Balánbánya, 1865.

A baláni bányatelep

 

A Csíki-havasok közt

 

Erdély regényes és sok kincset rejtő bércei közé vezetjük olvasóinkat. Alig van ország, melynek földje annyi drága kinccsel volna megáldva, mint a kis Erdélyé.

Ha Erdélyben az Olt folyó partjain fölfelé megyünk, Csikszék felső részében, az Olt folyó mellett találjuk Domokos nevű helységet. Ettől Moldva felé egy jó órányira gyönyörű hegycsoportozat áll előttünk, mintha az Alpok közt volnánk, fenyőkkel benőtt havasok terülnek el festői csúcsaikkal bé egész Moldva határáig, a tudolási sziklák közelében levő hegyekben pedig gazdag ércerek terjednek 4-5 mértföldnyi távolságban.

Benn mélyen egy völgyben épületek tömegét látjuk füstölögni, kénes gőzöket gomolygatva fölfelé. A nyüzsgő munkásokról s gépek zajáról azonnal reáismerünk, hogy itt bizonyos bányatelepre bukkantunk. Képünk ezen telepet ábrázolja. A Domokos melletti bányatelepnek neve Balán, hol különösen sok rezet választanak ki, az ércfekvet itt oly gazdag, miként remélik, hogy évenkint 6000 mázsát fognak belőle termelhetni. A baláni bányatelepről nézve meglepőleg veszik ki magukat az azt körülvevő roppant hegyek, melyek közül egy különösen magasra kiemelkedik a többiek közül, melyet Egyeskőnek neveznek. A hegyekről gyönyörű kilátás van be Erdélybe és kelet felé Moldovába. A hegyeken ritkabecsű havasi virágok szoktak díszleni.

Benn Erdélyben, a termékeny völgyeket lakó ember azt szokta mondani, ne igyekezz ott lakni, hol a fenyő terem, természetesen azért, mert ott a föld igen is terméketlen. Csíkszék majd’ mit sem terem, lakosai deszkát, zsindelyt csinálnak vagy más egyéb mesterséget űznek s ez adja jövedelmüket, gabonát más székely székekből visznek maguknak, még a gyümölcsöt és kerti veteményt is mások viszik oda jó pénzért, sajátságos, hogy a csíki ember még az ugorkát is csak úgy eszi meg, ha meg van érve, azt mondja, hogy ami éretlen, semmi se jó. A csíkiak jövedelmének legnagyobb részét a marhatartás adja. Marháikat fölhajtják a havasra sokszor minden pásztor nélkül, néha hétszámra sem látja a gazda marháit, egyszer elékerülnek csak úgy magokra, de nemigen van eset, hogy azokat ellopják.

1865.

Manapság:

Amíg a magyar pénzintézet hetekig gondolkodik, az oláh bank két nap alatt elintézi a dolgot…

Marosvásárhely, az Albina Takarékpénztár új palotája, 1913.

 

Először Bözödi György “Székely bánja” című könyvében olvastam, politikai és gazdasági vezetőink mennyire elhanyagolták Erdélyt és a Székelyföldet. Akit érdekel, a MEK-ben ingyenesen elérheti, de ha valaki nem szeretne annyit olvasni, íme, egy kis válogatás a korabeli újságokból, mit tett hazánkkal többek között az Albina bank:

* * *

Román pénzintézet Nagylakon. Csanád vármegyében, Nagylakon az Albina és az aradi Viktória támogatásával egy százezer forint alaptőkével rendelkező román takarékpénztár létesült. Ez ránk nézve azért érdekes, mert mutatja, hogy az oláh pénzintézetek fölállítása iránt Erdélyből kiinduló mozgalom Alföldünkön is mind mélyebb gyökeret ver. A nagylaki új intézet alakítása nem közgazdasági érdek, mert ott már ez ideig is két takarékpénztár működött, el kell tehát fogadnunk indítóokul a nemzetiségi aspirációkat és meg kell adni románjainknak, hogy e célok érdekében szívós és céltudatos munkát bírnak kifejteni. A további konzekvenciákat e helyen nem kívánjuk levonni. (1897.)

* * *

(…) Azt hiszi, hogy most már békesség lesz Nagyváradon? Korántsem! A románok nemzetiségi élete azelőtt Kolozsvárott, Nagyszebenben s a Királyhágón innen Aradon volt a legzajosabb. De most a románok új főhadiszállást akarnak fölállítani, éspedig a mi városunkban. Mert nagyon jó meleg fészkük van nekik itten.

Mindnyájan, akik Bihar megyében élünk, tudjuk, látjuk, mennyire igaza van a professzor úrnak. Nagyvárad hatalmas nemzetiségi központ, mégpedig román egyházpolitikai, közgazdasági kulturális és társadalmi tekintetben. Itt van a püspökség, a szeminárium, de kivált a közgazdasági politikájukat akarom megvilágítani, amely térre legutóbb vetették magukat a románok s nagy sikerrel működnek. 1898-ban alapították itt a Bihoreana takarék és hitelintézetet 200000 frt alaptőkével. Ez az intézet hatalmas istápja a környékbeli szegény oláh parasztnak a vagyoni megerősödésben és gyarapodásban. Hihetetlen kedvező föltételek mellett ad a maguk fajtája parasztnak kölcsönt, még heti törlesztésre is. Csöppet sem nyerészkedési, hanem nemzetiségi politikát folytat a pénz hatalmával. Kiterjesztette különben működése körét Nagyváradra és Bihar megyére az Albina is, az oláhok régi nagyszebeni bankja. Érdekes, hogy ez a pénzintézet mily kuláns föltételek mellett ad kölcsönt magyar emberek ingatlanaira. A nagyváradi telekkönyv lapjai szomorú bizonyságot tehetnek, hány háza van itt az Albinának. A románok tudják, hogy akié a föld, akié a vagyon, azé az ország és igyekszenek ez elvet a maguk javára érvényesíteni. (1899.)

* * *

(…) Éppen a Bánffy báró egykori megyéje, Szolnok-Doboka és éppen a Bánffy báró egykori alispánja, Torma úr szólott az erdélyrészi állapotokról a süllyedő hajó hasonlatával, amelyről koldussá váltan menekül a magyar úr s nézi, amint birtokaira ráteszi kezét az oláh pénzintézet, az Albina. Ez a vészkiáltás ma is foglalkoztatja a politikusokat. A képviselőház folyosóján csütörtökön és pénteken több honatya azt a kérdést tárgyalta, miért nem érez magában hivatást az Albina szerepének átvételére a Magyar Földhitelintézet. (…) (1900.)

* * *

(…) A havasalji kör, vagyis közigazgatásilag az udvarhelyi járás községeinek majdnem egyetlen keresetforrásául a Hargita fenyvesei szolgáltak. Zetelaka nagyközség és a két Oláhfalva népe az új erdőtörvény életbe léptetése előtt erdeiből élt. Ezek az erdők most a bécsi Klein cégnek hozzák a busás jövedelmet, mert az egyre növekedő közterhek miatt e községek közbirtokossága kénytelen volt nagy részöket eladni. A még megmaradt osztatlan havasok arányjogait holdankint 4-8 forintért adogatja el a megszorult székely az élelmes kereskedőknek. Székelyudvarhely város egyik gazdag kereskedője szőni való len és gyapotfejtő fonallal tizezer hold erdő arányjogot vásárolt össze. Ekkora terület pedig már megérdemli a kihasítás költségeit s holdjánál a fa árát csak 150 forintba számítva, tisztán 150 ezer forintot jövedelmez ez üzlet az élelmes üzletembernek. Ez az oka, hogy az ország legmagyarabb vármegyéjének népe rengeteg havasai mellett fatolvajlással tengeti életét. Az udvarhelyi járásban évenkint az erdei kihágások száma átlag 18 ezerre tehető s a járás egy szolgabíráját tisztán ezek elintézése foglalja le. A kiszabott pénzbüntetés évi átlaga, nem számítva a kártérítés, kárérték és eljárási költségeket, 35 ezer forint. Az összes költségek meghaladják évenkint a 100 ezer forintot.

Nem különbek az állapotok a Küküllő és Homoród völgyeiben sem. A homoródi járás népe a megyei takarékpénztárakban van úgy eladósodva tíz százalékos kölcsönökkel, hogy egy esetleges bankkrízis a szó szoros értelmében koldusbotra juttatná. A Küküllő folyó völgye, különösen a székelykeresztúri járás alsó községei pedig voltaképpen az Albina tulajdonai, melynek fő ügynöke a héjjasfalvi gör. kat. lelkész, ki az Albina banktól ezért évi 800 forint fix fizetést húz, Székelykeresztúron szombatonkint, a hetivásárok alkalmával egyik fogadóban rendes hivatalos napokat tart a kölcsönügyek intézésére.

Nagy veszteség volt a vármegye részére a parajdi gyújtógyárnak Kolozsvárra történt áthelyezése is, melyet semmiképpen sem pótol a parajdi sóbánya üzemének a nyári hónapokra történt kibővítése sem. Nagyban hozzájárult a nép elszegényedéséhez a tagosítás is, melynek keresztülvitelével a nép elveszítette közlegelőit s ezzel egyik legfőbb keresetforrásától, a marhatenyésztéstől esett el.

A székely nép ilyetén végső tönkjének elhárítására eddigelé a következő intézmények létesültek megyénkben: az állam Székelyudvarhely városban agyag- és kőipari szakiskolát állított föl, mely évenként 40-50 képzett fazekas és kőfaragó iparost nevel teljesen ingyen, államköltségen. Székelykeresztúron szövőgyár van. Két évvel ezelőtt megalakult a vármegye iparfejlesztő bizottsága, s ez a bizottság nemcsak a háziipar fejlesztését, hanem a mezőgazdaság és kisipar körébe tartozó minden székely ügyet a lehető legnagyobb figyelemmel karol föl és támogat. E tetemes államsegéllyel működő intézmények mellett is a viszonyok napról-napra rosszabbak lesznek, nemhogy javulnának. Az udvarhelyi agyagipari szakiskola végzett növendékei nemigen kapnak szakmájuknak megfelelő foglalkozást s mint községi írnokok vagy hivatali napidíjasok szaporítják az értelmi proletariátus amúgy is nagy számát. A székelykeresztúri szövőgyár termékeinek nincsen piacuk s a híres székely szőttes helyett olcsó és értéktelen bécsi ronggyal házalnak székelyeink a fővárosban.

Annak a nagyszabású lentermelési akciónak, mely a földmívelésügyi miniszter támogatása mellett az iparfejlesztő bizottság közbe jöttével a tavasszal indult meg a város ingyentelkén, a kereskedelmi miniszter támogatásával lenkikészítőgyár épül Székelykeresztúron. (1901.)

* * *

Az Albina Udvarhely megyében. Az Első Székelyegyesületi Takarékpénztár bukása, az élelmes oláh pénzintézetet, az Albinát arra ösztönözte, hogy összes tőkéjét és tartalékalapját székely birtokokba fektesse be. Sajnos, vállalkozása megdöbbentő méretekben kecsegteti sikerrel. Fiókot ugyan nem nyit Udvarhely megyében, de a héjjasfalvi oláh pap személyében rendkívül élelmes ügynökre talált. Ez az ügynök Udvarhely megye hetivásárral bíró községeiben a vásár napján megjelenik s egyik korcsmahelyiségben üti föl az Albina irodáját, hol hetenkint egyszer a kölcsönre szoruló székelyek jelzálogkölcsönüzleteket köthetnek. Szomorú példaképpen fölemlítjük, hogy Székelykeresztúron az utolsó két szombaton Kétszázötvennégyezer koronát osztott szét a héjjasfalvi oláh pap kisebb székely birtokosoknak. (1901.)

* * *

Több mint száz pénzintézet szolgálja a szász és oláh nemzetiségek ügyét zajtalan, de a magyarságra annál veszedelmesebb működésével. Míg a magyarság még mindig csak kulturális téren, s itt sem elég erélyesen igyekszik a vezérszerepet maga részére biztosítani, addig a nemzetiségek már messzebb mentek és céltudatos aknamunkát folytatnak ott, hol minden üzlet egy győzelem, minden kölcsön újabb térfoglalás, hol az eredmény a legpozitívabb: közgazdasági téren.

A nemzetiségi pénzintézetek óvatos munkával, de azért napról-napra kerítik hatalmukba az erdélyi földet. Maga a Nagyszebeni Általános Takarékpénztár 28 millió korona értékű záloglevelet adott ki, az Albina pedig 5 milliónyi záloglevélnél többet bocsátott ki. Íly összegű jelzálogkölcsönt nem adott ki egyetlen erdélyi magyar pénzintézet sem. Ez okból kimondhatjuk, hogy a nemzetiségi pénzintézetek nagyobb számmal vannak, tőkében gazdagabbak, működésükben mozgékonyak, eredményben dúsabbak.

A magyar intézeteknek eszök ágában sincs, hogy a nemzetiségi küzdelmek e forró talaján más hivatásuk is van, mint egyedül az üzleti érdeket követni. A nemzetiségi pénzintézetek a szász és román elemet erősítik. Nem magas kamatú kölcsönök adására törekszenek, hanem olcsó kölcsönöket nyújtanak a fajukhoz tartozóknak. Az erdélyi föld nem oly termékeny, hogy 10 százalékot meghaladó kölcsönkamatokat elviselhessen. Egy-egy drága kölcsön tönkreteszi a székely gazdát, az oláh vagy a szász jut földje birtokába, mert az olcsó kölcsönt kap a nemzetiségi pénzintézetnél, mely nem az üzletet, hanem a faji érdeket tartja szem előtt. így keletkezik aztán a kivándorlás, az amúgy is gyér magyarság megfogy, erőtlenné válik, földje idegen kézre kerül.

Az Albina aknamunkája közismeretes. Egyik évi jelentésében büszkén hivatkozik nagy eredményeire és azt hangoztatja, hogy a magyaroknak azért szúrt szemet az ő működésük, mert a román faj élelmesebb, mint a magyar. Erejét néhány adattal illusztrálhatom:

alaptőkéje 1200000, tartalékalapja 200000 korona, váltótárcájában volt az 1901. év végével 661809 korona, jelzálogkölcsöneinek összege 506963 korona, értékpapírállománya 2006395 koronára rúgott, melyből saját kimutatásuk szerint csak alig egyharmad rész volt magyar, többi román állampapír. Mikor közgazdáink annyira hangoztatják, hogy mily fontos állampapírjainknak az elhelyezése a belföldön, arra kell törekednünk, hogy a saját adósaink legyünk, ne legyünk annyira lekötve a külföldnek, akkor egy hazai pénzintézet külföldi papírokba helyezi el pénzét.

Üzletszerző módjuk igen érdekes ez intézeteknek, mert erősen bizonyítják, hogy működésük mily veszedelmet rejt magában a magyarságra nézve. Ügynökük az oláh pópa minden kis faluban, ki nagy szeretettel karolja föl híveinek lelki és gazdasági érdekeit egyaránt. Az csak természetes, hogy szükségében a községben lakó magyar is hozzáfordul kölcsönért és nem egyszer magyarságával fizeti meg a közvetítést. A váltóra, melyet ez a pópa kiállít, oláhul kerül a magyarnak neve és a paraszt, ki nem mindennap írja alá a nevét valahol, megszokja, hogy mindig oláhul írja le nevét. Így válnak a Lukácsból Lukácsiuk. És nem minden keserűség nélkül néztem egy kezembe került ilyen nemzetiségi pénzintézettől eredő váltón, hogy a Bálint és Deák nevű magyarok így kanyarítják alá nevüket: Elena Balint, Vaszili Deacu.

A magyar pénzintézetek tisztára üzletpolitikát folytatnak, ellenben a Brassói Általános Takarékpénztár, a Nagyszebeni Általános Takarékpénztár alaptőkéjük után soha 4, illetve 4,5 százalékos osztaléknál többet nem fizetnek. Így majdnem az egész nyereség az alapszabályok értelmében az elsőnél circa 140000 korona, a másodiknál 160000 korona „emberbaráti és jótékony célokra fordíttatik.” Hogy milyenek ezek az emberbaráti és jótékony célok, hogy nem alamizsnát osztogatnak ebből, hanem tervszerűen, következetesen nemzetiségi célokat szolgálnak vele, azt mindenki tudja, ki a viszonyokkal csak valamennyire is ismerős. Ehhez a két szász intézethez csatlakozik néhány év óta egy harmadik nagy pénzintézet, mely címében jogtalanul viseli a Nemzeti Bank cimét.

Néhány adat arra, hogy ezzel szemben a magyar intézetek csupán osztalékpolitikát űznek: az Alcsíki Bank 24 százalék, a Baróti Takarékpénztár 16 százalék, a Háromszéki Takarékpénztár 20 százalék, a Vajdahunyadi 24 százalék osztalékot fizet és volt idő, mikor 40 százalékra is fölvitte.

Sokan megtámadták elsőrangú pénzintézeteinket, hogy ezek e nemzetiségi célú hitelintézeteknek visszleszámítolási hitelt nyújtanak, mégpedig igen jelentékeny hitelt, sokkal nagyobbat mindenesetre, mint amilyet az erdélyi magyar intézetek élveznek. Intézeteink eljárását nem lehet semmi esetre sem hazafiatlannak nyilvánítani. Ha nagy intézeteink megtagadnák a hitelt eme nemzetiségi intézetektől, megkapnák ők azt mindenesetre Bécsben vagy más ausztriai városban is. Így legalább a visszleszámítolás jövedelme marad az országban. (…) (1903.)

* * *

A három nemzetiség (német, tót, oláh) közül legsúlyosabb (probléma) az oláh. Mint nemzetiség, ők legtöbben vannak. Öntudattal, célirányosan dolgozik s halad veszedelmesen előre. Nézzük csak Magyarország térképét s hasonlítsuk egybe alábbi táblázatommal. Mit látunk? Azt, hogy hazánknak egynegyed részében foglalt teret az oláhság, mióta alkotmányunk visszaállíttatott. Az első oláh pénzintézet Szebenben, e veszedelmes nemzetiségi gócponton, Albina néven 1871-ben alakult, a második 1873-ban Beszterce-Naszódban Auróra néven. Tíz évig pihentek, nem volt jó idő bankalapításra, de gyűjtötték az erőt és tanultak csak azért, hogy annál nagyobb erővel feküdhessenek neki Erdély pénzügyi annektálásának.

A Románia szomszédságában lévő magyarországi vármegyék mind tömve vannak oláh pénzintézetekkel. Nézzük csak: Brassó megyében van 4 oláh pénzintézet, Fogarasban 9, Szebenben 10, Hunyadban 10, Krassó-Szörény megyében már 24 oláh pénzintézet szolgál az oláh közgazdaságnak, kultúrának.

A Romániával nem szomszédos vármegyék is el vannak látva oláh intézetekkel. Éspedig van Temesben 13, Torontálban 4, Aradban 2, Csanádban 1, Biharban 3, Szatmárban 2, Szilágyban 3, Szolnok-Dobokában 5, Beszterce-Naszódban 8, Kolozsban 2, Torda-Aranyosban 3, Maros-Tordában 1, Alsó-Fehérben 5, Nagy-küküllőben 4, így összesen 19 vármegyében 113 pénzintézet, nem tekintve a Raiffeisen-féle és más hitelszövetkezeteket s az újonnan lépten-nyomon 10-20000 korona alaptőkével létesített pénzintézeteket.

Zajtalanul, csendben nyomulnak előre, fölállítják pénzintézetek alakjában őrszemeiket mindama pontokon, hol hódítani akarnak s pópáik, tanítóik szívesen állanak szolgálatukba, mert ezáltal nemcsak pénzügyi, de nemzetiségi téren is szolgálatot tesznek fajuknak, hiszen ők írják alá falukon a váltókat s oláhosítanak azzal, hogy a magyar parasztnak magyar nevét, például Kiss Jánost nem Kiss Jánosnak íratják alá, hanem Juon Chisiu-nak. Csupa román helységnevet használnak pénzintézeteik alapításánál az oláhok. Ha esetleg egy oláh készítene egy pénzügyi térképet, hogy eltűnnének azon a magyar helységnevek s milyen szépen mutatkoznék hazánknak csaknem egynegyed része! Kérdem, hol vannak a magyar helységnevek és kik a soviniszták? (…) (1907.)

* * *

Gyöngeségünket csakhamar észrevették ellenségeink, az oláhók. Ebben a megyében néhány évtizeddel ezelőtt még nyoma sem volt a nemzetiségi kérdésnek. Békességes egyetértésben éltek magyarok és oláhok és így történhetett, hogy egy dicsőszentmártoni fiatal ügyvéd, aki itt most a legvadabb oláh propagandát űzi, név szerint Boilla Romulusz, magyar stipendiumok segítségével végezte összes iskoláit. Valamikor együtt mulatott a magyar és az oláh intelligencia, most pedig valóságos bojkott alá vetnek az oláhok mindent, ami magyar. Ide, Dicsőbe idegenből hozattak oláh iparosokat és kereskedőket, csakhogy ne kellessen magyarokkal dolgoztatniok, magyaroktól vásárolniok. Azelőtt hallani sem lehetett oláh virilisekről, most pedig már hét oláh virilis van a megyebizottságban, jeléül annak, hogy mind több és több nagybirtok is oláh kézre kerül.

Ugyancsak nagyban dolgozik két oláh pénzintézet is, az Albina és a Vulturul fiókja, amelyek különösen aggasztó munkát végeznek. Valóságos birtokpolitikát űznek és el kell ismerni, ügyesen, céltudatosan, a magyarságra nézve végzetszerűen. Nem kerülhet eladásra a megyében olyan birtok, akár egyholdas, akár ezerholdas, hogy ne az oláhok magatartása szabná meg a birtok árát. És sajnos, csaknem mindig ők a vásárlók. Nincs akkora összeg, amit meg ne adnának a földért. Néhány évvel ezelőtt még nyolcszáz koronáért lehetett egy hold földet kapni ezen a környéken, most ezerhatszáz korona, sőt, Dicsőszentmárton határában már kétezer koronáért sem lehet hozzájutni a föld holdjához. A lakás itt csaknem olyan drága, mint akár Budapesten és van telek, amely községünkben eladó s amelyért hatvannégyezer koronát kérnek.

