Kategória: Felvidék

Az egy éjszaka alatt elpusztult tarcai Szirmay-kastély

admin
A képen a Sáros vármegyei Tarkő vára látható 1864-ből.

 

Az egy éjszaka alatt elpusztult tarcai Szirmay-kastély

Tarkőtől nyugatra a második falu Tarca. Sajnos nem találtam régi képet sem a faluról, sem a várkastélyáról. Talán azért, mert nyom nélkül eltűnt a föld színéről egy éjszaka alatt és az emlékezetből is kiveszett. 1813. augusztusában nagy esőzések voltak a Felvidéken, a folyók, patakok sose látott méretűvé duzzadtak. Az árvíz nagy károkat okozott mindenfelé, de a legszörnyűbb csapás Tarcát érte. Ott, ahol a Tarcába ömlik a daróci patak, állt a Tárczayak, majd a Szirmayak kastélya, a falon belül a vártemplommal és a gazdasági épületekkel. A több hetes eső alámosta az egész várkastélyt és augusztus 24-ről 25-re virradó éjjel a viharban összedőlt először a templom, majd a többi épület is. A plébános a hatalmas vízben bement a templomba és a szentségtartót még ki tudta hozni élete kockáztatásával. A kriptából a halottak koporsóban vagy anélkül mind elúsztak, több faluval odébb találták meg őket. A vihar még éjjel elült és reggelre a kastélynak, templomnak nyoma se volt, még azok is csak találgatták a pontos helyét, akik benne laktak.

Gróf Zichy Géza elbeszélése a szörnyű eseményről:

 

Egy elsüllyedt vár. (Elbeszélés.)

 

Ki nem érezett tavasz kezdetén ellenállhatatlan vonzódást ki a szabadba? Ki nem kívánkozott el ebből a poros városból, melynek magas házsorai még a tiszta kék eget is ellopják szemünktől, melynek gyárkéményei mint megannyi óriásujjak, fenyegetőzve mutatnak fölfelé s melynek utcáin nem hallatszik a fülemüle tavaszi dala, csak éktelen zsivaj, kocsirobogás és mindenekfölött káromkodás. Ha naptárunk nem volna, azt sem tudnók, hogy tavasz van. A lég itt nem üdítő és balzsamos, mint ott a hegyek közt. Még a nap sem mosolyoghat oly tisztán, mint falun, hiába, ő is hódolni kénytelen a fővárosi divatnak, és fátyolt von arcára, por és kőszénparányokból szőtt fátyolt. És virág! Hol nyíljék itt virág? A kemény kövezet nem tárja föl keblét a szépnek, ha virágot akarsz látni, szegény városi ember! Hát tekints a boltok cégjeire vagy a divathölgy arcára, ott néha láthatsz rózsát, csakhogy az festve van.

Azért is „Isten veled, sok szenny tanyája, én messze, messze elmegyek!” – szóltam én, ösztönözve vándorlási hevemtől, s másnap már Sáros megye hegyeit másztam. Ha valamit nélkülöztem e kedves vándorlások alkalmával, az csakis egy rokonlélek volt. Tisztelt olvasóm, most azt hiszed, hogy egy kétségbeesett Cardenio-ként magamban barangoltam be e vidéket. Oh nem, volt egy kisérőm, de azt a legjobb akarattal sem lehetett rokonléleknek nevezni. Fölfegyverkeztem Jób türelmével, Fénélon szelídségével, Schefer Lipót humanizmusával, végighallgattam kisérőm sületlenségeit, bámultam határtalan ostobaságán anélkül, hogy ő azt csak sejthette volna, kikerestem mindazt, ami rajta szeretetreméltó lehetne, de mindamellett be kellett vallanom, hogy ez tulajdonképp nem is ember, csak emberféle. Ha leültem vele egy magas szikla ormára s lemutatva az alattunk elterülő völgyre, kérdém:

-Istvánko! Mondd csak üdvösségedre, nem tetszik-e neked a völgy, amint itt méltóságos pompájában elterül alattunk, és e hegylánc, mely hatalmas karjaival magához öleli e völgyet, mintha csak kedves arája volna, ember, ez neked nem tetszenék? Istvánko mosolyogva megrázta agg fejét s azt mondá, hogy „nem”.

-De nézd csak, Istvánko, azt a gyönyörűszép százados erdőt, azokat a magas sudarú fákat, azokat a milliószor millió zöld leveleket! Tudod, ezek a fáknak nyelvei, ezekkel beszélik el ama gyönyörű regéket holdvilágos éj közepén, ember, ez neked nem tetszenék? – Istvánko megint csak mosolyogva rázta meg agg fejét s azt ismétlé, hogy nem.

-De legalább ama vízesés, mely ott őrült sebességgel rohan végig a szikla oldalán, ez csak tetszik? – Istvánko e kérdésre fölugrott, arcának elébbi egykedvűsége eltűnt, minden vonásában félelem, rettegés tükröződött, hosszú, száraz karjait a vízesés felé terjeszté, tompa hangon mormogva:

-Éppen nem tetszik, víz, öldöklő víz, Isten mentsen, Isten mentsen!

Mit jelentsen ez?

A hallgatag Istvánko egyszerre fölindul, fél, remeg egy vízeséstől, melyet bizonyosan már ezerszer látott! Ej, ki fog ezzel a vén bolonddal vesződni! Bizonyosan azon búsul, hogy nem pálinka zuhan le ama szikla tetejéről. Menjünk tovább.

Néhány órai vándorlás után a kies tarcai völgybe értünk. Zöld rétek és vetések közé csörgedező patak szövődik ártatlanul és csöndesen, mint egy gyermek álma, még egy virágot sem sodornak magukkal e szelíd habocskák. Amott Tarca (Torisza) falu épületei fehérlenek, míg itt csak néhány pajta hatalmas oldalbordái szürkülnek a lombos fák között. A nap tikkasztóan lövellé sugarait, talán azt hívé, hogy már a nyár derekán vagyunk.

-Istvánko! – mondám, – nyisd ki esernyőmet, s míg én a puha fövenyre fekszem, töltsd tele kulacsomat ebből a szép tiszta vízből. – Istvánko összecsapta kezét s mereven a patakra tekintve mondá:

-Mentsen Isten, uram! Ebből a vízből inni, ez gonosz víz, mentsen Isten!

-Mit dadogsz te vén bolond? Talán veszett eb mart meg, hogy úgy irtózol a víztől?!

-Ah nem, uram! – felelé Istvánko, kezére hajtva fejét -, de ez a patak gonosz, nagyon gonosz. Tudod-e azt uram, hogy itt, ahol ülsz, pompás vár állott, boldogult uramnak a vára? Ah, míly szép volt az a vár!

-Mit beszélsz, Istvánko? Itt egy vár állott volna, itt e tiszta fövenyen, ahol most egy rom, egy kő sem látszik?

-Igen uram, gyönyörű vár! Látod, erre húzódott a nagy árok, itt volt a dobogó. Hej, az volt ám az élet, midőn még keresztüllovagoltunk rajta! Elöl én lovagoltam vörös kalpagommal, utánam a muzsikusok mind lóháton, azután a vadászok, közöttük a kegyelmes úr, egész nap vadásztunk, amidőn este hazatértünk, már messziről láttam csillogni a torony rézkakasát, és ez mind eltűnt! – Istvánko e szavaknál különféle jegyeket rajzolt ujjával a homokba.

Én feszült figyelemmel hallgatám ez öreg elbeszélését, s bár nem hittem szavainak, mégis érdekkel követém fantáziájának csalfa képeit. Hogy ez öreg tán igazat is beszélhet, az eszembe sem jutott. Vándorlásom alatt oly gondolatszegénynek és hallgatagnak mutatá magát, hogy örömest kaptam az alkalmon, cseveghetni valakivel, hinni nem hittem neki egy szót sem. Istvánko ezalatt fölkelt helyéről s néhány lépésnyi távolságban mélázva állt meg.

-Nézd csak, uram, – kezdé újra -, itt e helyen álltak a melléképületek. Nagy félkörben húzódtak azok a vár felé. Itt laktak a muzsikusok, a várőr és a cselédség. Hanyo is itt lakott, az én kedves szép Hanyom. Itt búsult a főkapu alatt, midőn el akartak vinni katonának. Oh, majd a szívem repedt meg, midőn elénekelte azt a szép nótát:

„Lyeczi kulyka za kulykami,

Csecse krev, ruka vami.”

(Golyó repül, golyó után,

Csorog a vér az ingujján.)

