Kilátás az Apáthy-sziklára a Zsemlye utca tetejéről, Széman Gy., 1934. Fortepan, 115710. sz. kép.
A Zsemlye utca szélesebb mint a vele párhuzamos utcák. Régebben sokkal szélesebb volt, inkább egy nagy telekre hasonlított. Egy girbe-gurba ösvény vezetett le rajta az Ördög-árokig. Ezt a területet piac céljára jelölték ki. A századforduló után, amikor is a villamos alaposan megemelte a környék forgalmát és elkezdődött a környék komolyabb beépülése, egyre nagyobb lett az igény az árusítóhelyre, de végül is a 10-es évek elején a Hidegkúti és a Budakeszi út találkozásánál létesült idénypiac, az Ördög-árok melletti keskeny sávban. 1934-ben ezt áthelyezték a későbbi helyére, ahol évtizedekig működött.
Amikor a Mátyás-kút készült a Várban, felmerült, hogy ide helyezzék Szép Ilonka szobrát, mivel az út túloldalán volt a királyi vadászkastély. Született javaslat szerpentinút építésére is, később 38 lakás építése céljára jelölték ki a területet. A déli sávja a 60-as években beépült és a megmaradt közterületet 1968-ban Zsemlye utcának nevezték el.
Zugliget, kilátás a mai Disznófő út környékéről északkelet felé, középen az Apáthy-szikla. Alt Rudolf rajza, 1845.
Megbocsátható vétek-e az, hogy költőink Budának gyönyörű vidékeiről hallgatnak? A költő a természetnek gyermeke, a természetből szedi mézét, az elfogyhatatlan édességűt. ’S Budának bércei között beh sok íly méz gyűjthető. Néhány pesti költőnk, az édesebbje kivált, itten lopá meg a virágok nektárait, s hogy mi, az erdők bújói, költővé nem lettünk, hogy mázsánként nem halmoztuk a mézet rakásra, az az egyszerű oka van: igen csüngünk a valón s inkább a költő álmak valósítására törekszünk mint álmodásra.
Budapest lakosai jobban ismerik ezen természet áldásait mint mi Magyarok általában ismerjük hazánkat, és az ismert szépségeket használják is. Az ünnepnapok százakat és ezereket látnak itt, vigadókat, örülőket. De az egész esztendőben pünkösdhétfő az, melyen végtelen sokaság szokott a hegyekre kitódulni. Mi a mostanit fogjuk csak érintgetni.
Pünkösd hétfő nálunk leghidegebb nap volt egész májusban, a megelőző esten szél kerekedett, fölhők tódolgtak egünkre s az eső néhányszor kezde szemezni. A hajnal fölhős maradt s a nap csak magasra jötte után pillantott ki. Mindazonáltal nem kevés embert köszönte a tetők erdein a szürkület. Hívesen lengett északnyugotról a szél, de azért száz madár daljának hordá édes vegyületét, s száz ember gyönyörködött benne. Mint a hangyák, fészküktől távol zsákmányra akadván csapást vernek magoknak s feketéllve lepik el a hosszú utat, úgy tódultak csapatokban föl budapestieink a zöldülő szőlők között a Sváb-hegyre, vagy a város majorján által a Szögligetnek, hol őket ernyőbe az erdők vették a szél ellen, hozott csutoráik (kancsóik, kulacsaik), fölhurcolt süteményeik jól biztatták.
