Út a János-hegy felé

Út a János-hegy felé, 1902-3 körül.

 

Az első dörgés (életkép)

 

Péntek volt éppen, nyolc nappal március vége előtt. Kellemes tavaszi levegő, tisztán mosolygó nap annyi zimankó után és a vásár vége ! Kell-e még több, hogy az emberek utcára, a szabadba tóduljanak?

Kecskés mester is végigsétált egypárszor a Váci utcán anélkül, hogy kedves feleségének odahaza csak sejtelme is lett volna erről a haszontalan kószálásról. Kecskés mester szinte megállott az utcaszögleteknél és a kirakatok előtt éppen úgy, mint a többi ácsorgó nép. Hja, de az ő lelke szomjas maradt e vékony élvezetnél és ő magasbra vágyott, magasba, igen, föl a János-hegy tetejére vagy legalább a Sváb-hegyre. Eszébe jutott azonban, hogy péntek van, s ily veszélyes napon még gondolni sem szabad valami jóra; azért visszakergette agyába a legfelségesebb ötletet, s várt. Hanem ezalatt a műteremében alkalmazott három segédét – értsd a szabólegényeket – szokottnál sűrűbben szólingatá, miből egy kis csetapaté is keletkezett.

A segédek között volt egy rövid köpcös példánya a hallgatásnak. Peti egész héten úgy dolgozott mint egy talyigás ló, de úgy, hogy ülő helyében megizzadott bele. Ha ítéletnapján minden lyukat számba vesznek, melyet Peti naponkint szúrt a tűjével, valóban egy félév csak kelleni fog ahhoz, míg vele a számadást tisztába hozzák. Annál hamarabb készen lesznek az életében kiejtett szók összeolvasásával.

Ő hallgatott és várt. Olyan volt azonban, mint alvó oroszlán, ha valaki fölkölté haragját, néhány hang kitört belőle, hanem ez a néhány hang fölért másnak háromhónapi fecsegésével, s ahhoz képest a sebzett vadnak ordítása valóságos gerlicebúgás.

És Kecskés mester egyszer megtalál erről feledkezni, s ilyetén szókat szalaszt ki száján gondolatlanul:

– Na Peti! Csak maga igyekezzék azzal a rokkal!

– Mit? Hát majsztramnak van énreám panasza? Nem dolgozom én eleget? – kiáltá Peti neheztelésének iszonyatosságában és nem szólt többet, hanem azt a félig megvarrott rokkot úgy vágta a szögletbe, hogy legalább tizenöt percentnyit rögtön elvesztett eredeti színéből.

Alig tudták Petit megbékéltetni. A mester szépen kérlelve odavitte hozzá a rokkot és váltig ismételte, hogy ő nem úgy akarta azt érteni, hogy ő nagyon meg van elégedve, hanem csak eszébe jutott, s úgy fönnszóval gondolt arra, hogy szavát adta, miképp a rokk reggelre elkészül.

Hasztalan. Peti oly dühben volt, hogy tízszerte sebesebben varrt és egyhuzamban akár hat rokkot megvarrt volna, de szót sem szólt.

Kecskés mester gondolá magában: Semmi, majd kibékül holnap – és hogy titokban mosolyogjon egyet, benyitott a mellékszobába. Hanem itt bezzeg nekiesett Kecskésné asszony. Elmondta hirtelenében recitatív skálán, hogy nem tud az emberekkel bánni, hogy a legjobb, legszorgalmasabb, legtöbb hasznot hajtó legényt bántja, elveszi kedvét a munkától, utoljára itt hagyják mindnyájan, ki fog keresni? Most is csupa tengődés az életök! Már három év óta várakozik egy hatvan pengős „shawl-ra” (vállkendő), de persze így még tizenháromig is várhat. A tojás is iszonyú drága, a liszt ára megint egy forinttal emelkedett! Koldusbotra jutnak, éhen vesznek el!

Egyszóval Kecskésné asszony a mester fejét megmosta – szappan s Dunavíz nélkül.

Kecskés mester pedig gondolta magában: semmi, ez is majd megbékél holnap. Minő glória lesz az holnap reggel, midőn mindnyáját lefőzi! És szeretett volna mosolyogni, hanem attól tartott, hogy amilyen könnyen hajolnak felesége kezei, nyakon találja őt csípni hirtelen.

Este maga Kecskés mester is odaült segédei közé, mit évek óta nem tőn – hogy segítsen. Kecskésné asszony csak nézte egy darabig; de aztán nem állhatta szó nélkül.

– A világ már látom, fölfordul – jegyzé meg, csakúgy, mintha föl sem nézett volna.

Egy szó kérdés sem következett, mely a talányos szavak megfejtéséért esengett volna.

– Nem hiszem, hogy a Duna visszafelé nem foly medrében – szólt ismét kevés szünet után. A legmélyebb csend, melyen át csak a tűszúrások ártatlan zaja rezgeti.

– Bizony szólhatna egyet az emberhez – monda azután emeltebb hangon.

– Kérdeztél valamit? – felelé Kecskés úr.

– Igazán szeretném tudni, mi ütött magához?

– Föltűnik úgy-e hogy dolgozom?

– Oh ne féljen, én nem fogom kérni, hogy ne dolgozzék, sőt attól tartok, hogy ez a munkásság nem tart sokáig.

– Reggelre ezt a pantalont meg azt a mellényt meg amazt a rokkot el kell készítni.

– Abból semmi sem lesz – közbeszól Peti.

– Megígértem.

– Már azt pedig hiába ígerte majsztram.

– De én is segítek.

– Ha mindjárt segít is.

– Holnap is egy nap – jegyzé meg a másik legény.

– Holnap nem dolgozunk.

– Ugyan miért nem, ha szabad tudnom – interpellál Kecskésné asszony és a mester ugyancsak megvolt akadva, mert ő a meglepést, melyet tervezett, egy világért sem kockáztatná s el nem árulná a titkot. A szabónak mindenkor kiváltságai közé tartozik fillenteni, ezzel utasítja el azokat, kik a megrendelt munkát sürgetik, miért ne használhatná tehát most ily szorult helyzetben?

– Nem kapok feleletet? – szólt a mesterné kevésvártatva.

– Holnap nagy ünnep.

-Miféle ünnep?

Na most mit mondjon hamarjában?

– Hát izé…, hogy is mondják? Vízkereszt!

– Vízkereszt? Már hogy volna vízkereszt?

– Ha mondom, hogy az!

– Hiszen vízkereszt farsang előtt esik, januárban!

– Az idén farsang utánra tették, márciusra.

A mester azt gondolta, hogy itt semmi sem segíthet, tehát állításához makacsul kell ragaszkodnia.

– Hadd látom csak azt a kalendáriumot, éppen itt van – mondá a mesterné.

– Jaj, az nem jól mutatja – mondá a rezignáció hidegségével Kecskés.

– Talán bizony magának más kalendáriuma van…

– Mikor az a naptár készült, még akkor úgy volt, hogy marad a régi helyén, hanem hát nem hallottál arról, hogy a prímás Rómában járt a pápánál?

– S osztán?

– Ó, bizony, hiába ezt a nagy utat nem tette.

– Az tudnivaló, ha maga nem mondja is.

-Na, akkor végezték el, hogy a vízkereszt az idén márciusban legyen.

– Hát majsztram? – így veszi át a szót most Peti.

– Mi a’, Peti?

– Hát csakugyan ünnep lesz holnap?

– Ha mondom!

– Úgy hát én is mondom, hogy tovább nem dolgozom – szól Peti s kászolódni kezd.

– Igazság! Köznap sem tartozunk hét órán túl dolgozni – mondá a másik két segéd -, hát még ünnep előtti este!

– Csak félórát dolgozzunk még, csak kis félórát! – mondá a mester -, hiszen ma úgysem megy egyikőjük is a kávéházba ilyen későn, már egyre megy, ha még egy kicsit maradnak is.

