Szüreti elmélkedés.

 

Szőlőhegyeink mintegy varázsütésre megnépesedtek. Hol eddig a néma csendet csak a munkások kapacsörtetése s a pásztorsípok kísértetszerű jelzései törték fel néha, most ott víg szedők vidám danája s a mulatók ezerféle változatosságú ártatlan kedvkitörései, hellyel a barna zenészek szárazfájának a szív mélyéig ható hangjai zengenek. Egyszóval az élet hegyeink közé húzódott, s népünk ősi hagyományos szokása szerint Terpsichore ölelgetései között tépi le venyigéjéről a barna fürtöket, s a játszi kedv vidám tréfáján szűri meg levét, hogy tüze egykoron hasonló kedv- s életderítő legyen.

A szorgalom, munkásság, a fáradság jutalmát aratják most szőlőgazdáink. Igaz ugyan, hogy a szentírási szántóvető is jó magot hintett földjébe, s az még is konkolyt hozott, lehet hogy a legmegfeszítettebb szorgalom is száraz gerezdjeiről fonnyadt levelekkel törli csak homloka verejtékét, mert az elemek – mint b. Eötvös mondja – egyik kezükben életet, másikban halált hintenek, s azoknak irányát ki tudná igazgatni. De még is elvitázhatlan marad a közmondás: „ki mint vet, úgy arat.”

A természet azon édesanyai pazar kedveskedése, hogy hegyeinket oly nemes bortermő erővel megáldá, megérdemli, hogy azt is, mit a kutató ész e részben hasznos és üdvösét feltalált, igénybe vegyük.

Ez volna az első lépés arra, hogy bortermelésünket a véletlen játéka alól emancipáljuk, azaz, hogy empirikus mozdulatlansággal ne várjuk mindig, hogy amit a természet megadott, dolgozza is ki, hanem okszerű kezelés és berendezéssel e munkában mi is részt vegyünk, s így alapos ismeret s kísérlet segélyével a természetes adomány hőforrását jól megmenteni iparkodjunk. Okozat az ok következménye. Nem tagadhatjuk ugyan, hogy borkereskedésünk jelenlegi állása nem tőlünk függő akadályoknál fogva nem annyira kecsegtető, hogy bortermelőinket nagyobb körültekintésre ösztönözné, hogy boraik nemes nevüknek megfelelhessenek, mert külkereskedésünket a vámegyesületek jelen állása átkos lidércként nyomja, de másrészről önhanyagságunk, a különféle előnyök és körülmények célszerű fel nem használása az okot és okozatot oly circulus vitiosussá fonják össze, hogy nehéz belőle kilábolni, mert össze nem illő szőlőfajok határtalan keverése, ügyetlen pincekezelés, alapos szakismeret hiánya s különösen a nyerészkedés nemtelen vágya – a borhamisítás sokszor azt a kevés vevőt is elriasztják, kik tán vidékünkön megfordulnának -, egyenlő borminéműségre semmi kilátás nem lévén.

Pedig városunknak s majdnem egész vidékünknek legterjedtebb egyedüli iparága a bortermelés, s fontossága a mezőgazdasághoz mérve abban fekszik, hogy átmérőleges jövedelmével egy munkáscsaládot harmadán azon földterületnek eltartani képes, amennyi egy gabonatermesztéssel foglalkozó család számára múlhatlanul szükséges. Vagyis a bortermelés tiszta haszna úgy áll körülbelül a szemtermelés jövedelméhez, mint 3:1. S innen van az, hogy egy hold szőlővel beültetett hegyoldal ára 3, 4 s több hold termékeny búzaföld árával vetélkedik.

Ily anyagi előny mellett – dacára, hogy városunk népesedése annyi évek óta majdnem ugyanazon fokon áll – a jólét terén mégsem nagy előhaladást látunk, azt a fenn említett ok és okozatnak tulajdonítjuk.

Láttunk ugyan újabb időben mozgalmat a bortermelés érdekében „borcsarnokok” rendezése által, hogy a termelők saját terményeikhez bizalmat, a vevők pedig „biztos céget nyerjenek, de amit egyesek nemeslelkűsége épít, azt mások önző szelleme lerontani törekszik, s így borkereskedésünk jelen állapota is nem nagy reménnyel, nem nagy jövővel kecsegteti közönségünket mindeddig.

De nem folytatjuk tovább elmélkedésünket, mert nagyon messze tévednénk, holott itt minden lépten-nyomon nagy körültekintésre van szükség. Engedje azonban a t. olvasó, hogy e tárgyra még egyszer visszatérhessünk. Szüreti elmélkedésünket most csak azzal zárjuk be, hogy mennél több s nemesebb borral áldja meg az ég közönségünket.

Szederkényi (Strompf Ferdinánd), 1861.