Fáy András háza Pesten

Fáy András háza Pesten, Kalap utca 207 (ma Irányi utca). Vasárnapi Újság, 1873. A házat 1871. augusztusában lebontották, de előtte Simonyi Antal fényképész megörökítette és a Városháza nagytermében kifüggesztették.

 

FÁY ANDRÁS (1786-1864)

 

Született Kohányon, Zemplénben, 1786. máj 30-án. Tanulását Sárospatakon kezdte, Pozsonyban folytatta, meg ismét Sárospatakon végezte. A kitűnő ifjat Pest megye szolgabírójának választotta, mely hivatalát hat évig viselte. Az 1832-36-i országgyűlésen mint Pest megye követe volt jelen. 1834-ben Döbrenteivel a Pest megyei magyar színésztársulat igazgatója, 1837-ben a Kisfaludy-társaság elnöke lett. Tagja volt azon küldöttségnek, mely 1828-ban a M. T. Akadémia alapszabályait kidolgozta. Az Akadémia 1831-ben rendes, 1845-ben tiszteleti tagjává választotta. A Pesti Takarékpénztár (1839-ben) s a többi is az országban főleg neki köszönheti keletkezését.

Az írói pályán már 1807-ben lépett föl „Bokrétá”-jával, melyet 1818-ban a „Friss bokréta” követett. Jó hírét 1820-ban mejelent „Meséi és aforizmái” alapították meg, színművei s „A Bélteki-ház” című jeles tanregénye gyarapították. Összes szépirodalmi munkái 1843-44-ben jelentek meg, melyeket követtek a szépirodalmi téren „Búzavirágok és kalászok” 1853-ban, „Jávor orvos és szolgája, Bakator Ambrus,” szeszélyes regény 1855-ben, „A szutyogfalviak,” magyar fajképek 1856-ban. „Régi pénzek” című vígjátékát 1858-ban újólag átdolgozta.

De nemcsak a szépirodalomban jeleskedett. Alig merült föl fontosabb, korszerű kérdés, melyet a hírlapokban vagy önálló röpiratokban, könyvekben is meg ne vitatott volna. Így nevezetesen a nevelési kérdéseket több munkában tárgyalta, s nemcsak elméletileg, de gyakorlatilag is. „A Halmay-család”, melyet 1858-ban adott ki, valóságos házi nevelő.

Fáy mint polgár és mint író az élet, a közélet javítására, szépítésére fordította erejét, kitűzve és elősegélve a teendőket pénz-, mű- és tanintézetek állítása és berendezése körül, a nyilvános élet és nevelés mezején állandólag a haza és az emberiség érdekeit mozdította elő.

Mint író mindenben túl van a középszerűség vonalán, s amily korán megérett, szintoly sokáig meg is tartotta fiatalságát, úgy, hogy róla méltán mondhatni, hogy fiatal korban már érett, a legérettebb korban pedig még fiatal volt. Voltaképpi szakja a mese. Ő magyar meseíró, eleme a tanköltészet, melynek kevés oly szeretetre méltó képviselője van, mint ő. Igénytelenség, kedélyesség, derült hangulat, józan átlátás és gyakorlati tapintat jellemzik iratait. Rajzai a valódi élet rajzai, élethívek, mint a németalföldi festésziskola festményei. Inkább természetesség, mintsem műszerkezet által tűnnek ki.

Az újabb magyar irodalom ismertetése, 1864.

 

 

A Google utcaképen ma:

Ferenc József megkoronázása, 1867.

A király esküje a Plébánia téren, a Szentháromság-szobor előtt (Vasárnapi Újság)

 

A kettős koronázás 1867-ben.

 

Buda, június 8.

Buda és Pest már sokszáz év óta nem látta azt a fényt, melyet ma kora reggeltől délig. A két főváros összes népe s a megszámlálhatlan sokaságú idegen összecsoportosulása magában is meggyőzött róla, hogy a koronázásnak külső szertartásai sem üres formaságok. Alkotmányos ünnep ez, mely a népnek az országos ügyek iránti érdeklődését emeli, ünnep, melynek külső szertartásai valamint belső jelentőségűek, úgy mélyen is hatnak a lélekre. Minden, amit a királyi hatalom, egyház és nemzet legünnepélyesebbnek tud, egyesítve van ezen szertartásban. A király, az egyház és nép egy testté, egy lélekké forr ezen tényben. És a nép tán a rákosi gyűlések óta, midőn az országgyűlésen nem képviselői által, hanem telhetőleg személyesen jelent meg, ily nagy számban nem vett részt ezen legősiebb s csaknem egyetlen nemzeti ünnepben. Természetes ez már csak a közlekedésnek újkori könnyebbségeinél fogva is, valamint természetes az is, hogy ma már a külföld figyelme is jobban felénk fordul általa. Minél inkább kiment szokásból Európa többi államaiban az ilyen ünnepély, annál inkább érdeklő lesz az, nemcsak külső fényénél, hanem belső tartalmánál fogva is. Jelenleg nem csak a civilizált világ képviselői jöttek el tanúkként ezen államtényre, hanem egész raja van jelen a hírlapi tudósítóknak, kik szintúgy fognak referálni az illető nemzeteknek, mint az előbbiek saját kormányuknak. Már kora hajnalban talpon volt mindenki, sőt – amit alig hinnénk, ha nem láttak volna -, sokan talpon voltak már tegnap este. A pesti dunaparti állványokon némely vidéki már akkor elfoglalta helyét, egészen nekikészülve, hogy ott fog éjjeli szállást tartani, ami sok vidékinek a több mint júniusi hőségben tán nagyobb kényelem volt, mint Pestnek füllött légű bármelyik háza. Az összesereglett nép nagy számáról fogalmat adhat az is, hogy még a Gellért-hegy oldala is lepve volt kíváncsi nézőkkel, kiknek pedig a távolság miatt nem közönséges látcső kellett, hogy valamit lássanak.

Reggel 5 óra előtt elkezdődött a nagy népvándorlás. A Lánchídon felüli és aluli, ti. a Bomba téri és Rudas-fürdői két rögtönzött hajóhídon gyalogszerrel és kocsikon özönlöttek a budaiak Pestre és a pestiek Budára. A képviselők az Országházában még reggel 5 tájban kezdének gyülekezni s különböző kocsikon – amilyenek kaphatók voltak – hat órakor kezdének átmenni Budára a felső hajóhídon és Bécsi kapun át, úgy, hogy hét óra előtt csaknem teljes számban foglalák el a budai vár főegyházában, az ősi Boldogasszony templomában a számukra a bejárattal jobbra és balra elkészített állványokat, melyek oly terjedelmesek voltak, hogy egészen be sem tölthették. A főtemplom sok ízléssel és szépen volt földíszítve szőnyegekkel és lobogókkal. Nagy figyelmet ébresztett egy szép hölgykoszorú a bejárattól balra, több padsort foglalva el, mely egy oszlopnál megkanyarodván, élő hegyként tekintett a főoltár felé is. Nemzeti öltözet által díszesen, selyem, finom csipke, gyöngyök, drágakövek által gazdagon emelék az ünnepélyt. Figyelmet ébresztett jobbra a külföldi követek s balra a bécsi felső és alsóház tagjainak sora is. Hét óra közeledvén, midőn őfelségeik elindulandók valának a királyi lakból, az ország főpapjai segédletükkel ünnepélyes menetben vonulának végig a templomon, hátul az ország prímása, hogy a bejáratnál fogadják őfelségeiket. Kevés vártatva – körülbelül 1/4-del 7 óra után – a kívülről összesereglett nép éljenkiáltásai és dobszó jelenték őfelségeik megérkeztét, kiket prímás őhercegsége fogadván a sekrestyébe vezeté, hol a koronaőrök, zászlósok, s az országgyűlés meghívottjai vártak a koronával és jelvényekkel együtt. Következő negyedórában díszes arciérek sorfala közt megindult a templomi menet.

Elöl az őfelségeik saját személyeik körüli udvarnokok, apródok, tisztek, kamarások stb. teljes gálában, azután a mágnások, utánok a magyar minisztérium gróf Andrássy miniszterelnököt kivéve, kinek, mint tudva van, külön tiszte volt az ünnepélyben. Azután jöttek a különböző rendek keresztesei, lovagjai. Utánok az országos zászlókkal párjával jöttek a következendők:

Gr. Andrássy Manó, gr. Keglevich István,

  1. Bánffy Albert, b. Orczy György,
  2. Batthyány László, gr. Pejacsevich Péter,
  3. Erdődy Sándor, ifj. b. Rudits József,
  4. Eszterházy Antal, gr. Sztáray Antal,
  5. Károlyi István.

A zászlópárok pedig így következtek:

1 Bulgária és Kumánia, 2 Szerbia, Lodoméria, 3 Galícia, Bosznia, 4 Dalmácia, Erdély, 5 Tót és Horvátország zászlói, míg leghátul egyedül hozatott Magyarország zászlója, rajta a magyar címer.

Ezek után különös fövegével s fehér botjával Magyarország heroldja, s nyomában a két koronaőr. Most következtek a koronázási jelvények vivői: a kereszttel a főkamarás, Szt. István kardjával a főpohárnok, a „pax”-szal a tárnok, az aranyalmával a horvát bán, a királyi pálcával az országbíró. A menetet bezárta gr. Andrássy miniszterelnök a koronával. Végre megelőztetve a magyar főudvarmester által, jöttek a fenséges főhercegek. Ezután jött maga, őfelsége a király, kit kissé megelőzve jött jobbról egy főpap, az apostoli kereszttel, balról a főlovászmester kivont karddal. Őfelsége mellett kétfelől a koronázásnál működő két főpap és a testőrségi kapitányok. Őfelsége után pedig nyomban főhadsegéde jött. Ezen csoportozat után következett a felséges királyné. Fejét egy úgynevezett házikorona díszíté, mely alul szűkebb volt s feljebb kiöblösödve. Setét szín alapon fehéren csillogó briliánsok sora foglalta körül és alulról fölfelé. Őfelségét főudvarmestere vezette, két oldalról két főpap kísérte s gazdag ruhája uszályát a főudvarmesterné vitte. Ezután az országbíró neje őexcellenciája jött és két palotahölgy. 12 díszes öltözetű magyar testőr kísérte őfelségeiket a templom másik végébe.

Nem lévén célunk ezúttal – se idő, se tér nem engedvén meg – részletesen leírni a szertartást, mely egyébiránt a szokott formák közt ment végbe, csak röviden említjük meg, hogy őfelségének a királynak az esztergomi érsek és gr. Andrássy miniszterelnök fejére tévén a koronát, utóbbi az egész nagy templomban tisztán érthető hangon kiáltá: „Éljen a király!”, mit az egész közönség belül és kívül százszorosan visszhangoztatott. Agyúdörgés s Buda és Pest összes harangjainak zúgása jelenté, hogy a király megkoronáztatott. A szertartás leginkább abban különbözött a korábbi legtöbbektől, hogy azzal összeköttetett a királyné megkoronázása is. Mint tudva van, a veszprémi püspök szokta a királynékat az előbb leírt házikoronával megkoronázni. Azután pedig a Sz. István koronájával ily módon avattatik fel:

A királynénak nem fejére tették a koronát, hanem csak jobb vállához érinték, s nem is együtt a prímás és nádor, hanem csak az előbbi. Azonban itt is jutott szerepe a nádornak. Attól vette át az érsek Szt. István koronáját a fentebbi szertartás végrehajtására, s végeztével annak nyújtja át ismét. Így történt jelenleg is, csakhogy, miután gr. Andrássy átvette Szt. István koronáját, azt a trónhoz vitte, melyen király őfelsége ült, s azt a főudvarmester segítségével visszatette annak fejére.

A templomi szertartás, mely alatt Liszt miséjét adták elő az udvari zenészek, körülbelül két órát tartott úgy, hogy mikorra őfelségeik kiléptek a vártemplom ajtaján, mintegy fél 10-re volt. A menet itt kétfelé vált. Király őfelsége a várbeli helyőrségi templomba volt átmenendő, királyné őfelsége pedig várpalotai lakába. Az előbbi menetben az udvari személyzet, a fő- és zászlós urak, a zászlóvivők stb. gyalog vettek részt. A miniszter urak párjával mentek, de hiányzott közülük a hátrább, a nádort megillető helyen jött miniszterelnök és a pénzügyminiszter. Az utca közbül két lépésnyi szélességre deszkával volt borítva s ezen hosszában háromszínű posztó: jobbról vörös, közbül fehér, balra zöld. Őfelsége a koronajelvényekbe öltözve, a csillogó koronával fején szintén gyalog ment a fennírt úton, s a sűrű sorfalat képező nép hangos éljenei között. Az idő kedvezőre fordult volt. A nap hevét, melyet a tegnapi mérséklethez képest nyomasztónak jósolt mindenki még kora reggel is, tetemesen enyhíték egy kis borulat és frissebb széllengés. A menetet már kora reggel óta sorakozva várta a nagyszámú nép, mindamellett oly csend és rend uralkodott, hogy csaknem fölöslegesnek látszottak a rend fönntartására tett, különben dicséretes és jól vezetett intézkedések a helyettes főlovászmester személyes felügyelete alatt, ki ebben fáradhatlan éberségű volt. Nem maradt el a szokásos pénzszórás sem a nép közé. A már általunk leírt emlékpénzt a lóháton ülő Lónyay pénzügyminiszter úr tele marokkal szórta jobbra és balra. Még ennek fölszedése fölött mérsékelten folyt a dulakodás, de amint a miniszter is elhaladt, az azelőtt csendes és rendtartó nép pajzánabbá lett. Az utcai szőnyeget képezett háromszínű posztón akart megosztozkodni, ami nem vala könnyű, mert az elég erős volt. Azonban ezen inkább pajzán játék nem fajult komoly dulakodásokká, hogy a rend fenntartására közbe kelljen vala lépni.

Azalatt a menet az úgynevezett helyőrségi templomba ért. Itt rövidebb volt a szertartás. Őfelsége Szent István kardjával való érintés által – a szokott módon – végzé a lovaggá ütést (azon egyéneknek, kik itt arany sarkantyús vitézekké felavattattak, jegyzékét lásd hivatalos rovatunkban). Míg ezek itt történtek, királyné őfelsége palotahölgyeivel hét díszes udvari kocsit foglalt el. Királyné őfelsége díszkocsija, melynek egész magas mennyezete, az azt betetőző korona és oszlopai, melyek közeit minden oldalra kristálytiszta, egydarab üveg fedé, mintha művészileg öntött masszív arany lett volna. Hasonló volt, csakhogy kisebb, a következendő kocsi is. Őfelségéé nyolclovas, a többi hat hatlovas kocsi volt, melyek, s különösen a két első mint soha nem látott fényű, a nép bámulatának tárgya volt. Őfelsége itt érintett díszkocsijának alsó oldalzatát Rubens festményei ékítik. Királyáé őfelsége – mint a programban volt, s régebben írtuk – csak később, a kardvágás szemléletére volt átjövendő Pestre fenséges gyermekeivel és palotahölgyeivel a „Rudolf koronaherceg” nevű gőzösön. A menet a helyőrségi templomból most lovasmenetté vált, mely a budai Úri utcán, Dísz téren, Vízi kapun, Albert úton és Lánchídon át vonult Pestre.

Vannak oly látványok, melyeket sem festmény, sem leírás keretébe foglalni nem lehet. A koronázási menet külpompára nézve legmegdöbbentőbb mozzanatát képezé a nagy ünnepnek. Külterjűleg tekintve a menet nagysága, az öltözékek és a szerszámok fénye oly kápráztató és bódító volt, belterjileg az ország és az udvar annyi főszemélye vett abban részt, hogy a részletes leírás helyett e reánk gyakorlott hatás constatirozásával s a menetben részt vettek lajstromával kell beérnünk. A menet következő rendben indult: 1. egy huszárszázad, 2. két udvari fullajtár lóháton, 3. a bandériumok, 4. két udvari fourier lóháton, 5. a cs. k. udvari nemesifjak, nevelőjükkel lóháton, 6. egy kamrai fourier lóháton, 7. az asztalnokok, főrendek, aranykulcsosok lóháton, 8. a mágnások, titkos tanácsosok és miniszterek lóháton, 9. a cs. k. rendek lovagjai lóháton, 10. a cs. k. rendek középkeresztesei lóháton, 11. a cs. k. rendek nagykeresztesei lóháton, 12. az aranygyapjas vitézek lóháton, 13. a zászlósok lóháton, 14. a magyar királyi hírnök lóháton, egyenesen föltartott pálcával, 15. a magyar királyi főajtónállómester helyettese lóháton, 16. a két koronaőr lóháton, 17. a jelvények vivői lóháton, mégpedig az országbíró a királyi pálcával, a horvát bán az aranyalmával, a tárnok a pax-szal, a főasztalnok a kereszttel, 18. gr. Andrássy Gyula magyar kir. miniszterelnök lóháton, 19. a főherceg urak ő cs. kir. fenségeik lóháton, 20. az ezüstkeresztet vivő püspök lóháton, 21. A magyar kir. főlovászmester helyettese hajadonfővel, lóháton, 22. őfelsége lóháton, koronával fején. Mindkét oldalról hat-hat magyar testőr által kísérve. A magyar kir. főudvarmester helyettese, a magyar kir. főkamarás, az őrkapitányok és a cs. kir. első főhadsegéd, 23. az érsekek, püspökök és apátok párosan, lóháton, 24. a magyar királyi testőrség csapatja lóháton, 25. a cs. kir. testrendőrség lóháton, 26. egy huszárszázad.

 

Pest, jún. 8.

Mintegy háromnegyed 11-re érkeztek át Budáról hajón a képviselők, főrendek és miniszterek közül azok, akik lovon nem ültek s a piaristák épületének a plébániatemplom terére eső részén felállított hosszú állványon foglaltak helyet, mely előtt a középkori styl-ben épült emelvény állott a szentháromság szobra mellett, hol a király az esküt az ország alkotmányára leteendő vala. A tér a körülte emelt állványokkal tojásdad végződő hosszú négyszögöt képezett. A rakpart felől a széles állvány, nemzetiszín filagoriájával, hová a fényképészek húzódtak. A plébánialak előtti állvány, mely a templom ajtajánál félkörben végződött, a plébánialak ablakai s a szomszéd házak kibontott fedelén emelt díszes két állvány kék és piros fallal s fehér vászon ernyővel a legünnepibb közönséggel, mintegy virágokkal voltak megrakva. Az idő, mely eddig északkeleti szelével s a nap hevét fölfogó könnyű borulattal igen kellemes volt, kissé fűlni kezdett és a nap néhány percig erősen sütött. A lég azonban folyvást 20-22 fok közt váltakozott, míg tegnap 30 fok meleg volt.

A Szentháromság szobrától jobbra álló királyi emelvény négyszöget képez két feljárattal a Fel- és Alduna felé eső irányban, homlokkal a templom és háttal a Duna, vagy a most említettük rakparti állvány felé. Mintegy másfél öl magas, fehér és vörös földje futtatott arany csillagokkal behintve s négy karja dúsan aranyozva. A két feljárat bíborszövettel bevonva arany szegélyre s ugyancsak lelógó bíborfüggönyök széles aranyrojttal s húsz nagy aranybojttal, melyek mindegyikének értéke 10-20 frt-ra tehető. Ugyancsak a 22 lépcsőjű feljáraton nyolc-nyolc gömbölyded bíbor párnázat van arannyal szegve. Az emelvény homlokán az ország címerei Erdély, Dalmácia, Horvát- és Tótországok, középen Magyarország címerével s F. J. (Ferenc József) koronás betűkkel. Az emelvény rakparti oldalán ugyancsak az ország címerei. A négy dúsan aranyozott kar, vagy inkább a verőce, melyben az emelvény fából készült négy fala végződik, tíz csonkakúpot tüntet ki, négyet a templom felé, kettőt-kettőt a fel- és aldunai irányban és kettőt a hátrészen. E csonka tőkéken tíz gazdagon aranyozott korona áll, Bolgár, Kun, Szerb, Lodomér, Halics, Bosnyák, Tót, Horvát, Dalmát, Erdély külön országok jelzésére, melyekből a magyar korona birodalma áll. Az emelvény Duna felől eső részén két magas fehér árboc arany kettőskeresztben végződve, mintegy félöles átmérőjű, két nagy aranyozott éremmel, melyek egyikén Szent István első magyar király, másikán a boldogságos szűz, Magyarország védasszonyának képe áll.

Fent az emelvény közepén lépcsőzetes, aranyterítővel bevont széles zsámoly van, melyen majd az esküt letevő király áll, s alant bíborral bevont 3 lépcsőjű kis állvány, mely arra való, hogy a király könnyebben szállhasson le nyergéből, vagy tegye lábát a kengyelbe. Az egész királyi emelvény Szkalniczky és Koch építészek műve s mondhatni, takarékosan s meggazdálkodva készült, miután aligha került 5-6 ezer forintnál többe. A fent jelölt időtájban megzúdultak a harangok s miután a koronázási menet a görög nem egyesült templom ajtajából, az ott díszornátusban várakozó püspök áldását fogadta volna, a távolról visszhangzó éljenek jelenték őfelsége közeledését.

A koronázási menetet egy osztály Miklós-huszár nyitotta meg, szívhez szóló napbarnította arccal, de a közönség kíváncsiságát magasabbra fokozták a következő dandárok (bandérium), melyeket két udvari furir elöl lovaglása mellett a jász-kun kapitány, gróf Ráday Gedeon vezetett, vállán az emlékezetes Lehel-kürttel. Utána jöttek a megyék és városok bandériumai oly sorral és színekben, amint a megyék és városok szerint következtek. Itt csak azt kívánjuk megjegyezni, mi a közönség megkülönböztetett tetszésével találkozott. Így a királyné színeit viselő pesti bandérium, a kacagányos ungiak, zöld mentés baranyaiak, a lilaszín Fehér megyeiek stb. Czindery Wenkheim Béla a tarka, mondhatnók rózsaszín tarka lovon, az ifjú gróf Csekonics táncoló szürkéje, általában az ország zászlósai festői, gazdag öltözetű csatlósaikkal. Érdeket keltett a lovon ülő papság, Beust miniszter szürke lován a kék aranyhímzett frakkjában. Megéljenezték s főlovászmesteri helyettest és a miniszterelnököt, gróf Andrássy Gyulát.

Őfelsége Szent István koronájával fején és palástjával vállain ifjú könnyűséggel szállt le paripájáról, anélkül, hogy a fentebb leírtuk bíbor állványocskát igénybe vette volna. Nagyon meghatottnak látszott, a kereszt és ország kardjának elölvitele mellett gyorsan ment föl a 22 lépcsőn s haladék nélkül az imént leírtuk arany szőnyeggel borított zsámolyra állott. Két másodpercet kellett várnia, míg a baljában tartandó feszületet az emelvényre föladták. Őfelsége arccal kelet felé volt fordulva, előtte állott az ország keresztjével Lipovniczky, jobbján gr. Zichy Edmund az ország kardjával, emellett a kalocsai érsek s a király balján a prímás, ki a már ismeretes eskü szavait őfelsége előtt fennhangon olvasta, oldalt a miniszterek levett föveggel. A király messze hallatszó érces hangon és tiszta magyar kiejtéssel mondotta utána az eskü szavait, s midőn az ország területi épségének fenntartásáról és arról szólt, hogy azt sértetlenül megvédi, harsány éljen rázta meg a levegőt, mely állványról állványra fel a Dunasoron terjedt, s úgy hangzott, mintha hegyekről hegyekre verődött volna vissza. A közönség teljesen feledte az ünnepély látványos részét s minden szív egy magasztos gondolattal volt eltelve az órában, melyben a magyar király a magyar fővárosban először teszi le magyar nyelven nem az inclyta natio, de a nemzetté lett összes magyar nép nevében esküjét. Őfelsége az eskü után délceg lovára termett s a menet azon legfényesebb része, mely a királyi emelvény körül megállott volt, mozsarak durrogása közben indulni kezdett.

A koronázás nyilvános mozzanatainak legnagyobbszerűje, a nagy cselekmény gyúpontja, mely az egésznek fényét egy szemkápráztató képben egyesítette, azon helyen ment végbe, mely csak mától fogva bírja igazán nevét: a Ferenc József téren. Ide is tolult a nézők leghatalmasabb árja, melyet azonban a rendezőknek úgy sikerült a piackerületen elosztani és a fölállított számos katonaság által rendben tartani, hogy a tér főrésze egészen szabadon maradt s az utcán és állványokon lévő sűrű tömeg eleven keretét képezte a leendő képnek. A Királydomb kőkorlátai bíbor bársonnyal voltak befödve s ez a fehér korláttal s a domb tövében zöldellő gyeppel együtt a legszebb nemzeti háromszínt alakítá.

 

A kardvágás

 

Fél tizenegy órakor érkezett át a menet a piacra s onnan a Dunasor felé fordult. Magát a menetet más helyen írtuk le, amennyiben azon hatás gyenge kifejezését, melyet a bódító látvány a nézőre tett, leírásnak lehet nevezni. Itt csak azt említjük fel, hogy a nézők közé ugyanaz időben a koronázási ünnepély egyik szeretett főszereplője is vegyült: a Lloyd-épület ragyogón díszített ablakában egyszerű fenségben jelent meg felséges asszonyunk, az ország koronás anyja s mellette az örvendő nép reménye, a szent korona egykori örököse. Egynegyed 12 órakor, midőn a menetet bezáró huszárszázad a Dunasor megett eltűnt, a Dorottya utcából már elétűnt a nagy menet első fele, a vezető huszárszázad, a két udvari fullajtár, a bandériumok és az udvari nemesifjak. Ezek, a nagy kép hátterét képezendők, a tér legkülsőbb kerületén állottak fel körös-körül. Eközben a plébániatemplom előtt ropogott a puskalövés, a Gellért-hegyen bömbölt az ágyú, s szent borzalommal hatotta át a várakozókat e dörgő híre annak, hogy a király Isten és az ország színe előtt letette esküjét az ország törvényeire.

Minden szem a Dorottya utca felé fordult, honnan a zajongó nép örömrivalgása közt elétűnt a menet második s fényesbik fele. Zajos szívélyes éljen üdvözölte Beust külügyminisztert, még zajosabb, még szívélyesebb gr. Andrássy Gyulát, de amint a király megjelent, a nagy tért elözönlő nép határtalan lelkesedéssel dörgő éljenekkel üdvözölte koronás fejedelmét. Őfelsége nem a szokott módon felelt ez üdvözletekre, nem hajtotta meg fejét, hanem fennen vitte a szent koronát, de szeméből a pillanat ünnepi komolysága mellett is annyi szeretet és nyájasság sugárzott, hogy az éljenvihar minden percben növekedvén, addig tombolt, míg a már sorakozott bandériumok elé szűkebb körben a miniszterek, mágnások, kamarások stb., legszűkebb körben pedig, a Királydomb tőszomszédságában a zászlósok föl nem állottak. Ekkor elnémult a zaj, az egész nagy téren nem hallatszott a legkisebb nesz. A király lassan és méltóságosan lépdelő paripáján épp ekkor érkezett a zászlósok köréig, a Királydomb közelébe. Ekkor őfelsége egyszerre megszorítá aranysarkantyújával a fehér paripa ágyékát. A nemes állat futásnak eredt. Visszafojtott lélegzettel nézett a feszült közönség az ünnepélyes cselekvény elé. Azon percben, midőn őfelsége a domb csúcsára ért, a szent kard már csillogva hagyta el tokját. A domb tetején percig megállott a paripa. Ezután fordult őfelsége vezető bal keze alatt az ég mindegyik tája felé, s kelet, nyugat, dél és észak felé sújtott a király a szent karddal, biztosan, erővel és méltósággal. Midőn lerobogott a király a dombról, a Gellért-hegy ágyúzaja elfúlt az üdvkiáltás mennydörgésébe. Diadalzaja volt ez a nemzetnek, mely érzé, hogy mától ismét szent kard őrzi belbékéjét, külhatalmát. Őfelsége előtt ezután az egész koronázási menet elvonult az előbbi rend szerint, mi megtörténvén, őfelsége a magyar testőrcsapat kíséretében szűnni nem akaró éljenvihar között vonult vissza Budára.

A nép pedig, még egyszer látni vágyva a koronás főt, áttört minden gáton, mint egy áradat iramodott a koronázási dombnak és ezt egy perc alatt egészen ellepte. Innen harsogott ezután még sok éljen a menet után, itt szaggatták szét később a korlátokat fedő piros bársonyt és kemény tusát küzdöttek a legkisebb darabért. Eközben az egész tért beborító népkörben egy más irányú áradat is támadt. A Lloyd-épület kapujánál várták őfelségét, a királynét és a koronaherceget. Odacsődült tehát a nép, kitörő lelkesedéssel kiáltván: „Éljen a királyné! Rudolf herceg éljen! Még sokáig zúgott az öröm az ünnepély terén, még sok látvány köté le a nézők figyelmét. A diplomáciai kar és a palotahölgyek fénye, a fogatok változatos pompája nem oly hamar engedték ürülni a tért. Mégis a nagy ünnepély aránylag rövid időt vett igénybe: fél 1 órakor már akadály nélkül tarthatott mindenki hazafelé. Mindez a legszebb rendben folyt. Nemcsak az előkészületek gondossága és tapintatos volta, de mindenekelőtt a közönség minden lelkesedés mellett higgadt magaviseleté tette lehetővé, hogy Európa, mely e nagy nap tanúja volt, nemcsak elragadtatással fog szólni ez ünnep fényéről, de tisztelettel azokról, kik azt megülték. Emlékezzünk meg végre az időjárasról is. E kérlelhetlen zsarnok is meghajolt ma az alkotmány legnagyobb ünnepélye előtt. A nap sugarait jótékony felhősereg fogta fel, s midőn ez esővel látszott fenyegetni, ismét a nap oszlatta el a fellegeket. Két óra felé jelenté az utolsó ágyúlövés a koronázás utolsó részének, a koronázási ebédnek végét.

 

Kivonat a „Wiener Zeitung” hivatalos részéből:

Ő cs. kir. Apostoli Felsége egy, lovag Komers igazságügyminiszterhez Budáról f. hó 4-ről intézett legfelsőbb kézirattal elrendelni méltóztatott, hogy Szt. István koronájávali megkoronáztatása alkalmából mindazon személyeknek, kik a koronázás napjáig egyedül felségsértés, vagy a császári Ház valamelyik tagja megsértésének bűnténye miatt ítéltettek el büntetésre, ezen büntetés elengedtessék, amennyiben azok azt még ki nem állották volna, s hogy ilynemű bűntények miatt – ha azok az említett nap előtt követtettek el – semmi büntetőtörvényszéki perbefogás se történjék. – Továbbá 954 polgári fegyencnek ideiglenes fogsági büntetésük hátralévő részét egészen elengedni, 4 fegyencnek élethossziglani börtönbüntetését ideiglenessé átváltoztatni, s 8 oly bűntevőnek, kik a törvényszékek által halálbüntetésre ítéltettek, azt kegyelemből elengedni s a legfőbb törvényszékre bízni méltóztatott, hogy ahelyett megfelelő fogsági büntetést szabjon ki.

Ő cs. kir. Apostoli Felsége klobusiczi Klobusiczky Istvánt cs. k. kamarási méltósággal legkegyelmesebben fölruházni méltóztatott.

 

Budapesti Közlöny, 1867. június 9.
Arcanum Digitális Tudománytár

Gróf Festetits György palotája Pesten

Gróf Festetits György palotája Pesten.

 

A Nemzeti Múzeum vidéke maholnap egyike lesz Pest legérdekesebb pontjainak. A kolosszális épületet körülövező park, melynek jó karban tartására kellő gond fordíttatik, zöld pázsitjával, lombosodó fáival és sűrű bokraival máris kedvenc sétahelyévé lett a fővárosi közönség egy részének, kora tavasztól késő őszig. Olvasóink tudják, hogy e szép sétakertet már két érc mellszobor is ékíti: Kazinczyé és Berzsenyié.

De a múzeumnak a parkon kívül eső környezete is évről évre szépül, s a körülötte látható ronda házikók vagy üres telkek helyén csinos, nagy házak, valódi paloták emelkednek. Feltűnő, hogy a múlt, s különösen a jelen évben, midőn Pesten az építési kedv csaknem végképp szünetelt, éppen a múzeum vidékén tűnt fel a legnagyobb építkezési buzgalom. A múzeum átellenében, az országúti házsoron ez idén készült el két háromemeletes nagy bérház (a Szeghő- és Geiszt-féle), a múzeum háta megett pedig, hol már több év óta áll készen a Nemzeti Lovarda csinos épülete, két monumentális úri palota emelkedik, melyek Pest legszebb magánépítményei közé fognak tartozni. E két palota a múzeum hátulsó részével párhuzamosan, a lovardával egy sorban, ez utóbbinak két oldalán terül el. Az egyik a gr. Károlyi-féle palota, melyet néhai gr. Károlyi Lajos kezdett két évvel ezelőtt építtetni, s mint örömmel halljuk, most az időközben elhalt birtokos fia, gr. Károlyi Alajos nagy eréllyel folytattat. Egy-két év múlva egész pompájában készen fog állani, s az eddigi látszat után ítélve egy ízléssel bíró, gazdag magyar főúr állásához teljesen méltó épület lesz.

A másik palota ezen sorban – melyet rajzban itt bemutatunk – a magyar gazdasági egyesület elnöke, gr. Festetits György tulajdona. Ez épület most már egészen készen áll s csupán a belső felszerelés és díszítés befejezetlensége okozza, hogy még lakásul nem használtatik. E palota a Sándor- és Ősz utca sarkán elnyúló téres telken, Ybl Miklós jeles építészünk terve szerint a legszolidabb anyagokból valódi pazar fényűzéssel épült, s nemcsak a múzeum környékének, hanem általában Pest városának is nagy díszére szolgál, s csak sajnálhatjuk, ha mellékelt rajzunk az épület szépségéről netalán hű fogalmat nem nyújtana.

Valóban csak elismeréssel szólhatunk vagyonos földbirtokosaink azon helyes irányáról, hogy vagyonuk egy részét a főváros szépítésére, s ezáltal az ízlés terjesztésére fordítják. S ha egyszer az élet mindenféle szükségeinek s kellemeinek megfelelő állandó palotáik lesznek itt, remélhető, hogy állandóbban is fognak itt tartózkodni, ami ismét kedvező befolyással lehet a magyar főváros társadalmi, sőt irodalmi, művészeti s iparbeli fejlődésére is.

A múzeum környéke valóságos előkelő városrésszé készül átalakulni. Vajha az eddigi szép kezdetnél ne történnék megállapodás! Vajha a múzeum többi elhanyagolt, parlagon heverő vagy épen undort gerjesztő része is mielőbb pusztító s építő kezekre kerülne. Mindenekelőtt a „Két pisztoly” nevű, régi csárdai omladványnak regénytelen szomszédságát kellene eltávolítani. Azt pedig már hinni sem merjük, hogy a Múzeum-park ezerszer emlegetett s megpanaszolt rongyos kerítése oly jóízlésű és hatalmas szomszédok közelében, minők már az eddigiek is, még csak egy kurta évig is dacolni merészeljen idővel és enyészettel!

 

Vasárnapi Újság, 1864.

 

Manapság:

 

 

 

A király háza

A király háza Budapesten, a Kígyó tér felől nézve (FSZEK Budapest Gyűjtemény)

 

Az a hatalmas arányú új palota, mely főhomlokzatával a Kígyó térre néz, s melyet a fővárosi nép általában „király házá”-nak nevez, egyenesen a király akaratából épült azon célzattal, hogy Budapest szépítéséhez, fejlődéséhez tetemesen hozzájáruljon. Ezt a célt – mint képünk is mutatja – valóban el is éri, mert a ház gyönyörű és a fővárosnak azt a pontját, amelyen áll, s amelynek nemsokára az eddigi „Kígyó tér” helyett „Király tér” lesz a neve, valósággal a főváros pompás központjává teszi. Ha majd a jövő évre megnyílik az új híd, ha a hatalmas Kerepesi utat és Kossuth Lajos utcát e hídon át villamos sínpár fogja összekötni a budai részekkel, ha ez óriási útvonalon a közlekedők ezrei fognak föl és alá hullámzani, akkor fog teljes pompájában érvényesülni a Király tér palotája, a fővárosnak ez egyik nevezetes látványossága, a király háza.

Megalkotása nem volt könnyű, sőt, tekintettel sok bonyolult körülményre, nagyon nehéznek is látszott. Az építészek azonban, Korb Flóris és Giergl Kálmán – budapesti származású magyar ember mind a kettő -, kitűnően oldották meg feladatukat. Az ő első alkotásuk, a két hatalmas tornyú Klotild-palota okozta a fő nehézséget. Ez a két palota keskeny, hosszú telkével maga is óriási feladatot hárított az építészekre, mert a főváros valami nagyon pompásat követelt tőlük, olyant, amelynek köze legyen a hídhoz. A két művész ezt úgy oldotta meg, hogy a Klotild-paloták tornyai a híd feljáróihoz vezető óriási kapuknak látszanak. E kapu méretei azonban rendkívüliek, elannyira, hogy mellettük imponáló királyi bérpalota alig volt egykönnyen elképzelhető, különösen a költségekre való tekintettel. Mert tudnivaló, hogy, mikor a király a bérpalota engedélyezését a családi alapítványokból megadta, ezt természetesen ahhoz a föltételhez kötötte, hogy az építkezés az alapítványok kamatjövedelmében zavart ne okozzon. A költség tehát nagyon korlátozva volt, másrészt a Kúria kitoldott-foldott, hosszú, keskeny, de mégis négy teljes homlokzattal bíró telke is nagyon megnehezítette a feladatot. Egy tekintet azonban a bérpalotára azonnal megnyugtathat bennünket az iránt, hogy a feladat megoldása szépen sikerült, habár költségei el nem érik a kétmillió koronát, ami egy ilyen épületnél nem mondható túlzottnak. Mert tudnunk kell, hogy telke 782 négyszögöl, hogy mezzaninja dacára négyemeletes, hogy főhomlokzatát sok hatalmas torony, oszlopcsarnok, faragott erkély, szép párkányzat díszíti, amelyek előkelőségét maga a király is ellenőrizte, vonalról-vonalra tüzetesen átvizsgálva még kivitele előtt minden tervrajzot. A művészek munkáját egyébiránt hathatósan támogatták Chertek báró, a családi alapítványok főigazgatója, Bertele Károly műszaki tanácsos és Grassl Hugó ráckevei uradalmi főintéző, a palota adminisztrátora. Meg kívánjuk említeni – hogy a palota méreteiről némi fogalmat nyújtsunk -, azt, hogy a palotában 18 üzlet és 82 lakás van, ablakainak száma 509, főhomlokzatának hossza 77m (a négy együtt 321m), s hogy a gyalogút szintjétől számítva a palota legmagasabb csúcsáig 40 méter magasságú.

Egyik nagy szépsége a palotának az udvart helyettesítő üvegtáblával fedett csarnok, amely olyan derült, kedves benyomást kelt, hogy még magát a királyt is rendkívül meglepte, amikor e „házát” az elmúlt ősszel megtekintette. Egyáltalán a felség nagyon meg volt elégedve mindazzal, amit a házban látott, s kétségkívül az ő atyai jó szívére vall az, amit Chertek báró utasítás gyanánt adott a ház kezelőjének, kimondva, hogy a ház és a lakók között patriarkális jó viszonyt kíván megteremteni, kétségkívül olyant, amely a „stájgerolást” és számos budapesti háziúr egyéb rossz szokását innen örökre száműzi.