Addig kért a mester, hogy végre maradtak, s azután annyit hazudozott össze-vissza, hogy a félórából két óra lett, mikor aztán fölkerekedtek a segédek, hogy most már csakugyan elég. Pedig még nem volt kész a mellény meg a rokk. Na de semmi, sőt tán még jobb, gondolá a mester s így szólott:

– A mi kevés még hátra van, holnap jókor reggel elkészitjük. Jöjjenek el jókor.

– Mint rendesen – megjegyzé Peti.

Kecskés mester szépen megkérte őket, hogy csak jöjjenek jobbkor, mert az az úr, kinek a pantalon meg a rokk készül, reggel elutazik, s ha elszalasztja, úgy vasárnapra nem lesz képes a heti fizetést kiadni. Ez erős argumentum volt. Megegyeztek.

Reggel jókor beállított a három segéd.

Kecskés mester szokása ellenére már egészen fölöltözködve, mosolygó arccal fogadta őket. A mesterné is mosolygott, mert amint szemeit fölnyitotta a mester, s kinézvén ablakán, meggyőződött, mikép a hajnal derült, elmondotta szándokát s helyeslő véleménnyel volt szerencséje találkozni.

– Tudják-e, mi az újság? – imígy szól Kecskés mester segédeihez.

– Semmit sem tudunk.

– Ma nincs ám ünnep.

– Hát elbolondított bennünket. Jól van, azért sem dolgozunk.

– Én is azt mondom: nem dolgozunk. Meg akartam magukat lepni. Lássák, ami még várni való van, elvégezzük holnap reggel. Ma pedig kimegyünk a zöldbe.

– A zöldbe?! – álmélkodának mindnyájan.

– Igen, igen, fölmegyünk a János-hegyre.

– Hiszen hó van még azon!

– Dehogy van. Gyönyörű pázsit és virágok, aminőket nyáron át hasztalan keresne az ember. Aztán meg mi leszünk az elsők, kik az idén a hegyek közé kirándulnak. Rólunk fog az egész céh beszélni. Ezt én mind tegnap gondoltam ki.

Megtetszett az eszme a segéduraknak, s rögtönzött készülés után a társaság útra kelt.

– Én a kulacsot viszem! – mondá Peti, hogy ő is szóljon valamit, midőn ki egyet, ki mást szólt megjegyzésül erre a bolondságra, hogy minő stikli lesz az, március 24-én kimenni a zöldbe.

Szép idő volt, mikor elindultak. Egy esernyő eszébe sem jutott senkinek. Budán túl azonban a szél csípősen kezdett lengedezni nyugat felől, s a társaság azzal vigasztalta magát, hogy majd visszafelé nem kell szél ellenében menni. Egyedül Peti állította egész komolysággal, miszerint valahányszor ő a Budai hegyekbe kirándul, délelőtt nyugati s délután keleti szél fú, amiért aztán kevésbe múlt, hogy Petit vissza nem kergették. Majd’ úgy járt, mint a bűnös szokott járni tengeri viharkor, kit a remegő hajósok engesztelő áldozatul a hullámok közé taszítanak.

Petit a kulacs mentette meg. Azt mondá, hogyha eddig hozta, hát vissza is viszi magával. Inkább megtűrik, csakhogy a kulacs is maradjon. A Laszlovszky-majorban megállapodott a társaság.

– Kellner! – kiált Peti méltóságteljesen állván a félszer elé.

– Hohó pajtás! – megjegyzé az egyik segéd – majd csak későbben érik itt meg a kellner, még tán el sem vetették.

– Igen jól tudom.

– Mit kiabálsz hát?

– Itt ez a köznép, ez az ácsorgó söpredék, ezek a kertész, erdőkerülő vagy miféle emberek azt gondolhatnák, hogy azért állapodtunk éppen itt meg, mert fogadóban költeni kell – felelé Peti a szabólegény-arisztokrácia egész gőgjével.

– Bizony pedig, pajtás, nem tudom, hány ötös bankó van-e tárcádban.

– Nekem?

– Igen Peti, neked.