 

Azt nem hittem volna soha, hogy a templom a menyasszonnyal együtt a földbe szálljon. Pedig úgy van, uram, itt a vár oldalában gyönyörű templom állott, nagy harangjait mértföldekre hallották az ájtatos hívek, egyébiránt eljöttek volna ők enélkül is, mert ilyen templom nem volt hét vármegyében. Még most is látom! A mennyezeten angyalfejek közt Krisztus urunk föltámadása volt pingálva; azt mondták, talián mesterek csinálták és igen sok pénzbe került. A kóruson muzsikusok játszottak szent énekeket oly szépen, hogy a fehércselédek mind sírva fakadtak. Még mi, fiatalemberek is örömmel hallgattuk. A kegyelmes úr is ott volt a kóruson és imádkozott. Szép, aranyos ruha volt rajta, május hónapjában minden nap más-más zöld bársonydolmányt viselt. Hja, az még úr volt, az Isten nyugtassa!

-És a te urad ebben a kastélyban lakott, mely itt állott, itt e helyen? Istvánko, Istvánko, nekem úgy látszik, te félrebeszélsz! Ki hiszi azt, hogy e föld elnyel egy várat minden ok nélkül?

-Ok nélkül, mondod, uram! Oh, volt annak oka, borzasztó oka! De hallgass! Mivel látom, hogy e történet érdekel, hát elmondom. Nem teszem ugyan örömest, mert még visszaemlékezni is kínos arra a szerencsétlenségre, mely majdnem eszemtől fosztott meg. Hallgasd tehát!

A tarcai vár régi, nagyon régi időkben épült. Meg is látszott ez hatalmas kövein, erős bolthajtásain. Azonkívül tudta azt közülünk mindenki, hogy ezt a várat még a Tárczay család építtette, melynek mostan már se híre, se hamva. Ezeknek a Tárczayaknak egy ivadéka, az egyetlen, kinek neve még máig is a nép száján jár, Tárczay Uroz volt. Hamis, gőgös, kegyetlen úr, kit még most is a véres Uroznak hívnak. Mikor élt, uram, bizony nem tudom, csak annyit tudok, hogy a szomorú történet, melyet most hallani fogsz, igaz, hogy azt ízről-ízre mesélik öregeink, a fiatalságnak intő példájára, tanulságára. Ez Uroznak egy kedves, galambszelíd élete párja volt, a parasztok úgy szerették, mintha csak anyjok lett volna. Ő könyörgött érettük keményszívű férjénél, ő hegeszté be a sebeket, melyeket az a szegény népen ütött. Úgy hívták őt mindenütt, hogy „gyolcsfehér Etelka”, mert arca halavány volt a sok sírástól. A véres Uroz még ez ártatlan menyecskét is kínozta. Féltékeny volt rá, hűtelennek tartá, pedig tiszta szíve, tiszta lelke volt, tudta is azt mindenki, csak éppen a férje nem.

Így aztán „gyolcsfehér Etelka” szomorú napokat élt a tárcái várban. Nem volt senkije, akinek elpanaszolhatta volna baját; férje pedig, akit még szeretett is, napról-napra iszákosabb, durvább lett. Kínos napok voltak azok. Egy este, midőn Etelka ama domb tetején imádkozott, egyszerre csak eléje áll Bracsi Gerő, Uroz várnagya és legjobb barátja, s oly dolgokról kezd beszélni, hogy Etelka gyolcsfehér arca piros lett, mint a rózsa, s hogy egész testében remegni kezdett a szégyentől és megvetéstől. Bracsi Gerő, ki éppoly vak és kegyetlen volt, mint az ura, már régóta érzett úrnője iránt olyast, hogy azt még kimondani is gyalázat volna. Éjjel-nappal leselkedett utána, mint a madarászó macska, fölhasznált mindent, hogy közelébe juthasson valami magányos helyen, s midőn most végre az sikerült is, hát a legorcátlanabb ajánlatokkal kezdé sértegetni megrémült úrnőjét. Etelka megszökött a szenvedélyes várnagy elől, de – fájdalom – nem szökhetett meg bosszúja elől is. Gerő ez esemény óta folyvást csak úrnőjének vesztén törte fejét, ezer gyanúokot súgott be könnyen hívő urának. Etelka minden pillantása, minden sóhaja bűntény volt, minden könnye hűtlenségének bizonyítványa, a szegény asszony fogoly volt saját házában, elkárhoztatott, elítélt fogoly. Pedig Etelkának csak egy szavába került volna és a vakmerő várnagy feje lábainál hever, de mikor ő nem tudott ártani senkinek… Gerő pedig e szegény asszony fájdalmán nemcsak hogy meg nem indult, de elég vakmerő volt ajánlatait ismételni, s midőn végre törekvésének hasztalanságát belátta, hát oly aljas gaztettre tökélte el magát, hogy annak párját hasztalan keresnők az egész világon. Gerő ellopta Etelka jegygyűrűjét, melyet ez fürdés előtt egy ezüst-tálcára helyezett, s azt hazudta urának, hogy Etelka Thurzó úrnak ajándékozta hűségének zálogát. Még esküvel is erősíté az istentelen e konok hazugságot, leírva pontosan a helyet és időt, melyben ez történt.

Uroz, mint dühödt oroszlán, tombolt, ordított haragjában, ami keze közé került, azt összetörte, széttépte, cselédei rémülve futottak szanaszét, nem maradt nála senki Gerőn kívül. Ekkor, amint apáink beszélik, iszonyú vihar keletkezett, sötétzöld terhes felhők gyülemlettek a vár fölé s ott örvénnyé kavarodtak, villámok cikáztak, s minden harmadik dördülésnél a mennykő csapott le – rettenetes éj volt. Ekkor sietett Uroz az Etelka hálószobájába. A szegény asszony egy feszület előtt térdelt és imádkozott. „Esküszegő! – orditá a zsarnok, s megragadva Etelkát hosszú aranyos hajánál, végighurcolta a termeken, folyosókon egész le eddig a patakig, itt önkezével fojtá meg szegényt s belelökte a hullámokba.

Uroz e rettenetes tett után, mint a vadállat, az erdőkbe szaladt, három nap és három éjjel barangolt a hegyek közt, míg utoljára ismét visszakerült gyilkosságának színhelyére. A kis patakból a nagy esőzések által egész folyó lett, őrült sebességgel rohant a féktelen víztömeg e völgyön végig s – oh, Isten csodája! – a folyó közepén mozdulatlanul feküdt az Etelka holtteste. Fején, mintegy annak jeléül, hogy ártatlanul halt meg, fehér liliomkoszorú nyugodott, nem tehette azt más a fejére, csak egy angyal. Ki más is küzdhetett volna meg e rohanó vízárral? Etelka arca gyolcsfehér volt és nyugodt, ajkai félig ki valának nyitva, mintha azt akarnák mondani: „Férjem, édes férjem, én megbocsátok, szívemből megbocsátok.” Kezei imára voltak kulcsolva, s egyik ujján vakító fényes gyűrű látszott, oly fényes volt az, mintha csak napsugárból lett volna fonva. Nyaka körül pedig fekete gyöngysor fűződött, talán azért, hogy a gyilkos ne lássa meg ujjainak véres nyomát. Így feküdt a folyó közepén „gyolcsfehér Etelka”, a hitvesi erény és hűség legszebb példája. Uroz, nejének láttára őrült átkozódásba tört ki, s ökleit emelve az éghez, ordítá: „Haljon ki családom, ha ártatlanul öltem meg hitvestársamat! Ne legyen ember, aki Tárczaynak nevezhesse hasonmását, csak az ördögök énekeljék fogvicsorgatva nevemet a gyehenna legmélyén! Ha a gyűrű előkerül, hát nyíljék meg a föld torka s nyelje el őseim lakát, hogy hely ne legyen, amelyre kimondhassák e gyalázatot: itt Tárczay Uroz lakott! Légy átkozott, Uroz, annyiszor átkozott, ahány hajszál van fejeden, vízcsöpp e folyóban és csillag az ég boltozatán, annyiszor légy átkozott!” E szavakkal a folyóba ugrott a kegyetlen férj és soha többé emberi szem nem látta őt.

És az iszonyú átok fogott. A család kihalt, a várat elnyelte a föld. 1813. augusztus 24-én volt, midőn uram parancsára a hajdani várnagyok szobájában ablakot törtünk. Alig kezdtük a falazatot bontani, midőn egy kis vasládára bukkantunk, föltörtük azt, s íme, bent egy gyűrű Tárczay Etelka nevével! A kalapács kiesett kezünkből, halálsápadtan néztünk egymásra, az átok utolsó része jutott eszünkbe: „Ha ez a gyűrű előkerül, hát nyíljék meg a föld torka s nyelje el őseim lakát, hogy hely ne legyen, amelyre kimondhassák e gyalázatot: itt Tárczay Uroz lakott!”

