Bangó Péter: Gellért fölött, 1845.

Budapest a Gellérthegyről 1875k., Klösz György felvétele. FSZEK, Budapest-Archívum.

 

Gellért fölött.

 

Tetődön állok, ősi szent halom,

Hagyj egy kevéssé rajt’ andalganom

Te ősz tanúja népem életének!

Derült az ég úgyis hazám felett,

Derűben él az anda képzelet,

Derűben tán boldogítóbb az ének.

 

Föl a magosba! jertek társaim,

Itt nem sajog föl metsző honfikín,

Nem mint alant, Rákosnak szent határán,

Nézzétek a viruló dombokat,

Hol annyi kedv, hol annyi üdv fakad,

Andalgjatok Budának ősi várán!

 

Az ifjú Pesten nézzetek körül,

Keblén az élet mint mosolyg, örül,

Örül, miként madárka a tavasznak,

Mily szorgalom zajong minden téren,

A szorgalom virágokat terem

S a szorgalom virági el nem asznak.

 

Nézzétek a fölharsogó Dunát,

Fölötte mennyi nép hullámzik át,

Mint méheraj, virágin a mezőnek,

És mennyi gőzös úszik rajta el,

Látásukon elámul a kebel

S dobogva néz eléje szebb jövőnek.

 

Jövő, jövő! Te bájos tündekép,

Te bíztató, de titkos szendeszép!

Derülj ki már arcodnak fátyolából,

Mondd meg nekünk, nagyok leszünk-e még,

Ha keblünkben hazánk szerelme ég

S fölbirkózunk a tespedés porából?

 

Mondd meg nekünk: leszünk-e boldogok,

Egyenlőség, ha köztünk élni fog,

Egyenlőség munkában s nyugalomban,

Ha honfitettet nem rang s ősi mez,

De érdem és igazság mérlegez.

Érdem s igazság kéjben és nyomorban?

 

Mondd meg nekünk: soká élünk-e még,

Mi ifjú bár, de bátor nemzedék,

Meddig mosolyg éltünk reménysugára,

Vagy már leéltük napjaink javát,

Túlszenvedénk Mátyásnak fénykorát,

S most véghalál leng a bátrak honára?

 

Igét se szólsz, ne mondd, tudom tudom,

Keblemben a mély honfifájdalom

Elsír úgyis mindent, amit kívánok,

Gyászmúlt borongja által lelkemet,

Látom, fölém mint vonnak fölleget

Gellért, Buda s e zöldellő virányok…

 

Megállj, megállj, te kósza gondolat!

Ne szállj a múltba, szívem megszakad,

Ne szállj az ínség szunnyadó helyére,

Örülni jöttem én e hegyre fel,

Mért bántanál a múlt emlékivel?

Békét óhajt ősimnek drága vére.

 

Lengjen tehát bék a holtak porán,

Bék s istenáldás az élők honán,

Viruljon e hon s ifjú nemzedéke!

Mint e hegy, álljon rendületlenül,

Ha dőlni kell, dőljön meg emberül,

S örökre fog ragyogni hősisége.

 

BANGÓ PÉTER.

1845.

Kilátás a Fácánra és a Laszlovszky-hegyre a Normafa felől (Telekvita a Normafa körül)

Kilátás a Fácánra és a Laszlovszky-hegyre a Normafa felől

 

Telekvita a Normafa körül

 

A XIX. század végi újságokat olvasgatva felfigyeltem arra, hogy az egyre nagyobb számban a hegyekbe kiránduló közönséget az ottani telektulajdonosok egyre kevesebb szeretettel fogadták. Az 1850-es években még mindenki szabadan járhatott, később a telekeladásokkal, a házépítések szaporodásával kezdődtek a bajok.

A Normafa és környéke nem volt mindig közterület. A Fácántól Budakeszi határáig Sigray Pálé volt 1881 óta. A budai és pesti polgárok viszont nem foglalkoztak a tulajdoni kérdésekkel, vidáman járkáltak keresztül-kasul Sigray földjén. Ha jó volt az idő, rengetegen piknikeztek a környéken, letarolva mindent. Sigray úr évekig tűrte, aztán megunván az állandó embertömeget, 1887-ben cselekedett. Hogy pontosan mit tett, nehéz lenne kideríteni, mert mindenki mást mondott. Steiger Gyula beszédében azzal vádolta, hogy „akasztófa-alakú” fatörzsekkel, kövekkel több helyen elzárta a Disznófőtől a Normafához vezető utat, pedig, mondta Steiger, az a terület a fővárosé. Szerinte Sigray azért provokálta a fővárost, hogy elérje a földje kisajátítását.

Azzal is megvádolták, hogy százával vágatja ki az erdejében a legöregebb fákat. Sigray válaszolt a vádakra. A terület az ő és felesége tulajdona és azt korlátozás nélkül használhatja. A kirándulók évek óta nagy károkat okoznak neki, ezért engedélyt kaptak az illetékes hatóságtól, hogy a Normafához vezető út mindkét oldalán drótkerítést állítsanak. A kerítést a mérnökök által kitűzött vonalon építették meg, de az út maga járható maradt. Az erdőben pedig csak gyérítést végeztek, azt is engedéllyel. A kisajátításra törekvést is visszautasította.  1888. áprilisában Sigray jelezte, hozzájárul ahhoz, hogy az utat kiszélesítsék, a Normafa közvetlen közelében lévő földet is átadja a fővárosnak, ingyen. Erre a tanács érthetetlen módon azt válaszolta, hogy addig nem tárgyal, míg Sigray eredeti állapotba nem hozza a területet (pedig a kerítésépítésre ők adtak engedélyt). Mégis kiküldtek egy bizottságot, hogy beszéljen Sigrayval, aki nem volt hajlandó elbontani a kerítést, de újra felajánlotta, hogy ingyen átadja a szóban forgó területeket. Eladni is hajlandónak mutatkozott: a rét négyszögölét 3 forintért, a lejtőt a feléért. Az egész területet, mely 90000 négyszögöl, 90000 forintért. A bizottság a felkínált árat sokallta.

A következő „fordulóban” a bizottság megállapította, hogy, bár engedélye volt a kerítésépítésre, mégis valamilyen szabálytalanságot követett el, ezért felszólították, hogy három napon belül bontsa el, különben Budapest teszi meg Sigray költségére. Talán emiatt a tulajdonos már két forintért is eladta volna a rét és az erdő négyszögölét, összesen 110000 négyszögölt. Ezt az árat már elfogadhatónak tartották és kezdeményezték, hogy a főváros vegye meg. Megjelentek az ellenvélemények is: ezen a területen nincs árnyék, nincs vendéglő, emiatt itt jár a legkevesebb kiránduló, fölösleges megvenni. Erre van pénz, de csatornázásra, kövezésre, vízvezetékre nincs stb.

Május 15-én a kerítést elbontották, Sigray pedig perrel fenyegetett. Eközben a város kapott egy másik ajánlatot, Czillich Sándor, aki a Sigray-telek felett, a Disznófő környékén bírt egy nagy területet 1730. óta, felkínálta megvételre 40 hold földjét. Megemlítette, ha nem veszi meg Budapest, ő is elkerítteti. Ez a terület még látogatottabb volt mint a Normafa rétje. És, hogy még nagyobb legyen a baj, bejelentették, hogy a Kincstár az ősz végén kivágatja a Budakeszi-erdőnek a Normafához közeli részét. Az eset közfelháborodást keltett, a városi tanács tárgyalást kezdeményezett az egész erdő megvásárlásáról és a fővároshoz csatolásáról. 1889. januárjában Sigray újabb ajánlatot tett a rét és a lejtő eladására, amit a tanács elfogadott, viszont Czillich ajánlatát még csak nem is tárgyalták. Ezen ő annyira felháborodott, hogy megfenyegette a fővárost, bekerítteti a telkét és hiába bontják le, ő minden vasárnap (?) újjáépíti. Őröket fog állítani és ha bármi történik az őrök és a nép között, annak felelőse csak a főváros lehet. Ha pedig nem veszik meg, felparcelláztatja és nyaralótelkekként egyesével eladja.

Júniusban a pénzügyi bizottság javasolta, hogy a Sigray-féle Normafa-rétet és alatta lévő lejtőrészletet vegye meg, ez utóbbit azért, hogy a kilátás örökre biztosítva legyen. A vételárra 27584 forintot javasoltak. Ha ezt nem fogadja el, megindítják a kisajátítást. A Czillich-féle telekre elfogadták a 42500 forintos árat. Ezzel párhuzamosan több, Normafa-környéki, más tulajdonában lévő telek megvásárlásáról döntöttek.

Miközben a lapok részletesen beszámoltak a birtokvitáról, érdekes, magáról a vételről nem találtam ismertetést. 1890. januárjában egy cikkben múlt időben beszélnek a Normafa-rét megvásárlásáról és akkor már át is vette a főváros.

A Budakeszi erdő megvásárlását ezzel a szöveggel javasolták, érdemes idézni (részlet):

„Szem előtt tartva tehát mindazon intentiókat, melyek a budakeszi erdőnek, mint ilyennek a főváros közönsége részére mulató, kiránduló s főleg üdülőhelyül való fenntartását közegészségi és testfejlesztési szempontból nemcsak a felnőttekre, de elsősorban a gyermekvilágra annyira kívánatossá teszik, figyelemmel továbbá arra, hogy egy-egy ilyen erdőcomplexumnak fenntartása késő századok nemzedékeit is hálára kötelezi és szem előtt tartva azt, hogy egy íly erdő okszerű kezelése és egyes részének helyes értékesítése nemcsak a befektetési tőke kamatait, hanem illendő hasznot is hoz, részünkről ismételve is csak ezen 1100 holdas erdőterületnek a kincstártól való megvételét ajánlhatjuk a legmelegebben.”

Végül 300000 forint vételárban egyeztek meg 1890-ben.

Az egyezségek nyomán új utakat nyithattak mint pl. a Disznófőtől a Mátyás király-Tündérhegyi sarokig tartót, a Jánoshegyi utat a Szépjuhásznétól a csúcsig, a Tündérhegyi utat stb., természetesen ez fakivágásokkal járt. A budakeszi erdőben is több sétautat csináltak. Ekkor nyílt lehetőség a Normafa út meghosszabbítására a menedékházig, tehát a kirándulók újra saját kedvükre sétálhattak a hegyekben.

 

Klösz György fényképe

Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.05.143

A pesti szentháromságszobor története

A Szentháromságszobor és a Belvárosi plébániatemplom 1880 körül. Klösz György képe.

 

Hajdan a Városház téren állt egy Szentháromság-szobor, de az az idők során olyan állapotba került, hogy elbontották, talán az 1820-as évek elején. A város polgársága a bontás után elhatározta, hogy gyűjtést indít egy új szobor építésére. A régi szobor anyagából és az adakozásból a kamatokkal együtt 1862-re 22000 forint gyűlt össze, ebből már megkezdhették az építkezést. A híradások szerint már 1859-ben felkérték Halbig János bajor szobrászt a tervek elkészítésére. 1862-re készen lett a terv és 63-ban felállították. Az egykorú leírás szerint a talapzat nélkül 10 öl magas volt, a szobrok carrarai márványból, az építmény pedig sóskúti és breitenau-i kőből készült. Sokan a Városház térre szerettek volna állítani, mint az elődjét, de a Plébánia térre (Eskü tér) került, amit rendeztek.

A szobor felirata: Statua Haec Decreta Auspicio Parochi Antonii Szántóffy, Consummata Ardore et Vigilantia Parochi Michaelis Schwendtner, Inaugurata Religiosis Cerimoniis A Card. Principe Primate Archiepiscopo Joanne Bapt. Scitovszky de Nagy-Kér Quinta Idus Octobris A. 1863. Pietate et Liberalitate Fidelium, Arte et Ingenio egregii Fictoris Andreae Halbig Surrexit.

Sajnos az anyaga mállékony volt, egy vihar a felállítás után két-három évvel le is sodorta a tetejét újra kellett építeni. Utána egyre jobban potyogtak a díszek róla, ezért 1877-ben deszkapalánkot építettek köré. Decemberben egy kiküldött bizottság javaslatot tett a lebontására. Ezután évekig állt az ügy, vitatkoztak, hogy bontsák-e vagy felújítsák, míg végül 1881-ben elbontották. A megrendelők és a művész valószínűleg nem gondolt arra, hogy a fagyok és a nagy meleg a laza szerkezetű szobrot hamar tönkreteszi.

_____

A Szentháromság leendő szobra Pesten.

Külföldi nagyobb városokat a szép épületeken, palotákon kívül nemcsak díszítik, de bizonyos értéket és nagyszerűséget is kölcsönöznek azoknak a művészi tökéllyel készült emlékszobrok, vallásos ékítmények, mitológiai alakokkal ellátott díszes nyilvános kutak stb. Pest a történeti tekintetben oly gazdag ország fővárosa mindezeknek nagy hiányában van. De vigasztaljuk magunkat a reménnyel, hogy idővel ez nálunk is megtörténik, meghozza ezt is a polgárisodás, de főképpen anyagi körülményeink jobbra fordulta.

Íme, itten mindjárt alkalmunk van egy szép szoborművet bemutatni, mely az említett hézagot addig is némikép pótolni van hivatva nyilvános téreinken. Hajdanában a mostani Városház téren állott a Szentháromság tiszteletére – pesti polgárok által – emelt kő emlékszobor, mely az idő mindent emésztő hatalma által utóbb tetemesen megrongáltatván – nehogy a véletlen összeomlás által a piacon szüntelen járó-kelőket fenyegesse, elővigyázatból mintegy 40 évvel ezelőtt szétbontatott. De mindjárt akkor elhatároztatott egy újnak és sokkal nagyobbszerűnek építése, melyre a pénz a lakosok közt adakozások útján volt egybegyűjtendő.

Pest város polgársága áldozatkészségének köszönhető, hogy a számtalan egyéb vallásos és jótékony alapítvány mellett erről nemcsak hogy meg nem feledkezett, de koronkint igen szép összegekkel járult e cél létesítéséhez. A városi letéthivatalnak, – hol a nagyszámú városi alapítvány is kezeltetik -, egy 1851. évi október hó utoljáról kelt kimutatása szerint akkor 12707 ft. 45 4/10 kr-ból állott az erre begyűlt összeg, mely azóta részint kamatjaival nagyobbodva, részint újabb kegyes adakozások útján annyira növekedett, hogy jelenleg mintegy 22000 ft-ra rúg, és így, miután az építkezési költségeket már bőven fedezi, jövő év tavaszán megkezdethetik az építés.

Jelen képünkben bemutatjuk e szobormű tervrajzát, az egész gót modorban építendő emlékoszlop faragott kövekből lesz készítve, Halbig müncheni és bécsi építész vezetése alatt, kinek jeles műterméből került ki e csinos terv is.

A nevezett építésszel kötött szerződés folytán jövő 1863. év tavaszán meg is kezdetik az építés és egész őszig tökéletesen be is kell fejezve lennie, készen kell állania. Az építkezési költség 18-20 ezer pengő forintra van megállapítva, s így az alapítványi összegből ezen felül maradandó rész kamatjai majdan e szobor javítására lesznek fordítandók. Jelenlegi helye nem lesz többé a Városház téren, hanem a belvárosi anyatemplom és plébánia előtti tágas térnek közepén lesz az, mintegy 6-7 ölnyi magasságban felállítva, s körülete csinos vasráccsal elzárva, mi nemcsak ezen térségnek, de íly művészi ékítményekben annyira szűkölködő Pestnek is valódi díszéül fog szolgálni. Legtöbbet nyerend ezáltal még tagadhatlanul e piac, mert ennek elkészültével mostani lejtősége – mély fekvése – ki fog töltetni, s a Duna-parti magassággal egyenlővé téve négyszögletes kövekkel kiköveztetik, miáltal az ugyanoly mélyen fekvő templom főbejáratát is magasabbra kell emeltetni.

Zombory G., 1862.

A szobor terve 1862-ből: