A svábhegyi templom (kápolna)

A Svábhegyi Szent László templom (kápolna), 1860.

 

Kápolna a budai Istenhegyen

Nagy befolyása van a buzgó szívből eredő imának a csendes magányban. Emeli a lelket, ébreszti és növeli a vallási érzetet a természet nyílt templomában. Mennyivel magasztosabb ez érzelem, ha a természet ölében még imaház is támogatja! Ilyennek nemlétét számos istenhegyi lakosok érezvén, közel két éve a felsőbb hatóságok engedelmével aláírási ívek bocsáttattak ki, s egy kápolna építtetése külön válalkozó választmányra lőn bízva.
A választmány tapasztalván, miszerint télen mintegy 300, nyáron pedig a természet kellemeinek élvezésében testi erősítést kereső nagyszámú budapesti lakosok a lélek erősítését s felvidámitását eszközlő isteni szolgálat hiányát érezik, szent kötelességének ismerte a felhívásnak legnagyobb készséggel engedni. És valóban, hála az égnek, jelenleg már a választmány élére m. báró Eötvös József úr őnagysága állván, e szent ügy kivitelét a legüdvösb siker koronázza. Mert nemcsak elnök úr s Ürményi József őméltósága szép áldozattal ez ügyhez járulni szíveskedtek, hanem Romano bécsi építész úr által készített terve szerint a kápolna építésének ugyanő általa történendő ingyen vezetését kieszközlék. Az épület 28 négyszögölnyi belső területtel, terv szerint tetejével, tornyával, oltárral, belső bútorzattal s festéssel együtt 5000 pftba fog kerülni. Ezen összeg összehozása s gyűjtésére semmi fáradságot nem kímélnek a svábhegyi birtokos urak, nevezetesen Fluk Ede, Karczag-testvérek, Steindl Ferenc és Károly, Emich Gusztáv, Fridvalszky Károly, Sebők Károly, Bujanovits, Patachich Károly, Raicsics, Heidrich , Burger, Mihálfy, Zlámal, Riegler, Berger, Szigligeti, Benza, Sauer t. c. urak, sőt, olyanok is, kik Svábhegyen mit sem bírnak, úgymint Wahlheim János budai polgármester úr őnagysága, Kem Krisztina asszonyság, cs. k. kapitány özvegye, Bartha Károly orvos úr, Steindl Fanni kisasszony, Brunner, Miespach, Emmerling t. urak, főtiszt. Danielik kanonok, főt. Szántóffy prépost, főt. Lopusny Ferenc, pesti egyetemi dekán, Csausz Márton, egyet, orv. tanár, nagyt. Magyarász Ince, Koczányi Ferenc, Mategka Antal kegyesrendi tanárok, Dittrich, Freund, Sonnleitner, Zinner, Kölber-testvérek, Pekáry István, Pollack, Adamovits Ádám, Weidinger és Kimnach budai tanács jegyzői, Raffay cs. k. kapitány, Lechner Vilmos, Mózer Károly, Rajna igen tisztelt t. c. urak részint tulajdon erszényeikből, részint az aláírási ívek elfogadásával, részint anyagok ajánlatával tetemesen segítették a vállalatot. Ezeken kívül Wahlkampf Károly úr vaslemezből tetőt, Szabó József úr, budai asztalos nagy ajtót, Warságh úr pedig a nagy oltárképet elkészíteni ingyen vállalkozott. Több asszonyságok s kisasszonyok, kiknek becses neveiket hírül adni annak idejében el nem mulasztandjuk, készítményeikkel a kápolna belső díszét emelni szíveskedendék. De ezen napról napra öregbedő szent ügy gyámolítására s e már régen érzett szükség mennél előbbi kielégítésére a budai város nemes tanácsa és községe az első jótevők közé méltán sorozható. Mert ő ugyanis, mint gondos atya, lakóinak nemcsak anyagi, hanem szellemi szükségeire is figyelmet fordítván már akkor, midőn a svábhegyi telkeket eladásul kiosztotta, a legszebb, Svábhegy közepén levő telket visszatartván a lakosok közszükségeire, úgymint templomra, tanodára, paplakra tűzte ki, s ezt ez évben, midőn egyiknek kiviteléről a lakosok komolyan gondolkoznak, a svábhegyi birtokos uraknak február 9-én ünnepélyesen általadta. Ezen alkalommal a szükséges határpontok kijelölése után elnök ő nagyságának kedélyes asztalánál mindnyájan vendégei lévén szinte több oldalról áldozatok tétettek. Nevezetesen dr Patachich Károly úr, a kápolna védszentje, Nagyboldogasszony augusztus 15-re választatván, ezen dicső ünnep mennél előbb megülhetésére 1500 számkövet megajánlott. Megjegyzendő, hogy Patachich úr már azelőtt az egész építésre szükséges homokot aláirt, s két szentmisét alapított. Tekintetes Kulmann úr pedig közbuzgalom által felhevülve ezen közel álló célnak valósítására a nála lévő útitárcáját kihúzván Karcag gondnok úrnak általadta, s abban lévő minden pénzét, 17 Ft 50 kr-t felajánlotta. Valóban ily s hasonló lelkesedéssel felkarolt ügy mellett az emberiségre az óhajtott siker, a jótevőkre Isten áldása el nem maradhat.

