa, Weisz Lázár, 1937-ben adta el 32000 pengőért a ferenceseknek. A házat átalakították és utána ebben működött a Szentföldi Ferencrendi Zárda és 1936. októberében ebben az épületben nyílt meg a Szentföldi Múzeum. A kiállított műtárgyakat azok a művészek készítették, akik a Szentföldön jártak. Ezen a telken kezdték el építeni a Magyar Szentföldet, a szentföldi épületek másait, hogy azok is részesülhessenek az élményben, akik nem tudnak eljutni oda. A szinte a semmiből létrehozott központ Majsai Mór ferences szerzetes, szentföldi biztos (1891-1987) szervezőkészségének köszönhető. Nem rajta múlt, hogy nem sikerült befejeznie munkáját.

Ebben a villában történt 1929-ben, hogy Szénásy cselédje a szobába benyitva tetten ért egy betörőt, aki mindent otthagyva kiugrott az ablakon. A fellármázott környékbeliek utánaeredtek, utol is érték, de nem tudták elfogni. Kerékpárral elmenekült, de ekkor már egy autó is követte, röviddel később pedig a biciklis rendőrjárőrök elkapták a Hidegkúti úton. Megbilincselve vitték a kapitányságra, a Lánchídon viszont kilépett a két rendőr közül és beugrott a Dunába. A már majdnem megfulladt Gagi Endre szabósegédet kimentették, életre keltették és bevitték a rabkórházba.

 

Manapság:

Út a János-hegy felé

Út a János-hegy felé, 1902-3 körül.

 

Az első dörgés (életkép)

 

Péntek volt éppen, nyolc nappal március vége előtt. Kellemes tavaszi levegő, tisztán mosolygó nap annyi zimankó után és a vásár vége ! Kell-e még több, hogy az emberek utcára, a szabadba tóduljanak?

Kecskés mester is végigsétált egypárszor a Váci utcán anélkül, hogy kedves feleségének odahaza csak sejtelme is lett volna erről a haszontalan kószálásról. Kecskés mester szinte megállott az utcaszögleteknél és a kirakatok előtt éppen úgy, mint a többi ácsorgó nép. Hja, de az ő lelke szomjas maradt e vékony élvezetnél és ő magasbra vágyott, magasba, igen, föl a János-hegy tetejére vagy legalább a Sváb-hegyre. Eszébe jutott azonban, hogy péntek van, s ily veszélyes napon még gondolni sem szabad valami jóra; azért visszakergette agyába a legfelségesebb ötletet, s várt. Hanem ezalatt a műteremében alkalmazott három segédét – értsd a szabólegényeket – szokottnál sűrűbben szólingatá, miből egy kis csetapaté is keletkezett.

A segédek között volt egy rövid köpcös példánya a hallgatásnak. Peti egész héten úgy dolgozott mint egy talyigás ló, de úgy, hogy ülő helyében megizzadott bele. Ha ítéletnapján minden lyukat számba vesznek, melyet Peti naponkint szúrt a tűjével, valóban egy félév csak kelleni fog ahhoz, míg vele a számadást tisztába hozzák. Annál hamarabb készen lesznek az életében kiejtett szók összeolvasásával.

Ő hallgatott és várt. Olyan volt azonban, mint alvó oroszlán, ha valaki fölkölté haragját, néhány hang kitört belőle, hanem ez a néhány hang fölért másnak háromhónapi fecsegésével, s ahhoz képest a sebzett vadnak ordítása valóságos gerlicebúgás.

És Kecskés mester egyszer megtalál erről feledkezni, s ilyetén szókat szalaszt ki száján gondolatlanul:

– Na Peti! Csak maga igyekezzék azzal a rokkal!

– Mit? Hát majsztramnak van énreám panasza? Nem dolgozom én eleget? – kiáltá Peti neheztelésének iszonyatosságában és nem szólt többet, hanem azt a félig megvarrott rokkot úgy vágta a szögletbe, hogy legalább tizenöt percentnyit rögtön elvesztett eredeti színéből.

Alig tudták Petit megbékéltetni. A mester szépen kérlelve odavitte hozzá a rokkot és váltig ismételte, hogy ő nem úgy akarta azt érteni, hogy ő nagyon meg van elégedve, hanem csak eszébe jutott, s úgy fönnszóval gondolt arra, hogy szavát adta, miképp a rokk reggelre elkészül.

Hasztalan. Peti oly dühben volt, hogy tízszerte sebesebben varrt és egyhuzamban akár hat rokkot megvarrt volna, de szót sem szólt.

Kecskés mester gondolá magában: Semmi, majd kibékül holnap – és hogy titokban mosolyogjon egyet, benyitott a mellékszobába. Hanem itt bezzeg nekiesett Kecskésné asszony. Elmondta hirtelenében recitatív skálán, hogy nem tud az emberekkel bánni, hogy a legjobb, legszorgalmasabb, legtöbb hasznot hajtó legényt bántja, elveszi kedvét a munkától, utoljára itt hagyják mindnyájan, ki fog keresni? Most is csupa tengődés az életök! Már három év óta várakozik egy hatvan pengős „shawl-ra” (vállkendő), de persze így még tizenháromig is várhat. A tojás is iszonyú drága, a liszt ára megint egy forinttal emelkedett! Koldusbotra jutnak, éhen vesznek el!

Egyszóval Kecskésné asszony a mester fejét megmosta – szappan s Dunavíz nélkül.

Kecskés mester pedig gondolta magában: semmi, ez is majd megbékél holnap. Minő glória lesz az holnap reggel, midőn mindnyáját lefőzi! És szeretett volna mosolyogni, hanem attól tartott, hogy amilyen könnyen hajolnak felesége kezei, nyakon találja őt csípni hirtelen.

Este maga Kecskés mester is odaült segédei közé, mit évek óta nem tőn – hogy segítsen. Kecskésné asszony csak nézte egy darabig; de aztán nem állhatta szó nélkül.

– A világ már látom, fölfordul – jegyzé meg, csakúgy, mintha föl sem nézett volna.

Egy szó kérdés sem következett, mely a talányos szavak megfejtéséért esengett volna.

– Nem hiszem, hogy a Duna visszafelé nem foly medrében – szólt ismét kevés szünet után. A legmélyebb csend, melyen át csak a tűszúrások ártatlan zaja rezgeti.

– Bizony szólhatna egyet az emberhez – monda azután emeltebb hangon.

– Kérdeztél valamit? – felelé Kecskés úr.

– Igazán szeretném tudni, mi ütött magához?

– Föltűnik úgy-e hogy dolgozom?

– Oh ne féljen, én nem fogom kérni, hogy ne dolgozzék, sőt attól tartok, hogy ez a munkásság nem tart sokáig.

– Reggelre ezt a pantalont meg azt a mellényt meg amazt a rokkot el kell készítni.

– Abból semmi sem lesz – közbeszól Peti.

– Megígértem.

– Már azt pedig hiába ígerte majsztram.

– De én is segítek.

– Ha mindjárt segít is.

– Holnap is egy nap – jegyzé meg a másik legény.

– Holnap nem dolgozunk.

– Ugyan miért nem, ha szabad tudnom – interpellál Kecskésné asszony és a mester ugyancsak megvolt akadva, mert ő a meglepést, melyet tervezett, egy világért sem kockáztatná s el nem árulná a titkot. A szabónak mindenkor kiváltságai közé tartozik fillenteni, ezzel utasítja el azokat, kik a megrendelt munkát sürgetik, miért ne használhatná tehát most ily szorult helyzetben?

– Nem kapok feleletet? – szólt a mesterné kevésvártatva.

– Holnap nagy ünnep.

-Miféle ünnep?

Na most mit mondjon hamarjában?

– Hát izé…, hogy is mondják? Vízkereszt!

– Vízkereszt? Már hogy volna vízkereszt?

– Ha mondom, hogy az!

– Hiszen vízkereszt farsang előtt esik, januárban!

– Az idén farsang utánra tették, márciusra.

A mester azt gondolta, hogy itt semmi sem segíthet, tehát állításához makacsul kell ragaszkodnia.

– Hadd látom csak azt a kalendáriumot, éppen itt van – mondá a mesterné.

– Jaj, az nem jól mutatja – mondá a rezignáció hidegségével Kecskés.

– Talán bizony magának más kalendáriuma van…

– Mikor az a naptár készült, még akkor úgy volt, hogy marad a régi helyén, hanem hát nem hallottál arról, hogy a prímás Rómában járt a pápánál?

– S osztán?

– Ó, bizony, hiába ezt a nagy utat nem tette.

– Az tudnivaló, ha maga nem mondja is.

-Na, akkor végezték el, hogy a vízkereszt az idén márciusban legyen.

– Hát majsztram? – így veszi át a szót most Peti.

– Mi a’, Peti?

– Hát csakugyan ünnep lesz holnap?

– Ha mondom!

– Úgy hát én is mondom, hogy tovább nem dolgozom – szól Peti s kászolódni kezd.

– Igazság! Köznap sem tartozunk hét órán túl dolgozni – mondá a másik két segéd -, hát még ünnep előtti este!

– Csak félórát dolgozzunk még, csak kis félórát! – mondá a mester -, hiszen ma úgysem megy egyikőjük is a kávéházba ilyen későn, már egyre megy, ha még egy kicsit maradnak is.

Addig kért a mester, hogy végre maradtak, s azután annyit hazudozott össze-vissza, hogy a félórából két óra lett, mikor aztán fölkerekedtek a segédek, hogy most már csakugyan elég. Pedig még nem volt kész a mellény meg a rokk. Na de semmi, sőt tán még jobb, gondolá a mester s így szólott:

– A mi kevés még hátra van, holnap jókor reggel elkészitjük. Jöjjenek el jókor.

– Mint rendesen – megjegyzé Peti.

Kecskés mester szépen megkérte őket, hogy csak jöjjenek jobbkor, mert az az úr, kinek a pantalon meg a rokk készül, reggel elutazik, s ha elszalasztja, úgy vasárnapra nem lesz képes a heti fizetést kiadni. Ez erős argumentum volt. Megegyeztek.

Reggel jókor beállított a három segéd.

Kecskés mester szokása ellenére már egészen fölöltözködve, mosolygó arccal fogadta őket. A mesterné is mosolygott, mert amint szemeit fölnyitotta a mester, s kinézvén ablakán, meggyőződött, mikép a hajnal derült, elmondotta szándokát s helyeslő véleménnyel volt szerencséje találkozni.

– Tudják-e, mi az újság? – imígy szól Kecskés mester segédeihez.

– Semmit sem tudunk.

– Ma nincs ám ünnep.

– Hát elbolondított bennünket. Jól van, azért sem dolgozunk.

– Én is azt mondom: nem dolgozunk. Meg akartam magukat lepni. Lássák, ami még várni való van, elvégezzük holnap reggel. Ma pedig kimegyünk a zöldbe.

– A zöldbe?! – álmélkodának mindnyájan.

– Igen, igen, fölmegyünk a János-hegyre.

– Hiszen hó van még azon!

– Dehogy van. Gyönyörű pázsit és virágok, aminőket nyáron át hasztalan keresne az ember. Aztán meg mi leszünk az elsők, kik az idén a hegyek közé kirándulnak. Rólunk fog az egész céh beszélni. Ezt én mind tegnap gondoltam ki.

Megtetszett az eszme a segéduraknak, s rögtönzött készülés után a társaság útra kelt.

– Én a kulacsot viszem! – mondá Peti, hogy ő is szóljon valamit, midőn ki egyet, ki mást szólt megjegyzésül erre a bolondságra, hogy minő stikli lesz az, március 24-én kimenni a zöldbe.

Szép idő volt, mikor elindultak. Egy esernyő eszébe sem jutott senkinek. Budán túl azonban a szél csípősen kezdett lengedezni nyugat felől, s a társaság azzal vigasztalta magát, hogy majd visszafelé nem kell szél ellenében menni. Egyedül Peti állította egész komolysággal, miszerint valahányszor ő a Budai hegyekbe kirándul, délelőtt nyugati s délután keleti szél fú, amiért aztán kevésbe múlt, hogy Petit vissza nem kergették. Majd’ úgy járt, mint a bűnös szokott járni tengeri viharkor, kit a remegő hajósok engesztelő áldozatul a hullámok közé taszítanak.

Petit a kulacs mentette meg. Azt mondá, hogyha eddig hozta, hát vissza is viszi magával. Inkább megtűrik, csakhogy a kulacs is maradjon. A Laszlovszky-majorban megállapodott a társaság.

– Kellner! – kiált Peti méltóságteljesen állván a félszer elé.

– Hohó pajtás! – megjegyzé az egyik segéd – majd csak későbben érik itt meg a kellner, még tán el sem vetették.

– Igen jól tudom.

– Mit kiabálsz hát?

– Itt ez a köznép, ez az ácsorgó söpredék, ezek a kertész, erdőkerülő vagy miféle emberek azt gondolhatnák, hogy azért állapodtunk éppen itt meg, mert fogadóban költeni kell – felelé Peti a szabólegény-arisztokrácia egész gőgjével.

– Bizony pedig, pajtás, nem tudom, hány ötös bankó van-e tárcádban.

– Nekem?

– Igen Peti, neked.

– Otthon hagytam a tárcámat.

Míg ezek itt vesztegették az időt, Kecskés mester mint életrevaló vállalkozó egyéniség, fölkapaszkodott a színben összerakott s a múlt ősz óta meg nem mozdított falócákra. Leemelt kettőt, hogy a kibontott tarisznyához nekiülhessenek.

Ezalatt Budakeszről a sötét felhőket egymásután eregették föl, a szél lengedezése és üvöltése változott.

– Indulhatunk – mondá a mester a reggeli szerencsés elköltése után.

– Eső lesz, majsztram – megjegyzé az egyik segéd -, én nem megyek tovább.

– Nem szégyenli magát, ettől a kis szellőtől megijedni?

– Új kalapomat nem teszem ki a megázásnak, csak másfél esztendeje, hogy vettem.

– Én is félek az esőtől – szól a mesterné – én se megyek.

– De maga csak eljő – fordult Kecskés mester a másik segédhez.

– Isten neki, majsztram kedvéért elmegyek.

– Menjünk tehát – mondá a mester és a kulacsot fölemelte.

– Én is megyek – megszólal Peti, s alighogy félútban volt a három rettenthetlen férfiú, esni kezdett.

Később csak úgy szakadt a nyakukba, s a János-hegy tetejétől félórányira sűrű jég kezdé kopogtatni kalapjaikat. Midőn a célnál voltak, az eső folytonosan szakadt, hanem legalább jéggel vegyítve. Már most nem tudták, vajon a szép gyönyörű kilátásban gyönyörködjenek-e, vagy, mivel kilátásuk volt agyonázni, hát akár azonnal visszainduljanak. Összezsugorodva álldogáltak a hegytetőn, mint a birkák, midőn zimankós időben fejeiket összedugják.

– Nagy bőség! – megszólal végre Peti lakoniai rövidséggel.

– Holnapra maradhatott volna, s akkor én tőlem eshetett volna még nagyobb bőségben – mondá a mester.