Az bizonyos, hogy a fővárosnak 700000 lakója közül kevés mondhatja el, hogy az ő háziura maga a király (ami különben az egyik lakónak, egyik írótársunknak gyermekeit arra ösztökélte, hogy még tréfálkozzanak is. Ugyanis tanulván iskolájukban a Fóti dalt, azt – persze csak maguk közt – így szavalhatják: „A legelső magyar ember: a háziúr. Érte minden lakó karja készen áll”). Mondhatunk valamit a lakókról is. Elég érdekes pl. az, hogy ügyvéd csak kettő van benne, de orvos négy, orsz. képviselő is kettő, író egy.

Legnevezetesebb azonban az, hogy a király házában fog megnyílni egy olyan intézmény, amely nemcsak egészen új Magyarországon, hanem egyúttal hathatósan hozzá fog járulni az idegenforgalom emeléséhez is. Ez intézmény a „Boarding Hungarian”, melynek mintái, a „boarding house”-ok Londonban annyira kedveltek és használtak az idegenek által. E boarding house-ok célja az, hogy az olyan idegen családok számára, melyek heteket vagy hónapokat szándékoznak tölteni a fővárosban, vagy egy teljes évadot, kellemes otthont nyújtsanak, megszabadítva őket a fogadóélet nyugtalanságától, zajától és egyéb, nem kis számú kellemetlenségeitől. A Boarding Hungarian élén egy magyar születésű drezdai menyecske áll, aki nagy eréllyel, nem kis kockáztatással és jelentékeny tőkebefektetéssel teremti meg ezt a nálunk teljesen ösmeretlen vállalkozást. Alapjául az egész vállalkozásnak az szolgál, hogy van már neki Drezdában egy hasonló vállalata, ott azt szakadatlanul látogatják és használják előkelő angol családok, s ő azt reméli, hogy ezeket a turistákat fogja Budapestre terelhetni, amivel kétségkívül nagy mértekben emelni fogja Budapest idegenforgalmát.

A. S.

Vasárnapi Újság, 1901.

Manapság:

Fővárosi képek II. A gesztenyesütő

A gesztenyeárus.

 

– Forrrrró gesztenyét tessék! Marrroni arrrostiti! Heissze Kastanien! Bel signor, szép kisasszony, schöne junge, gnädige Frau! Itt a szép, itt a jó, itt a parázs gesztenye! Két krajcárért, hatért, tízért parancsol! Igazi Garibaldi marroni!.. Heissze, forrró marrrroni…

Minden népesebb utca sarkán ott áll s fáradhatlan nyelvének folytonos pergésével, messzehangzó szóval kinálgatja fűnek-fának jószagú, párolgó áruját. Szüret után, az első ürmöscsöppel megjelen az első gesztenye is s uralkodik mindaddig, míg a fák kirügyeznek s a cseresznyefa virágzik. Ekkor aztán ismét zsákba kötik s a pince vagy padlás valamelyik sötét sarkában várja az ősz ködét s a hópelyheket, melyek az ő sajátképi virágzását jelentik. A gesztenyesütés nemes mesterségét a taljánok hozták be nálunk s innen van, hogy, tán hitelének öregbítése végett még a legmagyarabb ember is, ha sült gesztenyét árul, a téli idényre beáll taljánnak s úgy elkerepeli a sok r-et, hogy a telivér marónis sem különben. Rendesen kék bojtos, piros sipkát hord s füle olasz ízlés szerint ki van fúrva. Mióta azonban kívülről is megmagyarosodtunk s a köztünk élő idegenek nemcsak viseletünket, hanem nyelvünket is elsajátíták, igazán nem tudjuk, ez a mi jóképű gesztenyesütőnk magyar-talján, vagy talján-magyar-e. Ez mellékes kérdés, csak a gesztenyéje nagy szemű, édes és parázsra legyen megsütve.

Mint minden népies alakhoz, gyermekeink különös előszeretettel viseltetnek a gesztenyesütő iránt is, ki jókedvű s udvarias ember s minden vevő számára a legjobb gesztenyét választja ki, főleg ha a vevők gyermekek. A szolgálót, ki uzsonnázó uraságának gesztenyét visz, megkisasszonyozza, a legkisebb fiúcskát is úrfinak szólítja s szemében minden tisztességesen öltözött férfi vagy nő, ha nem eccellenza is, mint Olaszországban, de mindenesetre „nagyságos”. Ha ért az emberi gyengék legyőzéséhez, mindenesetre még jobban ért a gesztenyesütéshez, melyet egyszerű készletén a lehető legnagyobb tökélyben gyakorol. A megpukkadt, barna héjából hívólag s étvágygerjesztőn kifelé pirosló gyümölcs az ürmös és tea idényében fölötte kedvelt csemege, mely a szaporább burgonyával minden aprólékos irigység nélkül osztja meg a népszerűséget. S mert minden embernek nem telik gesztenyére, az élelmes „talján” krumplit is süt serpenyőjében s kettőért egy krajcár nem sok, még annak a szegény tót napszámosnak sem, ki egész nap a kőmívesek elé ásta a főcsatornát vagy az Akadémia palotájának gerendázata közt hordta ide-oda napestig a téglát vagy homokot.

Élelmes gesztenyésünk, mint rajzunkon láthatni, még a perecárulás tudományához is ért, mely süteményt nem egyedül kelendősége miatt vonta üzletébe, hanem nyilván azért is, mert a perecben az r-et jól megpergetheti s még tülkölhet is melléje, s csakugyan, az egyszerű hangszeren minden divatos csárdást vagy polkát kisípol, persze hogy elég pogányul, de az arramenők mosolyognak, az apróság nevet, s miután a mosoly a szerelemben fél vallomás, a gesztenyésnél miért ne legyen a nevetés fél vásárlás? Prosit, barátom, gesztenyés! Emberünk érti magát, s este, midőn kigyúl az ő kis lámpája is, minden mellette elhaladó kialudt szivarnak friss tűzzel kedveskedik, s ha a dohányos elég érzékeny e figyelem iránt, már csak hálából is vesz egy hatos áru gesztenyét.

Lassankint megnéptelednek az utcák, a „forrrró marrroni arrrostiti” rémesen kongja be azokat, a sarkon élesen fújdogál a szél, az óra tízre jár már, s miután a színházból jövők vacsorálni mennek s a vacsoráról jövők már nem éhesek, a mi gesztenyésünk sem látja át, miért fagyoskodnék tovább s fogyassza hasztalanul a szenet és gyertyát, a kihűlt vaskályhát vállra kapja, s hazasiet, hol barátságos meleg szobában várja őt családja. Miután a napi kereset jól ütött ki, nem sajnálja magától az ürmöst.

 

Vasárnapi Újság, 1865.

 

A Sugár út Budapesten, 1875.

Az Oktogon tér a Sugár úton, 1875.

 

A Sugár út

 

Ami Franciaországnak Párizs, az lesz Magyarországnak Budapest, a nemzet szeme fénye, a vándor egyedüli Mekkája, a kereskedelem emporiuma és az ízlés fő forrása. Helyének természeti fekvése, segítve egy kis politikai ösztönöztetés által, már régen kitűzte a haza központjának, s még csak idő kell hozza, hogy minden tekintetben azzá is legyen.

A nagymérvű szépítések, melyek egy ily központ vonzóvá tételére okvetlenül szükségesek, alkotmányos életünk ideje alatt elkezdődtek s azóta egész mostanig erős lépésben haladtak előre. De mivel lehet egy várost jobban díszíteni, ha nem tágas, egyenes utcákkal? A díszítési terv a Duna-szabályozáson kívül különösen az utcák rendezését és nagyobb közlekedési utak nyitását tette fő céljává, s így támadt a Sugár út eszméje, mely már, mint neve is mutatja, egyenes és fényes legyen mint a napsugár, azonkívül két-három körutat messen át. És valóban, a Sugár út legszebb utcája is lesz fiatal fővárosunknak egyenes, széles, fasorokkal és ragyogó palotákkal környezett. Hogy mily megkapó látványt fog nyújtani a kilencven ház és negyvenhat virágos kerttel körülvett nyári lak, ahhoz a mi budapesti szemeink még nem lehetnek hozzászokva s legfeljebb a világlátottak alkothatnak maguknak arról fogalmat. Mert egy negyedmértföldnél hosszabb egyenes utcát, mely a modern ízlés minden szépítőszerével föl van cifrázva, egy pillanattal áttekinthetni, nem is tartozik a mindennapi lehetőségek közé. Hát még, ha majd kirakataiban föltárja az ipar ragyogó cikkeit, a divat és művészet finomult ízlését, talaján a főváros központosult mozgékonyságát, akkor aztán nem lesz nagy a különbség közte és a párizsi boulevardok, vagy a bécsi Ringek között.

Azonban nemcsak díszítési szempontból lesz ez utca nagy befolyással a fővárosra, hanem azért is, mert az egykori legrondább házak tömkelegének helyén fog elvonulni, úgyhogy az a kimondhatatlan piszok és szemét, mely most a Terézváros e részének házaiban halomra szaporodva a levegőt megmételyezi, egyszer valahára ki lesz pusztítható. Lesz tehát egy út mégis a Városligetbe, melyen a szabad levegőt kereső városi ember nem fog a sajtosboltok és nyersbőrraktárak illata által szagérzéke ellen intézett attentátumoknak kitétetni és amelyen végigmehet fekete kabátjában anélkül, hogy lúdpehely rakodnék rá szerelmetes ragaszkodással.

A Könyök utca jobboldali házainak lerontásával elvonul innen az ódondászatnak mindennemű közvetítője, el az „újdonatúj” ritka nadrágokkal kereskedő zsibárus és a „surrogat kaffeeschank”, mert valami új fog oda jönni: a tisztaság, a jó levegő és az új paloták királyi fénnyel, ragyogó palástjukkal eltakarják a mögöttük szégyenkedő ócska épületeket. A zsibárust fölváltja majd az udvari szabó, a Kaffeeschankot valami „Caffee royal, radial, delicatesse” vagy akármilyen „Caffeehaus”, melynek koronaüveg ablakai mögül a jeunesse dorée élénk figyelemmel kísérheti a hölgyvilág szépségeit, s űzheti vele cseleit. Az út fakockás burkolatán zörgés és robogás nélkül gördül tova a könnyű úri fogat, itt minden csendes lesz, dacára a nagy forgalomnak, még csak a lóvasúti kocsis kürtje sem fogja megzavarni a csendességet, mert itt nagy urak fognak lakni, akiknek nyugalom kell, akik csak akkor szeretik a lármát, ha azt maguk csinálják maguknak.

De mikor lesz meg még mindez? Abba egy évtized is eltelhetik, mert sajnos a pénzviszonyok nem ápolói a házépítésnek. Most még csak a Nagymező utcától a Városligetig terjedő rész hordozza magán a körút jellegét. Az épületek közül tizenkét ház áll, legnagyobb részben készen s négy nyári lak, az út alépítményi munkái azonban igen előhaladtak, s innen-onnan be is lesznek végezve. Pedig azon a számtalan szemétgödrön és homokbuckán át nem volt könnyű feladat egy vízszintes utat előállítani. A Városliget felé egy egész nagy homokdombot kellett leásni, s annak földjét kocsikon az egész vonalra széthordani, evvel temettettek be a mély gödrök magán az úton, a háztelkeket azonban csak akkor töltik majd föl, ha be lesznek építve. Az út most már nemcsak egy szintre van fölemelve, hanem a burkolási munkákból is sok készen van. A burkolatnak itt minden neme előfordul, az asphalt coulé a járdákon, a fakoczka a fő kocsiúton, a trachit-kövezet a mellékutakon és a makadám a fasorok között, csak az asphalt comprimé hiányzik még, hogy a burkolások múzeuma tökéletes legyen.

E burkolati különféleségeknek megfelelően a körút több részből áll. A Váci úttól a nyolcszögű (oktogon) térig, vagyis a nagy körútig két részből fog állani: egy tíz öl széles kocsiútból és kétoldalt négy-négy öl széles járdából. A járdák szélein a fák húsz lábnyi közökben foglalnak helyet úgy, hogy az egész útra körülbelül 1200 darab fa lesz szükséges. Egy darabban egy egész erdő, mely legalább ötször annyi embernek kilélegzett, szénsavtartalmu lehelletét fogja magába szívni, s a környék levegőjét tisztítani!

Az Oktogontól a Városligetig azonban megváltozik az út képe. Szélessége itt huszonnégy ölnyire növekszik, minő Párizsnak egy boulevardja sincs, az út azonban itt már hét külön álló részből áll. Legközépütt fut a fő kocsiút, ettől jobbra-balra a gyalogosok és lovaglók fasora, végre ezen alléek és az asphalt-járdák között a mellékutak lesznek, ezekre talán későbben a lóvasutat is le lehet majd fektetni, minthogy a közönséges járműveknek a középúton úgyis elegendő helyük lesz a háboríthatlan közlekedésre. Itt tehát kocsi, lovag és gyalogos, sőt tán még a lóvonatú vasút is külön utat fog kapni. Mindenesetre ez lesz a Sugár útnak legszebb része, kivált, ha a fák meglombosodnak s alattok hűs árnyékot találhatni, a sétáló közönség bizonyára nagy tömegben fogja keresni e kellemes, portalan helyet, éppúgy mint most a dunaparti sétányt vagy akár a budai bástyák szellős akácallée-ját.

Érdekes azonban az utca alatt elfutó alagcsövezés is: hány csatorna, víz- és gázvezetőcső furakodik ott egymás mellé és fölé, egymást sokszorosan átmetszve mint a háló fonadékja! S mégis van bennük rendszer, egyik nem akadályozza a másikat, mindenik a legalkalmatosabb helyet foglalja el s mindenkor kéznél van.

Mind a két oldalon külön csatorna, külön gáz- és külön vízvezetéki cső van lerakva, egyes gáz- vagy vízcsövek bevezetésénél nem kell tehát az egész utat keresztben felszaggatni, a mi nagy költségbe kerül, de a közlekedést is akadályozza, hanem csak legfeljebb a gyalogjárdát.

A csatornák tojásdad keresztmetszetűek és bizonyos távolságokban az úton átvonuló keresztcsatornák által egyik oldalról a másikra összeköttetéssel bírnak, ez különösen azért célszerü, hogy ha az egyik oldali csatorna javítást vagy tisztítást igényel, a moslék e keresztcsatornán át a másik oldalra vezettetik és a sérült részben szárazon lehet dolgozni.

Tudvalevőleg az ilyen csatornák nagyon könnyen beiszapolódnak, sőt el is dugulnak, azért szükséges volt módról gondoskodni, mellyel ezen kóros iszapképződés azután egyszerre kitakarítható legyen a csatornák fenekéről. És ezt a Sugár útnál az úgynevezett öblítő kapuk alkalmazásával akarják elérni. Ezek egyszerű vasajtók, melyekkel a csatornát el lehet zárni, s így a vízvezetékből kibocsátott és a csatornába leömlő vizet felfogni, s miután a víz e kapuknál bizonyos magasságig feltorlódott, a kaput hirtelen felnyitják, mire a feltorlódott víz nagy erővel ront a további csatornarészbe s az ott leülepedett iszapot magával ragadja.

Azon aknák, hol az utcai víz beesik a csatornába, vassyphonokkal vannak ellátva, melyek megakadályozzák, hogy a csatorna bűze a szabad levegőre juthasson. Sőt még a leszálló aknák is olyan vasfödelekkel vannak borítva, melyek egészen légmentesen zárnak, úgy, hogy bátran mondhatni, miképp a Sugár úti csatornázás Budapesten a legelső s legsikerültebb ilynemű építkezés lesz.

A Sugár útnak nem csekély előnyére válik az a néhány tér, melyen keresztülvonul, az első a Hermina tér, melyet balra hagy el, ide épül majd az operaház, második az Oktogon, a harmadik a körönd vagy körtér. Az Oktogon tér a Sugár útnak a nagy körúttal való metszésébe esik, négy hatalmas, ötvilágú kandeláberrel lesz díszítve, e lámpákat párizsi minták szerint készítik s egyenként is igen tekintélyes összegbe, körülbelül 2000 frtba kerülnek. Este bő világosságot vetnek a térre, úgy, hogy fénvüknél a környéki házakat egész alakjukban tisztán megláthatni.

A körtér hatvanöt öles átmérőjű kör, melynek négy szeletjébe négy kis parkot ültetnek, ami igen odaillik, márcsak azért is, mert a házak szakadatlan sora megtörvén, a nyári lakok itt fognak kezdődni vasrácsos kertjeikkel és tarka virágágyaikkal, innen végig csupa nyári lak lesz építve, melyek közül négy vagy öt már készen van s lakóra vár, mindegyiknek lesz kertje, cselédháza, istállója, mert olyan lakóra vagy tulajdonosra vannak számítva, akinek fogata és egész sereg cselédsége van. A berendezés mindenesetre úriasabb és nagyobb kényelmű mint a Városligeti fasor villáiban.

E villák többnyire csinosak, de van olyan is köztök, amely minden egyéb, csak nem csinos. A rajta levő herkulesi kariatidák egész céltalanul tartják karjaikat fejök fölé, mintha legalábbis egy erkély terhét akarnák elhárítani magukról, pedig hát elfeledik szegények, hogy csak úgy vannak odaragasztva a falhoz és az erkély nem szorul rajok, mert mögöttük a falban áll. Azok a kis meztelen angyalok is egész barokk costumtelenségben kénytelenek a tetőn esőben, szélben ázni-fázni, az építész mindenesetre megkímélhette volna őket ezen kellemetlen expedíciótól.

A többi nyári lakok inkább kiállják a sarat, sőt, van köztök, különösen egy görög ízlésű, mely egészen kielégítő.

A bérházak már sokkal ízlésesebbek: magasságuk meghatározott, amennyiben az Oktogon térig három-négyemeletesnél alacsonyabbat építeni nem szabad, a nyolcszögű tértől kifelé azonban már kétemeleteset is lehet. De a különböző magasságúak is lehető egyenletesen vannak egymás mellé helyezve, mert egy-egy házcsoport oly részarányossággal épül, mintha egyetlen házat képezne. A Gyár- és Nagymező utca között fölépült házcsoportról senki sem mondaná, hogy az több egy háznál, pedig az a tömeg hét külön házat foglal magában, itt tehát meg van törve azon vaskalapossága az építész- vagy háziuraknak, mely eddig megkövetelte, hogy egy utcában két egyenlő magasságú ház a világért se forduljon elő, vagy, ha már a tetőig egyenlő magasak is, az emeletek között azonban okvetlenül szükséges egy kis különbség. Összesen huszonhét ilyen egyöntetű házcsoport fog tekinteni a Sugár útra, míg a nyári lakok nyolc csoportot képeznek.

Amennyire az egyöntetűség követeli, a keresztben futó utcák a sarkoktól jobbra-balra szintén kiépülnek, eleintén csak egy-két teleknyi téren, később azonban, ha a magánépítkezések is megindulnak, egészen. Egy ily nagyforgalmú és kitűnő utca szomszédsága mindenesetre serkentőleg fog hatni a többi épületekre is, hogy azok is kicsinosodjanak. A legszebb jövőnek azonban szélességüknél fogva a Gyár- és Nagymező utcák néznek eléje, és magától értetődik: a nagy körút is. A Gyár utca azon részét, hol most a sétánynak csúfolt, s néhány fa által képezett portenger terül el, parkozni fogják, s így ez a Sugár út boulevardjának mintegy kiszélesülését képezvén, kellemes tartózkodási helyül fog szolgálni.

Hogy ez út minél előbb létesüljön, azt a fővárosi közönség a legforróbban óhajtja, mert ezzel alapja vettetik meg a Terézváros és a Városliget között elterülő homoksivatag beépülésének. De nem is lesz akkor se annyi por, se annyi bűz mint most s talán jobbak is lesznek az egészségi viszonyok, mit fővárosunk már-már rossz színbe hajló hírének megmentése végett kívánnunk is kell.

 

Posta Sándor, Vasárnapi Újság, 1875.

A kovásznai pokolsár, 2.

Kovászna, a Pokolsár-fürdő belülről a múlt század elején.

 

[Kovásznának] két fürdője van: az egyik nehéz ólomszürke színü vízzel, a másik rozsdavörössel. Elébbit jellemzőleg Pokolsárnak nevezte el a székely nép. Ha megfürdöttél benne, meg is kell mosdanod utána tiszta vízzel, úgy elmocskol. Gyanta s lávarétegek adják e víz színét, tulajdonságát. Hűlésszülte bajokban igen hatásos s még egyebekben is. Ezenkívül van Kovásznán jó hajtó víz is, hasonló hatású az előpatakihoz. És van mindenekfelett száraz gőzfürdő minden háznál. Nincs is ott külön fürdőtelep, hanem a 4000-nyi lakosságú község minden háza úgy van berendezve, hogy egy csoport vendéget elfogadhat. Helyben használják aztán az erős szénsavas kigőzölgést, s legföllebb a Pokolsár mocskában találkoznak egymással a vendégek. Ez a szénsavgőz oly erős, hogy a néhány napig zárva tartott pince légköre nyomban megfullasztja a belépőt. Kutat takarítani is csak előkészülettel lehet életveszély nélkül. Kovászna igazán egyetlen a maga nemében s nem mulatóknak, hanem gyógyulást keresőknek nagy kincs rejlik vizében, gőzében.

Vasárnapi Újság, 1873.

Mulatság a befagyott Dunán, 1864.

A Duna jegén 1864. januárjában.

 

A Duna jegén.

 

Mátyás királlyá választatásának négyszázhatodik évnapján, január 24-én roppant embertömeg tolongott a Duna jégtükörén, mintha e nap a visszaemlékezés napja lett volna a rég múlt idők azon egyik legfényesebb szakára, midőn a Rákoson tanácskozó honatyák hosszas vitáihoz a Duna jegén álló 40000 magyar harcos egetrázó riadása adta a döntő szavazatot.

Az ország dolgait intéző nép helyét azonban ezúttal csak a mulatni vágyók csoportja foglalta el, s miért ne keresnénk néha egy kis mulatságot e szomorú világban? Az 1864. év első hónapja oly rendkívüli és állandó hideggel köszöntött be, aminőre régóta nem emlékezünk, s mely megérdemli, hogy emlékét fenntartsuk.

És e napon a befagyott Dunán elég tárgy volt, mi a szemlélőnek is mulatságot szerzett. A korcsolyázók serege kipirult arcokkal villámgyorsasággal repült el mellettünk, s ha az ügyetlenebbek közöl egy-egy néha fölborult, vidám kacajban tört ki a sokaság. A más baján sokszor szeret nevetni az ember.

A Budára vezető porondozott úton termetes kofák kínálják az ősz fagyos gyümölcseit, emitt gesztenyesütők, virslisek versenyezni látszanak afölött, melyiknek torka harsányabb. A pereces bosszankodni látszik a kintornásra, mert a sípláda éles harsonája mellett szerény sípjának hangja néma lesz.

Az út mellett a jégen egymásután csúszva buktatja föl egymást az apró nemzedék, e fürge csoport sokaknak mulatságot szerez, de a csuszkálókat egy nagy bajuszú, izmos karú férfi nézi legnagyobb megelégedéssel, hogy miért, könnyű kitalálni, ha látjuk, hogy a talp kopására ügyel legjobban.

Lovagja karján a hölgy csak félve lép a síkos talajon, a gondos anya féltve gombolja összébb gyermekén a felöltönyt, míg némely páciens nélküli orvos a meghűlésből eredt betegségek egész sorát látja szeme előtt elvonulni s épít magának a jég hátán is fellegvárakat.

Ezalatt beáll az est. Az utcákon kigyúlnak a lámpák. Hajdan is örömtüzeket gyújtottak, akkor, hogy fénysugár üdvözölje a legnagyobb királyt, most, hogy békén haza sétálhasson az átfázott polgár. Buda tornyaiban megkondul a harang, éppen mint ezelőtt négy századdal, akkor, hogy örömre talpra lármázzon minden lakót, most, hogy az éj és nyugalom szavát hirdesse a fővárosnak.

 

Vasárnapi Újság, 1864. február 21.