Halványi János, 1854.

* * *

A budai Istenhegyi kápolna, s ünnepélyes felszentelése október 7-én.

A budai Svábhegyet ősidőkben „Istenhegynek” nevezték, mely elnevezés onnét eredt, hogy őseink e hegy tetején mutatták be századok előtt, akkori vallásos szokásaik szerint az egy élő istennek áldozataikat, ez elnevezést Buda városa 1847-ben jegyzőkönyvileg elfogadta, mit a legújabbi „Széchenyi hegy” elnevezéssel még eddigelé nem tőn.
Istenhegy és bájos vidékén a nyárilakok s paloták oly sűrűn emelkednek, hogy az rövid idő múlva már népes községet alkotand. Szükségessé válván az imaház építése, annak eszméjét tiszt. Halványi János úr karolta föl 1852-ben. A város ingyen adá a telket s báró Eötvös József elnöklete alatt (kinek a hegyen szintén gyönyörű nyári laka van) egy bizottmány alakult, mely a jótékony adakozás útján emelteté e díszes kápolnát, mely „Szent Lászlónak”, hazánk nagy királyának nevét viseli (…)
E díszes kápolnát okt. 7-én szentelé föl Magyarország hercegprimása. Seregesen tódult az ünnepélyre a testvérfőváros lakossága, s mind a hegyi birtokosság, mind Buda város tanácsa ünnepi magyar öltönyeikben jelentek meg, a magas pontifikáns elfogadására, ki fényes kísérettel teljes díszben vonult pompás országnagyi fogatával a hegyre, melynek utcáin a nemzeti, prímási és városi zászlók lobogtak.
A diadalkapunál a nép ezrei zajos éljenekkel üdvözlék bíbornok-érsek őeminenciáját, ki, midőn a szentelési szertartást elvégezve a Szózatot zengő néptömeg közé kilépett, örömét nyilvánítá a közönség részvéte fölött, s szavait igy fejezé be: „Megadtuk Istennek, ami az Istené, igen helyes, hogy a hazának is megadjuk, ami a hazáé. Éljen a nemzet!”
Ezután a nép és ifjúság nem távozott el a szeretett főpap oldala mellől, hanem a Szózat zengése s nemzeti zászlók lobogtatása mellett kiséré le a hegyről budavári primási palotájáig.

1860.

* * *

Istenhegy

Dédőseink folyók partján,
Hegyek ormán áldoztanak,
Ligetek, erdők árnyain
Szent tüzeket gyújtottanak.

S mi beolvasztánk e szokást
Szertartásunk szentségibe,
Közös kápolnát építünk
Hegyek, erdők közepibe.