– Mikor még falun laktam, mindég azt mondák, hogy esőben gazdag tavasz bő aratást jelent, kivált, ha villámokkal jár – okoskodik Peti.

– De a mennydörgős mennykő üsse meg azt a bőséget, amelyet ily drágán kell megvásárolni, hiszen egészen át vagyok ázva!

– Ne káromkodjék majsztram, megveri az Isten!

E pillanatban iszonyatosan megdördült az ég. Bumm, és a mester levágódik a földre.

A segédek elsápadnak.

Bumm, bumm, és a mester gurul lefelé a hegyoldalon. A segédek egy pillanatra kővé válnak.

– Iszonyatos – szólt Peti, föltámadván – majszterbe két mennykő csapott! Legalább ne hagyjuk a mélységbe gurulni, míg leér, palacsintává mállik a sziklákon. Már éppen indulni akartak a mester után, mikor ez hirtelen megállapodik, négykézlábra kap, fölegyenesedik és lépdel fölfelé segédeihez.

– Majsztram! – kiált rá Peti.

– Mi baj?

– Vagy tán csak a lelke már?

– Nekem semmi bajom – mondá a mester mosolyogva, pedig az orra gurultában egy kövön megakadt, s csörgött a vére, ezenkívül ruhája úgy nézeti ki, mintha egy vályogvető cigány betapasztotta volna sárral.

– Hát nem ütötte agyon a mennykő?

– Engem?

– Mi azt hittük. Hanem ugyan megijedhetett attól a kis dörgéstől.

– Én?

– Igen! Hiszen úgy hanyatt vágódott!

– Akaratból tevém.

– Lehetetlen.

– Na lássák, sokat szenvedek hátfájásban (s ekkor akaratlanul körültekinte, nincsen-e közelében kedves életpárja), azt ajánlották, hogy midőn Szent György-nap előtt az első dörgést hallom, hemperedjem meg a földön. Ez az egész.

– Ejnye, hogy megijesztett bennünket. Hanem az eső csendesül, visszaindulhatnánk…

Míg itt ez a mennykőjelenet fejlődött ki, a majorban benézett a fátum abba a félszerbe, hol a mesterné s a lovagjául maradt szabólegény múlatták egymást szépen kettecskén. A fátum meglátta őket, megirigyelte boldogságukat, és…, és e pillanatban történt ama veszedelmes első dörgés.

A mesternének olykor a feje fájt, s azért évenként rendesen falba verte, az első dörgés hallásakor. Így tanulta ezt a nagyanyja egy kártyavető cigányasszonytól a múlt században, s nagyanyjáról ezen orvosi tudomány úgy maradt reá örökségképp.

Mikor tehát megdördült, nekiment a falnak fejével, és szerencsétlenségére oda ütötte, hol egy vasszeg gyilkoló maradványa élesen kiállott.

A mesterné nagyot jajdult és lovagjának karjaiba hanyatlott.

A segéd első pillanatra megörült e véletlennek, s úgy megszorította a mesternét, mint még tán soha ekkorig. Hanem bezzeg elszörnyűlködött, mikor a vért látta lefolyni imádottjának arcán. Eszeveszetten futott vízért, áztatta a sebet s azután bekötötte, szóval mindazt megtette, mi a megszomorodott mesternének jól esett. Az idő sebesen repült. A mesterné nem unta magát. Egyszerre azonban beszédet hallanak kívülről.

– A majsztram megérkezett – mondá a segéd.

– Ah, be hamar – felele a mesterné, s már annál fogva is izgatott volt, hogy férje a nagy utat ily sebesen tette meg, bizony megárthat egészségének. Hát még mikor Kecskés úr megállott előtte, nyakig, sőt füle hegyéig sárosan, piszkosan mint egy ólban fetrengett malac.