Az oláh pénzintézetek másik, nem kevésbé veszedelmes manővert is tudnak. Ha magyar gazdának van szüksége pénzre, szokatlan készséggel nyitják meg a kasszájukat. Amíg a magyar pénzintézet hetekig gondolkodik, az oláh bank két nap alatt elintézi a dolgot és kiadja a pénzt. Ám, amikor megérkezik az első lejárat s a magyar adós nem fizet, éppoly gyorsan árvereztet is az oláh pénzintézet. S a magyar kisbirtok megvásárlója természetesen mindig oláh. (1911.)

* * *

A Debreceni Székely Társaság pünkösd másodnapján díszközgyűlés keretében ülte meg tízéves fönnállását. Napirend előtt Falussy Árpád nyugalmazott főispán megdöbbentő adatokkal vázolta a románság térhódítását, háromezer iskolájukban kifejtett működésüket, az Albina és más román pénzintézetek roppant pénzáldozatait, amellyel szemben semmivé törpül a magyar pénzintézetek nemzeti adakozása. (…) (1912.)

* * *

(…) Lám, Mara László, Hunyad vármegyei főispán gyámfiainak felsőszálláspataki birtoka eladásánál nem latolgatta sokáig a nemzeti szempontokat, hanem az oláhoknak adta el, úgyszintén csak a legutóbbi időben kerültek az Ardeleana Agricola és Hatsegeana oláh bankok kezére a Brády-, Kenderessy-, Serbán-féle magyar birtokok és gróf Kun István algyógyi 800 holdas birtoka. És nem szomorú dolog-e, ha a székely főváros, Marosvásárhely főterén egymás mellett látjuk a büszke felírásokat: „Lumina, institut de credit si economii societate de actii, filiala” és „Albina, institut de credit, si de economii filiala.” Van Erdélyben anyag bőven arra, amit a sajtóban szellőztessünk. Van ok, ami mozgásba hozza és összetartásra serkentse az egész magyar társadalmat. (1912.)

* * *

 

Az újságcikkeket többek között az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével válogattam. Bözödi György könyve itt tölthető le.

Manapság:

 

 

 

A kovásznai pokolsár, 2.

Kovászna, a Pokolsár-fürdő belülről a múlt század elején.

 

[Kovásznának] két fürdője van: az egyik nehéz ólomszürke színü vízzel, a másik rozsdavörössel. Elébbit jellemzőleg Pokolsárnak nevezte el a székely nép. Ha megfürdöttél benne, meg is kell mosdanod utána tiszta vízzel, úgy elmocskol. Gyanta s lávarétegek adják e víz színét, tulajdonságát. Hűlésszülte bajokban igen hatásos s még egyebekben is. Ezenkívül van Kovásznán jó hajtó víz is, hasonló hatású az előpatakihoz. És van mindenekfelett száraz gőzfürdő minden háznál. Nincs is ott külön fürdőtelep, hanem a 4000-nyi lakosságú község minden háza úgy van berendezve, hogy egy csoport vendéget elfogadhat. Helyben használják aztán az erős szénsavas kigőzölgést, s legföllebb a Pokolsár mocskában találkoznak egymással a vendégek. Ez a szénsavgőz oly erős, hogy a néhány napig zárva tartott pince légköre nyomban megfullasztja a belépőt. Kutat takarítani is csak előkészülettel lehet életveszély nélkül. Kovászna igazán egyetlen a maga nemében s nem mulatóknak, hanem gyógyulást keresőknek nagy kincs rejlik vizében, gőzében.

Vasárnapi Újság, 1873.

A kovásznai pokolsár, 1.

Kovászna, a Pokolsár bejárata, múlt század eleje.

Kovászna nem nagy fürdő, a világért sem az, sőt kérdés, megérdemli-e a fürdő nevet? Hanem különlegességnek eléggé az! A Székelyföld monográfiájának érdemes írója, Orbán Balázs azt mondja, hogy Kovászna arra van hivatva, hogy Orbaiszék városává fejlődjék. Nem tudom, mert ma még a jövő e „városában” minden kezdetleges. Hanem e kezdetlegességben van egy különlegesség, melyért mi nem sajnáltunk ismét egy kerülőt tenni. Neve ennek a specialitásnak „pokolsár” s értendő e találó név alatt egy csodás forrás, mely Kovászna piacának közepén buzog föl. Legalább a múlt évben, mikor mi arra jártunk, a piac közepén lobogott föl ez a vulkanikus forrás, de azt mondják, hogy gyakran helyét változtatja, s az egész falut elbontással fenyegető kitolulással hánykódik, néha oly bőségben rohan föl, hogy az egész piacot elborítja, ilyenkor gőzoszlopok emelkednek ki belőle, s mázsás köveket lök magasra. Hanem ez a zavaros, olajos színénél és iszapos voltánál fogva találóan pokolsárnak nevezett forrás csodás hatású, különösen hűléses bajokban, ezért pokoli szeszélyei mellett is vannak mindig, akiknek kedvök van megfürödni benne. Magam is megfürödtem a pokol sarában, mely után hideg vízzel kellett tisztára zuhanyoznunk magunkat. Ez a vulkanikus forrás, valamint a kovásznai száraz gőzfürdők nyilván arra mutatnak, hogy egész Háromszéken, a torjai kénbarlangtól kezdve gazdag kéntelep vonul végig a föld gyomrában. Az imént említett kovásznai száraz gőzfürdőket mi, az átutazók, nem láttuk ugyan, de meg nem állhatom, hogy az Orbán Balázs művéből ne idézzem azokra vonatkozólag a következőket: „e gőzfürdők nem egyebek, mint a földbe ásott három-négy láb mélységű üregek, melyeknek oly kigőzölgése van, hogy beléhajolva egy-két lélegzés a legerősebb embert is megfullasztja, azért ez üregek fölülről csapóajtókkal vannak ellátva, ezek nyílásánál egy nyak átmérőjével bíró üreg van hagyva, s a beteg akként ül be ebbe a légfürdőbe, hogy e csapóajtókat leeresztve, feje künn marad s ekkint a veszélyes légkörtől elzáratik.” Valóban különös látvány lehet egy ilyen fejkaloda. Ma még mind a száraz gőzfürdőket, mind a pokolsarat csak a környékbeli lakosság használja, ami valóban nem csoda, mert Kovásznának ez idő szerint vendéglője sincs. Hogy egyhamar jobbra forduljon a dolog, megvallom, nem remélem, mert Erdély oly gazdag gyógyforrásokban, hogy úgyszólván minden helységnek megvan a maga fürdője. Kovászna ilyen lokális fürdőhely. A gyógyforrások e bősége következtében az erdélyi fürdők kilenc-tizedrésze parlagon hever s a virágzás bizonyos fokára csak ama fürdők képesek lendülni, melyek idegen, külföldi elemeket vonnak magukhoz.

 

Fővárosi Lapok, 1877.

Arcanum Digitális Tudománytár

 

 

Gyergyószentmiklós, Fogarassy Mihály Katolikus Leánynevelőintézet

Gyergyószentmiklós, Fogarassy Mihály Katolikus Leánynevelőintézet, múlt század eleje.

 

Az iskola Fogarassy Mihály erdélyi püspök (1800-1882) adományából jött létre és az Irgalmas Nővérek rendje irányította.

 

Fogarasy Mihály (gyergyószentmiklósi),

theologiai doktor, erdélyi püspök, pápai trónálló, val. belső titkos tanácsos, a vaskoronarend II. oszt. és a Lipótrend lovagja, római gróf, szül. 1800. szept. 17. Gyergyó-Szent-Miklóson; iskoláit szülővárosában, Marosvásárhelyt és Csiksomlyón a ferencz-rendiek gymnasiumában végezte. 1817-ben felvették a gyulafehérvári papnevelőbe, hol két évig a philosophiai tudományokat tanulta; a hittani tanulmányokra a bécsi egyetemre küldetett, hol a Pázmány-féle papnevelő növendéke volt. Bécsben egy év alatt a német nyelvet annyira elsajátította, hogy már a második évi folyamban a paedagogiát és egyházi jogot e nyelven tanulhatta s a próbatétet is azon adhatá. Visszatérvén Erdélybe, 1823. okt. 28. miséspappá szenteltetett. Azután Nagy-Szebenbe küldték segédpapnak és egyszersmind gymnasiumi tanárnak, hol 1826-ig működött. Ekkor máj. Bécsbe a felsőbb papi intézetbe küldetett; honnét 1828-ban theologia-doktori oklevéllel tért vissza s a gyulafehérvári papnevelőben mint tanulmányi felügyelő s hittanár nyert alkalmazást, püspöki szentszéki tanácsosnak is kineveztetvén; 1830-ban a népiskolák felügyelete is reá ruháztatott. 1832-ben felsőbb rendeletből, mint iskolai felügyelő a könyvvizsgáló lakását Kolozsvárra tette át. 1833-ban a gyulafehérvári káptalanhoz tiszteletbeli kanonokká neveztetett ki. Rövid idő mulva Bécsbe hivatott, hol udvari káplán és a szent Ágostonról cz. felsőbb papnevelő igazgatója lett. 1838-ban a király nagyváradi székesegyházi kanonokká s az ottani királyi akadémia prodirectorává nevezte ki. Itt ő egy kézi könyvtárt állított föl az ifjuság számára, zene, ének, német és franczia nyelvmestereket tartott. Ezek mellett a váradi iskolai kerületben a fődirectori teendőket is teljesítette, a káptalant pedig a politikai téren úgy a megyei teremben, mint az országgyűléseken képviselte. Pozsonyban az egyházi tanácskozmányok lelke volt; bátor, de mérsékelt védője az egyház jogainak. Nagyváradon irta az 1842. Karácsony előestéjén a Szent-István-Társulat alaprajzát és közlé a püspökökkel és barátival; később a Religio és Nevelésben hozta nyilvánosságra. 1843-ban apáttá, 1846-ban skutarii czímzetes püspökké neveztetvén ki, ő felsége a budapesti egyetem hittani karának igazgatását is reá bizta. A magyar püspöki kar 1848. okt. 28. feliratával, melyben a belbékének mihamarább törvényszabta uton leendő helyreállítását kérték, F. püspököt küldé Olmüczbe; itt Lobkovitz hg. kijelenté, hogy ő felsége testületektől nem fogad el küldöttséget és őt csak mint egykori udvari káplánt kivánja Lobkovitz jelenlétében látni, de küldetésének tárgyát szóval se említse; Ferdinand király ekkor azt mondá F-nak: imádkozzanak, hogy Isten a nehéz napokat mielőbb fordítsa el. Ez időben alapította a most létező könyvkiadó kath. társulatot, melyet szent István első magyar apostoli királyról nevezett el és mely 1848-ban működését megkezdette; e társulatot 1853. októberig maga vezette s kormányozta. Ekkor nagy-váradi káptalani stallumába visszatérvén, a székesegyházi főesperesi s custosi hivatalt viselte; egyúttal elnöke volt a házassági törvényszéknek is. Eközben nyerte a kir. tanácsosi czímet, majd a Lipótrendet és II. osztályú vaskoronarendet. 1864. nov. 25. erdélyi püspökké neveztetett ki; e közben ő felsége valóságos belső titkos tanácsosai sorába méltatta. Mint erdélyi püspök, legfőbb tevékenységet a hitélet emelésére, az iskolaügy, legfőkép a kath. népiskolák felvirágoztatására irányozta. Nagyobb jótékonyságai s alapítványaiból egypárt felemlítek: a nagyváradi akadémiánál 1000 váltófrtnyi alapítványt tett a jobb tanulók számára; püspöki elődje által Gyulafehérvárt megtelepített irgalmas nővérek számára 42,000 frton zárdát és iskolahelyiségeket emelt csinos kis templommal együtt; szülővárosában Gy.-Sz.-Miklóson 27 ezer forinton leánynevelő intézetet építtetett, annak vezetését az irgalmas nővérekre bízván, 25 ezer frt tőkével és több fekvőségekkel javadalmazott, ugyanott azon ősi telken, hol született, öt munkaképtelen szegény számára 3000 frton menedékházat emeltetett, a szegények ellátására 8400 frt alapítványt tett és az épület fentartását adományozott fekvőségekkel biztosította; Gyulafehérvárt a «Pius Samaritanus»-nak 7400 frton vett és kibővített épületes telket adományozott; ugyanott iskolatelket vásárolt s elemi iskolát építtetett 10,000 frt költségen; a papnevelő-épületet 11 ezer frt értékben kibővítette s a Thomistica philosophia előadására 10 ezer frt alapítványnyal kathedrát állított föl; ugyanott felállítandó főiskola Lyceum academicum alapját 100 ezer frt alapítványnyal megvetette; ő felsége ezüst menyegzőjét a szegényebb tanítók jobb javadalmazására tett 30 ezer frt alapítványnyal örökítette meg, sat. 1880. máj. 1. súlyos betegségbe esett, szélütés érte s 1882. márcz. 23. meghalt Gyulafehérvárt.

Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái

 

Az Irgalmas Nővérekről bővebben:

A Ladók-völgyhíd a gyimesi vonalon.

A Ladók-völgyhíd a gyimesi vonalon.

 

Lóvész kitérő állomást elhagyva 10%-os emelkedésben és két egyértelemben kanyarodó 300 m sugarú ív között hidalja át a vonal a Ladók-völgyet. A két ív közti közbenső egyenes hossza 65,5 m, s így a 112,45 m hosszú híd mindkét ív átmeneti görbéjébe is belenyúlik. A völgyhíd két ellenfalon és hat pilléren nyugvó hét, egyenkint 12 m nyílású teljes félkört képező boltozatból áll – és a völgyet egész szélességében hidalja át. A csatlakozó kúpok – kivált a Gyimesi felőli csak csekély földmunkát kívántak, a Csíkszereda felőli kúp lábánál a terep meredek esése következtében szárazon falazott támaszfal alkalmazása vált szükségessé főképpen azért, hogy a támaszfal a híd első pillérét a földkúp egyoldalú nyomásától tehermentesítse. A híd 112,45 m hosszától a hét nyílásra 84 m, a hat középpillérre vállban mérve egyenkint 2,50 m, a csíkszeredai ellenfalra 5,65 m, a Gyimes felőli ellenfalra pedig 7,80 m esik. A pályaszín magassága a völgy legmélyebb pontja felett 31 m, a közpillér magassága az alaptól a boltvállig 23,90 m. Mint ebből látható, a középpillér méreteivel a legkarcsúbb völgyhídpillérekkel vetekedik.

A pillérek válltól lefelé szélesbedő hajlása a pillér vastagsága irányában mérve 1/30, a pillér hossztengelye irányában 1/20 volt. A völgyhíd szélessége a pályaszín magasságában – mint egyvágányú kőhidainknál rendesen 4,50 m tett ki, hogy a hídon esetleg vonatok áthaladásakor tartózkodó egyének elférjenek, a harmadik, illetőleg hatodik pillér tengelyében egymással szemben egy-egy, összesen négy kitérő erkélyt rendeztek el. A boltozatok mögötti hátfalazás 1/10 hajlással esik a szomszédos pillérek középvonala felé, honnan 10 cm belső átmérőjű vascsövek vezetik ki a homlokfalak közötti kőrakáson átszivárgó csapadékvizet. A vízmentesítést 5 cm vastag portland cementréteg eszközölte.

A pillérek és ellenfalak alapozása igen kedvezően alakult, a legtöbb helyen már 2-2,5 m mélységben eléltük a gneisz sziklát, mely a legkitűnőbb alapfenéket szolgáltatta s csupán egy pillérnél kellett mintegy 5 m mélységig a szilárd gneiszszikláig a terep alá lemélyíteni. Az alapozás ezen kedvező viszonyaira való tekintettel választották a 12 m-es nyílásokat, mert 5-7 m mély alapok mellett a pillérek és nyílások számának kevesbítésével 15 m-es nyílások gazdaságosabbak lettek volna. A völgyhíd az alapfalazat és a boltozatok mögötti hátfalazat szabálytalan terméskőből, a pillérek és homlokfalak réteges terméskőből, a boltozatok vagdalt kőből és a pilléreket koszorúzó párkányzat, valamint a homlokfalakat lefedő párkányfalazat faragott kőből való. Valamennyi falazatrészt brassói portlandcement-habarcsba fektették, a keverés aránya 1:4 volt, csupán a boltozatoknál a zárkő felé haladólag alkalmaztunk jobb keverő arányt.

A szabálytalan és réteges terméskőfalazatokhoz a Ladók-völgy lejtőin nyitott kőbányákban termelt gneisz-t használtuk, mely éppen e helyen eltérőleg az e környéken található gneiszoktól némi szabályos rétegzést mutatott s így lehetségessé vált belőle a szükséges réteges terméskőmennyiséget kitermelni. A szükséges vagdalt és faragott követ azonban a közelben nem állíthatták ki s így azok nagyobb részét a zsögödi és hargitai trachytbányákból, egy csekélyebb részét a gyimestarhavasi homokkő és kovakonglomerátbányákból, tehát 25-40 km távolságról tengelyen vagy télen át szánokon szállították a helyszínére. A pillérek és homlokfalak réteges terméskő falazatát 0,25-0,40 m rétegmagasságú kövekből falazták, az egyes köveknek a rétegeknek megfelelő vízszintes féklapokkal kellett bírniok, úgy azonban, hogy az egyes kövek két-három rétegbe is átnyúlhattak. Minden 3 m magasságban a falazat felszínét vízszintesen, gondosan kiegyenlítették és egy 0,4 m vastag átmenő vagdalt kőréteget falaztak be, szilárdabb kötés, a nyomás egyenletes elosztása és az egyenletes ülepedés elősegítése céljából. A fekvőhézagok vastagsága átlag 15 mm-re rúgott. Hasonló falazatnemeknél ez a méret a hézagok vastagságára a legcélszerűbb, kisebb hézagvastagság mellett a habarcs hamar szárad és nem tapadhat teljesen a kőanyaghoz, nagyobb hézagok alkalmazása esetén pedig az ülepedés jelentékenyebbé válik és a stabilitást kártékonyán befolyásolja.

A pilléreket a boltvállnál két, egyenkint 0,4 m vastag és 0,15-0,15 m-rel kiugró vagdalt kőréteg tetőzi be, melyek a boltozat nyomását viszik át a pillérfalazatra, ezenkívül kiugrásukkal boltozás közben a boltívek felvételére szolgáltak. A boltozatok, valamint 3,75 m magasságra a boltvállak fölött, a boltfalak közötti összefalazást is vagdalt kőből készítették. A bolterősség a zárkőnél 0,85 m, a tulajdonképpeni boltvállnál 1,59 m volt, a boltozat belső sugara 6 m, a külső sugár 8,25 m volt. A látható külső felszínekben azonban architechtonikus hatás elérése céljából a boltozat 0,85 m erősnek van előtüntetve.

A boltozat vagdalt köveit kiváló gonddal dolgozták meg, a futó kövekkel nagyméretű kötő kövek váltakoztak, a kövek mintegy harmada volt kötő, melyek 0,85-1,20 m mélyen nyúltnak be a boltozatba. A boltozatban a rétegmagasság a mellső fal felszínén mérve 0,36-0,40 m volt, a fekvőhézagok vastagsága átlag 10 mm-t tett ki. Boltozás közben a habarcs keverésének arányát fokozatosan javítottuk, úgy, hogy a zárkőnél a keverés aránya 1:3 volt. Minthogy a völgyhíd tervezetében az erősebben méretezett, úgynevezett csoportpillért – mely a boltozatok falazását két vagy több csoportra osztva, a szélső pillér elnyomatásának veszedelme nélkül lehetővé tette volna – mellőzték, okvetetlen szükségessé vált valamennyi nyílás boltozását egyidőben végezni, különös gondot fordítván arra, hogy a boltozatok magassága valamennyi munkahelyen egész a zárkő elhelyezéseig egyenlő maradjon. Azt a kivált a francia mérnököktől alkalmazott módszert, mely szerint az egyes nyílások boltozatai lépcsőzetesen növekedő magasságban tartva, külön-külön zárják, a vele járó nagy időveszteség miatt nem használhattuk. A fent említett körülmény tehát a boltozás munkáját meglehetősen megnehezíttette, mindamellett a boltfalazatnak egyenlő magasságban való tartását következetesen keresztülvittük és így sikerült a pillérek legcsekélyebb egyoldalú túlterhelése nélkül mind a hét boltozatnak egy időben való zárása.

A boltozati mintaívek látható elrendezéssel, gondos lekötéssel és az egyes alkotórészek pontos összeillesztésével készültek, a felfekvés és a kiszerelés szabályozására széles gyalult kemény faékeken nyugodtak. Egy-egy nyílásban öt mintaív volt elhelyezve s a gondos lekötést, valamint a mintaívek helyes méretezését bizonyítja, hogy valamennyi nyílásban a mintaíveknek behajlása a legnagyobb teher alatt csupán 3-4 mm-t tett ki – csak egy nyílásban fokozódott ez a hajlás 8 mm-re. Hogy a mintaíveknek falazás közben történő deformációját és ennek következtében a boltozatok úgynevezett törési hézagainak szokásos megnyílását elkerüljük, melyek, ha magukban véve esetleg talán nem is veszélyesek, de a vízmentesítő cementréteg megsérülése és ez által a nedvességnek a boltozatba való behatolása következtében már magukban hordják a falazat romlásának csíráit – a boltozás előhaladásához képest a mintaíveket azok tetején fokozatosan megterheltük, ílyformán sikerült is a törési hézagok megnyílását tökéletesen megakadályoznunk.

Fontos kérdés boltozatok létesítésénél – és a vélemények erre nézve nagyon elágazók -, mikor szereljük ki a boltozati mintaíveket, illetőleg mikor eresszük meg a mintaívek alatti ékeket vagy másnemű alátámasztásokat. A legtöbb helyen – mondhatni általánosságban – a mintaíveket közvetetlen a boltozatok zárása után mindjárt megeresztik. Ezt az eljárást avval okolják meg, hogy a még meg nem keményedett habarcs könnyebben – és anélkül, hogy a boltozatban káros feszültségek léphetnének fel – alkalmazkodhatik a kiszerelés után beálló egyensúlyi helyzethez. Ezzel szemben – kivált újabban – mások azt állítják, hogy elsősorban a boltozatoknak stabilitás tekintetében annyira káros deformációját, tehát annak, ezt főképpen előidéző süllyedését kell lehetőleg korlátozni. E célból tehát a boltozati mintaíveket, melyek kellően méretezendők, mindaddig, míg a habarcs az egész boltozatban lehetőleg meg nem keményedett, nem szabad megereszteni. Keményebb habarcs ugyanis a kiszerelés után csak kevéssé fog a boltozat nyomásával engedni, míg a lágyabb habarcsnál ez nagy mértékben beáll, sőt a lágy habarcs ki is folyhat a fekvőhézagokból, azok összeszorítása közben, mi a boltozat belső felszínének kisebbedése mellett annak nagymértékű deformációját, sőt összeomlását is okozhatja, amire már volt példa a gyakorlatban is. Az újabb időben, számos kisebb-nagyobb nyílású hídnál tett megfigyelések és tapasztalatok alapján, az utóbb említett nézet helyessége bizonyult be. Amennyiben itt saját tapasztalataimra is hivatkoznom lehet, megemlítem, hogy számos boltozott hídnál, valamint több mint kétszáz alagúti gyűrűnél tett megfigyelésem szerint ennek az eljárásnak soha semmi hátrányát nem tapasztaltam, ellenkezőleg a boltívek kiszerelése a habarcs teljes megkeményedése után minden egyes esetben jónak bizonyult. Ma már különben úgyszólván általában ezt az eljárást követik, sőt az osztrák és németországi feltétfüzetek azt szorosan elő is írják. Az Arlbergvasút, még inkább a woronienka-staniszlaui vonal nagy boltozott hídjaival is így jártak el, a 65 m nyílású jaremcei Prut-híd boltozata a 8 hét után történt kiszerelésnél alig pár millimétert süllyedt, az osztrák mérnökegylet boltozati bizottságának kísérleteikor szerepelt 23 m nyílású terméskőboltozat süllyedése a hat hét utáni kiszerelésekor csak 0,5 m-t tett ki. Ellenben például a Werden melletti Aller-híd 14 m nyílású boltozatainak közvetetlen a zárkő elhelyezése után történt kiszerelésénél a süllyedés 24-90 mm-ig váltakozott.

Magától értetődik, hogy a Ladók-völgyhíd mind a hét nyílásánál is az előbbi eljárást követtük, a kiszerelés után a boltozatokon mérhető süllyedést nem észleltünk és semmi néven nevezendő repedés vagy az alakváltoztatásnak más jelei sem mutatkoztak. A boltozatok fölötti hátfalazást a törési hézagokon felül még a kiszerelés előtt létesítettük, ezt a gyakorlatban sokszor elmulasztják, pedig kivált teljes félköralakú boltozatoknál erre feltétlenül szükség van, mert anélkül a nyomásgörbe kilép a boltozat középrészéből és ennek következtében deformációk és repedések állnak elő a boltozatban.

(…)

Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlönye

Arcanum Digitális Tudománytár

Sándor János székely kormánybiztos nyaralója, Szováta

Sándor János székely kormánybiztos nyaralója, Szováta, Maros-Torda vármegye, 1905k.

 

Sándor János mint ősi székely főnemes család sarja 1860. november 14-én született Marosvásárhelyen, ahol atyja, csíkszentmihályi Sándor János királyi ítélőtáblai bíró volt. Gimnáziumi tanulmányait Marosvásárhelyen végezte, azután katonai pályára készült a bécsi katonai műszaki akadémián. majd jogot végzett a budapesti egyetemen. 1882-ben Maros-Torda megyében szolgabíró lett, később pedig főispáni titkár. Huszonnyolc éves korában alispánná választották meg. két esztendő múlva pedig kinevezték Kis-Küküllő megye főispánjának, később pedig Maros-Torda megye és Marosvásárhely élére állították mint főispánt. Széll Kálmán kinevezte a belügyminisztérium kodifikáló osztályának tagjává. Gróf Tisza István első miniszterelnöksége alatt a belügyminisztérium politikai államtitkárává neveztette ki. Már 1901-ben bejutott a képviselőházba mint a nagyszöllősi kerület képviselője. 1906-ban a szabadelvű párt bukása után visszavonult és Erdélyben mezőkapusi birtokán gazdálkodott. Az 1910-i választások után mint a dicsőszentmártoni kerület képviselője újra bejutott a házba, Tisza István második kormányelnöksége alatt pedig 1913-ban belügyminiszterré nevezték ki. Sándor János Tisza István legbizalmasabb környezetéhez tartozott, akihez különben sógorsági viszony fűzte. Tisza meggyilkolása után Erdélybe költözött, ahol mezőkapusi birtokán gazdálkodott.

Darányi miniszter a Székelyföldön.
Székelyudvarhelyről táviratozzák: Darányi földmívelésügyi miniszter ma reggel hét órakor Marosvásárhelyről kocsin Nyárádszeredára ment, ahová éppen hetivásár idején érkezett. Az egybegyűltek Kovács Elek jómódú kisgazda vezetésével népes küldöttséget menesztettek a miniszterhez. Darányi a küldöttséghez intézett válaszában kifejtette, hogy azért jött személyesen a Székelyföldre, hogy mindent színről-színre lásson, minden kérelmet és panaszt meghallgasson s reméli, hogy Sándor János miniszteri megbízottal karöltve sikerül a székely nép érdekeit előmozdítani, hangoztatta azonban, hogy a székely kisgazdáknak is lépést kell tartaniok a mezőgazdasági haladással. A miniszternek ezután Adorjáni Károly és Miklós székely gazdák ügyes beszéd kíséretében több kérelmet terjesztettek elő. Darányi miniszter innen Szovátára ment, ahol Illyés Lajos földbirtokos mutatta be a meleg sós vizéről nevezetes Medve-tavat s a szépen fejlődő szovátai fürdőt. Szovátáról a miniszter mihamar Udvarhely megye területére ért. A megye határán Hollaky Artúr főispán, Damokos Andor dr. alispán, Orosz Lajos kamarás, Ugron Zoltán, Sperker Ferenc és Daniel Lajos birtokosok fogadták. A miniszter Parajdon rövid időre megállapodott s több küldöttséget fogadott. Útközben is sokan kérnek kihallgatást a minisztertől, aki maga is sok székely embert, asszonyt, fuvarost az úton megállít s kikérdezi őket sorsuk felől. A miniszter este hat órakor Székelyudvarhelyre érkezett s Hollaky főispánnál szállt meg.
Budapesti Hírlap, 1902. okt. 30.
Arcanum Digitális Tudománytár

__

A székely kormánybiztos működése.
Sándor János főispán, az újonnan kinevezett székely kormánybiztos üdvös működésének máris van eredménye. Az új kormánybiztos fölterjesztésére Darányi földművelési miniszter tízezer korona értékű nemes baromfit osztat szét Kis-Küküllő vármegyében a kis-küküllői gazdasági egyesület útján, hogy a baromfitenyésztés lendületet nyerjen s ezáltal a székely nép kereseti forráshoz jusson. A gazdasági egyesület Dicsőszentmártonban baromfitelepet is létesít.
1902

Manapság:

Tusnádfürdő, Csík vármegye

Tusnádfürdő, Csík vármegye, 1900-as évek eleje.

 

A hazai fürdők.

 

Nagy hiba, hogy a magyar ember keveset törődik legdrágább kincsével, egészségével. Szeret jól élni, de egészségével csak akkor törődik, a mikor gyomrát, szervezetét alaposan megrongálta, amikor már rendszerint késő. Ezért keresik föl annyian évről-évre Karlsbad-ot és a többi külföldi fürdőket, ahová az úgyis szegény országból milliókat visznek ki.

És a magyar embernek ez a könnyelműsége valóságos nemzeti veszedelem, mert fokozza a halandóságot és a nemzeti elszegényedést. Nálunk nemcsak a gyermekhalandóság öltött ijesztő arányokat, hanem nagyon gyakori a közömbösségből, lustaságból származó, idő előtt való felnőtthalálozás is. Pedig a magyarság, mint kis nemzet, csak akkor állhatja meg helyét a művelt nagy nemzetek sorában, hogy ha egészségügyét minden téren elsőrangú országos érdeknek tekinti, gazdasági válságát pedig akkor oszlatja el, hogy ha fürdőink, ásványvizeink páratlanul álló kincséből is hatalmas közgazdasági tőkét kovácsol.

S mégis mit látunk? Azt, hogy nemzetünk világhírű szaporodóképessége a nagyfokú gyermekhalandóság és a kivándorlás miatt megcsökkent, hogy a családfönntartó apák, anyák egy része időnap előtt elpusztul, mert nem ápolja egészségét, nem előzi meg orvosi kezeléssel a nagyobb bajokat, nem használja ki a csodahatású fürdő- és ásványvíz nyújtotta istenáldásokat, amelyekkel hazánk az egész világot fölülmúlja.

Rettentő, amit e téren tapasztalunk. Életünk felét négy fal között iskolában, hivatalban, szobában robotoljuk le, szórakozni füstös, bűzös vendéglőben, hamis bor, rossz szódavíz mellett szoktunk, sétálni poros, zsúfolt sétatereken, ahelyett, hogy minden szabadidőnket a szabadban töltenők. De tovább megyek. Százezrekre rúg azoknak a jómódú családoknak a száma, amelyek még mindig akként gondolkodnak, hogy a fürdő, a jó levegő, az ásványvíz luxus, holott mindez olyan szükséges, mint a tiszta ruhaváltás s olyan országos érdek, mint a jó gazdasági befektetés, kivált a szellemi munkásnak, a tisztviselőnek, kereskedőnek, iparosnak stb. Aki elernyedt idegeit fölfrissíti, aki balzsamos hegyi levegővel szervezetét megerősíti, aki lappangó bajait megorvosolja s így a nagyobb betegségeknek elejét veszi, aki üde, jó ásványvízzel vérét megtisztítja – az életét hosszabbítja meg s így tovább lesz kenyérkeresővé.

Az okos fürdőzés tehát nem luxus, hanem busásan kamatozó egészségi és gazdasági tőkebefektetés, amelyhez harmadik haszonnak a hegyvidéki népmentés hazafias cselekedete járul. Azokat a jómódú polgárokat tehát, akik sajnálják a pénzt a jó hazai ásványvízért, akik tanyákon, homokpusztákon égnek, föl kell világosítani tévedésükről. Igazán egy magyar ember asztaláról sem volna szabad hiányoznia a Hankó Vilmos dr. „Fürdőink, ásványvizeink” és a „Székelyföld fürdői és ásványvizei” című könyveknek. Amannak ára 1 korona, az utóbbit pedig a Földművelésügyi Minisztérium ingyen adja. Hogy a magyar fürdőügy nemcsak egészségügyi, hanem közgazdasági szempontból is egyik igen fontos tényezője a magyar nemzeti érdekeknek, mindnyájan tudjuk. A magyar fürdőket azonban két előítéletből még mindig nem látogatják kellőképpen.

E két előítélet: a drágaság és kényelmetlenség. Igaz, régen sok volt a jogos kifogás a magára hagyott s kevéssé gondozott magyar fürdők ellen, de ma már e vádak legtöbbnyire alaptalanok. Itt az idő, hogy a magyar közönség, levetkőzve idegenimádó, hazafiatlan előítéletét, hathatós támogatásban részesítse a magyar fürdőket, hogy az úgyis szegény ország ne legyen kénytelen keservesen megtakarított millióit külföldre vinni. De hogy ezt megtehessük, kölcsönösen, szeretettel kell egymást támogatnunk: a közönségnek és fürdőnek egyaránt.

Tárjuk föl a bajokat jóakarattal, hogy a fürdők intézőinek kedvük, módjuk legyen a javításra, viszont mi se nézzük le nagyzásból a hazait, hanem igyekezzünk saját magunk is előbbre vinni a magyar fürdőügyet. Sokan ugyanis a külföldi fürdőkön is érzik az otthon kényelmének a hiányát s ugyanazokat a bajokat tapasztalják, amikben a hazainak szenvednek, de hazajövő, csupa hiúságból s nagyzásból e hibákat elhallgatják. Ezek sokkal helyesebben cselekednének, ha módot nyújtanának a jelesebb hazai fürdőknek befektető tőkeszerzésre. Így például dicsérettel kell megemlékeznünk Sándor János, volt székely kormánybiztosról, aki több jeles hazafival azon fáradozik, hogy a tőkével nem rendelkező, de egyébként kitűnő fürdőknek állami, társadalmi utón tőkesegítséget szerezzen, hogy a szükséges beruházást, fölszerelést és modern kényelmet megadhassák a közönségnek. Nagyon helyes és hazafias cselekedet az is, amikor módosabb uraink magyar fürdőtelepeinken építenek villát, nyaralóhelyét, hogy a közönséget állandóan odavonzzák. Évenkint kerek negyvennyolcmillió koronát költünk el külföldi fürdőhelyeken s tömérdek kitűnő vizünket nem pártolva, egymillió korona értékű ásványvizet fogyasztunk.

Az embernek megáll az esze, hogyan követhet el egy józan, okos nemzet ekkora öngyilkossággal határos közömbösséget. „Ha más országban volnának e gyönyörű fürdők és csodaforrások – mondja Jókai -, búcsujáró-kápolna volna mindenik mellé építve egyfelől, s részvénytársaság vendégfogadója másfelől.” De nekünk előbb a külföldre: Velencébe, Ostende-be, Karlsbadba kell mennünk. Itt az idő, hogy megváltozzunk! Magyar fürdő, magyar közönség, szeressék meg egymást.

Ne pártoljuk az idegen fürdőket, de a hazaiak is tegyenek meg minden lehetőt. A magyar fürdő legyen mindig olcsó és kényelmes, a közönség pedig a kezdet kezdetén, az átmeneti időkben elnéző.

Budapesti Hírlap, 1905. július 18.

Arcanum Digitális Tudománytár