A nép az időből, bora s ennivalójából, látványok és lármázhatásából ítéli meg ünnepei minőségét. Ami itt az időt illeti, kedvezőbb lőn mint reggel mutatá. A fölhők a nappal folytában mindinkább enyésztek, mígnem teljes kékségében állott az ég s rajta egész pompában fénylett a nap. A szellő mindég híves maradt, de hol port nem hajthat, hol a halomra mászás, völgyeknek ereszkedés, a jó bor, a víg társaság melegít és hevít, ott a híves szellőnek köszönetet is adhatni. Bor bőségben volt völgyön, halmon, réten, bokrok mellett, fák árnyában, kulacsban, üvegekben s az ezeket hatalmasan pótoló hordócskákban, melyeket némely borhős toldias karokkal emelt szájához, s hosszú csókokkal szívta, kortyolta belőlük az istenek nedvét, italát. A fogakat is elég munkásoknak láttuk s azt az édes dolgot, a szájmozgatást igen közönségesnek és divatozónak találtuk. Látnivaló is a bujálkodó természet szépségein kívül nem kevés volt, bajazzók, boscozók, kártyalotteriások, kijátszók stb. lepték el Szegligetet. Lárma, zajgás mindenféle hangzott, hamburgi dalokat gulyásdal válta, augsburgit füredi stb., míg azonban Rákoson serény mének futottak pályát s este Alexander játszá egyedüli színjátékait.
És ez úgy vala a kellemes halomra dűlő Laszlovszky-majornál, a sok szegletü, völgyekbe s halmokra dűlő szögligeti csap- és vendégházak táján, a nagy kiterjedésű Sváb-hegy rét-erdős síkoldalain, az előhegyen vagy az úgynevezett Adliczer tetején, a hegyháton, melyen a magányos bükk alól a varázsszépségű völgyhalomcsoportozatokra a legbájolóbb kinézés van, a disznófői jégforrásnál, hol magas gyertyánfák árnyában csurog elő a vidék legjobb vize, a budakeszi útra dűlő Ferencmagasán, hol épen búcsú tartaték, s a hegyháton túl tölgyes erdők völgyi sötétében létező Mária tölgyesénél a magasan fekvő s Budapestre való kilátása miatt igen kedvelt Szépjuhásznénál. Legcsendesebb vala a Remete magánya, hova jobban csak egyesek bolygtak el és az Orom- vagy Jánoshegye, melyet a bor és kosárhordozásra többnyire magasoltak, ahonnan pedig mint Zeusz Olimposzáról, tekinthetni el a Vértes erdőlepte hegysoraira s a Bakony magasra tolt fejeihez, a Kárpátok váci szakadékaira, a Hevesben kékellő Mátrára, a kunsíkokra s a Dunamosta Fejér vármegye halmos téreire.
A félhold teljes fényében mosolygott reánk, midőn a szőke Duna hídján átballagtunk, talán ő is örült a sok jókedvnek, mely magyar, német, tót, rác s több örömhangokat csalt ki a különböző ajakokon. Én örültem ezen vegyületnek s lelkemben e sokféle testvért egészen egyesültnek, honunkat pedig hatalmasnak, a nemzetet boldognak látám. Örültem azon tavasznak, mely ekkor Árpád hona fölé derűlend, mert csak a testvéri szeretet, az egyetértés, egység boldogíthatja az emberiséget, a nemzetet.
A buda-lipótmezei orsz. tébolyda. (Zombori G. rajza), 1867. (Az Apáthy-szikláról tekintünk a Hárs-hegy felé, a bal alsó sarok a mai Vadaskerti-Völgy utca sarok.)
A budapesti kellemes nyári mulatóhelyek egyike, hová a polgárság vasár- és ünnepnapokon leginkább szeret kirándulni, a Zugliget szomszédságában levő úgynevezett Lipótmező, mely regényes fekvésű nyaralóin s mulatóhelyein kívül még arról is nevezetes, hogy ez szokott rendesen enyhet adó tanyája lenni azon kegyes embereknek, kik a budai hegyekben, az innen nem messze fekvő Remete Mária csodatevő kápolnájába egész nyáron át bizonyos napokon, de legkivált Mária- és Kisasszony napokon csoportosan zarándokolnak, s kik hazatértökben itt szokták fáradalmaikat víg mulatozás közben kipihenni. De újabb időben sokkal nagyobb nevezetességre vergődik azon roppant kiterjedésű, s már befejezéséhez közel álló országos építmény által, melyet ide mellékelt képünkben bemutatni szerencsénk van.
Hazánk ezidő szerinti legnagyszerűbb építményeinek egyike ez, mely a szenvedő emberiség legsajnosabb betegségeinek, az elmebetegeknek ápolására s gyógyítására van szánva. A lipótmezei országos tébolyda építése még 1861-ben kezdődött meg, de különféle okból – melyek között a már meglevő tervek változtatása is előfordult -, a rá következő években abbahagyatott, mígnem ismét fölvétele 1864-ben történt, s azóta szakadatlan eréllyel folyt a nagy munka, úgy, hogy az idén már annyira előrehaladott, miszerint a nagyszerű mű befejezését a jelen év végével bizton remélhetjük.
Képünk e nagyszerű épületnek csak főhomlokzatát mutatja, mely kelet felé van irányozva, s mely az előtte elterülő, újonnan alakított csinos angolkertből meglepő szépséggel, óriási palotaként emelkedik ki. Egész hossza mintegy 120 ölnyi, melyből a jobb s baloldali szárnyépületeknél 20 ölnyivel előbbre nyúló, tömör négyszegű oszlopokkal díszített középrészre 46 öl esik. Ennek legfelsőbb középrészét óriási kőből művészileg faragott kolosszális nemzeti címer s korona díszíti. Az épület ezen oldala három emeletet mutat, habár belső részében már csak kétemeletes, s innen van, hogy az oszlopokon nyugvó csinos nyílt erkély – honnan Budapestre gyönyörű kilátás nyílik – egészen a második emeletre szolgál, míg alatta kocsival is kényelmes feljárást nyújt az épület emeletes főbejáratához, mely tulajdonképpen az épület beljében már csak földszintet képez. Az egész épületnek 9 tágas udvara van, s keletről nyugatra terjedő összes és fő szélessége 70 öl, míg a szárnyépületeké 50.
Az épület belső berendezése nem hagy semmi kívánnivalót, tágas és világos folyosók kötik össze az egész épületben a közlekedést, melyek mindegyike úgy van építve, hogy télen légfűtéssel melegíthető, a különféle elmebetegek számára külön osztályok vannak felállítva, mégpedig mindenikből kettő. Egy a nők, egy a férfiak számára. De legérdekesebb, habár legborzasztóbb még lakók nélkül is azon osztály, hol a dühöngő elmebetegek fognak tartatni. Ezek két oldalról folyosók között levő, egy-egy személyre szóló, valóságos börtönforma szobák, melyeknek csak kívülről nyitható roppant erős tölgyfa ajtói az egyik folyosóra nyílnak, a másik folyosóra pedig kettős vasrácsozattal ellátott ablakaik, melyekre ezenfelül még erős tölgyfa redőnyök olyképpen vannak alkalmazva, hogy a felvigyázó, ki az ablakok alatt sétál, egészen elzárhatja velök a betegtől a világosságot. A felügyelők lakszobái oly helyeken vannak, honnan két, sőt, három folyosón is végigláthatnak.
Vannak itt rendes fürdőszobák, nagyszerű vízvezeték, stb, egyszóval minden kigondolható kényelem és csinosság. A szelídebb s javuló betegek számára az épület középosztályában két csinos templom szolgál az istentisztelet gyakorlására, éspedig egyik a katolikusok, a másik a protestánsok számára.
Az udvarok mindegyike csinos kis kertté lesz varázsolva, s mindenik közepét vidám szökőkút ékesítendi. Mindezen udvarokon kívül pedig vannak még azon elkülönített kertek az épület háta mögötti erdőben, melyek falak által férfiak és nők számára el vannak különítve, s hová az emeletről két külön, oszlopokon nyugvó fedett folyosón juthatunk ki.
Képünkön kétoldalt a belső kerítéseken belül még két egyenlő alacsony épület teteje is látszik, ezek a gazdasági épületek, valamint lentebb ismét az országút szélén két hasonló házacska, ezek a főbejáratot környező kapus és kertész csinos lakházai.