Kecskécsné asszony csípőire teszi kezeit:

– Hát maga hol a pokol fenekén járt – így kezdi aztán az üdvözlő beszédet -, így összesározva? Sohasem is tudja a ruháját kímélni, mintha zsákkal állna otthon az arany. Mondtam, hogy eső lesz, de az asszony hiába beszél! Ezt a rokkot, meg azt a pantalont eldobhatja! A kalapja is milyen! Peti is elég sáros, meg az a másik korhely is, de nem ennyire! Fogadni mernék, hogy lefeküdt a sárba alunni, mert egyebet sem tud az alvásnál. Nappal alszik, éjjel akármikor szólok hozzá, nem vagyok képes fölkölteni, alszik mint egy mormota. Na, szóljon hát! Mit csinált a ruhájának?

Kecskés úr szeretett is volna szólani, de nem volt ideje, mert az asszony ugyancsak folytatta a dörgést. Végre a segédek közbevetették magokat.

Kecskés úr megmagyarázta, hogy ennek a kis sárnak az első dörgés az oka, hanem hiszen ezért a bolondságért még jobban kikapta volna a magáét, ha történetesen a mesterné is falnak nem megy, s be nem töri fejét. Kecskés úrnak is hatalmas argumentum volt. Mit volt mit tenni, összebékéltek, hanem egy föltétellel, s e föltételt a mesterné szabta a békekötésnél.

Ő azonnal indul hazafelé azzal a segéddel, aki nem volt oly bolond, hogy a János-hegyre kószáljon, s összesározza magát, Kecskés úr pedig sáros társaival a majorban várja be az estét, s úgy induljanak el, hogy 11 óra előtt a városba meg ne érkezzenek, mert ha Kecskés urat ilyen sárosán meglátja valaki, azt gondolja, hogy valami kocsmából hajgálták az utcára, s ő stante pede (tüstént) elválik tőle.

A mester kénytelen volt aláírni a békekötést, és a mesterné másodmagával rögtön útra kelt, hogy a maga idejében haza érkezzenek.

 

-V- (Vadnay Károly?, 1855.)

Albecker Antal veje, Schreil Győző vendéglője

Budapest, Kereszt tér 4. Albecker Antal veje, Schreil Győző vendéglője, 1910k.

 

„Az Est” szomorú búcsúja a tabáni vendéglőktől:

Holnap bezárják a Tabánban a 400 éves Mélypincét

Megszűnnek a tabáni kiskocsmák

 

– Az Est tudósítójától –

Ez aztán az igazi „leépítés”, ami most a tabáni kis utcákban történik. Vannak utcák, amelyeket egészen kilakoltattak már, vannak házak, amelyekből már csak néhány tégla áll. Elbúcsúzhatunk a tabáni kocsmáktól is. Hétfőn reggel megszűnik a Mélypince, hogy a város másik oldalán kezdje meg második életét. Nemsokára követi a Mélypincét a többi.

A kivégzés előtt álló tabáni kocsmáknál búcsúlátogatást tettünk. Krausz Poldi bácsihoz, a Mélypince híres gazdájához mentünk először. Poldi bácsi szomorú. Azt mondja, fél Pesttől, egészen más világ van „odáát”. Egy erzsébetvárosi vendéglőt vett át, de az persze nem lesz már „Mélypince”. A „Mélypince” megszűnik a Tabánnal együtt.

– – –

Bródy Sándor, Krúdy Gyula tanyája

Kár érte. Érdekes, furcsa hely volt: írók, újságírók, színészek kocsmája. Egy időben sok politikus is járt a Mélypince keskeny udvarába. A legkitartóbb vendégek közé tartozott Bródy Sándor. A közelben lakott, a Rudas-fürdő egyik fehérre meszelt szobájában. Éjszaka, mielőtt hazament, mindig betért a Mélypincébe. Élete dolgait Poldi bácsival szerette megbeszélni. Szalonnát evett, könnyű bort ivott hozzá. Utolsó estéjét is a Mélypincében töltötte, mielőtt nagybetegen bevitték a szanatóriumba.

Krúdy Gyula volt a Mélypince másik nagy törzsvendége. Krúdy mulatozásainak végén mindig a Mélypincében kötött ki. Előfordult hogy elálmosodott a magányos iddogálásban, akkor Poldi bácsi meghívta egy kis alvásra is. A fehérhajú kocsmáros saját ágyát vetette meg az írónak.

Nagy vendégkönyvben őrzi Poldi bácsi vendégei aláírását. Szép Ernő verset írt a könyvbe:

A derék Krausz Poldi

Olyan magyar, mint Toldi.

– – –

Jocó cigány emléke

Festők rajzoltak a könyvbe, muzsikusok néhány sornyi kottát írtak bele. A vastag emlékkönyvben betű, rajz és kottafejek dicsérik a Mélypincét. Sok szó esik ezeken a napokon egy öreg cigányról, Jocóról, aki híres alakja volt régebben a Tabánnak. A Mélypincében játszott évtizedeken át. Az volt a nevezetessége, hogy szívesebben muzsikált ingyen íróknak, mint pénzért másoknak. Amikor meghalt, kötetnyi cikk, nekrológ jelent meg róla. Emlékét azzal őrizte meg a Mélypince, hogy azóta is csak egy szál cigány játszhatott ott.

Külföldi lapokat mutat Poldi bácsi. Képek, cikkek a Mélypincéről. A városnál is bemutatta ezeket. Hivatkozott arra. hogy a Mélypince idegenforgalmi szempontból is fontos, amellett épülete műemlék, hiszen 1549-ből származik. Hiába, nem nyilvánították műemléknek, a többszáz éves házat a többi tabáni házzal együtt halálra ítélték. Hétfőn kirámolják az asztalokat, székeket s mire a stráfkocsik elindulnak a hídon át Pest felé, már dolgozni fognak a csákányok.

– – –

A Kakuk előkelő vendégei

Nemsokára költözik a Kakuk is. Híres magyar szobája, amelynek mestergerendáján sárga kukoricacsövek függnek, kissé távolabbra kerül. Itt nem bánatos senki. Talán azért, mert csak hat esztendő óta állt fenn itt a Kakuk. Igaz, hogy a hat esztendő alatt kevés olyan előkelő külföldi járt Budapesten, aki meg ne fordult volna a Kakuk-ban. A vendégkönyvben megtalálni Gusztáv Adolf svéd királyi herceg, Sauerwein híres francia újságíró, Olga Csehova és Harold Lloyd filmnagyságok aláírását. Most is gyakran állnak meg az idegenforgalmi autókárok, hozzák az idegeneket, hogy a Kakukban megismerjék az igazi magyar kocsma típusát.

Avar Mihály Kereszt utcai híres vendéglője is költözik nemsokára. Kicsit feljebb megy a Csend utcába. Az étlapokon már külön rózsaszínű cédula figyelmezteti a vendégeket, hogy hurcolkodás lesz.

Épp itt van a budai kucséber. Hát vele mi lesz? A kucséberek nem szeretnek átjönni a hídon.

-Nem is megyünk Pestre – mondja -, marad még Budán elég kocsma, majd azokba járunk.

(Egyébként azonnal panaszkodni kezd arról, hogy nagyon megromlott az iparuk. Az emberek nem játszanak ma már a kucsébernél. Nincs is új kucséber. Mi vagyunk még a régiek, ki bolond erre a pályára jönni?)

– – –

Búcsúzik a sramli is

Bagyikné híres kocsmája megszűnt már itt. Bagyikné elköltözött. Másutt főzi a jó halpaprikást. Albecker a Kereszt téren még nyitva van, de csak napok, vagy hetek kérdése, mikor szalad le a redőny az Albecker-vendéglő ajtaja előtt. Van valaki, aki nem ismeri a sramlizenekart, amely az Albeckernél játszik? A sramli is búcsúzik a Tabántól, télen már más helyiségben éneklik német, magyar vidám strófáikat.

Kenyerét veszti a Kereszt téri Albecker-vendéglő megszűnésével a lekísérő ember. Ősszel, télen, kora tavasszal lámpával állt a lekísérő a kocsma ajtaja előtt, várta a távozó vendégeket. Azokat, akik gyalog akartak lemenni a rosszul világított zegzugos utcák között, a lekísérő kísérte le. Őrá többé nem lesz szükség, a Tabánt rendezni fogják, mindenütt ívlámpák világítanak majd, nem fog senki megbotlani a hepehupás tabáni járdán.

 

LT.

Az Est, 1933. okt. 1.

A Bomba (Batthyány) tér az 1876. éveleji árvíz idején

A Bomba (Batthyány) tér az 1876. éveleji árvíz idején. Klösz Gy. sztereofényképe, FSZEK Budapest-képarchívum

A tér az 1695. évi összeírásban Felső Vásártér néven szerepel, az Alsó Vásártér a későbbi Fazekas (Szilágyi Dezső) tér volt. A Víziváros legfontosabb pontja volt, kikötő, nagy rakodóhely, kereskedelmi pont és katonai állás. A kikötőt és a folyót a téren állomásozó őrség ellenőrizte. Délen a plébániatemplom (1740-ben tették le az alapkövét és 1746-ban szentelték fel), északon a Szent Erzsébet apácák kolostora és kórháza határolja. A kolostor korábban a ferenceseké volt. II. József 1785. október 8-án az Országútra helyezte őket, és ide pedig november 6-án a Szent Erzsébet betegápoló apácarend tagjait. Nyugatról a budai postahivatal emeletes épülete határolta, mely lakásokat, hivatali helyiségeket, mag-, szénatárolót, szerszámkamrát, kocsiszínt, istállót, kutat stb. tartalmazott.

A téren 1724-ben állították fel Weisz Anna hagyatékából Szűz Mária szobrát két mellékalakkal (Sienai Szt. Katalin és Nepomuki Szt. János). Ezen a helyen korábban a ferencesek Mária-kápolnája állott (Rupp Jakab). A szobrot nem sokkal később (1747-49) újrafaragták, mert tönkrement, de valószínűleg a mellékalakok nélkül.

Szintén a téren katonai őrszoba volt. Az itt tárolt fegyverekről és lőszerről ragadt rá a „Bomba tér” elnevezés (egy 1793-as térképen már így nevezik). A régi épület a folyóhoz közelebb helyezkedett el. Az újat beljebb, a zárda kertjének kerítéséhez támasztva építették. Wojtha Ferenc tervezte, a terven 1832-es dátum van, de egy 1829-es helyszínrajzon már szerepel ezen a helyen ilyen alaprajzú épület. Az építkezés miatt a szobrot délebbre helyezték majd áthelyezték a Mária térre, ahol ma is áll. Az 1848 utáni években elvesztette a katonai fontosságát, az őrházból ki is vonult a katonaság. Később a pénzügyőröket helyezték el benne, állt üresen is, aztán bérbe adták kereskedőknek, így például 1881-ben Freyberger János vaskereskedő bérelte ki az őrházat. 1886. decemberében az épületben nyílt meg a Bomba téri népkonyha.

A téren több kisebb épület is volt különböző időpontokban: váróterem, raktárépület, csónakház. A parton volt a tímárok bőráztatója és feljebb a lóúsztató.

A tér kisebb volt mint most, ugyanis a zárda kertje majdnem a mai vásárcsarnokig ért. Többször tettek kísérletet a rendezésre, ez a kórház átépítésével valósult meg. A kórházhoz egy új szárnyat építettek a Duna felé, a zárda kertjét pedig a térhez csatolták 1891-92-ben. Ekkor bontották el az őrházat is.