Mi átadtuk a gyűrűt a plébános urnak, aki misét mondott az elhunytakért, s megnyugtatott bennünket. Társaim már délután nem is gondoltak többé az egész esetre, csak én nem tudtam megnyugodni. Fölmentem a nagyterembe s megnéztem Uroz arcképét. Életnagyságú kép volt az. Rajta Uroz mind a két öklét éghez emelve tartá, nagy szakálla kuszáltan csüngött alá, szemeiben vad tűz lobogott, iszonyú kép volt. Háttérben a tárcai vár látszott tornyaival és vízárkaival.

Ezalatt beesteledett, s a nap utolsó sugarait lövellé e vad alakra, pírral borítva el halavány orcáit. Én borzadva néztem e kemény vonásokat, melyek ma sokkal elevenebbeknek látszottak mint máskor, úgy rémlett előttem, mintha vér lüktetné e magas homlok ereit, s mintha e szemek nem néznének többé egy helyre, hanem nyugtalanul forognának ide s tova. Beesteledett. Fölkerestem fekhelyemet, de nem alhattam, mindig ott láttam magam előtt e tüzes szemeket. Odakint szakadt az eső, s oly erővel verdeste a zápor ablakomat, hogy az üveg csörömpölve hullott a szobába. A faluban nem alhatott senki. A kutyák vonítottak a házak előtt, a marha bőgve rohant a sötét éjbe. Érezte azt mindenki, hogy rettenetesnek kell történnie, csakhogy említeni nem akarta senki.

Egyszerre csak éjfélt ütött a vártemplom óráján, lassan, méltóságosan a tizenkettedik ütés után mélán megkondultak a harangok. Kirohantam a ház elé. E pillanatban nagyot villámlott, s vettem észre, hogy a vártemplom inog. „Az átok, az átok!” – hörgém, s néhány bátor férfitól követve a vár felé rohantam. „Mentsünk meg, amit lehet” – ordítám fölsietve a lépcsőn. Minden lépésnél éreztem, hogy ez öreg épület alapzataiban remeg. Tompa morgás hallatszott föl a kriptából, s itt-ott elsuhanó fehér alakok látszottak. Kísérőim egymás után maradoztak el. Már csak hárman valánk. A teremhez érve hideg izzadság gyöngyözött homlokomról – a kép, az iszonyú kép! Néhány pillanat múlva fölrántottam az ajtót, a kép ott csüngött régi helyén, megfoghatatlan zöldes fénytől környezve; Uroz egész alakja remegett, karjait mindig följebb emelé, száját fölnyitá, de hang nem hallatszott, mindannyiszor fekete füstgomoly özönlött ki belőle. Szemei éles lángokat lövellve forogtak, egyszerre csak iszonyú kacaj hallatszott, a kép elhasadt hosszában s mennydörgéshez hasonló zörejjel zuhant a földre.

Mi rémülve rohantunk a szabadba. Azalatt a patak kiáradt, a víz a templomnak hömpölygött, a várat környező árkok is kiöntöttek, az egész hely óriási örvénnyé változott, melynek középpontját a vár képezte. Végre a kripta ajtai robogva nyíltak föl, s uramnak ősei törékeny hajóikban, az elkorhadt koporsókban úsztak a fölbőszült áron, hisz már őket nem sújtotta az átok, hisz ők más családnak fiai valának! Az utolsó koporsó után a kripta ajtai becsapódtak, az ingó templomban megszólalt az orgona hatalmas hangja, néhány pillanat még s Tarca agg várát – az iszonyú átok szavai szerint – elnyelte a föld.

Ezt mesélte el nekem Istvánko a tarcái völgyben, s én feszült figyelemmel hallgatám végig elbeszélését. Legalább most már kezdém érteni, hogy miért fél oly nagyon a víztől.

Valószínűleg az olvasó is, ki türelemmel hallgatta végig e történetet, ugyanazt a kérdést veti föl, a melyet én kockáztattam Istvánko elbeszélése után: van-e hát valami igaz ez egész történetben? Annyi bizonyos belőle, hogy a tarcai várat elnyelte a föld, mégpedig 1813. augusztus 25-én, s mivel ezt ma már nem sokan tudják, emlékét talán érdemes volt föleleveníteni. Az adatok közül, melyeket e tényre vonatkozólag gyűjtöttem, legnyomósabb három igen tiszteletre méltó tanú vallomása, kik együttvéve 240 évet képviselnek és az akkori tarcai tiszttartó, Sztrázsik Iván levele, melyet a nevezetes esemény befolyása alatt írt. A tarcai vár 1813-ban gróf Szirmay Tamás birtoka volt. A levél magyar fordításban így hangzik :

„Méltóságos gróf! Az adott alkalommal el nem mulaszthatom méltóságodat ama szomorú eseményről értesíteni, mely e vidéken s magában Tarca faluban fordult elő. Könnyezve fogok e szomorú jelenet, e váratlan és századok óta nem történt eset leírásához. A hosszú esőzés és kivált egyes, a földbül kibugyogó források miatt a víz Tarcán augusztus 24. és 25. közt éjjel minden oldalról összefolyt. E források valószínűleg egy előbbi s Tarcán Desewffy úrnál is észrevett földrengés után nyíltak meg. A víz először a plébániánál levő kerti fal szögletét törte át, azután e fal s a templom mögött lévő épületeket döntötte le, egy és fél órakor összeomlott ama torony fele, melyen az óra és a harangok voltak. Félóra múlva pedig a torony másik része is lezuhant. Ekkor csak az emberek jajgatását s az állatok bőgését lehetett hallani. A víz pedig folytonosan nőtt. A plébános és többen az éjt nálam töltötték, én magam pedig mindig lámpával jártam körül, mert a legmélyebb sötétség uralkodott és az eső erősen esett. Utoljára azt vettem észre, hogy a templom melletti födél összedől, és hogy a víz már magát a templomot támadja meg minden oldalról (egyetlen egy fűzfa sem volt már látható a templomnál). Ekkor visszasiettem lakásomba és a plébánosnak remegve adtam tudtára, hogy a templom el fog pusztulni. A plébános azonnal a templomba szaladt és a szent edényeket a kastélyba vitette. Alig készültek el ezzel s már a homlokzat az orgonával együtt iszonyú zörejjel zuhant alá. Ezáltal a víz, mely már a legnagyobb erővel nyomult lakásomnak, a jobb oldalra visszaszorult, azonban e ledőlt fal sem volt képes a templomot megóvni, mert virradatkor már a templomnak fele sem állt többé. A víz oly hatalmasan tódult be a kriptába, hogy annak kis ablakain kiszökdelt és a grófi család s az ott eltemetett papok tetemeit kimosta. Az öreg gróf holttestét koporsójában, a grófnéét pedig anélkül a dücsői malomnál találták meg, amazt a dücsői templomba, ezt pedig ideiglenesen a dücsői major csűrjébe vitték. En mind a kettőt láttam, a gróf teste már csak csontokból állt s minden ruhától megfosztva feküdt koporsójában, a grófné pedig csak egy vászonkendőbe volt betakarva és oly színben volt, mintha csak tegnap temették volna el, de lábai hiányoztak, meglehet, hogy azokat a fűzfák, melyeken keresztülsodortatott, szakították el. A templom lerombolása után a víz a vár falaiba hatolt és ott legelőször az imahelyet döntötte le, ennek láttára én az uradalmi cselédséggel együtt mindent elkövettem, ami emberektől csak kitelt, hogy a bútorokat kivigyem, és csak ugyan mindent, mi a szobákban volt, ki is vittem az ebédlőbe, mert azt hittem, hogy ott biztonságban van. Midőn azonban a szobák és termek is egymás után kezdtek vízzel megtelni (szomorú látvány) onnan is elhordattam a holmikat, mennyire azt az életbiztonság és az idő megengedte, de csak keveset menthettünk meg, a gyönyörű tükrök, órák, értékes festmények, székek, török pamlagok és sok más értékes jószág elveszett a vízben, este a vár már hozzáférhetlen volt, éjfélkor pedig egészen összeomlott. Ezután a víz a gazdasági épületeknek fordult és ott is mindent elpusztított. Engemet akkor a hideg, a zápor és a fájdalom majdnem megölt. De azt még örömest eltűrtem volna, csak az ősi idők óta oly híres vár és a gyönyörű templom ne pusztult volna el. Most nyomát se látni többé. Az egész tér el van lepve homokkal. Ha nem csalódom, ott víz foly, ahol azelőtt a templom állt. Istenem, mennyire el van pusztítva minden, és míly kárt vallott a gróf! Rettenetes csapás ez, mely még tizenegy ember életébe is került. Különben a szomorú eseményről már értesítettem az eperjesi tiszttartót, hogy azt a gróf úrral közölje. Maradok Tarcán, 1813. szeptember 4., Sztrázsik Ivanny s. k.”

Megemlítem még, hogy Strassoldo grófnő holttestét ott szintén megtalálták, s mivel lábán szürke harisnyát viselt, a zsidók temették el. A véletlen úgy akarta, hogy a szebeni prépost és a tarcai kasznár, a családnak két hű barátja egy és ugyanazon éjjel azt álmodták, hogy Strassoldo grófnő a zsidótemetőben fekszik eltemetve. Ez a két úr aztán kivétette a holttestet s később a többi családtagokkal együtt Nagymihályon helyezé örök nyugalomra. Nem azért említém meg ez esetet, mintha nem tartanám tökéletesen mindegynek, bárhol álmodjuk is örök álmunkat, hanem főleg azért, mert e két álom nexusát érdekesnek tartom.

Ez a tarcai vár története. Ha már nem maradt meg a föld színén, maradjon meg legalább az emlékezetben.

 

A kastély helye:

 

 

A selmeci Leányvár mondája

admin
Selmecbánya, 1912. A távolban a kálvária, jobbra a Leányvár. Elöl a Hegybányai kapu, mögötte a Havas Boldogasszony-templom.

 

A selmeci Leányvár

 

Az égnek oly örvendeztető áldása még soha a selmeci aranybányák mívelését nem követé mint II. Ulászlónak magyarországi királykodása idejében. Ezer meg ezer serényen foglalatoskodó kezek mozdíták elő a földnek mély gyomrából a ragyogó ércet, gazdagok levének ezek, mégsem szegény a bérc, melynek erei kimeríthetleneknek lenni látszának. Rőszel Eraszam (Rösel Erasmus városbíró és kamaragróf, +1520.) is a sors legmélyebb aljáról a szerencsének oly magos polcára jutott a bányaság gazdag jövedelme által, hogy a község szava őt nem másnak mint a gazdagok leggazdagabbikának hirdetné. Kincskamaráiról pedig azt kezdé regélgetni, hogy azok egy második bányáját teszik a folyó aranynak, melynek tömege már oly nagyra növekedett, hogy Rőszel maga is annak böcsét nem számlálni, hanem csak mázsálni, s a nagy kádak száma szerint képes meghatározni. Midőn mind király, mind hon legnagyobb szükséggel küszködve majdnem végső ínségre jutnának, a haszonbérlők és altisztek szerencséje legszebben virula s napról-napra tetemesbre gyarapodék. De csak csalárdság és számtalan hamisságok által. Úgy is látszott, mintha bizonyos átok sújtaná a mammont, hogy csak kevesek találják örömöket benne, Hirtelen halállal múlék ki Rőszel is, korának legvirítóbb idejében, s éppen akkor, midőn ki-ki őt a célnál gondolá lenni, hol éleménye s aratása kezdődik a hosszú munkának. Temérdek kincseiben két magzatját nevezé ki örökösének, kik közül virágzó korra nevekedett fia vitte serdületlen húgának gyámolítását. Atyai hűséggel gyakorlá ez néhány évekig tisztét, de éppen, midőn a már teljes virultát érte szűznek számára, a hon fiai közöl egy férjről kezdene gondoskodni, kitől nagyobb szerencsét légyen, mint minden kincseitől várandó, egy gonosz láztól megragadtatva, attól időnap előtt sujtatott a sírba. Így lőn Boris gyöngéd korában független asszonya egy királyi birtoknak. Messze vidékről gyülekezének most hozzá a nőszök és csudálók, mert testének szépsége olyan volt, mint a drága gyémánt, melynek sugárait gazdagságának aranyborítékja még tündöklőbbé tevé. Seregesen tódultak a barátok és barátnék atyjának házába, s csak igen is hamar meg vala Boris afelől győződve, hogy az arany azon eszköz, melyen akármely gyönyör szabadon s fáradság nélkül megszerezhető, s egy hatalmas vért, melynek védelme alatt a legrágalmazóbb nyelvet is bátran ki lehet gúnyolni.

Tiszta erkölcs, szemérem és illendőség kirúgattatván, a legdévajabb tobzódás s ennek egész kísérete foglalá el a házat, melynek kimeríthetetlen kincse Borisnak örök fiatalságot s tartós éleményt ígére. Mintegy örökké tartó lakodalomban tántorga szakadatlan a szép lyány élete, minden gyönyör seprőig kimeríttetvén, újabb meg újabb találmányokkal igyekezének a hivalkodók elűzni a komor unalmat, s örömmel fogadtatott ki-ki, aki valami újabbat mutathatott elő. Volt mégis valami, mely gyakran megzavará fertelmes jelentményével a lármás vigalmakat. Boris ablaka tudniillik éppen azon halomnak nyílék, melyre vesztőhelyét állíttatá fel a város. Történt pedig egyszer, hogy midőn számos barátjainak egy garázdálkodó csoportja részeg kedvében a szentegyházat felgyújtaná s megfertőztetné, éppen azon helyen, melyre néha dévajkodó gonoszságból poharait köszöntgeté, vakmerőségéért életével adózott légyen. Borzasztó s kiállhatatlan lőn az elvetemedettekre nézve a látvány, midőn a szélvihar az akasztófán függő már félig elrodhadt testeket öszve-vissza zavarta, annál is inkább, mivel sokkal közelebb függének azok szemeik előtt, mintsem akármi módon ki lehetett volna pillanataikkal kerülniük.

Több ízben sürgette a tanácsot Boris a vesztőhelynek onnani elvitetésére, de fáradozása mindig sikeretlen marada. Végre egy kastélyt ígére oda építtetni, mely halála után a város szabad tulajdonává váljon. Ez megszerzé kívánságának létesülését. Gyorsan emelkedik most fel egy csinos négyszegű kastély szintannyi tornyoktól felékesítve. Az alapkő betételét díszesítő zajló ünneplések között legtündöklőbb volt a Gara partján minden kigondolható játékok s dalzengések felváltási közben sátorok alatt tartatott drága készületű lakoma. Ezen diadalörömök legforróbb mámorában rokonjának, egy távol lévő szerzetesnek levele lepé meg ezen ünnep királynéját, ki is őt feslett életmódjának megváltoztatására és a földiek múlandóságára komoly és hathatós szavakkal inti. Boris általolvasá az írást, de megátalkodott szíve nem indult meg rajta. Sőt, gúnykacajjal a hírészhez fordulva ujjáról egy drága gyűrűt vont le, s azt a folyó hullámiba dobván, e szavakat mondá:

„Valamint igaz és bizonyos e gyűrűnek szemeim előli örök elveszte, oly igaz és bizonyos kincseimnek s minden azok szülte s táplálta gyönyörnek örök tartandósága!”

Elkészülvén a büszke építmény, Boris tüstént beléje vonódott. S íme, egy szolga a vendégteli terembe rohanva, az elvetett gyűrűnek egy hal gyomrában ismétleni feltaláltát jelenti. Öröm és pír egyszerre simulának el, de csak pillantatnyi korig a szűznek arculatáról, mert száz ajak harsogá egyszerre Borisnak: a sors e komoly intésével mit se gyötrődjön, sőt, azt inkább neki hódoló szerencséjének változhatatlan jele gyanánt vegye. Így múlék el az üdvös jósolat minden foganat nélkül. De ezen ponttól fogva úgy tetszett, mintha szárnyakat kapott volna a gazdagság, tömérdek maradt ugyan tovább is, de kevésbülése szemlátomást s letartózhatlanlag növekedék. Tavaszi hóhoz hasonlólag tűnének és olvadának el a széles tonnák, mintha láthatatlan lelkek ragadoznák a rakásra halmozott aranyat. Kedvetlen szívvel vevé azt Boris észre, de életmódját megváltoztatnia többé hatalmában nem volt. Csak szíve lőn ezáltal keményebb. Örömének dagadt özönében eddiglen sok szegényeket is felélesztgetének adakozásai, örömest osztozék ő mindenki szerencséjében, mely a jótékony napként különzet nélkül terjeszté mindenkire sugárit. Ezek előtt most betevődött a kapu, s azt sötét zsugor őrizvén, vigasztalatlan utasita el mindenkit, kiből közvetlen öröm nem vala derülendő. Így változának el azon jótévőségét követő áldások is keserves átkokká, s a megátalkodottságnak mindig közelebb lépe végső ítélete.

Különös szeretettel viseltetett Boris egy ölbeli ebecshez, mely ezen okból soha asszonyának oldala mellől el nem távozék. Kutyájának hízelgett minden, ki a kisasszonynak vágyakodék kegyébe jutni. Ezt észre vévén az oktalan állat elviselhetetlen szeszéllyel kínzá az asszonyához közelendőket. De legszembetűnőbb s mintegy elváltozott vala az ocsmány viselete a gyűrűnek újoni feltalálta óta. Csudálatoslag mereszté gyakran bokros szemöldöki alól szemeit, s hevesen mardosa mindenkit, de leginkább a szegényeket, kikhez, ha asszonyának szíve könyörületesb vala is, ő mindazonáltal ellenállhatlan mérgességgel űzte el őket. Törpeségét sokkal felülmúló erővel ragadá meg a csúnya s előtte gyűlöletes szegényeket, s mérges harapásit gyógyulhatlan kelevények s rothadás követte. Nyilvánságos mondák kerengének a köznép szájában a kutyáról, melyhez oly varázserő bilincselé Borist, sőt, többen valának olyak is, kik abban magát a gonoszt rejtezni, áldozatját ezen alakban őrizni, s azt az irgalmasság cselekedetitől feltartani sejték. Megdöglik végtére a kedvelt eb, s Boris fájdalmának nincsen határa. Sokáig nem akara ő a kedves maradványtól megválni s midőn végre ennek is csakugyan meg kellett történnie, egy igen fényes temetési pompát rendele számára. Fekete gyászba öltözve, fejeiket lobogó fátyollal fedezve, beterített dobok és rekedt tárogatók szomorú hangjai között hosszú menetben kísérék Boris és baráti a megdöglött kutyának testét. Majdnem pogányi szertartások, füstölgések és áldozatok között temetteték el a tisztátalan állat, s özönkönnyek áztaták sírját. Következő éjjel valamennyi fergeteg kitörni, s a világ végromlásához közelíteni látszott. Kénkőláng világítá a kastélyt, melyet bolyongó kerengzetekben irtóztató rémletek környeztek. Több íly alakok pedig a fedelek ormaira telepedének, s mintha ítéletet tartanának, egyikök felállván, heves beszédet látszott a többihez tartani. Most egy tompa moraj hasítja végig a vihart, az eb sírjából egy hosszú tüzes láng mint villám emelkedik az égnek, honnét süvöltve, visszacsapódva iszonyú mennydörgés közt csattana széjjel. Ezzel a rémtünet elenyészik, s az egész természet, mintha sohasem háborog vala, egyszerre lecsöndesül.

Kellemének egész derültében virrada fel a következő reggel, s csak zűrzavar álomként tűnik az egész múlt éji tombolat elő, ha az eb sírhelyét egy feneketlen mélységű örvény nyilván nem jelöli vala. Borzasztó félelem kezdé most szorongatni a hivalkodó cimborákat, s a rettenetes süvöltések sokakat megtérítettek közülök. Egyedül Boris keménykedett tovább is megátalkodott lélekkel az üdvösség ellen. De a régóta fenyegetődző szegénység ellenállhatlan erővel tört most be. Eltűnt az álnok arany s vele együtt az ő sugárit is körülrepkedő lények. A hajdan oly virágzólag ékeskedő testet súlyos hagymáz lepé meg, s végső ínségben sínylődött most Boris, távol minden enyhítő kezek ápolgatásitól. A láznak égető heve egészen megemészté a gyámoltalan leányt. Egy kertelet alatt találák a harmatban bizonyos reggel a keresztülmenők megmerevült testét. Éjjeli forróságában tébolygott hihetőleg ide, enyhülést keresvén magának. Amint némely könyörületes emberek lelkéért imádkoznának s testét egész csendben el akarnák takarítani, rettentő égiháború borítá el az egész környéket, nagy jégdarabok hullának a földre, melyre a megrettent vívők mindnyájan elszaladván, a tetemet cserben hagyák. Ekkor egy rikító süvöltés a léget kettéhasítván temérdek számú mindennemű kutyák rohanának szörnyű ordítás közt mindenfelől elő, mintha a földből nőnének egyszerre ki, vagy a jégesővel hullanának a felhőkből alá, a holt tetemet dühöngve megragadák s szétszaggatva darabokra egy észre nem vehető tájról hallatszó gúnykacaj között az ebsír örvényéhez hurcolák. E benyelvén a szerencsétlennek utolsó maradványát, azonnal betevődött. Az ebek pedig mint köd, egyszerre elenyésztek, semmi nyomot magok után nem hagyva.

Történt ezen borzasztó eset az üdvözület 1570. esztendejében és Selmec városának krónikájában hitelesen feljegyeztetett, a Leányvár pedig mint a történt dolognak csalhatatlan tanújele mai napiglan is szemlélhető.

 

Báró Mednyánszky Alajos, 1832.

 

Manapság:

Legolcsóbb a nyaralás Rozsnyófürdőn

admin
Rozsnyófürdő, múlt század eleje.

 

Legolcsóbb a nyaralás Rozsnyófürdőn.

Vasas gyógyfürdője és arzénes radioaktív iszapja révén elsőrendű gyógyhely s alhavasi klímájánál és edző hegyi levegőjénél fogva páratlan üdülőhely Rozsnyófürdő. A fürdő nagyszállodája az idén a legteljesebb kényelemmel rendeztetett be, konyhája elsőrangú, s az elő- és utóidényben napi 5 koronáért teljes pensió kapható ezen a gyógyhatásaiban kitűnő gömöri fürdőhelyen.

Budapesti Hírlap, 1914. május.

 

Manapság:

Lemes, Sáros vármegye, járásbíróság és csendőrlaktanya

admin
Lemes, Sáros vármegye, járásbíróság és csendőrlaktanya, 1900k.

 

Lemes, Lemessani, tót falu, Sáros vgyében, Eperjeshez 2 mfld., a kassai országutban, a Tarcza mellett: 426 kath., 54 evang., 88 zsidó lak. Első osztálybeli határ, ámbár földje hegyen fekszik; rétje igen jó; erdeje van. A posta innen ezelőtt kevéssel Bőkire tétetett. F. u. többen. (Fényes Elek: Magyarország geográfiai szótára, 1851.) A járásbíróság 1879-ben állt fel a községben.

_____

A mulatság vége

A Sáros megyei Lemesről rejtélyesen hangzó esetet írnak nekünk. Szept. 28-án Dessewffy Árpád járásbírósági jegyző és Wittenberger aljárásbíró vígan mulatoztak Molnár János csendőrrel Nagy J. korcsmájában. Pajzán kedvükben a csendőr puskájával kezdtek játszadozni egymásra célozva, majd a korcsmárosra. A korcsmáros felháborodott és rendre utasította a csendőrt, aki különben is őrjáratra volt kiküldve, de Dessewffy így felelt neki: „Ne féljen semmit Nagy, én felelek mindenért !” Nagy nem mert ellenvetést tenni, de nem mervén a szobában maradni, kiosont. Alig volt azonban néhány percig a szomszéd szobában, midőn borzasztó dördülést hallott. Berohant s rémülve látta, hogy az egész szoba lángban van, Molnár pedig vérében fetreng a földön. Nagy azt se tudta, mihez fogjon, vagyonát mentse-e vagy pedig a meglőtt embernek siessen segélyére. Eközben berohantak a szomszédok is, kik csak a tüzet látva, ezt csakhamar el is oltották, nem is sejtve, hogy ezalatt egy emberélet is kialudt. Dessewffy és Wittenberger a dördülés után fejüket vesztve rohantak ki, majd a tűz eloltása után visszatérve azt mondták, hogy Molnár – valószínűleg öngyilkossági szándékból – a fegyvert önmaga ellen fordítá, estében a lámpát dönté föl s így támadt a tűz. Molnár Kisbéren született s ugyanott lakik szegény anyja, kinek ő egyetlen gyermeke volt.
Pesti Hírlap, 1890. október 8.

_____

„A mulatság vége” cím alatt lapunkban nemrég egy közlemény jelent meg, melynek beküldője – mint meggyőződtünk – tévesen és célzatosan mondta el Molnár János lemesi (Sárosm.) csendőr öngyilkosságának körülményeit. A valódi tényállás a foganatosított rendőri nyomozat szerint a következő: szeptember 28-án este fél 10 óra tájban Dessewffy Árpád járásbírósági jegyző Lemesen bement a vendéglőbe, ahol rendesen vacsorázni szokott s Dessewffy Aurél bártfai kir. aljárásbíróra várakozott, aki vele még aznap este beszélni akart. Belépve az étterembe, egy társaságot talált, név szerint Kapisinszky Gyula segédkörjegyzőt, Bulin Imre jb. írnokot, Maczejkó Mátyás tanítót, Wittenberger Artúr szolgabírósági kisegítőt s Nagy Lajos vendéglőst, kik kártyajátékkal mulattak. Köszöntve őket leült egy másik asztalhoz, hol rendesen ebédelni s vacsorázni szokott. Körülbelül 11 órakor az ebédlőbe belépett Molnár János csendőr fegyverrel s teljes szolgálati felszereléssel, köszönve, engedelmet kárt, hogy az órát megnézhesse. Már ezen belépése is némileg feltűnő volt, amennyiben ezen szobába a csendőrség nem szokott bejárni. Az órát megnézve, a kártyázó asztal mellett megállott, nézte, sőt, bele is elegyedett a játékba. A jbírósági jegyző a kinevezett csendőrt jól ismerte, amennyiben mint a lemesi jbíróságnál alkalmazott vizsgálóbírónak, minden nap van dolga a csendőrökkel, megszólította őt s szolgálati ügyeiről s más közönyös dolgokról beszélgetett véle, s miután teáját cognakkal itta, az asztalon lévő cognakból megkínálta őt, mely szívesség talán felbátorította őt arra, hogy bizalmasan elmondta családi viszonyait s különösen csendőri állásával való elégedetlenségét, s midőn a csendőrőrsvezető brutalitása miatt panaszkodott s azt mondta, hogy ha a csendőrőrsvezető a következő napon hazaérkezik szabadságáról, úgy fogja fogadni s olyat tesz vele, mit még a világ nem látott. A járásbírói jegyző őt szigorúan figyelmeztette, hogy előtte íly dolgokat ne pertraktáljon s ezzel újságolvasását folytatta. A csendőr, látva, hogy Dessewffynek már alkalmatlan, elment s ismét a kártyázók társaságához lépett s ott ismét a játékba beleszólt. Körülbelül fél tizenkettő után a kártyázásnak vége szakadván, a társaságnak egy része hazament, csak Wittenberger Artúr, Bulin Imre ültek Dessewffy asztalához. Ezalatt a csendőr is a távozókkal kifelé ment, s még a vendéglős figyelmeztette őt arra, hogy nem lesz-e azért baja, hogy szolgálata lévén itt tartózkodott, s figyelmeztette őt, hogy úgyis szigorú a csendőrőrsvezető, de ő ezen figyelmeztetést semmibe sem vette, azt mondván, hogy a csendőrőrsvezető nincs otthon s úgysem fél tőle, s kifelé menve azt mondta: „Körülnézek a faluban s visszajövök.” A többiek, nem törődve a csendőrrel, egymás közt beszélgettek. Körülbelül 10 perc múlva beállít a szobába ismét a csendőr s azon nagy asztal egy szögletén, minden engedelemkérés nélkül, helyet foglal. Ezen ugyan megütődtek, de hagyták békében. Wittenberg háborús elbeszéléseit folytatva, azokat a csendőr is figyelemmel hallgatta, s amint a beszéd a régi katonafegyverekről folyt, a csendőr felszólal, azt mondván: „az urak a mi csendőrségi fegyverünket sem ösmerik.” Anélkül, hogy a többiek arra felbíztatták volna, előkapja fegyverét, a szuronyt arról leveszi s kezdi lázas gyorsasággal nyitogatni s bezárni. A jbírósági jegyző felszólította őt, hagyja abba a produkciót s tegye le a fegyvert, de ő a produkciót tovább folytatta, folyton dicsérvén a fegyver jóságát. S midőn a fegyverben levő töltényeket a gyors forgatással a földre potyogtatta, a vendéglős azokat a földről fölszedte s betette szolgálati táskájába. De ő nem nyugodott s gyorsan megtöltötte a fegyvert, azt mondván, hogy ha az ember annak titkos nyitját nem tudja, azt soha sem süti el. Ekkor célba vette a vendéglőst s a fegyvert elcsettentette, de az nem sült el. A vendéglős gorombán rátámadt, kikérvén magának az ilyen veszélyes tréfát s hazamenetelre szólította fel, de ő hirtelen megfordulva ismét Wittenberger Artúrt vette célba, ki amiatt szintén szigorúan rendre utasította. Dessewffy, látva, hogy ezen őrült produkciónak nem lesz jó vége, fölkerekedett s vacsoráját készült kifizetni. Ezt látva a csendőr, megnyugtalólag maradásra bíztatta, azt mondva: „Ne féljenek!” s azzal mellének szegzi a fegyvert s a lövés eldördül. Abban a pillanatban roskadó teste az asztalt meglökte, a lámpa eltörik s a petróleum kigyulladt.

Pesti Hírlap, 1890. október 16.

 

Manapság:

Gács, Forgách-kastély, múlt század eleje.

admin
Gács, Forgách-kastély, múlt század eleje

 

Gács, (egész neve: Gácsváralja), tót-magy. mv., Nógrád vgyében, egy kiterjedt völgy közepén, Losonczhoz 1., Pesthez éjszakra 14 mfld távolságra. A város éjszaki oldalán egy magas kősziklás hegyen áll a régi Forgách nemzetség vára, melly a legjobb karban, jelenleg gr. Forgách Sándornak szolgál lakásul. Határa 210 hold, mellyből belsőség 110, szántóföld és rét 100 hold. Urbériség itt nincs. Lakja 1117 kath., 180 ágostai, 2 ref., 47 zsidó. A város mellett folyik a Tugár pataka. Nevezetes épületei: a váron kivül gr. Forgách Antal kastélyja, a posztó- és répaczukorgyár, mellyek közül a posztógyár egész Magyarországban legnagyobbnak mondható. Tart 3 országos vásárt is. Birják gr. Forgách Antal, és gróf Forgách János örökösei. Postahivatala Losonczra tétetett át.

Fényes Elek: Magyarország geográfiai szótára, 1851.

___

POSZTÓGYÁRI GŐZMŰSZER GÁCSON.

A gácsi cs. k. szabadalmazott posztógyár, miután műszereinek hajtására a több évig uralkodott nagy szárazság miatt vízben szükséget szenvedett, segítni kívánván e bajon , gőzhez folyamodott. Buchler Benedek úrnak, az igen érdemes gyárigazgatónak, ki fáradhatatlan buzgalma és ügyekezete által a gácsi gyár felvirágzását oly hathatósan mozdítá elő, terve szerint egy különös, nagyszerű, egészen új épület állíttaték, ezen épület három emeletű s akként van helyezve, hogy egyik oldalrul a víz, ennek szűkében pedig másik oldalrul a gőz egyesülten hozhatja az erőműveket mozgásba. Knotzen Henrik Gerhard erőművész, németalföldi születés, ki már Franciaországban, Hollandiában, Németországban s legutószor Namiestben (Morvában) több gőzműszert igen kedvező foganattal létesíte, hivatott meg, hogy a gőzműszert, úgy szinte a mellékes állékrészeket s a vasból készült szétszedett s külön ládákba elosztott nagy vízi kereket felállítsa. Ezen munkákhoz múlt évi márciusban fogtak s 6 hónap alatt minden el lőn végezve.

A gőzműszer 16 lóerejű s középnyomással (Mitteldruck) bír, gőzkiterjedéssel dolgozik, ezen célszerű, igen sikerült mű Achenben Tops és Nelsen urak műhelyében készült s oly szabadon, egyszersmind világos helyen áll, hogy annak minden egyes részét megtekinthetni. Csupán egy hengere (cylinder) van s egy kiterjeszthető középnyomása, úgy hogy általa a 16 lóerőt 20-ra emelhetni. Az nemcsak szükséges szelepekkel (Ventil), hanem még védfogantyúkkal (Sicherheitshähnen) is el van látva, a kiömlő gőz posztószárításra s a gyárhely fűtésére használtatik. Ha az ember a gyár belsőjébe lép, a ritka látvány elbájolja szemeit, ő itt mind a 3 emeletben mint valamely titkos varázserő által lát 50 vagy 60 különféle műszert körülforogni. A művészetkedvelő elragadtatik az örömtül, látván, mint alakul a művészetnek e templomában a gyártatlan gyapjú csudagyorsasággal posztóvá, mint valamely láthatatlan kéztől hozatnak a hengerhéhely, fonó-, szövő-, mosó-, kalló,-nyírő- s kártoló vagy gyarató műszerek egyetlen kerék által mozgásba, a munkások foglalatossága itt nem egyéb, mint az egyik műszer készítményét a másiknak adni által, így a munkát fokonként tökélyre juttatni, az utóbb nevezett műszerek jobbadán vasbul készítvék s dacolnak a romboló idővel, s jóllehet nem csekély pénzbe kerültek, mégis azokat igen olcsókká teszi tartósságuk. Mindamellett, hogy e gyár annyi tökéletes műszerrel dolgozik s emiatt annyi emberkéz nélkülezhetővé lesz, jó híre s készítményeinek jósága által oly kiterjedést nyert, hogy több mint 700 embernek ad munkát s kenyeret. Ajánljuk minden hazai műbarátnak, ki Gácson keresztül utazik, tekintse meg ezen keresetgazdag s a tökély legfensőbb fokára emelt hazai gyárt, azok pedig, kiknek nem áll tehetségükben azt meglátogatni, örüljenek, tudván, hogy a művészet hazájokban legalább egy helyen s egy nemben oly virágzást nyert, melynél maga a külföld sem óhajthat diszlőbbet. Vajon nem lehetne-é Magyarországban, hol oly nagy segédforrások kínálkoznak s a termesztett gyapjúmennyiség oly tetemes, capitalistáinknak több íly gyárintézetet állítani, mi által azután nemcsak a gyapjú nyerne magasb értéket, hanem a dolgozó emberosztály is bő keresethez jutna, s tömérdek pénz, mely most külföldre foly, hazánkban maradna meg?

Linberger J. G., Társalkodó, 1837.

 

Manapság:

A zselizi nagy tölgyfa, 1866.

admin
A zselizi nagy tölgyfa, Greguss János rajza, 1866.

 

Zseliz határában egy feltűnő természeti nevezetességet találunk s ez amaz óriási ős tölgyfa, mely fakastélynak is neveztetik. Ezen ősrégi tölgy Zseliztől negyed órányira a Garamon túli nagyberki erdőrészlet szélén áll. Kora körülbelül 600 évre tehető s bár már sokat szenvedett, még mindig dús lombozatot s nagy életerőt mutat. Törzsöké, melynek kerülete (3 és fél lábnyi magasságban) 26 láb és 4 hüvelyk, belül üres. Átmérője a föld színénél 7 láb 7 hüvelyk. Ezen tölgy belső üregét az Eszterházy-család régebben szobává alakította át, középen kerek asztal és ülőpadok állottak. Az asztal romjai s a szobafestés nyomai még ma is láthatók, a padokon 18 ember kényelmesen elférhetett. Most már csak ide tévedt utasok, vadászok és pásztorok használják néha menhelyül az idő viszontagságai ellen.

 

Garamszeghy, Vasárnapi Újság, 1866.

 

A zselizi fakastély pusztulása.

Nevezetes faóriás pusztult el a múlt évben, amelyet Közlönyünk olvasói Lengyel Bálint leírásából ismernek, aki a T. T. K. 1897. évfolyamának 446. lapján ezt írta róla: ,,A barsvármegyei Zseliz határában találunk egy feltűnő nagyságú tölgyfát, melyet fakastélynak is neveznek. Ez ősrégi tölgy (Quercus pedunculala) Garamzseliztől negyedórányira, a Garamon túl fekvő Nagybereki-erdő szélén áll. Kora körülbelül 600 évre tehető s bár már sokat szenvedett, mert egyes nagyobb ágait a vihar letördelte, még mindig dús lombozatú s nagy életerőről tanúskodik. Törzse, melynek kerülete 3,5 lábnyi magasságban 26 láb és 4 hüvelyk, belül üres. Átmérője a földszínén 7 láb 7 hüvelyk. E tölgy belső üregét az Esterházy-család régebben szobává alakíttatta át. Közepén kerek asztal és ülőpadok állottak. Az asztal romjai s a szobafestés nyomai még ma is láthatók. A padokon 15-18 ember kényelmesen elférhetett. Most, mint Gedeon Kálmán ottani lakos írja, csak odatévedő utasok, vadászok és pásztorok használják néha menedékül az idő viszontagságai ellen.” A fakastélynak Közlönyünk ugyanezen száma jól sikerült képét is közölte.

Most Schilberszy Károly hiteles hírt hoz tudomásunkra. Karácsonyi Sándor ny. főerdőtanácsos alábbi sorokban tudatta vele a zselizi fakastély pusztulását: „Magyarország egyik legvastagabb és legöregebb fája a zselizi, a nép által fakastélynak nevezett, közel 17 méter kerületű, majdnem 5,5 méter átmérőjű kocsányos tölgy volt, amely a Garam lapályán a balparti tölgyes erdők közt állott és élt még a tavalyig. Kikorhadt üregében egy, a hangyahullás ellen kideszkázott szoba volt, rendes ajtóval és ablakkal, asztalkával és 6 ülőhellyel. Korát több természetvizsgáló 1000 évnél többre becsülte. Most otthon járva hallottam, hogy a tavalyi nagy esőzések lyukas, 2-3 méter átmérőjű ágcsonkjain keresztül annyira átáztatták korhadt belsejét, hogy az így súlyossá vált koronát a törzs nem bírván el, a fát egy szélvihar kidöntötte és ősszel pajkos gyerekek meggyújtották taplós-pudvás fáját, míg végül hamuvá égett az egész fa.”

Rapaics Raymund, Természettudományi Közlöny 1934

Garamzseliz, Greguss János rajza, 1866.

admin
Garamzseliz, Greguss János rajza, 1866.

 

Garam-Zseliz meglehetős nagy magyar falu Bars vármegyében, a Lévától Esztergomba vívő országútban, e két hely közt csaknem középen, és jobb partján a Garam vizének, amelyen állandó révje van. A Garam völgye itt már meglehetős széles, mondhatni, síkká válik, s igen jó termékenységű. Szántóföldje, rétje, legelője bőven és kitűnő minőségű lévén a gr. Breunereknek – kik gróf Eszterházy-ágon bírják – igen szép gazdaságuk virágzik itt, s különösen jeles merinójuhászatuk, míg a volt úrbéresek sok szarvasmarhát tenyésztenek. A csinos falut, mely uradalmi s postahivatali székhely, kat. és reform. templomai s a földesuraság szép kastélya, kertje, gazdasági épületei és újabb időben felállított szeszgyára díszítik.

Ez rövidre összevonva, a szorgalmas lakosokkal bíró, virágzó helység jelleme. Lássuk, múltjáról mit tudunk. Zseliz különösen a Rákóczi-világban játszott szerepet, a midőn stratégiai pontul szolgált. Míg ugyanis Esztergomot a császáriak bírták, s a trencséni ütközet után (1708) a bányavárosokat is elfoglalták, addig másrészről Érsekújvár a kurucoknak a felvidéken leghatalmasabb erőssége védbástyája vala, amelyből a felföldöt egész Pozsonyig, Nagyszombatig, Nyitra váráig hódolva tarthaták. Hogy a főerejökkel a Tisza vidékén tanyázó Rákóczi hívei e nevezetes erősségükkel összeköttetésüket fenntartsák, és viszont az esztergomi és bányavárosi németeket egymástól elrekesszék, egy 10-12000-nyi hadtestük Bottyán János tábornok parancsnoksága alatt a bányahegyek és a Duna, vagy szorosabban meghatározva: a Szentbenedek és Esztergom s Korpona és Vác között hosszas négyszögöt képező területre ékelé be magát és ott erős állást fogott, hol a bányavárosokat, hol Esztergom és Buda táját fenyegetve, hol pedig az érsekújváriaknak nyújtva segítséget. Főállomásai e hadtestnek Szécsény, Balassagyarmat és Ipolyság valának.

1709 elején a kurucok Újvárba nagyobb mennyiségű élelmi és hadiszert akarának beszállítani Rákóczi rendeletéből, azért febr. első napjaira Károlyi Sándor is fölérkezék a tiszántúli hadakkal – a rettenetes havak dacára is – Bottyán segélyére. A szállítmányok készen voltak, hídjok is állott a Garamon, Zselizen alul Csatánál, különben ekkor még a folyam jege is meglehetős erős volt. A két tábornok úgy egyezett meg, hogy míg Bottyán a bányavárosokon, Szentbenedeken, Esztergomban lévő németekre vigyáz, kitöréseiket gátolja, sőt, mennyire lehet, becsapásai által nyugtalanítja őket, addig Károlyi haderejük nagyobb felével átmegy a Garamon s a szállítmányokat beviszi Újvárba, így is történt. Károlyi Szécsényből – Bottyán főhadiszállásáról – febr. 7-én megindult mintegy 10000 huszárral. Seregéből két erős dandárt kiválaszta, az egyiket Galántai Balogh Istvánnal Barsnál költöztetvén által a Garamon, Nyitra és Tapolcsány felé száguldoztatá, hogy az ellenség figyelmét arra vonja, addig a másik dandárt Ebeczky István vezérlete alatt a csatai hídnak s onnét egyenesen Újvárnak indítja, maga pedig a hadnak derekával, centrumával februárius 9-én mint legalkalmasb átszálló helyen, Zseliznél költözik által, s még az nap Farnadig, aztán Jászfaluig hatol előre. A terv jól sikerült. A három hadoszlop közül legelőször Ebeczkyé érkezett tetemes szállítmánnyal Érsekújvárba, azután a többiek. Még néhányszor vissza is mentenek és ismételték a szállítást, úgy a Garam és Zsitva között fekvő falukról is minden található élelmet Újvárba takarítottak. Egyszerre azonban a havak olvadozni s a folyamok jege bomladozni kezdvén, nehogy az árvíz miatt a Garamon túl rekedjenek, hirtelen vissza kelle jőniök. Károlyit febr. 14-én már ismét Zselizen találjuk, s 16-án Szécsény táján. E napon a Zsitva jege már beroskadt, másnap a Garamét sem lehete már járni, s a szállításokat még csak a csatai hídon át folytathatták nehány napig Balogh és Ebeczky. Majd a nagy havak olvadásától rendkívül kiáradott folyamok az egész síkot elboriták, a Nyitrából és Komáromból kijött németeknek pedig febr. 23-án sikerült a csatai hidat, úgy a Zsitva hídját lerombolniok, az összeköttetés Újvárral eképp, legalább míg az árvizek lezajlanak, megszakíttatott. Károlyi ez időközt arra használá föl, hogy az Alföldön a rácok ellen tétetett egy fordulást, Bottyán pedig arra, hogy a bányavárosokat keményebben kezdte szorongatni, másrészről viszont újra nagy mennyiségű élelmiszert halmoztata össze, majdan Újvárba küldendőt és a csatai lerontott híd helyett hajóhidakat készíttetett a Garam áthidalására.

Aminthogy mihelyt az árvizek leapadtak, már ismét együtt volt a két tábornok, s készült. Az átkelést legjobbnak ítélték Zseliznél, s Bottyán, hogy új hídját – mely annyi hajóból állott, hogy a Garamot egymás mellett kétszer is általhidaltathatta – biztosítsa, már április elején gondoskodott, hogy az illető helyen, a zselizi határon mindkét parton alkalmas hídfősáncok készíttessenek. Ez erődök ápr. 20-ra készen álltak, őrségül Csajághy János brigádájából 1200 gyalog s ágyúk rendeltettek beléjük, s a híd berakásával Zsámboki Nagy István ezredes bízatott meg.

Bottyán és Károlyi április 23-án megindíták a hadakat és élelemszállítmányt, s másnap Balassagyarmatnál táboroztak. Zsámboki ekkor vitte a híd hajóit Zselizhez, s 29-ére a kettős híd e falu előtt készen álla, erődjeiben a hajdúság vigyázott. Tábornokaink 25-én Ipolyságra szálltak. A hadak egy része azonban, 4000 emberből álló, már Visknél áll vala, Ebeczky Istvánt pedig egy dandárral Zsámboki után a Garamig küldötték előre. Április 29-én már magok a tábornokok is a Garam partján, a zselizi híd előtt, táboroztak az összes élelmi szállítmánnyal, s az érsekújvári őrség felfrissítésére szánt új hadakkal, s még az nap este küldöttek által száguldóul gyors lovas csapatokat, úgy Újvár mint Nyitra és Tapolcsány, továbbá Esztergom és Komárom felé.

Másnap, április 30-án kora hajnalban megfútták a riadót a zselizi kuruc táborban, mindnyájan fölkerekedtek. Minthogy 200 szekérnél többet szállítmány alá nem hajthattak össze, Károlyi még 3000 lovasnak is mindegyiknek egy egy zsák lisztet köttetett lovára, s ezekkel és a szekereket őriző 1000 gyaloggal ő vezérelte a szállítmányt, míg Bottyán és alatta Ebeczky 4000 huszárral két oldalt járva fedezték Károlyit, és az élelemszállitást megakadályozni akaró németeket, akik Heisterrel s Valissal 3000-en Mocsonokról, s Bruckenthallal másfélezren Esztergomból kiindulván, egyszerre csaptak reájuk, győzelmesen visszaverték. Eképp Bottyán egész a mocsonoki s tapolcsányi sáncokig űzvén vissza Heistert, Ebeczky pedig a párkányi hídfőig Bruckenthalt. Míg ők így csatáztak, Károlyi az élelemmel és friss néppel szerencsésen beérkezett Újvárba. A zselizi hidat ezalatt jól őrizte Csajághy. A két tábornok másnap, május elsején, miután Érsekújvárt hosszú időkre fölszerelték, visszaszállott a hídon, melynek fölszedését Csajághy a zselizi hídfőerődből 1709. május 2-án költ levelében már sürgeti, mivelhogy az itt őrséget képező hajdúkra immár Divény s Fülek táján nagyobb szükség vala. Különben is, a Garam gyorsan leapadván már a gázlókra is nemsokára több helyütt lehetett számítani. Néhány nap múlva azért fölszedette Bottyán tábornok a zselizi hidat, s csak egypár nagy kompot hagyva ottan, hajóit vissza Szécsénybe szállíttatá, s a hídfősáncokból is kivonta az őrséget. Nem tudjuk, e sáncok nyomai látszanak-e még.

Íme ez volt Zseliz történeti szereplése Rákóczi háborúja alatt. Mindezek pedig bővebben olvashatók Thaly Kálmán Bottyán János tábornok élete s hadjáratai című nagy történelmi munkájában, ahonnét adatainkat merítettük.

Garamszeghy, Vasárnapi Újság, 1866.

 

 

A szepescsütörtökhelyi Szent László-templom és a Zápolya- (Szapolyai-) kápolna, 2.

admin
A szepescsütörtökhelyi Szent László-templom és a Zápolya- (Szapolyai-) kápolna.

 

Lőcsétől délnyugatra másfél órányira a Poprádon át Liptóba vívő országút mellett Csütörtökhely van, mely hajdan a 24 szepesi városhoz tartozott, de most jelentéktelen tót mezővároska. Itt nevezetes egyházi építményeket találunk. A Szent László tiszteletére épült plébániatemplom egy elszigetelt dombon áll s egyszerű építmény, mely részint még a 13. századból való, csak egy lapos boltozatú hajója van, déli oldalán egy, szentélyén pedig két gót ablakocska látható, nyugati oldalán hatalmas, de már omlatag torony van. A templom mellett temető van, ehhez pedig a csinos és terjedelmes minoritakolostor csatlakozik, melyet gr. Csáky Ferenc 1668-ban építtete.

A templomból Giskra erős várdát készíttete, később az evangélikusok bírták, mígnem I. Lipót parancsára tőlük elszedék. Igen nevezetes a templom déli oldalához ragasztott kápolna, mely szűz Mária mennybeviteléről neveztetik. Már messziről is felötlik igen szép idomai miatt, a hazánkban találtató legdíszesebb gót építményekhez tartozik. Egyik sajátsága abban áll, hogy egymásra épített kettős kápolna. Különösen a felső kápolna idomai és arányai nagyon szépek, oszlopai felette karcsúk, boltozata remek. Még fölségesebb a kápolna külseje, teljesen megfelel belső elrendezésének, déli oldalán 3, szentélyén pedig 2 ablak látható, az ablakok közt a legszebb arányú támok nyúlnak fel. Az összes ékesítékek nagyon tisztán és szabatosan készítvék. E kápolna alkalmasint a szepesi székesegyház azon kápolnájával, melly Úr testéről neveztetik, egykorú s talán ugyanazon jeles mesternek műve. Kár, hogy fenntartására semmi gond sem fordíttatik.

 

Hunfalvy János: Magyarország és Erdély eredeti képekben, 1860.