Országúton s bármely helyen,
Melyhez szent eszme vonz, csatol,
S a múlt, jelen vagy a jövő
Szellemének varázsa foly,

Hol az Istenanya képe,
Magyarország védasszonya
Édesanyai szívvel néz
Tereád, magyarok hona!

S akárhol és bármi messze,
Mindenkor és mindenfelől
Hitet, reményt, szeretetet
Áraszt Isten szerelmiből…

Ily szellemben áll e szent hely
Imahajlék e hegy fokán,
A budai örök hegyek
Egyik legszebb oromzatán.

S midőn az ország érseke
E hajlékra kenetet ád,
Áldást, közös vigasztalást,
Lelki színmézet, szent imát.

Ugyanakkor a nép forr
Vágyát imába olvasztja,
E hegyet Istenhez vivő
Égi lépcsővé avatja.

A nemzet benne vallásos
S hazafi-örömét leli
S az emlékezet legszentebb
Könnyeivel fölszenteli!

Lisznyai Kálmán

A Sváb-hegyi vaspálya, 1874.

A Sváb-hegyi vaspálya, 1874.

 

Minél gyakrabban kell azon méltán komoly aggodalmakat keltő adatokat hallanunk, amelyek jó ivóvíz és üde levegő hiányában szenvedő fővárosunk egészségi viszonyait oly kedvezőtlen színben tüntetik föl, annál őszintébben örvendhetünk minden oly körülménynek, amely elősegíti azt, hogy a lakosságnak minél több alkalma legyen legalább időnként pár órára elhagyni a város pokoli hőséget sugárzó faltömegét és szórakozást keresni ott, ahol üde lég, szép kilátás, dús növényzet s a szabad természet minden bájai táplálják az életkedvet és egészséget.

Mire e sorok megjelennek, már át lesz adva a közönség élvezetének a Sváb-hegyi fogaskerekű vaspálya, amely, míg egyrészt a legkellemesebb szórakozási helyet, a budai hegyek egyik legszebb pontját teszi igen könnyen és kényelmesen hozzáférhetővé, addig másrészt oly ritka technikai művel szaporítja fővárosunk nevezetességeit, amellyel alig egy-két európai város dicsekedhetik.

Pár év előtt, midőn azon rohamos áramlatot, mely honunkban a vasútépítkezés terén lázas, de – fájdalom – félszeg tevékenységet fejtett ki, semmi sem tartóztatta vissza, sokat hallottunk egy nagyobb szabású tervről, mely szerint egy Buda északi részéről kiinduló és az egész budai hegységet megkerülve a Kelenföldön délről ismét a fővárosba kerülő helyi vasút nemcsak a nyári mulatásra alkalmas helyek összekötését, hanem a főváros könnyebb élelmezését is lett volna eszközlendő. Azonban a közbejött ezerféle csapás megérlelődni sem hagyta ezt a merész tervet. Örülhetünk rajta, hogy e terv bukásával nem ejtetett el egyszersmind teljesen az életre való eszme is, s a megnyitott Sváb-hegyi pálya legalább részben teljesíti azt, amit ama boldogabb időkre hagyott terv szerint elérni óhajtottak.

Cathry, svájci születésű mérnök volt az, kinek fejében 1872. év őszén a Sváb-hegyi vasút eszméje megfogamzott és aki a szükséges méréseket megtevén, azon vonalat kikereste, amely műszaki tekintetben úgy mint a közönség kényelmére a legcélszerűbbnek mutatkozott, s amelyet ma tényleg kiépítve látunk.

Cathry, miután a hazai bankoknál hiába kopogtatott, a Baselben székelő nemzetközi társulatot nyerte meg a vállalat részére, mely a fogas vaspályák terjesztésére alakult, s mellyel a legjobb svájci és délnémet pénzerők állnak összeköttetésben.

1873. április 7-én megköttetett a szerződés Buda városával, mely szerint 40 évre az építendő pályára nézve a tulajdonosi jogok és kötelességek Cathry és érdekfeleinek biztosíttattak, 40 év múlva a pálya a város tulajdonába megy át.

E szerződés értelmében 1873. július 3-án a Közlekedési Minisztérium is kiadta a vállalatnak az engedélyokmányt. Még e hónapban megkezdték a földmunkálatokat is azon földterületeken, amelyeket a tulajdonosoktól békés úton megvásárolni sikerült. A szőlők és az érintett erdőre nézve íly egyezség nem jöhetvén létre, itt a törvényes kisajátítást kelle foganatosítani. Ennek folytán csak ez év tavaszán lehetett teljes eréllyel folyamatba tenni a munkát, mely aztán oly gyorsan haladt, hogy április közepén az összes alépítmény vagyis a földmunka készen állt és a síneket kezdték lerakni.

Ma már az egész pálya teljesen készen áll és vígan robognak rajta a próbavonatok.

Különösen érdekes tanulmányul szolgálhat ezen pálya azoknak, akik a műszaki dolgok iránt érdeklődnek. Már első pillanatra föltűnik, hogy e vasút, amely 3 kilométer (4/10 mfd) hosszant 277 meter (830 láb) magasságba hatol föl merész emelkedéssel, nem lehet a közönséges. Íly meredek úton mint ez, amely 100 ölre több mint 10 öl emelkedést mutat, tehát sokkal nagyobbat, mint aminő jó szekérúton megengedhető, a közönséges mozdony rendes síneken önmagát sem volna képes fölvonszolni, mert beállana az, ami a károlyváros-fiumei vasúton már 100 ölenként 2,5 öl emelkedés mellett is igen gyakran megtörténik, hogy ti. a gőz gyorsan forgatja ugyan a mozdony kerekét, de az mégsem halad helyéből, mert a sima kerék a sima sínen nem képes oly súrlódást kifejteni, hogy előre, fölfelé kapaszkodhatnék. Nem a mozdony vonóereje kevés ez esetben, hanem az a baj, hogy nincsenek körmei, hogy megfogja a sínt, melyen tovább kellene csúsznia.

Lássuk el szépen egybeillő fogakkal a sínt is, a kereket is, és a gőzerő akadálytalanul fogja fölvinni az embert „per ardua ad astra”. Ezen elvnek megfelelőleg van a Sváb-hegyi vasút fölépítménye készítve a Riggenbach és Zschocke mérnökök szabadalmát képező ama rendszer szerint, melyben legelőbb Svájcban a Rigi-pálya épült.

A fölépítményre itt is kavicságyat öntenek, melyekbe a síntalpfák úgy vannak elhelyezve, hogy alattuk hosszgerenda fut végig és végeiken felül is két segélygerenda fekszik, melyekhez erős csavarokkal vannak úgy megerősítve, hogy az egész talpfasor egy egészet képez és a nagy lejtőn egy sem csúszhatik le.

A talpfákra egy közönséges sínpár van szegezve, mely a kocsik súlyát hordja és a kerekeket vezeti, a kapaszkodásra azonban középen a két rendes sín közt egy harmadik 18 centiméter (7 hüvelyk) széles létra van lefektetve, melybe a rövid erős létrafogak mind külön vannak megerősítve. És épp ez teszi a fölépítményt az íly vasútnál igen drágává, mert a vasanyag rajta kétszer annyi és amellett a fogassínt nem is lehet egyszerre hengerelni, hanem minden fogat külön kell belekovácsolni.

A mozdony szintén lényegesen eltér a rendes mozdonyok szerkezetétől. Itt a mozdony és a víztartó szerkocsi (taender) egybe van foglalva és a kazán úgy van megerősítve, hogy midőn a mozdony az erős lejtőn ferdén áll is, a kazán vízszintes állását mégis megtartja s nincs akadályára a gőz szabályos fejlesztésének.

A dugattyú rúdja két kisebb fogaskereket hajt, melyek aztán négyszeres erőáttétellel átviszik a mozgást ama nagy fogaskerékre, mely középen a fogaslétrán felkapaszkodik. A kocsik első tengelyén szintén van középen egy fogaskerék, a hátulsón azonban csak futó kerekek alkalmazvák. A menet, dacára a fogaknak, teljesen nyugodt, semmi rázkódással nem jár.

A mozdony fölfelé maga előtt tolja, lejövet maga után bocsátja a vonatot, és így, ha a kapcsoló láncok ki is ugranának a lejtős pályán, semmi baj nem történhetik. Két íly mozdonya van a társulatnak, melyek Winterthurban, Svájcban készültek.

A föl- és lejáró vonatok a pálya feleútjában fognak kitérni egymásnak, ahol két vágány van lefektetve és egy erős vasgerendákból nagy szakértelemmel készített síneken eltolható tolóváltó van fölállítva, melyet két ember beállíthat úgy, hogy a vonat tetszés szerint egyik vagy másik vágányra menjen. Hasonló tolópadon lehet a mozdonyokat és kocsikat a sínekből a pályára kihozni.

A csinos kiállítású személykocsik, melyek Bécs mellett Hernalsban készültek, bár hosszabbak a rendes vagonoknál, oly könnyű szerkezetűek, hogy súlyuk csak 99 vámmázsa és oly erős dörzsfékekkel vannak ellátva, hogy sebes menet közben külön is megállíthatók. Különben nyári kéjkirándulásra szánvák, nyitott oldalakkal, szellős, rácsozott fapadokkal, melyeken 6 személynek van helye egy sorban és 54-nek az egész kocsiban. Egy vonat, mely 20 perc alatt ér föl, 3 kocsiban 162 személyt szállíthat, és így egy óra alatt 700 embert is fölvihet.

A pálya, miután nemcsak a fölépítmény volt drága, hanem a legjobb helyt fekvő szőlők kisajátítása is sokba került, igen nagy tőkét igényelt, úgy, hogy ámbár egy fél mérföld hosszúságú sincsen, mégis több mint 800000 Frt van belefektetve. Ezen tőkének 5%-kal 40000 Frt kamat felel meg, és ha a fenntartási és üzleti kiadásokat csak 20000 Frt-ra tesszük, a vállalatnak, hogy jövedelmező legyen, évenként 60000 Frtot és naponta – mivel a tél leszámításával csak 200 menetnapot lehet fölvenni – 300 Frt-ot kellene bevennie és mindennap átlag 750 személyt le- és fölszállítani.

Remélhető, hogy a közönség nem fogja cserbenhagyni eme vállalatot, mely minden kitelhető módon gondoskodott a kényelemről és emellett – ámbár a szerződés értelmében 50 kr-nyi díjt volna jogosítva egyszeri menetért beszedni – a menetdíjt oly méltányosan szabta meg, hogy egy személy a fölmenetért 30, a lemenetért 20, le és föl 40 kr-t fizet, egy hónapra előfizetve valamennyi vonatra 8 Frt-ért válthat jegyet.

A forgalom igazgatását maga az építő Cathry mérnök úr vezeti, aki idegen származása dacára a legfigyelmesebb buzgalommal igyekszik az egész üzlet magyar szellemét biztosítani.

A társulat a Sváb-hegy legszebb részén több mint 200000 négyszögöl területet vásárolt meg, melyen nyári lakok, vendéglők, tánctermek építése, parkok rendezése által a legszebb nyári mulatóhelyet szándékszik teremteni. Egyelőre a gyönyörű helyen fekvő Eötvös-villa újjáalakítását vették foganatba, hol a közönség részére pompás vendéglőt fognak berendezni.

Az indóház a legjobb helyen van, ott, ahol a Városmajor felső végében a szép árnyékos sétányok végződnek és ahol a Lánchídfőtől a Zugligetbe menő közúti vaspálya megállapodási helye leend. A tágas pályaudvarban Walser Frigyes pesti építész tervei szerint svájci ízlésben épült csinos indóház fogadja be az érkezőt, szép faragványaival, nyitott verandával, „Per urdua ad astra” felirattal. A vonat gyorsan repül át a völgyön és átrobogva egy vashídon, amely a közutat ereszti át maga alatt, merészen kapaszkodik föl a szőlők közt a hegyre, honnan minél magasabbra emelkedünk, annál megragadóbb a kilátás ős Budavár komor bástyáira, a szőke Duna ezüstszalagjára, a főváros háztengerére, Kőbánya gyártelepeire, míg azontúl Palota, Fót erdei, a hosszú dombsorok és a Mátra csúcsai zárják be a láthatárt. Most hatalmas fordulatot tesz a vonat be egy kedves erdős völgyecskébe, a kilátás más, tán még szebb az előbbinél. A Budai-hegység, a Zugliget gyönyörű villái, a Lipótmező viruló mezői s azok közt az Országos Tébolyda komoly nagy épülete, a János-hegy erdős koronája és a távolban a magas Pilis sziklatömege tűnnek föl előttünk. Fenn a tetőn, a templomon túl ismét csinos svájci ház fogad, honnan alig kell menni 10 lépést, hogy egész új, felséges kilátást élvezzünk le a Kelenföldre, a Csepel-szigetre, a Duna két ágára s a végtelen rónaságra. Aki tud gyönyörködni a természet szépségein, annak bizonnyal ez lesz Budapestről a legkedvesebb kirándulási helye és a vidéki, midőn a fővárosba jő, vétkezik önmaga ellen, ha nem élvezi azt, amit e pályán élvezni lehet.

 

Szmik Miklós, Vasárnapi Újság, 1874.

 

Manapság:

A „Karthausi-lak“ a Svábhegyen.

A Karthausi-lak az Eötvös-villa közelében, a Sváb-hegyen, 1875

 

Biz’ az csak Svábhegy maradt! Hiába kereszteltük el Széchenyi-hegynek. Hanem azért mégis kedves hely és sok szép emlék lesz hozzácsatolva. Az irodalomban is lesz nevezetessége, mert több olyan nyaralója volt, amelyben írói körök szoktak megfordulni. Jókai villája, a Fridvaldszkyé (melyben a kedves emlékű Bérczy Károlyt szokták volt nyáron felkeresni barátai) szintén nevezetesek, de nem kevésbé nevezetes a boldogult Eötvösé, kinek emlékét a költő, a philosoph és az államférfi hármas babérjával koszorúzta meg Magyarország.

A budapesti ember, mikor a fogaskerekű vaspályán fölhengereg, nagyon keveset törődik vele, hogy az a vendéglő ott az állomásfőnél miféle hely volt azelőtt. Legfeljebb azt keresi: „jó-e a ser, ízletes-e a rántott csirke és borjúszelet, megjárja-e a bor, friss-e a vaj, nem podvás-e a retek?” Ha valami szellemek lengik is körül a jó nyárspolgárt, azt hiszi, hogy az csupán a friss szellő fuvallata, melyet vasárnap délután oly jól esik (palástul vetve a kabátot) egészen szabadon élvezni a héten át munkában görnyedt testnek.

Hanem a jó vidéki ember, a vándortanuló, a lelkes magyar ember másra is gondol mint a főváros egyik rendkívüli közlekedési eszközére, mikor a fogaskerekű vasúthoz készülődik. A „Karthausi” és a „Gondolatok” írója jut eszébe, kiről hallotta, hogy ott fenn a Svábhegyen, a Karthausi-völgyre tekintő épületben sokat időzött, talán írt is, sőt talán épen ott írta egyik vagy másik kitűnő munkáját.

A múzsák elköltöztek már onnét, édes barátom! Eötvös emlékéből keveset fogsz ott találni, ha felmégy is! Bacchus vagy legföljebb Terpsychoré vette birodalmába a költő hajlékát, s a fogaskerekű vaspálya tulajdonosai, azt hiszem, egész nyáron át szívesen elengedik azt a csendet és magányt, mely után te óhajtozol, hogy a költő szellemével minél kellemesebben, minél mélyebben elmerenghess, elboronghass.

Itt is olyanforma történt, mint az angol nagyvárosok egyikében, hol egy templomot vettek meg vasúti indóháznak. A költő hajlékából fogadó lett! Vagy mit? Hiszen megírta Petőfi, hogy az isten házából is lehet csárda! Hanem hát ami versnek szép, azért nem mindig könnyű azt az életben megszokni!

A báró Eötvös József nyaralóját először tulajdonképen Trefort vette s úgy adott belőle részt barátjának és vőtársának, Eötvösnek. A két család évekig lakott ott együtt, s a forradalom előtt Eötvös gyakran járt fel és le lóháton, néha naponként kétszer is, mert ebédre is felment övéihez. Első minisztersége alatt is ott töltötte a nyarat, s a forradalom után is oda tért vissza családjával. A nyaralót éppen úgy elpusztítva találta a hazatérő költő, mint annyi mindent abban a honban, melynek népét, visszatérve, annyira nem találta boldognak. A visszatérőknek volt mit helyrehozni.

Mikor Trefort vidékre költözött családjával, akkor vette át az egész nyaralót b. Eötvös, s – amiben eddig sem gátolta senki – ezután egészen kedvére rendezkedett. Virágok, bokrok, fák, füvek ápolásban részesültek, s az eszmék szellemi világában élő költő és tudós a természettel is jó harmóniában élt, s amit ápolására tehetett, szívesen és szeretettel adta meg. A szép rózsákon és más virágokon kívül volt ott egy óvatos gonddal kezelt melegágy, melyből a tavasz első ékességei gyanánt szebbnél szebb jácintok kerültek elő, hasonlók a gazda költői eszméihez, melyek a színbeli választékosság és dísz mellett soha sincsenek az illat mélyebben ható bája nélkül. Eötvös a nagy nyárilak mellé, mely most vendéglőül szolgál, attól nem messze egy pár szobából álló kis épületet is emeltetett, ahol az árnyas kis svájci lakban gyakran időzött egyedül, gondolataiban elmélyedve vagy munkáin dolgozva. Ezt a kis lakot, mely most egy melléképülettel kibővítve kávézó hely, ma is „Karthausi-lak”-nak nevezik, s a völgyet „Karthausi-völgy”-nek.

Pedig a legendák körébe tartozik az a hír, mely újabban terjedt el, hogy a Karthausi-t is itt írta volna, mert talán akkor még nem is volt a villa megszerezve, mikor az a „bánatnak könyve” már megjelent, de annyi tény, hogy Eötvös nagyon szerette ezt a szép helyet, s mint előbb Trefort, úgy később ő is sokat költött rá, hogy minél kedvesebb helye legyen családjuknak. Szeretett itt Eötvös dolgozni, írni s hogy a Sváb-hegy valóban kedves helye volt, mutatja az is, hogy – óhajtása szerint – mind a két lányának ott a Sváb-hegyi kápolnában volt az esküvője.

Ami kenyér (hogy a török mondást Mikes Kelementől elkölcsönözzem) számára itt volt letéve, az bizonyára sokkal több boldogság közt kelt el, mint amit a budai várban és a Sándor utcában kellett elélnie. Csak kevésen múlt, hogy ő is arra nem fakadt: „Óh, az én elhibázott életem!”

De ne tegyünk szemrehányásokat az ő nevében. A jövő kor írója, ki Eötvös életrajzát készítendi, majd igazat szolgáltat neki azokkal a képviselőkkel szemben, kik heteken át támadták, ostromolták, gyanúsították, hogy aztán a végén egy milliót szavazzanak meg neki mégis bizalomból, melyet nem kért.

Óh, beh nehéz volt akkor szatírát nem írni, neki is – másnak is!

 

Vasárnapi Újság, 1875.

 

Mai címe: Karthauzi u. 14.

 

Manapság: