A kies Marilla-fürdő kirablásáról már megemlékeztek távirataink. Most a Szegedi Naplóban a következő részleteket olvassuk a szenzációs esetről. A rablócsapat, mely e hó 21-én éjjel a fürdőt megtámadta, tizenöt tagból állott, kik tetőtől-talpig föl voltak fegyverkezve. A baloldali folyosóra nyíló irodába, a hol egyszersmind az elrabolt kisebb Wertheim-szekrény állott, a társalgótermen keresztül hatoltak be a rablók. Az iroda mellett levő szobában a fürdő pénztárosnője, Zokly Bella aludt, aki fölébredve, halálos félelem közt töltötte az éjszakát. Hoffenreich orvos és családja az emeleti lakosztályban erősen eltorlaszolt ajtók mögött remegett s várta a történendőket. Az emeleti lakosztály ablakából nézték, hogy tették a rablók kocsira s szállították el a Wertheim-szekrényt, melyben újabb hír szerint közel 7000 forint volt és az orvosnő több száz forintot érő ékszere, ezüst evőeszközök, gyertyatartók stb. A rablók üldözésére a lugosi csendőrszárnyparancsnokság összes személyzetét mozgósította. Híre jár, hogy az oravicai csendőrörs már három rablót elfogott. Egy szegedi szemtanú, aki az izgalmas éjszakát még Marillavölgyben töltötte, a következőképpen beszélte el az esetet:
A fürdő már oly csendes volt, hogy maholnap be akartak zárni. A vendégek száma 7-8 volt, akik valamennyien a főépületben laktak. Ott volt még St. John belgrádi angol követ lábadozó fiatal neje, aki az első emeleten bírt 2 szobát. Az a legcsodálatosabb, hogy a rablók támadásának tervéről már három nappal a rablást megelőzőleg beszéltek a fürdőcselédek, akik egymást rémítgették a hírrel, hogy egyik közeli éjszakán baj lesz. E hó 21-én éjjel, éjfél után 2 óra tájban többen fölriadtak az épület előtt fölhangzó zajra. Kocsinyikorgást, suttogó beszédet hallottak, ami a park aljából hangzott s többek közt az angol követné az ablakon kitekintve 5-6 alakot látott bujkálni a gyógyépület bejárata körül. Azonban egyszerre nagyobb robajjal eltűntek a rejtélyes alakok a parkból s nemsokára egy kocsi robogott elő az oravicai útról. Ettől ijedtek meg a zsiványok. A kocsin az angol követ inasa érkezett meg harmadmagával s ez is látta a völgyből kifelé menő zsiványcsapatot. Tényleg úgy áll tehát a dolog, hogy a rablást megelőzőleg támadási kísérlet történt. Ennek az ijesztésnek azonban meg volt az a haszna, hogy a fürdőorvos másnap 3000 frt-ot átvitt Oravicára s biztonságba helyezte a pénzt az ottani takarékpénztárban. De ennek dacára sem vették egészen komolyan a fenyegető veszedelmet, ami másnap éjjel bekövetkezett. A rablócsapat az előző éjjeli kísérlet idejénél jóval előbb, már fél 11 órakor rátört a gyógyépületre s dacára annak, hogy az éjjeli őröknek a parkban kellett lenniök, vészjelzés nem hallatszott. Már ebből is bizonyosra lehetett venni, hogy a két őr összejátszott a rablókkal, ami ki is tűnt. A rablók minden ellenállás nélkül végezték munkájukat. Kétszer hallottak a szobákban rettegve virrasztó vendégek nagy zuhanást, amikor a rablók a Wertheim-szekrényt elejtették. Az angol konzulné ajtaja előtt revolverrel állt. őrt az inasa, de életjelt az sem adott magáról. A rablókat többen látták, mert nem volt egészen sötét az éjszaka. Gyertyát gyújtani senki sem mert. Mesebeszéd, hogy a szolgák el lettek volna altatva. Azok lent a fürdőszobában aludtak. Az is ki van zárva, hogy szerbiai rablócsapat követte volna el a rablást, mert már másnap konstatálták, hogy a rablók környékbeliek, akikkel az örök összejátszottak. Az egyik őr esernyőjét meg is találták a fürdőhöz közel azon az utón, ahol a Wertheim-szekrény terhével a rablók kocsija elhaladt. A két őrt még aznap délelőtt elfogta az oravicai csendőrség. Az a legszomorúbb a dologban, hogy az elrablott összegben benne van a szolgaszemélyzet megtakarított pénze is, amit bennhagytak az igazgatósági pénztárban.
1889. szeptember 26.
***
A híradások szerint 1918 november elején a románok elpusztították a szanatóriumot.
Zaránd megye Fehér-Körös ered Zaránd vármegyében, Strimba nagy hegyének egyik szűk völgyében. Kevély Körösbánya arany termésében, Halmágy, Brád , Ribice bikkes erdejében.
(Oktatóversike a XIX. század első feléből)
Erdély egyik legrégibb épületét mutatom be olvasóimnak, melyről csak azért nem mondom, hogy nevezetes, mivel igen kevesen ismerik. Ezen épület eredete Zaránd megye három nevezetes családjának kezdetleges történetére vet világot. Zarándot mintegy háromszáz évvel ezelőtt, biztos nyomok után ítélve, rácok lakták, kiket – úgy látszik – a havasokról lenyomuló oláhok szorítottak ki, kik aztán az egész megyét elözönlék. Rác elnevezésű falu Zarándban sok van, egy pár felirat is maradt ránk a ribicei templom falain. Ribice Brád és Kőrösbánya közt fekszik az országúttól félre, keskeny völgyben, igénytelen oláh falu. A falunak közepe táján a ribicei patak jobbfelőli partján áll az időtől barnított templom magányosan, rajta a csúcsíves építészetből is látunk keveset, az ajtó és ablakok íly modorban készítvék, kívül a templom falán freskók pompáztak, de sajnos az oláhok által bemeszeltettek. 1369-ben Lajos király Nexe Theodornak (már akkor „de Ribice”) harcban kitüntetett vitézségéért több zarándi falut adományozott, úgymint Ribicét, Alsó- és Felsőmesztákát, Brádot és Térfalvát. Ennek fia, Vratisláv, azonban, per notam infidelitatis , az atyai jószágot merőben elvesztette. 1404-ben Zsigmond király Vratisláv fiainak Mátyás-, Vratisláv- és Miklósnak derék magukviseletükért a jószágot úgy, amint azt Nexe Theodor bírta volt, nova domatione mediante visszaadományozta. A három testvér ezen jótétemény emlékére a ribicei templomot emelte, mi a templom falán levő feliratból tisztán kitűnik. A templom délkeleti oldalán órác nyelven van írva: „Hálául az istennek emeltük ezen templomot, mert Zsigmond király, az atyánk, Vratisláv által elvesztett jószágot ismét visszaadta. Mátyás, Vratisláv, Miklós de Ribice, Anna és Johanka leányukkal építették 1404-ben”. Az északi oldalon ez áll: „Építtetett Gergely pápa és Anastazius lelkészsége alatt, 1404.” A délkeleti írás alatt három férfi és két női alak látható, az egyik nő kezében ezen templomhoz hasonló templomot tart.
A templom, mely a család birtoka volt, később az oláhok kezére került, s mivel a családok később a reformált vallásra tértek át, azok birtokában maradt mind e mai napig. A három testvér három nevezetes családnak lőn alapítója. Mátyás alapítá a Ribicey-, Vratislav a Nemes-, és Miklós a Brádi családot. Ezt bizonyítja egy, a nagyváradi káptalan által véghezvitt esketés is 1527-ben, hol öt tanú állítja azt, úgymint egy 115 éves, egy 106 éves, egy 98 éves, egy 93 éves és egy 101 éves.
Erdei vendéglő, Feketehalom, Brassó vármegye, 1910-es évek.
(Zeiden, Kodlea), nközség Brassó vmegye felvidéki j.-ában, a Feketehegy (1294 m.) aljában, (1891) 4035 német és oláh lakossal, postahivatallal és postatakarékpénztárral. Lakói jelentékeny fakereskedést, azonkivül vászonszövést, lentermesztést üznek. A jómódu, rendesen épült község közepét a nagy piac foglalja el, mely körül a régi templom-kastély, a tanács háza, az iskola, s több más nagyobb épület csoprtosul. F. a járási szolgabirói hivatal székhelye, van több egyesülete s élénk forgalma. Kőszénbányája jelenleg nincs művelés alatt. Régi vára, mely a Feketehegy egyik sziklás szirtormán feküdt, ma romokban hever; Philippi szerint (Die deutschen Ritter, 47. lap) magyar nevét azon német lovagok rendi ruhájának fekete keresztjétől kapta volna, kik magát a várat is II. Endre korában építették. E várban ostromoltatott az atyja, IV. Béla ellen fellázadt István herceg. Az 1848-49. szabadságharc alatt a Brassó ellen nyomuló magyarok itt visszaszorították az osztrákokat.
A 81 éves báró Nopcsa Elekné, a Jókai-regényhős menye érdekes intimitásokat mond el a híres báró Nopcsa Lászlóról – A lopott ékszer hiteles története – Kihal az egykor oly nagy szerepet játszott Nopcsa-család
Újarad, december.
Ennek az Arad melletti nagy sváb falunak a főutcáján komoran, szinte fenyegetően áll a régi báró Nopcsa-kastély. A barátságos, új földszintes házak szomszédságában olyan ez az öreg épület, mint egy darab ittfelejtett múlt. Az év legnagyobb részében zárva van a nagykapu, csak akkor nyílik ki, amikor a ház lakója, özvegy báró Nopcsa Elekné itthon tartózkodik. Ez pedig ritkaság, mert szívesebben időzik leánya, özvegy őrgróf Pallavicini Alfrédné abaújszemerei birtokán mint az újaradi kastély ódon termeiben. Bizonyára kevesen tudják, hogy a nyolcvanegy esztendős hölgy, aki testvérhuga gróf Zselénszky Róbertnek, az ismert konzervatív főúrnak, menye volt egy Jókai regényhősnek. Igen, az ő apósa volt az a bizonyos báró Nopcsa László, akiről a nagy író állítólag „Szegény gazdagok” című regényének báró Hátszegi Lénárdját mintázta. Gondoltam, bizonyára jól ismerte elhunyt apósát, ezt a maga korában olyan különös életű magyar arisztokratát és a visszaemlékezésből talán előkerül néhány olyan adat, ami alátámasztja vagy megcáfolja a közel kilencvenesztendős legendát.
Az ilyen előkelő öreg hölgyek, akik egy más világban éltek, mindig mondhatnak érdekeset, hiszen a mögöttük levő romanticizmus kora olyan gazdag volt történésekben.
„Férjem családjában nem voltak rablóvezérek…”
A kastély nagy szalonjában fogadott. Ez a hatalmas terem valóságos kis múzeum. Csodálatosan szép antik bútorok, szőnyegek és műtárgyak találkozója. Minden sarokban egy Ferenc József-relikvia, ami érthető, mert a báróné sógora, néhai báró Nopcsa Ferenc hosszú ideig főudvarmestere volt Erzsébet magyar királynénak, maga a báróné csillagkeresztes és palotahölgy, ez a család különben mindenkoron lojális volt és szinte tradícióként ment át egyik generációról a másikra a császárhűség.
A diskurzus kissé nehezen indul, óvatosan elkerülök egy nevet, félek megbántani valamilyen érzékenységet, talán egy régén behegedt seb ismét felfakad. Nem tudhatni, hiszen ezen a helyen megállt az idő.
Báró Nopcsa Elekné mintha megsejtené zavaromat, mosolyogva mondja:
-Szóval a Fatia Negra érdekli?
A feszültségnek vége. Ő maga ejtette ki. Még pedig mosolyogva, végtelenül kedvesen, minden harag vagy megbántás nélkül.
-Az apósomról szívesen beszélek – folytatja -, de arról a Fatia Negráról semmit sem tudok. Férjem családjában nem voltak rablóvezérek, az írói kitalálás ellen pedig mindnyájan védtelenek vagyunk. Magam is olvastam valamikor régen Jókai regényét, apósom is említette, hogy olvasta a könyvet és jót mulatott azon a sok képtelenségen, amit az író a „Szegény gazdagok”-ban összehordott.
A falról egy ovális portréból báró Nopcsa László második felsége néz le. Érdekes arcú barna nő, egyáltalán nem hasonlít a Hátszegi Lénárd szenvedő, törékeny Henriette-jére. Mintha megértőén bólintana a fejével, hogy menye ilyen energikusan védi apósa emlékét…
A lopott ékszer
Mielőtt a diskurzus folytatását megírnám, előbb ki kell térnem a híressé vált Jókai-regényre. A „Szegény gazdagok” cselekménye 1818 előtt játszódik, hőse báró Hátszegi Lénárd, a dúsgazdag Hunyad megyei mágnás, aki egy nagyvagyonú pesti parvenü, Lapossa Demeter leányát, Henriettet veszi feleségül. A báró ideális szépségű fiatalember, atlétatermetű mint a Jókai-regények minden hőse. Abban az időben Hunyad, Bihar és Arad megyében egy Fatia Negra (Fekete arc) nevű titokzatos rablóvezér garázdálkodik, aki éjjel fekete selyemálarcban tör rá áldozataira és fosztja ki azokat, azonkívül főnöke egy pénzhamisító bandának is. Jókai nem írja nyiltan, de félreérthetetlenül sejtetni engedi a sorok között. hogy báró Hátszegi Lénárd és Fatia Negra egy és ugyanazon személy és amikor a rablóvezér meghal, ugyanakkor hagyja itt az életet a báró is. A regény 1860-ban jelent meg és a leírás után mindenki báró Nopcsa Lászlóra gondolt, amit alátámasztani látszott az is, hogy a báró egy ízben feleségének ékszert vett, amit valamilyen bálon egy Hunyad megyei dzsentriasszony a sajátjának ismert fel. Kiderült, hogy Nopcsa László jóhiszeműen vette a lopott holmit és nyomban visszaadta tulajdonosának. A Jókai-regényben báró Hátszegi szintén ad feleségének ékszert, amiről kiderül, hogy lopott, illetőleg a Fatia Negra rabolta le a hölgy nyakáról.
Aki Jókait csak „valamilyen újságíró”-nak tekintette
-Apósom kétségtelenül érdekes ember volt – folytatja a bárónő -, dölyfös, gőgös, hatalmas birtoka és erdeje volt Zám környékén és kedvére hódolhatott úri passzióinak. Szenvedélyes kártyás és nagy nőbarát, mind a két kedvtelése vagyonokat emésztett fel. Főispán korában egyszer előkelő hölgy jövetelét jelezték, mire ezer és ezer munkást rendelt ki, akik néhány hét alatt rendbe hozták a Hunyad megyén át vezető országutat. A Déva és Farkadin közötti, még most is jó állapotban levő utat ő csináltatta. Azt is hallottam, hogy egy ízben Kolozsváron kártyázott a kaszinóban, mialatt fogata ott várakozott rá az utcán. Megparancsolta kocsisának, hogy el ne merjen mozdulni a kaszinó elől, mert nem tudhatni, mikor jön ki. Csikorgó hideg tél volt és reggelre a kocsist a lovakkal együtt megfagyva találták. Azután kedvelte az úri társaságot, sokszor többszáz embert látott vendégül, különösen vadászatokon volt népes Farkadinban a kastély. Kalandjai is voltak, de nem rablókalandjai, hanem nőkalandjai. Azt hiszem, ez nem diffamáló egy arisztokratára…
A báróné megint finoman mosolyog. Azután elhallgat, kissé gondolkozik, keresgél az emlékeiben, majd sajnálkozva mondja:
-Rossz a memóriám, úgy látszik, a nyolcvan esztendő mégis csak öregség… Arra azonban emlékszem mégis, hogy egyszer elmesélte: valamilyen újságíró járt nálam és kért tőlem valamit, mire kiutasítottam, mert nem állok szóba ilyen népséggel. Ez az újságíró azután bosszúból megírta a regényt. Gondolta, hogy árt nekem, pedig én jót mulattam rajta. Ezt mondotta az apósom még régen, fiatalasszony koromban. Azután beszélt az ékszerről is. Ezt valóban vette a feleségének és tényleg lopott volt, de ő erről nem tudhatott.
Furcsa ember lehetett ez a Nopcsa László, aki a már akkor is híres írót csak „valamilyen újságíró”-nak nevezte.
A nagy író tévedései
Özvegy báró Nopcsa Eleknén kívül Kempelen Béla a „Magyar nemesi családok” írója is megcáfolja Jókait, mert Nopcsa Lászlóról a kővetkezőket írja:
Felsővadászi báró Nopcsa László született 1794 július 6-án Farkadinbnn (Hunyad megye), meghalt 1884 január 12-én Déván. Hunyad megye főispánja volt 1867-ig. Első felesége szentléleki Kozma Ágnes, született 1795-ben, meghalt 1847-ben. Második felesége Bája Mária, született 1821-ben, meghalt 1882-ben. Első feleségétől született Ferenc nevű fia, a későbbi főispán és Erzsébet királyné főudvarmestere, második feleségétől Elek, aki katonatiszt, képviselő, majd az Opera intendánsa volt és akinek az özvegye született Zselénszky Matild grófné, most az újaradi kastély csendes lakója.
Ezek szerint Nopcsa László abban az időben, amikor a Szegény gazdagok cselekménye kezdődik, már nem volt daliás fiatalember, hanem ötvenéves, meglett férfi. És nem is halt meg tragikus körülmények között, hanem ágyban, párnák között, kilencvenéves korában, végelgyengülésben. Az is tudott tény róla, hogy miként minden Nopcsa, úgy ő is kedvelt embere volt a bécsi udvarnak, később Ferenc Józsefnek, márpedig az uralkodó híres volt arról, hogy olyan embert nem tüntetett ki bizalmával, akihez a gyanúnak csak a legkisebb árnyéka is fért. Hogy mennyire császári érzelmű volt, azt az aradi városi múzeumban levő Csányi-féle levéltárban levő okmányok is bizonyítják. Csányi László, Erdély kormánybiztosa 1849-ben zár alá vette báró Nopcsa László zámi birtokait „honárulásért”, miután nevezett az osztrákokkal barátkozott.
„Báró Nopcsa László úr volt, gavallér volt
-Nopcsa László még késő öregségében is délceg ember volt – folytatja a báróné -, festette a haját, meg a bajuszát és állandóan virág volt a gomblyukában. Ha csinosabb nőt látott az utcán, utána fordult. Mindenki tisztelte és becsülte, mert bármilyen dölyfös és gőgös is volt, úr volt, akinek mocsok nem tapadt a nevéhez.
Olyan meggyőzően hangzanak ezek a szavak ebben a különös szobában, ahol még halkan muzsikál a Tegnap és ahol Erzsébet királyné, Ferenc József és a lipótrendes főudvarmester néznek le a falakról. Most jut eszembe – mondja mentegetődzve az idős hölgy -, kislány koromban, azt hiszem a múlt század hatvanas éveiben, hallottam otthon néha emlegetni Fatia Negrát. Ez egy rablóvezér volt, aki a tizennyolcadik század végén élt, amikor még szegény apósom meg sem született. Úgy látszik az az újságíró valóban mesét írt.
Ma már az az újságíró, aki olyan gyönyörű meséket írt, régen halott. És halott a büszke Nopcsa László is. Ennek a nagyhírű famíliának csupán egyetlen tagja, báró Nopcsa Ferenc, a neves tudós él még. Ha egyszer majd lehunyja a szemét, a magyar história színpadáról örökre lekerül a felsőszilvási báró Nopcsa család. Egy sírkőre fordítva vésik rá a címert és a mai rohanó világ elfeledi a Nopcsákat, a Fatia Negrát és mindazokat a csodálatos meséket, amik a múlt században a titokzatos hunyadi hegyekből kisarjadtak.
Gyergyószentmiklós, Fogarassy Mihály Katolikus Leánynevelőintézet, múlt század eleje.
Az iskola Fogarassy Mihály erdélyi püspök (1800-1882) adományából jött létre és az Irgalmas Nővérek rendje irányította.
Fogarasy Mihály (gyergyószentmiklósi),
theologiai doktor, erdélyi püspök, pápai trónálló, val. belső titkos tanácsos, a vaskoronarend II. oszt. és a Lipótrend lovagja, római gróf, szül. 1800. szept. 17. Gyergyó-Szent-Miklóson; iskoláit szülővárosában, Marosvásárhelyt és Csiksomlyón a ferencz-rendiek gymnasiumában végezte. 1817-ben felvették a gyulafehérvári papnevelőbe, hol két évig a philosophiai tudományokat tanulta; a hittani tanulmányokra a bécsi egyetemre küldetett, hol a Pázmány-féle papnevelő növendéke volt. Bécsben egy év alatt a német nyelvet annyira elsajátította, hogy már a második évi folyamban a paedagogiát és egyházi jogot e nyelven tanulhatta s a próbatétet is azon adhatá. Visszatérvén Erdélybe, 1823. okt. 28. miséspappá szenteltetett. Azután Nagy-Szebenbe küldték segédpapnak és egyszersmind gymnasiumi tanárnak, hol 1826-ig működött. Ekkor máj. Bécsbe a felsőbb papi intézetbe küldetett; honnét 1828-ban theologia-doktori oklevéllel tért vissza s a gyulafehérvári papnevelőben mint tanulmányi felügyelő s hittanár nyert alkalmazást, püspöki szentszéki tanácsosnak is kineveztetvén; 1830-ban a népiskolák felügyelete is reá ruháztatott. 1832-ben felsőbb rendeletből, mint iskolai felügyelő a könyvvizsgáló lakását Kolozsvárra tette át. 1833-ban a gyulafehérvári káptalanhoz tiszteletbeli kanonokká neveztetett ki. Rövid idő mulva Bécsbe hivatott, hol udvari káplán és a szent Ágostonról cz. felsőbb papnevelő igazgatója lett. 1838-ban a király nagyváradi székesegyházi kanonokká s az ottani királyi akadémia prodirectorává nevezte ki. Itt ő egy kézi könyvtárt állított föl az ifjuság számára, zene, ének, német és franczia nyelvmestereket tartott. Ezek mellett a váradi iskolai kerületben a fődirectori teendőket is teljesítette, a káptalant pedig a politikai téren úgy a megyei teremben, mint az országgyűléseken képviselte. Pozsonyban az egyházi tanácskozmányok lelke volt; bátor, de mérsékelt védője az egyház jogainak. Nagyváradon irta az 1842. Karácsony előestéjén a Szent-István-Társulat alaprajzát és közlé a püspökökkel és barátival; később a Religio és Nevelésben hozta nyilvánosságra. 1843-ban apáttá, 1846-ban skutarii czímzetes püspökké neveztetvén ki, ő felsége a budapesti egyetem hittani karának igazgatását is reá bizta. A magyar püspöki kar 1848. okt. 28. feliratával, melyben a belbékének mihamarább törvényszabta uton leendő helyreállítását kérték, F. püspököt küldé Olmüczbe; itt Lobkovitz hg. kijelenté, hogy ő felsége testületektől nem fogad el küldöttséget és őt csak mint egykori udvari káplánt kivánja Lobkovitz jelenlétében látni, de küldetésének tárgyát szóval se említse; Ferdinand király ekkor azt mondá F-nak: imádkozzanak, hogy Isten a nehéz napokat mielőbb fordítsa el. Ez időben alapította a most létező könyvkiadó kath. társulatot, melyet szent István első magyar apostoli királyról nevezett el és mely 1848-ban működését megkezdette; e társulatot 1853. októberig maga vezette s kormányozta. Ekkor nagy-váradi káptalani stallumába visszatérvén, a székesegyházi főesperesi s custosi hivatalt viselte; egyúttal elnöke volt a házassági törvényszéknek is. Eközben nyerte a kir. tanácsosi czímet, majd a Lipótrendet és II. osztályú vaskoronarendet. 1864. nov. 25. erdélyi püspökké neveztetett ki; e közben ő felsége valóságos belső titkos tanácsosai sorába méltatta. Mint erdélyi püspök, legfőbb tevékenységet a hitélet emelésére, az iskolaügy, legfőkép a kath. népiskolák felvirágoztatására irányozta. Nagyobb jótékonyságai s alapítványaiból egypárt felemlítek: a nagyváradi akadémiánál 1000 váltófrtnyi alapítványt tett a jobb tanulók számára; püspöki elődje által Gyulafehérvárt megtelepített irgalmas nővérek számára 42,000 frton zárdát és iskolahelyiségeket emelt csinos kis templommal együtt; szülővárosában Gy.-Sz.-Miklóson 27 ezer forinton leánynevelő intézetet építtetett, annak vezetését az irgalmas nővérekre bízván, 25 ezer frt tőkével és több fekvőségekkel javadalmazott, ugyanott azon ősi telken, hol született, öt munkaképtelen szegény számára 3000 frton menedékházat emeltetett, a szegények ellátására 8400 frt alapítványt tett és az épület fentartását adományozott fekvőségekkel biztosította; Gyulafehérvárt a «Pius Samaritanus»-nak 7400 frton vett és kibővített épületes telket adományozott; ugyanott iskolatelket vásárolt s elemi iskolát építtetett 10,000 frt költségen; a papnevelő-épületet 11 ezer frt értékben kibővítette s a Thomistica philosophia előadására 10 ezer frt alapítványnyal kathedrát állított föl; ugyanott felállítandó főiskola Lyceum academicum alapját 100 ezer frt alapítványnyal megvetette; ő felsége ezüst menyegzőjét a szegényebb tanítók jobb javadalmazására tett 30 ezer frt alapítványnyal örökítette meg, sat. 1880. máj. 1. súlyos betegségbe esett, szélütés érte s 1882. márcz. 23. meghalt Gyulafehérvárt.
Marosvásárhely, a székely főváros után Kolozsvárt, Erdély fővárosát s az erdélyi magyarság politikai, közművelődési és nemzeti életének központját is gyászos csapás érte az április 22-én pusztított nagy tűzvész által. A kolozsvári tűzoltók, kik Marosvásárhely segedelmére oly testvéries készséggel siettek, alig pihenték ki magukat, midőn saját városuk kebelében hívta őket munkára a pusztító elem. (…)
Kolozsvár Erdélynek fő- s az egész magyar hazának sok tekintetben második városa. A közművelődésnek annyi áldást hozó intézetével Budapest után az országnak egyetlen városa sem dicsekhetik, mint Kolozsvár. Ott virágzik hazánk második tudományegyeteme, második nemzeti múzeuma és második nemzeti színháza, ezeken kívül van benne katolikus, református és unitárius főiskola, több állami és magán tanintézet, számos közművelődési és jótékony egylet, több nyomda, stb.
Kolozsvár, melynek a legutóbbi népszámlálás szerint 26000 lakója van, a Kis-Szamos völgyében fekszik, ott, ahol egykor némelyek szerint Zeugma dák város, a dákok legyőzetése után pedig Claudia római gyarmat állott. A völgyet középmagasságú hegysorok szegélyezik, melyeknek ormait erdőségek, oldalait meg itt-ott szőlőültetvények borítják. Magát a várost körös-körül szép kertek és szőlőhegyek környezik, melyeknek üde zöldje közül kellemes nyaralók s kisebbszerű tanyák mosolyognak le a városra. Nyugot felé a Hója-hegy magasabb csúcsa emelkedik, vele szemben Kolozsmonostor terül el, melyet a kertek és házak szakadatlan sora kapcsol össze Kolozsvárral, kelet felé más helységek látszanak. Kolozsmonostornak nemrégen épült szép gazdasági intézete már messziről szemébe tűnik a Szamosvölgy hosszában közelgő utazónak.
Kolozsvár egészben véve szabályosan épült, csinos város. A belváros négyszöget képez, melyet régebben magas, de már omladozó kőfal kerített, a kőfalat és az ódon színezetű bástyatornyokat újabb időben kevés kivétellel mind lerombolták. Az utóbbiak egyikét, az úgynevezett kurta Szappan utca végén, tűzoltó őrtoronnyá alakították át, mely azonban a közelebbi nagy tűz alkalmával szintén leégett. Öt régi kapuja, melyek közül ma már egy sincs meg, ugyanannyi külvárosba nyílt. E bástyakapuk s a még itt-ott fennálló tömör és szilárd kőfal képezték az egykori várat, mert az északnyugati hegyfokon emelkedő úgynevezett Fellegvár újabb keletű. A belváros északnyugati részét Óvárnak nevezik, mert ez a város legrégibb része s hajdan külön várkerítéssel volt megerősítve, melyből némi falmaradvány ma is látható. A belváros általában csinos, városias, utcái szélesek és szabályosak. Középpontját a négyszögletű, terjedelmes Fő tér képezi, melynek közepén a római katholikusoknak egészen faragott kövekből gót ízlésben épült impozáns főtemploma áll, a 60-as évek elején bevégzett magas tornyával. Körös-körül szép nagy épületek emelkednek, ezek közt a városháza, az ódon Bánffy-ház, gr. Teleki Domokos háza, a b. Jósika-ház. stb.
(…)
„Kincses Kolozsvár” – így nevezték hajdan e várost -, de a sok háború, ostrom, harácsoltatás és adóztatás, s különösen a múlt század első felében gyakran előfordult nagy égések miatt jelentékenyen aláhanyatlott és elszegényedett. Lassanként azonban ismét emelkedni kezdett s kivált 1790 óta egyre gyarapodott és csinosodott és bár hajdani fényét s főleg a „kincses” elnevezést újból igénybe vehető jólétet és gazdagságot nem sikerült egészen visszaszereznie, azért az országnak mégis elsőrangú városai közé tartozott minden tekintetben s fölvirágzása előbb-utóbb még nagyobb lendületet vesz vala, ha ebbéli törekvésében a közelebbi nagy tűzvész ismét sok időre vissza nem veti. A tűz a hosszú Szappan utca közepe táján egy szabó műhelyéből ütött ki április 22-én du. fél 5-kor. Alig négy óra alatt elpusztította a városnak nemcsak ama hosszúkás négyszög alakú részét, mely a Híd és Magyar utca, a Kis-Szamos és a régi kőfal között ki a Széchenyi térig elterül, s mely szűk utcáival s közvetlenül egymás mellé épített, nagyobbára zsindelyfedelű apró házaival különben is valóságos tűzfészek volt, hanem a dühöngő szél átvitte a tüzet egyfelől Belmagyar utca alsó végére is, hol a belváros felé továbbterjedésének csak a Fröbel-intézet tűzfala vetett véget. Másfelől pedig a Széchenyi térnek északkeleti végén keresztül a hídelvei városrészre csapott át a pusztító elem, hol az Új utcában egy egész utcasort, a külső Király utcában pedig három telket hamvasztott el. A Belmagyar és Híd utcák s velök együtt a belváros többi része a legnagyobb veszélyben forgott. A kár és csapás így is roppant nagy, mert a városnak az a része pusztult el, amelyben szorgalmas iparosok laktak, kik fáradhatatlan munkájok gyümölcseiből tisztességesen éltek ugyan, de házuk, műhelyök és iparszerszámaik elpusztulása által a szó valódi értelmében mindenöket elveszítették.
Középületek és intézetek nagyobb kárt nem szenvedtek, kivéve a derék tűzoltó testületet, melynek őrtornya, egész telepe s majd minden szerelvénye a lángok martalékává lett, s az egylet összes kára körülbelül 20000 ft-ra megy. A város maga is 6000 ft kárt szenvedett. Annál nagyobbak, mert alig helyrehozhatók a magánosok által szenvedett károk, hivatalos adatok szerint a tűz 88 házas telket pusztított el, a leégett fő- és melléképületek száma jóval többre megy 200-nál, miután egy telken három, sőt négy épület is volt. Az égés által 156 család 606 családtaggal szenvedett kisebb-nagyobb kárt. E kár meg nincs felvéve hivatalosan, de bizonyára több százezer forintra megy.
Szász-R. (Säschsisch-Reen), rendezett tanácsú város Maros-Torda vármegyében, a Maros mellett, a R.-i alsó járás szolgabírói hivatalának széke, járásbírósággal és adóhivatallal, kir. közjegyzőséggel, m. kir. erdőgondnoksággal, van ág. evang. algimnáziuma, takarék- és hitelrészvénytársulata, előlegező- és takarékpénztáregylete, többféle egyesülete, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára. Lakóinak száma 1850-ben 4741 volt, 1870-ben 5507 és jelenleg (1891) 6057, ezek közt 2187 magyar, 1901 német (szász) és 882 oláh, hitfelekezetre nézve 1263 r. kat., 855 gör. kat., 2627 ág. evang., 834 helv. és 394 izrael. A házak száma 920. Lakói szőlő- és földmívelést, ipart és kereskedelmet űznek. Igen jelentékeny a fakereskedés, melynek Szász-R. a gócpontja. A város 1848. csaknem teljesen elpusztult, a mostani csinos piac egészen azóta épült; 1863. szabad királyi város lett, most rendezett tanácsú város.
Lóvész kitérő állomást elhagyva 10%-os emelkedésben és két egyértelemben kanyarodó 300 m sugarú ív között hidalja át a vonal a Ladók-völgyet. A két ív közti közbenső egyenes hossza 65,5 m, s így a 112,45 m hosszú híd mindkét ív átmeneti görbéjébe is belenyúlik. A völgyhíd két ellenfalon és hat pilléren nyugvó hét, egyenkint 12 m nyílású teljes félkört képező boltozatból áll – és a völgyet egész szélességében hidalja át. A csatlakozó kúpok – kivált a Gyimesi felőli csak csekély földmunkát kívántak, a Csíkszereda felőli kúp lábánál a terep meredek esése következtében szárazon falazott támaszfal alkalmazása vált szükségessé főképpen azért, hogy a támaszfal a híd első pillérét a földkúp egyoldalú nyomásától tehermentesítse. A híd 112,45 m hosszától a hét nyílásra 84 m, a hat középpillérre vállban mérve egyenkint 2,50 m, a csíkszeredai ellenfalra 5,65 m, a Gyimes felőli ellenfalra pedig 7,80 m esik. A pályaszín magassága a völgy legmélyebb pontja felett 31 m, a közpillér magassága az alaptól a boltvállig 23,90 m. Mint ebből látható, a középpillér méreteivel a legkarcsúbb völgyhídpillérekkel vetekedik.
A pillérek válltól lefelé szélesbedő hajlása a pillér vastagsága irányában mérve 1/30, a pillér hossztengelye irányában 1/20 volt. A völgyhíd szélessége a pályaszín magasságában – mint egyvágányú kőhidainknál rendesen 4,50 m tett ki, hogy a hídon esetleg vonatok áthaladásakor tartózkodó egyének elférjenek, a harmadik, illetőleg hatodik pillér tengelyében egymással szemben egy-egy, összesen négy kitérő erkélyt rendeztek el. A boltozatok mögötti hátfalazás 1/10 hajlással esik a szomszédos pillérek középvonala felé, honnan 10 cm belső átmérőjű vascsövek vezetik ki a homlokfalak közötti kőrakáson átszivárgó csapadékvizet. A vízmentesítést 5 cm vastag portland cementréteg eszközölte.
A pillérek és ellenfalak alapozása igen kedvezően alakult, a legtöbb helyen már 2-2,5 m mélységben eléltük a gneisz sziklát, mely a legkitűnőbb alapfenéket szolgáltatta s csupán egy pillérnél kellett mintegy 5 m mélységig a szilárd gneiszszikláig a terep alá lemélyíteni. Az alapozás ezen kedvező viszonyaira való tekintettel választották a 12 m-es nyílásokat, mert 5-7 m mély alapok mellett a pillérek és nyílások számának kevesbítésével 15 m-es nyílások gazdaságosabbak lettek volna. A völgyhíd az alapfalazat és a boltozatok mögötti hátfalazat szabálytalan terméskőből, a pillérek és homlokfalak réteges terméskőből, a boltozatok vagdalt kőből és a pilléreket koszorúzó párkányzat, valamint a homlokfalakat lefedő párkányfalazat faragott kőből való. Valamennyi falazatrészt brassói portlandcement-habarcsba fektették, a keverés aránya 1:4 volt, csupán a boltozatoknál a zárkő felé haladólag alkalmaztunk jobb keverő arányt.
A szabálytalan és réteges terméskőfalazatokhoz a Ladók-völgy lejtőin nyitott kőbányákban termelt gneisz-t használtuk, mely éppen e helyen eltérőleg az e környéken található gneiszoktól némi szabályos rétegzést mutatott s így lehetségessé vált belőle a szükséges réteges terméskőmennyiséget kitermelni. A szükséges vagdalt és faragott követ azonban a közelben nem állíthatták ki s így azok nagyobb részét a zsögödi és hargitai trachytbányákból, egy csekélyebb részét a gyimestarhavasi homokkő és kovakonglomerátbányákból, tehát 25-40 km távolságról tengelyen vagy télen át szánokon szállították a helyszínére. A pillérek és homlokfalak réteges terméskő falazatát 0,25-0,40 m rétegmagasságú kövekből falazták, az egyes köveknek a rétegeknek megfelelő vízszintes féklapokkal kellett bírniok, úgy azonban, hogy az egyes kövek két-három rétegbe is átnyúlhattak. Minden 3 m magasságban a falazat felszínét vízszintesen, gondosan kiegyenlítették és egy 0,4 m vastag átmenő vagdalt kőréteget falaztak be, szilárdabb kötés, a nyomás egyenletes elosztása és az egyenletes ülepedés elősegítése céljából. A fekvőhézagok vastagsága átlag 15 mm-re rúgott. Hasonló falazatnemeknél ez a méret a hézagok vastagságára a legcélszerűbb, kisebb hézagvastagság mellett a habarcs hamar szárad és nem tapadhat teljesen a kőanyaghoz, nagyobb hézagok alkalmazása esetén pedig az ülepedés jelentékenyebbé válik és a stabilitást kártékonyán befolyásolja.
A pilléreket a boltvállnál két, egyenkint 0,4 m vastag és 0,15-0,15 m-rel kiugró vagdalt kőréteg tetőzi be, melyek a boltozat nyomását viszik át a pillérfalazatra, ezenkívül kiugrásukkal boltozás közben a boltívek felvételére szolgáltak. A boltozatok, valamint 3,75 m magasságra a boltvállak fölött, a boltfalak közötti összefalazást is vagdalt kőből készítették. A bolterősség a zárkőnél 0,85 m, a tulajdonképpeni boltvállnál 1,59 m volt, a boltozat belső sugara 6 m, a külső sugár 8,25 m volt. A látható külső felszínekben azonban architechtonikus hatás elérése céljából a boltozat 0,85 m erősnek van előtüntetve.
A boltozat vagdalt köveit kiváló gonddal dolgozták meg, a futó kövekkel nagyméretű kötő kövek váltakoztak, a kövek mintegy harmada volt kötő, melyek 0,85-1,20 m mélyen nyúltnak be a boltozatba. A boltozatban a rétegmagasság a mellső fal felszínén mérve 0,36-0,40 m volt, a fekvőhézagok vastagsága átlag 10 mm-t tett ki. Boltozás közben a habarcs keverésének arányát fokozatosan javítottuk, úgy, hogy a zárkőnél a keverés aránya 1:3 volt. Minthogy a völgyhíd tervezetében az erősebben méretezett, úgynevezett csoportpillért – mely a boltozatok falazását két vagy több csoportra osztva, a szélső pillér elnyomatásának veszedelme nélkül lehetővé tette volna – mellőzték, okvetetlen szükségessé vált valamennyi nyílás boltozását egyidőben végezni, különös gondot fordítván arra, hogy a boltozatok magassága valamennyi munkahelyen egész a zárkő elhelyezéseig egyenlő maradjon. Azt a kivált a francia mérnököktől alkalmazott módszert, mely szerint az egyes nyílások boltozatai lépcsőzetesen növekedő magasságban tartva, külön-külön zárják, a vele járó nagy időveszteség miatt nem használhattuk. A fent említett körülmény tehát a boltozás munkáját meglehetősen megnehezíttette, mindamellett a boltfalazatnak egyenlő magasságban való tartását következetesen keresztülvittük és így sikerült a pillérek legcsekélyebb egyoldalú túlterhelése nélkül mind a hét boltozatnak egy időben való zárása.
A boltozati mintaívek látható elrendezéssel, gondos lekötéssel és az egyes alkotórészek pontos összeillesztésével készültek, a felfekvés és a kiszerelés szabályozására széles gyalult kemény faékeken nyugodtak. Egy-egy nyílásban öt mintaív volt elhelyezve s a gondos lekötést, valamint a mintaívek helyes méretezését bizonyítja, hogy valamennyi nyílásban a mintaíveknek behajlása a legnagyobb teher alatt csupán 3-4 mm-t tett ki – csak egy nyílásban fokozódott ez a hajlás 8 mm-re. Hogy a mintaíveknek falazás közben történő deformációját és ennek következtében a boltozatok úgynevezett törési hézagainak szokásos megnyílását elkerüljük, melyek, ha magukban véve esetleg talán nem is veszélyesek, de a vízmentesítő cementréteg megsérülése és ez által a nedvességnek a boltozatba való behatolása következtében már magukban hordják a falazat romlásának csíráit – a boltozás előhaladásához képest a mintaíveket azok tetején fokozatosan megterheltük, ílyformán sikerült is a törési hézagok megnyílását tökéletesen megakadályoznunk.
Fontos kérdés boltozatok létesítésénél – és a vélemények erre nézve nagyon elágazók -, mikor szereljük ki a boltozati mintaíveket, illetőleg mikor eresszük meg a mintaívek alatti ékeket vagy másnemű alátámasztásokat. A legtöbb helyen – mondhatni általánosságban – a mintaíveket közvetetlen a boltozatok zárása után mindjárt megeresztik. Ezt az eljárást avval okolják meg, hogy a még meg nem keményedett habarcs könnyebben – és anélkül, hogy a boltozatban káros feszültségek léphetnének fel – alkalmazkodhatik a kiszerelés után beálló egyensúlyi helyzethez. Ezzel szemben – kivált újabban – mások azt állítják, hogy elsősorban a boltozatoknak stabilitás tekintetében annyira káros deformációját, tehát annak, ezt főképpen előidéző süllyedését kell lehetőleg korlátozni. E célból tehát a boltozati mintaíveket, melyek kellően méretezendők, mindaddig, míg a habarcs az egész boltozatban lehetőleg meg nem keményedett, nem szabad megereszteni. Keményebb habarcs ugyanis a kiszerelés után csak kevéssé fog a boltozat nyomásával engedni, míg a lágyabb habarcsnál ez nagy mértékben beáll, sőt a lágy habarcs ki is folyhat a fekvőhézagokból, azok összeszorítása közben, mi a boltozat belső felszínének kisebbedése mellett annak nagymértékű deformációját, sőt összeomlását is okozhatja, amire már volt példa a gyakorlatban is. Az újabb időben, számos kisebb-nagyobb nyílású hídnál tett megfigyelések és tapasztalatok alapján, az utóbb említett nézet helyessége bizonyult be. Amennyiben itt saját tapasztalataimra is hivatkoznom lehet, megemlítem, hogy számos boltozott hídnál, valamint több mint kétszáz alagúti gyűrűnél tett megfigyelésem szerint ennek az eljárásnak soha semmi hátrányát nem tapasztaltam, ellenkezőleg a boltívek kiszerelése a habarcs teljes megkeményedése után minden egyes esetben jónak bizonyult. Ma már különben úgyszólván általában ezt az eljárást követik, sőt az osztrák és németországi feltétfüzetek azt szorosan elő is írják. Az Arlbergvasút, még inkább a woronienka-staniszlaui vonal nagy boltozott hídjaival is így jártak el, a 65 m nyílású jaremcei Prut-híd boltozata a 8 hét után történt kiszerelésnél alig pár millimétert süllyedt, az osztrák mérnökegylet boltozati bizottságának kísérleteikor szerepelt 23 m nyílású terméskőboltozat süllyedése a hat hét utáni kiszerelésekor csak 0,5 m-t tett ki. Ellenben például a Werden melletti Aller-híd 14 m nyílású boltozatainak közvetetlen a zárkő elhelyezése után történt kiszerelésénél a süllyedés 24-90 mm-ig váltakozott.
Magától értetődik, hogy a Ladók-völgyhíd mind a hét nyílásánál is az előbbi eljárást követtük, a kiszerelés után a boltozatokon mérhető süllyedést nem észleltünk és semmi néven nevezendő repedés vagy az alakváltoztatásnak más jelei sem mutatkoztak. A boltozatok fölötti hátfalazást a törési hézagokon felül még a kiszerelés előtt létesítettük, ezt a gyakorlatban sokszor elmulasztják, pedig kivált teljes félköralakú boltozatoknál erre feltétlenül szükség van, mert anélkül a nyomásgörbe kilép a boltozat középrészéből és ennek következtében deformációk és repedések állnak elő a boltozatban.