– Otthon hagytam a tárcámat.

Míg ezek itt vesztegették az időt, Kecskés mester mint életrevaló vállalkozó egyéniség, fölkapaszkodott a színben összerakott s a múlt ősz óta meg nem mozdított falócákra. Leemelt kettőt, hogy a kibontott tarisznyához nekiülhessenek.

Ezalatt Budakeszről a sötét felhőket egymásután eregették föl, a szél lengedezése és üvöltése változott.

– Indulhatunk – mondá a mester a reggeli szerencsés elköltése után.

– Eső lesz, majsztram – megjegyzé az egyik segéd -, én nem megyek tovább.

– Nem szégyenli magát, ettől a kis szellőtől megijedni?

– Új kalapomat nem teszem ki a megázásnak, csak másfél esztendeje, hogy vettem.

– Én is félek az esőtől – szól a mesterné – én se megyek.

– De maga csak eljő – fordult Kecskés mester a másik segédhez.

– Isten neki, majsztram kedvéért elmegyek.

– Menjünk tehát – mondá a mester és a kulacsot fölemelte.

– Én is megyek – megszólal Peti, s alighogy félútban volt a három rettenthetlen férfiú, esni kezdett.

Később csak úgy szakadt a nyakukba, s a János-hegy tetejétől félórányira sűrű jég kezdé kopogtatni kalapjaikat. Midőn a célnál voltak, az eső folytonosan szakadt, hanem legalább jéggel vegyítve. Már most nem tudták, vajon a szép gyönyörű kilátásban gyönyörködjenek-e, vagy, mivel kilátásuk volt agyonázni, hát akár azonnal visszainduljanak. Összezsugorodva álldogáltak a hegytetőn, mint a birkák, midőn zimankós időben fejeiket összedugják.

– Nagy bőség! – megszólal végre Peti lakoniai rövidséggel.

– Holnapra maradhatott volna, s akkor én tőlem eshetett volna még nagyobb bőségben – mondá a mester.

– Mikor még falun laktam, mindég azt mondák, hogy esőben gazdag tavasz bő aratást jelent, kivált, ha villámokkal jár – okoskodik Peti.

– De a mennydörgős mennykő üsse meg azt a bőséget, amelyet ily drágán kell megvásárolni, hiszen egészen át vagyok ázva!

– Ne káromkodjék majsztram, megveri az Isten!

E pillanatban iszonyatosan megdördült az ég. Bumm, és a mester levágódik a földre.

A segédek elsápadnak.

Bumm, bumm, és a mester gurul lefelé a hegyoldalon. A segédek egy pillanatra kővé válnak.

– Iszonyatos – szólt Peti, föltámadván – majszterbe két mennykő csapott! Legalább ne hagyjuk a mélységbe gurulni, míg leér, palacsintává mállik a sziklákon. Már éppen indulni akartak a mester után, mikor ez hirtelen megállapodik, négykézlábra kap, fölegyenesedik és lépdel fölfelé segédeihez.

– Majsztram! – kiált rá Peti.

– Mi baj?

– Vagy tán csak a lelke már?

– Nekem semmi bajom – mondá a mester mosolyogva, pedig az orra gurultában egy kövön megakadt, s csörgött a vére, ezenkívül ruhája úgy nézeti ki, mintha egy vályogvető cigány betapasztotta volna sárral.

– Hát nem ütötte agyon a mennykő?

– Engem?

– Mi azt hittük. Hanem ugyan megijedhetett attól a kis dörgéstől.

– Én?

– Igen! Hiszen úgy hanyatt vágódott!

– Akaratból tevém.

– Lehetetlen.

– Na lássák, sokat szenvedek hátfájásban (s ekkor akaratlanul körültekinte, nincsen-e közelében kedves életpárja), azt ajánlották, hogy midőn Szent György-nap előtt az első dörgést hallom, hemperedjem meg a földön. Ez az egész.

– Ejnye, hogy megijesztett bennünket. Hanem az eső csendesül, visszaindulhatnánk…

Míg itt ez a mennykőjelenet fejlődött ki, a majorban benézett a fátum abba a félszerbe, hol a mesterné s a lovagjául maradt szabólegény múlatták egymást szépen kettecskén. A fátum meglátta őket, megirigyelte boldogságukat, és…, és e pillanatban történt ama veszedelmes első dörgés.

A mesternének olykor a feje fájt, s azért évenként rendesen falba verte, az első dörgés hallásakor. Így tanulta ezt a nagyanyja egy kártyavető cigányasszonytól a múlt században, s nagyanyjáról ezen orvosi tudomány úgy maradt reá örökségképp.

Mikor tehát megdördült, nekiment a falnak fejével, és szerencsétlenségére oda ütötte, hol egy vasszeg gyilkoló maradványa élesen kiállott.

A mesterné nagyot jajdult és lovagjának karjaiba hanyatlott.

A segéd első pillanatra megörült e véletlennek, s úgy megszorította a mesternét, mint még tán soha ekkorig. Hanem bezzeg elszörnyűlködött, mikor a vért látta lefolyni imádottjának arcán. Eszeveszetten futott vízért, áztatta a sebet s azután bekötötte, szóval mindazt megtette, mi a megszomorodott mesternének jól esett. Az idő sebesen repült. A mesterné nem unta magát. Egyszerre azonban beszédet hallanak kívülről.

– A majsztram megérkezett – mondá a segéd.

– Ah, be hamar – felele a mesterné, s már annál fogva is izgatott volt, hogy férje a nagy utat ily sebesen tette meg, bizony megárthat egészségének. Hát még mikor Kecskés úr megállott előtte, nyakig, sőt füle hegyéig sárosan, piszkosan mint egy ólban fetrengett malac.

Kecskécsné asszony csípőire teszi kezeit:

– Hát maga hol a pokol fenekén járt – így kezdi aztán az üdvözlő beszédet -, így összesározva? Sohasem is tudja a ruháját kímélni, mintha zsákkal állna otthon az arany. Mondtam, hogy eső lesz, de az asszony hiába beszél! Ezt a rokkot, meg azt a pantalont eldobhatja! A kalapja is milyen! Peti is elég sáros, meg az a másik korhely is, de nem ennyire! Fogadni mernék, hogy lefeküdt a sárba alunni, mert egyebet sem tud az alvásnál. Nappal alszik, éjjel akármikor szólok hozzá, nem vagyok képes fölkölteni, alszik mint egy mormota. Na, szóljon hát! Mit csinált a ruhájának?

Kecskés úr szeretett is volna szólani, de nem volt ideje, mert az asszony ugyancsak folytatta a dörgést. Végre a segédek közbevetették magokat.

Kecskés úr megmagyarázta, hogy ennek a kis sárnak az első dörgés az oka, hanem hiszen ezért a bolondságért még jobban kikapta volna a magáét, ha történetesen a mesterné is falnak nem megy, s be nem töri fejét. Kecskés úrnak is hatalmas argumentum volt. Mit volt mit tenni, összebékéltek, hanem egy föltétellel, s e föltételt a mesterné szabta a békekötésnél.

Ő azonnal indul hazafelé azzal a segéddel, aki nem volt oly bolond, hogy a János-hegyre kószáljon, s összesározza magát, Kecskés úr pedig sáros társaival a majorban várja be az estét, s úgy induljanak el, hogy 11 óra előtt a városba meg ne érkezzenek, mert ha Kecskés urat ilyen sárosán meglátja valaki, azt gondolja, hogy valami kocsmából hajgálták az utcára, s ő stante pede (tüstént) elválik tőle.

A mester kénytelen volt aláírni a békekötést, és a mesterné másodmagával rögtön útra kelt, hogy a maga idejében haza érkezzenek.

 

-V- (Vadnay Károly?, 1855.)

Ítéletidő Budán, 1837.

Laszlovszky-major, 1942. szeptember 23. FSZEK Budapest-képarchívum

 

Pesti hírek

 

A két fővárosnak nagy része pünkösdhétfőt évenkint a Zugligetben szokta ünnepelni. A reggel eléggé kellemes vala, Budapest lakosit zugligeti szokott mulatságaira csalhatni. Délután fél háromra zápor kerekedék s a késő estig nőttön nőtt zivatar szüntelen szakadó záporral vegyülve oly irtózatos dagállyá duzzadt a zugligeti hegyszorulatok közt, hogy a mulatságot rémessé, a napot pedig számtalan szerencsétlenség szomorú napjává tevé. A zivatar koronkinti, néhány percnyi szünetei közt estig az úgynevezett Laszlovszky-majornál öt halottat halásztak össze, egy, a vízártól elsodrott kocsiból csak a szerencsétlen atya félholtra zúzottan menekedheték meg, két gyermeke, a bérkocsis, lovai s kocsija menthetlenül vesztek el. A Krisztinavárosban a Horváth-kert mellett álló kis kőhídon hét ember, kik a rohanó vízárt nézegeték a hidpárkányzathoz támaszkodva, a hirtelen összeomlott párkányzattal együtt a vízbe zuhantak s közülök csak egyet foghatának ki. Belebb a Rácvárosban, az úgynevezett Rác-fürdő mellett, honnan kevés távolságra a hegyek közül rohanó víz a Dunába szakad, a vízár egypár házat sodrott el, s még kedden délig nem tudaték, hány ember lőn itt is a vészes zivatarnak áldozatja. A hegyek közt az utakat e zivatar mind összerontotta s a zápor közé vegyült roppant jégdarabokkal és sziklákkal borította el. A hegyek közti lapályok, vetések, rétek tengervízben úsztak és még tegnap is, a hegyi vízmedrekben holtakat hordoztak össze, ezek közt egy anyát, két halálában osztakozó gyermekével, az életteleneket karjai közé szorítva. Hol a hegyi zápor a Rudas-fürdő közelében a Dunába omlik, ott néhány csónak a hegyekről lesodrott eledel kosarakat s több efféle, a mulatozó néptől magával vitt étel s italtartó szereket halászott össze. Hány ember lőn összesen e szörnyű zivataros napnak áldozatja, szám szerint nem tudhatni, tegnap délig 39 ember halála tudatott csak a városi elöljáróságnál, annyi bizonyos, hogy sok családnak e nap örömre szánt napjaiból sokáig szomorú emlékezetes napja maradand.

 

Rajzolatok, 1837. május 18.

 

Tavaszzáró, vagy a szögligeti közel örömök emléke, 1833.

Zugliget, kilátás a mai Disznófő út környékéről északkelet felé, középen az Apáthy-szikla. Alt Rudolf rajza, 1845.

 

Megbocsátható vétek-e az, hogy költőink Budának gyönyörű vidékeiről hallgatnak? A költő a természetnek gyermeke, a természetből szedi mézét, az elfogyhatatlan édességűt. ’S Budának bércei között beh sok íly méz gyűjthető. Néhány pesti költőnk, az édesebbje kivált, itten lopá meg a virágok nektárait, s hogy mi, az erdők bújói, költővé nem lettünk, hogy mázsánként nem halmoztuk a mézet rakásra, az az egyszerű oka van: igen csüngünk a valón s inkább a költő álmak valósítására törekszünk mint álmodásra.

Budapest lakosai jobban ismerik ezen természet áldásait mint mi Magyarok általában ismerjük hazánkat, és az ismert szépségeket használják is. Az ünnepnapok százakat és ezereket látnak itt, vigadókat, örülőket. De az egész esztendőben pünkösdhétfő az, melyen végtelen sokaság szokott a hegyekre kitódulni. Mi a mostanit fogjuk csak érintgetni.

Pünkösd hétfő nálunk leghidegebb nap volt egész májusban, a megelőző esten szél kerekedett, fölhők tódolgtak egünkre s az eső néhányszor kezde szemezni. A hajnal fölhős maradt s a nap csak magasra jötte után pillantott ki. Mindazonáltal nem kevés embert köszönte a tetők erdein a szürkület. Hívesen lengett északnyugotról a szél, de azért száz madár daljának hordá édes vegyületét, s száz ember gyönyörködött benne. Mint a hangyák, fészküktől távol zsákmányra akadván csapást vernek magoknak s feketéllve lepik el a hosszú utat, úgy tódultak csapatokban föl budapestieink a zöldülő szőlők között a Sváb-hegyre, vagy a város majorján által a Szögligetnek, hol őket ernyőbe az erdők vették a szél ellen, hozott csutoráik (kancsóik, kulacsaik), fölhurcolt süteményeik jól biztatták.

A nép az időből, bora s ennivalójából, látványok és lármázhatásából ítéli meg ünnepei minőségét. Ami itt az időt illeti, kedvezőbb lőn mint reggel mutatá. A fölhők a nappal folytában mindinkább enyésztek, mígnem teljes kékségében állott az ég s rajta egész pompában fénylett a nap. A szellő mindég híves maradt, de hol port nem hajthat, hol a halomra mászás, völgyeknek ereszkedés, a jó bor, a víg társaság melegít és hevít, ott a híves szellőnek köszönetet is adhatni. Bor bőségben volt völgyön, halmon, réten, bokrok mellett, fák árnyában, kulacsban, üvegekben s az ezeket hatalmasan pótoló hordócskákban, melyeket némely borhős toldias karokkal emelt szájához, s hosszú csókokkal szívta, kortyolta belőlük az istenek nedvét, italát. A fogakat is elég munkásoknak láttuk s azt az édes dolgot, a szájmozgatást igen közönségesnek és divatozónak találtuk. Látnivaló is a bujálkodó természet szépségein kívül nem kevés volt, bajazzók, boscozók, kártyalotteriások, kijátszók stb. lepték el Szegligetet. Lárma, zajgás mindenféle hangzott, hamburgi dalokat gulyásdal válta, augsburgit füredi stb., míg azonban Rákoson serény mének futottak pályát s este Alexander játszá egyedüli színjátékait.

És ez úgy vala a kellemes halomra dűlő Laszlovszky-majornál, a sok szegletü, völgyekbe s halmokra dűlő szögligeti csap- és vendégházak táján, a nagy kiterjedésű Sváb-hegy rét-erdős síkoldalain, az előhegyen vagy az úgynevezett Adliczer tetején, a hegyháton, melyen a magányos bükk alól a varázsszépségű völgyhalomcsoportozatokra a legbájolóbb kinézés van, a disznófői jégforrásnál, hol magas gyertyánfák árnyában csurog elő a vidék legjobb vize, a budakeszi útra dűlő Ferencmagasán, hol épen búcsú tartaték, s a hegyháton túl tölgyes erdők völgyi sötétében létező Mária tölgyesénél a magasan fekvő s Budapestre való kilátása miatt igen kedvelt Szépjuhásznénál. Legcsendesebb vala a Remete magánya, hova jobban csak egyesek bolygtak el és az Orom- vagy Jánoshegye, melyet a bor és kosárhordozásra többnyire magasoltak, ahonnan pedig mint Zeusz Olimposzáról, tekinthetni el a Vértes erdőlepte hegysoraira s a Bakony magasra tolt fejeihez, a Kárpátok váci szakadékaira, a Hevesben kékellő Mátrára, a kunsíkokra s a Dunamosta Fejér vármegye halmos téreire.

A félhold teljes fényében mosolygott reánk, midőn a szőke Duna hídján átballagtunk, talán ő is örült a sok jókedvnek, mely magyar, német, tót, rác s több örömhangokat csalt ki a különböző ajakokon. Én örültem ezen vegyületnek s lelkemben e sokféle testvért egészen egyesültnek, honunkat pedig hatalmasnak, a nemzetet boldognak látám. Örültem azon tavasznak, mely ekkor Árpád hona fölé derűlend, mert csak a testvéri szeretet, az egyetértés, egység boldogíthatja az emberiséget, a nemzetet.

 

Vajda (Péter), 1833.

 

Manapság: