A Zugliget 1867-ben

Látkép a Normafa felől, balra a Laszlovszky-hegy (Hunyad-orom).

 

A Zugliget

 

Bemutattuk már olvasóinknak a főváros egyik kirándulási helyét, a Széchenyi-hegyet, jelenleg – ígéretünk szerint – bemutatjuk e kirándulási pontok másik részét, a Zugligetet.

A Zugliget hagyomány szerint Mátyás király vadaskertje volt A dicső király örömest tartózkodott e helyen, nem tudom, a vadak, a bájos vidék vagy talán egy erdei tündér kedvéért. Itt voltak Mátyás király sertései is, amiért régebben e vidék disznóligetnek, németül Sauwinckelnek neveztetett. Német nevét csinosíták s így lett Auwinckel, magyarul: Zugliget.

A Zugliget sokkal regényesebb s több érdekesb ponttal bír mint szomszédja, a Széchenyi-hegy. Itt nincsenek elkerítve a tulajdonosok területei, sokkal szabadabban keresztül-kasul járhatni a vidéket, ez pedig a kirándulónak kedvét csak emeli. Látogatják is, különösen ünnep- és vasárnapon tömérdeken.

Ha a Laszlovszkynál a szárazföldi gondolákból, az omnibuszokból kiszállunk, utunk azonnal kellemessé válik. Ez utat a város készítteté és evégett jó darabot hasított ki a melléktelekből. Sokkal kényelmesebb mint a régi volt s a Fácán útig vezet.

Ha itt a rácsozott kapun belépünk, utunk a szép gesztenyefák sűrű árnyában oly kellemes, milyet alig képzelhetünk. Minden fordulónál elétűnik egy-egy barna cigánygyerek, ki feszesen hajlongva húzza elkopott, öreg hegedűjét, klárinétját vagy épen cimbalmát. Itt egy harmonikás, ott egy kiszolgált trombitás fújja rekedt hangszerét. Bár kellemetlen, fülsértő zenevirtuózok ezek, de azért örömest adunk nekik pár krajcárt, csak hogy elhallgassanak.

Magánnyaralókban nem oly gazdag a Zugliget, mint a Széchenyi-hegy. Legszebb nyaraló a Riegler-féle, melyhez a Fácán-vendéglő is tartozik. Ha a Fácánt elhagyjuk, utunk meredekké válik, de azért kényelmesen vezet fel a Disznófőig, mely a második vendéglő. Ez most Barber gazdag serfőző tulajdona, ki több célszerű intézkedést szándékozik tenni a közönség kényelmére. Itt van Mátyás kútja is, mely a legjobb forrásvíz a vidéken. A víz egy vadkan szájából ömlik, némely évben gazdagon, a múlt száraz évek alatt pedig csak ujjnyi vastagságún csurgott.

Ha innen balra tartunk, a nagy térre jutunk. Itt rendesen vígan folynak a társas játékok, labdázás, stb. A kilátás nagyszerű, meglepő.

De menjünk még kissé feljebb a máriaképes bükkfához. Itt keresztúton állunk. Az egyik jobbra: a János-hegyre, a másik lefelé a hegyről, Budakeszire, a harmadik balra a Normafa mellett, el a Széchenyi-hegyre vezet A János-hegy a Budai-hegység legmagasabb pontja (1668 láb), tetején piramis van, melybe majd’ minden látogató bevési nevét. A kilátás, mely alattunk elterül, szép, panorámaszerű. Egyik oldalt Budakeszi, tisztán sváb helység, körítve szőlőktől s búzaföldektől. Másik oldalán van Hidegkút Máriaremetével. Alattunk a Szépjuhászné, a Zugliget, Lipótmező stb., mind oly pontok, melyeken örömest nyugtatjuk szemeinket.

De térjünk a Normafához, hol víg élettel találkozunk. A nevezetes vén fa körül szép zöld gyep terül el, melyet egészen elleptek a heverésző és mulatozó kirándulók. Itt egy angol a fának támaszkodva flegmatikusan tekinti távcsövén a vidéket. Ott egy polgári család telepedett le, előttük az otthon sült libapecsenye és túrósrétes és kulacs. Esznek, isznak és kedélyesen mulatnak. Amott vígan táncolnak harmonika vagy gitár zenéje mellett, míg mások elmerülnek a természet nagyszerűségében és mélázva bámulják a valóban gyönyörű vidéket.

Ha a Normafa alatt széttekintünk, bátran állíthatjuk, hogy kis Svájc látképe terül el szemeink előtt. Az átellenbon levő kopár Kecske-hegy s Mátyás-hegy, melyek egy oldalt Óbudánál, az innenső oldalon pedig a Lipótmezőbe nyúlnak le, borítva nagyszámú szőlőkertektől, melyek a legjobb vörös bort termik. Balról a kéklő s szép alakú pilisi hegy, errébb a Hársfa- és János-hegy s jobbról a Széchenyi-hegy oly kies vidéket körít be, melyből csak egy pont nyújt távolabb kilátást és ez a testvérfővárosokra nyílik. Az alattunk elnyúló, mély, s méltán vadregényes Csillag-völgy is oly benyomást tesz az érző és lelkesülni tudó emberi kedélyre, melyet leírni alig lehet.

A Széchenyi-hegyre vezető úttól jobbra fekszik eperfák és cserjék közt Mihályfy Antal pesti ügyvéd selymészete. A termesztés nagyszerűnek mondható, mivel Pest környékén aligha van rendezettebb és célirányosabb tenyészde mint a Mihályfy úré. Minden kirándulónak érdekes leend megtekinteni.

Most pedig térjünk vissza a Laszlovszkyhoz és sétáljunk a Ferenchalmára. Ferenchalma a Lipótmező felett fekszik. Számos itt is a nyári lak, mondják, hogy itt a lég még enyhébb, mint a Sváb-hegyen vagy Zugligetben. Itt van többek közt a Kochmeister-villa, melyben a múlt évben a királyi gyermekek nyaraltak, hol is a koronaherceg névnapján a környék gyermekei részére kedélyes ünnepélyt rendeztek.

Itt van még egy kéttornyú kápolna és fölebb a kies fekvésű Szépjuhászné című vendéglő és kedves kirándulási hely, honnan az erdőn keresztül rövid út vezet Budakeszi sváb helységbe, hol nyaranta számos fővárosi szokott lakni, mivel benne sokkal olcsóbban és kényelmesebben lehet élni mint a hegyen fekvő nyaralókban.

Liptay Pál, 1867.

 

Manapság:

 

Nagy Ignác: Napóleon, 1835.

Zugliget, Remete- (Tündér) szikla, 1905k.

 

Egy majd’ kétszáz éves riportot mutatok be. Egy zugligeti házban egy öreg francia katona mesél Napoleonról. Végigolvasva megfigyelhetjük, hogy alakulnak mesévé a valós történetek:

 

NAPÓLEON.

 

Vasárnap volt s a kellemes májusi nap éltető sugári engem, a huzamos idő óta szobalevegőben sínylődőt is kicsalának az illatos szabad ég alá. Barátja nem lévén a zajos társaságoknak, lépteimet a Zugliget legtávolabb s csöndesb része felé irányzám, bánatos keblemet a viruló természet bájölében új életörömre s élvezetre ébreszteni óhajtó. – Messze haladék már a hegyek közt, midőn tompa moraj, távul villámok s a szárnyra kelt szellő közelgő égiháborút jelentőleg, a vihar elől hajlék keresésre intének. Kettőztetett gyorsasággal folytatám tehát utamat s épen a zápor kezdetekor léptem egy csinos alakú házacskába, örvendvén vihar előli szabadulásomon. – A ház tulajdonosa – külsejéről ítélvén vagyonos kapás volt – nőjével, gyermekivel néhány barátja és szomszédnéja társaságában borral s kaláccsal rakott asztal körül ülve – és egy ősz kapás beszédére figyelve lelém. Beléptem zavart nem okoza, a háziasszony nyájas udvarisággal széket nyújtott, a férfiak megbillenték süvegeiket, s az említett agg befejezvén borzasztó regéjét a zugligeti barlang hajdani haramiáiról s kísértetiről, egy férfias korttyal nedvesité beszédtől száraz torkát. „Nem szeretem az ily borzasztó történeteket, félelmet okoznak ezek,” – szólt a háziasszony, gondosan szorítván kebléhöz mosolygó csecsemőjét. – „Igaza van szomszédasszony, én sem szeretem az efféléket hallani, – mondá egy teljes arcú, tüzes szemű ifjú, kit vadásztáskája, öltözete s lábainál fekvő vizslája vadásznak lenni gyaníttattak -, inkább szeretem a nagy emberek nagy tetteit hallani. Viktor úr, kérem, beszéljen valamit Napóleonról a nagy francia császárról”.

„Már estveledik, – felele a megszólított falábú ősz vitéz -, pedig nem szeretem a nagy férfi győzelmeit megcsonkítani.”

„Meséljen valamit Napóleonról, jó Viktor úr” – esengének többen, s Viktor, az öreg katona – ki, mint később megtudám, hajdan a nagy corsikai győzelmes zászlói alatt harcolt, s már számos év óta Budán lakik, megholt nője szülőhelyén, annak rokonai gyámoló körében -, teli töltvén poharát, készült a nagy hős életéről beszélni.

Napóleon élete eléggé ismeretes ugyan, de még sem vélem untatónak egy agg vitéz és szemtanú népszerű előadása után a tisztelt közönség elibe terjeszteni azt. Hibás német szóejtéssel de hő lelkesüléssel beszélt az öreg francia, én – mennyire tehetségemben áll -, egyszerű erőteljes előadását és sajátos kifejezéseit híven fogom követni.

,,Lássátok barátim – kezdé az ősz bajnok jobb kezére könyökölve s bal lábát messzire kinyújtva -, Napóleon Corsikában született, Corsika pedig egy francia sziget, melyet olasz nap melegít, hol minden forr mint szüretkor a must, s hol az emberek minden szánakozás nélkül öldösik egymást csupa szokásból. De ez nem tartozik a dologhoz, hanem tudjátok-e, ki volt Napóleon anyja? Nem? – Halljátok tehát: Napóleon anyja szép, de egyszersmind furfangos eszű asszony volt, s fogadást tőn, mely szerint gyermekét az isteni szolgálatra vala nevelendő, hogy ezáltal azt minden veszélytől mentté tehesse, s miért? Mivel a lebetegültét előzte éjszakán a világot lángba borulva látta – álmában. Ez volt ám az álom s mit lehetett mindent belőle jóslani! Az anya tehát kéré Isten kegyét fia számára azon föltéttel, hogy ez porba tiprott szent hitét ismét lábra állítsa. Ez vala az egyezés s mind két részről híven meg is tartatott. Értettétek-e, barátim? Egyedül ezen egyezésből lehet csak megmagyarázni mindazokat, mik később történtek. Természetfölötti dolgokat fogtok mindjárt hallani. – Ezen egyezés, hihetőleg egy más titkos egyezéssel egyesülten, tevé Napóleont sérthetlenné, mert lássátok barátim, ő a repkedő puska- s ágyúgolyók közt oly nyugton sétált fel s alá – mint mi húsvét második napján Gellért hegyén a repülő almák között -, a golyók százankint söprék le fejeinket, de bezzeg Napóleon feje előtt már messziről kitértek. Kár, örökös kár, hogy megbecsülhetlen titkát nem közlé senkivel s megszenvedé Duroe, Bessieres, Lannes legjobb vasgyúró barátinak elestét. – Végre abból is nyilván kisül természetfölötti lénye, hogy soha káplár vagy kapitány nem volt, nem bizony kedves barátim, ő huszonhárom éves korában már tapasztalt vén generál volt, midőn Toulon bevételénél megmutatá az öreg elhízott katonatiszteknek, hogy nem egyedül az ősz haj tulajdona a bölcseség s hogy nem tudnak az ágyukkal bánni. – Ezután rövid idő múlva mint főparancsnok az olasz sereghöz jutott, melynek se kenyere, se lőszere, se saruja, se ruhája nem volt, egy sereghöz, barátim, mely meztelen volt mint vidám háziasszonyunk tenyere.

„Barátim – így szólott hozzánk a kis sovány emberke -, itt vagyunk együtt, de mint látom nem legfényesb állapotban. De föl vígan, tizennégy nap múlva győzni fogtok s újonnan lesztek ruházva, de gyermekek, ugyancsak emberül kell ám talpalnotok, mert Mailandban vannak az új ruhák s rakott élésházak.”

És mi talpaltunk, hasunk korgott, mégpedig oly hallhatólag, mint boldogult feleségem orsója – de megszorítottuk övünket, s vígan koplaltunk -, így állottunk mi, harmincezer fáradt, félmeztelen, éhes fickók szemközt nyolcvanezer hízott kevély ellenséges legénnyel. Most Napóleon, kit akkor még Bonaparténak híttak, valamit – magam sem tudom mit – lehelt belénk, s éjjel-nappal vígan dögönyöztük az ellenséget. Montenotte, Millesimo, Mondovi, Lodi, Roveredo, Arcole, Rivoli láták mint vertük őt s mi legcsudálatosabb, mi elfáradtunk a verésben, az ellenség pedig egész béketűréssel hagyta magát veretni, generáljai nem tudták már, hová bújjanak, mert Napóleon mindenütt föltalálta őket s ezerötszáz franciával tízezeret is elcsípett egyszerre közülök, mégpedig minden fáradság nélkül. Szóval miután már mindent elvettünk tőlük, mi az elvételt megérdemlé, beszálltunk a parasztokhoz pihenni, kik igen szerettek bennünket, s az asszonyok is, mert – köztünk legyen mondva az olasz asszonyok igen okos asszonyok voltak. – Jövő évben két csata után sétálva Bécsbe értünk, minden kegyért esdeklett, s a béke megkötteték.

– Tehetett volna egy közönséges ember ennyit? Nem! Isteni segedelemmel vihetni csak ilyeket véghöz. – Ezután egybehívá Napóleon legderekabb bajtársait – én is köztük valék -, s így szóla hozzánk: „Barátim, Aegyptust nekünk szánták, hogy egy óranegyed alatt nyeljük el, de mi egyszerre egy perc alatt fogjuk azt elkölteni. Minden közkatona kap legalább egy hercegséget! Előre!” – Előre! Rajta bajtársak! Kiáltának a káplárok, s Toulonba értünk, mert tudjátok meg, barátim, arra megy az út Aegyptusba. Akkoron az angolok hajói oly sűrűn úszkáltak a tengeren mint háziasszonyunk levesén ma délben a zsírgyöngyök. De Napóleon ezzel mit sem gondolt s így szólott hozzánk: „Nem fogják ők hajóinkat látni, mert tudjátok meg: generáltoknak csillaga van az égen, mely biztosan vezérlendi vitorláinkat. – S úgy lett. Útközben mulatságul elcsíptük Máltát, s hipp-hopp Aegyptus országba értünk. Ez ám az ország barátim, ott a legkisebb táborszem is százezer emberből áll s temetőhelyeik olyan magasak mint a Svábhegy, ők pyra- miseknek nevezik azokat, a tojásokat pedig kemencébe dugják s ott kelnek ki a csirkék ezrenként, de olcsóbb is ám Aegyptusban a csirke mint nálunk a Horváth-kertben.

Midőn rendbe álltunk a szárazon, így szólott hozzánk Napóleon: „Gyermekim! Ezen ország földi istenek birtoka, melyek iránt tiszteletet kell mutatnunk, mert a francia minden ember barátja legyen, ha a haszon úgy kívánja, s a népeket csak üsse, ne pedig nyomorgassa. Harapjátok meg ujjaitokat, hunyjátok be szemeiteket s eleinte semmihez ne nyúljatok enyves kezekkel, mert később úgyis minden mienk lesz. Rajta, előre!”

-S előre mentünk barátim, s kedvünkre döngettük mindenütt a kopasz mamelukok sorait, pedig egy valóságos angyal harcolt mellettük. Bámultok? Nem tehetek róla, barátim, de higgyétek, el igazat szólok: angyal harcolt velök, s ezt nem is kell csudálni, mert hiszen mért ne lehetnének török angyalok is. Mody-nak hitták a mamelukok ezen angyalt s szentül hívék , hogy egy szürke lovon nyargalt le az égből s lovával együtt sérthetetlen. De nem használt ez semmit, mi Mody angyal dacára is mindig győztesek valánk s messziről futottak előlünk a pogányok.

Már most szóljatok, természetesen ment-e ez véghöz? Nem. Napóleon több volt mint ember, mert angyalon – habár pogány volt is az – diadalmaskodott. – Azonban, mialatt mi verekedtünk s egyik győzedelemről másikra röpültünk, Abukir alatt az angolok semmivé tevék hajóhadunkat, mert különben nem tudtak bőrünkhöz férni. De Napóleon, kinek fejében kelet és nyugat egyesült, kit a római pápa kedves fiának, Aegyptus ura pedig kedves atyjának nevezett, ezért kétségbe nem esett, hanem eltökélé India elvételét, hogy az angolokon bosszút állhasson, egyszersmind elveszett hajóhadát újjal pótolhassa. Keresztülvezetett tehát bennünket a Vörös tengeren, mint Mózes a zsidókat, ázsiába. Ott vannak ám országok, barátim, szemeink mindenütt csupa aranyon s drágaköveken akadtak föl, s hogy kezeinket nem tettük üresen zsebbe, úgy vélem, eskü nélkül is elhiszitek. Éppen legjobban kezdénk örvendni boldogságunknak, midőn az átkozott Mody a pestissel frigyet kötött s nyakunkra küldé ellenmondást nem szenvedő kvartélycédulával. – Megállj! kiáltott a sors, s a haldokló katonák háromszori kemény ostrom után se valának képesek Szt. Jean d’Acre várát elfoglalni. A döghalál kifogott rajtunk, nem lehetett ám ahhoz szólani: „nesze egy kis gyomorerősítő, menj tovább!” Az egész hadsereg, sőt talán az egész világ irgalmatlanul beteg volt akkor, egyedül Napóleon maradt eleven, ép s virgonc, mint háziasszonyunk nyugtalan kis Pistája. – Ez ismét új bizonysága annak, hogy Napóleon természetfölötti lény volt.

A’ mamelukok, a döghalál közepette megtudván, hogy egész táborunk egy nagy kórházból áll, vérszemeket kaptak s utunkat elállani bátorkodtak. Napóleon nem szenvedheté a hívatlan kísérőket, megparancsolá tehát Junotnak, ki keményebb bőrrel vala ellátva mint többi generálja, tisztítaná meg az utat, s Junot száz emberrel tönkre tevé a basának egész seregét, mi pedig baj nélkül értünk fő hadiszállásunkra Kairó városába. De már most hagyjuk a szegény beteg katonákat pihenni a kairói kórházakban s tekintsünk át a tengeren. Napóleon távullétében Franciaország vérét kegyetlenül szítták azon párisi emberek, kikre a katonai zsold, kenyér s ruházat fölötti gondviselés vala bízva és elhagyták a szegény katonát éhen veszni, mit sem akarván gondolni az egész világgal, csak a nagyravágyásnak hódoltak s törvényt kívántak szabni még a királyoknak is. Élhetetlen emberek voltak azok, kedves barátim, kik ahelyett, hogy fegyvert ragadtak volna, telhetlen tátott szájukat töltögették a szegény sanyargó katona vagyonával. Hadseregeink tehát természetesen mindenütt megverettek, Franciaország védtelen határai nyitva állottak az ellenségnek, s mi volt mind ennek oka Egy ember híjával volt Franciaország. Látjátok, barátim, azért mondám: ember híjával, mert többnyire embernek nevezék őt, pedig ez nagy kábaság volt, mert kinek csillaga van az égen, az nem lehet oly közönséges ember mint mi. – Megtudván Napóleon Franciaország mostoha állapotját a híres abukiri ütközet után, hol egyetlen oszlállyal megvert huszonötezer pogányt, – ez volt utolsó mennykőütése Aegyptusban -, visszatért Fortuna nevű kis hajócskán oda, mert tudta, hogy csak ő mentheti meg az elnyomott országot. De jól megjegyezzétek barátim, titkon ment el közülünk, mert különben mi őt erővel visszatartottuk s keleti császárnak tettük volna. A főparancsnokságot Kleber generálra, egy derék katonára bízta, de ez nemsokára meggyilkoltatott, s gyilkosát nyársra húzták, mert Aegyptusban nincsenek akasztófák. Napóleon azalatt egy lépéssel Franciaországban volt s kiszállott Anglia orra előtt kis hajócskájából. – Szóljatok barátim, természetesen történt ez?

Megérkezvén a katonák atyja Parisban, rútul lehordá a sok ingyenélő tintanyalót, ezek berzenkedtek s meg akarák ölni, de bezzeg megjárták, Napóleon kiugratta őket az ablakon s magát első consullá téteté. Már most megtartá anyja fogadását vagyis teljesíté, mert hisz az Isten is minden veszélytől megóvta őt. Helyre állítá tehát a vallást s megnyittatá a rég zárva volt templomokat. Ezeket végezvén Olaszországba röpült s Marengonál oly nótát fütyöltetett ágyúival, hogy az egész világ meghallotta, Európa pedig ijedtében fúrólyukba is bútt volna s reszketett mint háziasszonyunk fölséges aludtteje! Egyik ország visított: én nem játszom többé, a másik sóhajtott: én már megelégszem a leckével, s így a közönséges béke megkötteték. Napóleon pedig a böcsületrendet alapítá, melynek jelét itt mellemen láthatjátok.

Most mi is visszajövénk Aegyptusból, de mint vala elváltozva minden. Mint generált láttuk utoljára Napóleont s most mint császár lépett élőnkbe. Úgy segéljen! Franciaország szerette őt valamint lyánkák a szép huszárkáplárokat. És nemcsak oly közönséges császár volt ám ő mint mások, hanem maga a római pápa által koronáztatott meg. De majd el is felejtem a legnevezetesbet. Napóleonhoz egy vörös ember szokott járni, legelőször a syriai pusztában jelent meg s ezen szavakat mondá: „Meg vagyok elégedve”. Második megjelenése a marengoi győzedelem után történt, hol a csatamezőn térdre esve így szólott: „a világot lábaid előtt látandod heverni, s franciák császárja, olaszok királya, Hollandia, Spanyolország, Portugália s Illyria ura, Németország védje s lengyelek szabadítója leendesz.” – Lássátok, barátim, ezen vörös ember Napóleon sorsa volt s ezáltal beszélgetett csillagával. Eleinte nem hittem ezt s mesének tartottam, de Napóleon maga is megvallá – mint másoktul hallám -, hogy rendkívüli esetekben megjelen neki a vörös ember s hogy többnyire a Tuilleriák tetején tartózkodik. Koronázása előtti éjjel harmadszor jelent meg a vörös ember s ekkor tökélyre vívék a régi egyezést.

Koronázása után Mailandba ment a császár s fejére tevé az olasz koronát. Ott kezdődött még csak igazán a katonák mennyországa, minden közember ki olvasni tudott, tisztté lett. Nyugpénzek, hercegségek s más egyéb gazdag ajándékok, melyek Franciaországnak egy fillérjébe sem kerültek, úgy hullottak közünkbe, mint háziasszonyunk borsókarói közé a zápor. A hadsereg oly állapotban vala, milyent még a világ nem látott soha.A császár pedig mindezen nagy költség mellett pincéit színig tölté arannyal, hidakat, palotákat, utakat, tudósakat, törvényeket, hajókat s révpartokat csinált, s egész Franciaországot kirakathatta volna arannyal. Bezzeg barátim! Ha Budát kiraknák arannyal, nem lenne ám az út oly döcögős, de ugyancsak sokszor kellene újítás és igazítás. – Midőn már egész kényelemmel ült trónján s magát minden kérkedés nélkül Európa parancsolójának nevezheté, eszébe jutván négy férfi s három asszony testvére, így szólott hozzánk egy napiparancsban: „Gyermekim! Igazságos-e, hogy a császár rokoni föltartják kezeiket mint koldusok? Nem. Akarom őket is enyimhez hasonló fényben látni. Elkerülhetlen szükséges tehát mindeniknek közülök egy királyságot meghódítani, hogy a franciák mindenen uralkodjanak, őrseregem előtt az egész világ reszkessen, s hogy Franciaország ott fekhessék ágyba, hol neki nyugodni kedve lesz!” – „Jól van! – felelé a sereg -, le nem fekszünk, míg szuronyinkra királyságokat nem tűzünk. – Hah barátim! Ez ellen már nem szólhatott senki, de higyjétek, nem is volt kedve senkinek ellentmondásra, mert ha Napóleon a holdvilágot kívánta volna, úgy segéljen, én másztam volna fel érette, de szerencsére ezt nem kívánta. A királyok, kiket meglátogatni szívesek valánk, kegyetlenül vakarták fejöket, de mi ezzel mit sem gondolván, oly rémítőleg verekedtünk, hogy mások bizonyosan kifáradtak volna bele, de a franciák, barátim, minden új csatában új erőt nyernek, s azonfelül született bölcselkedők, kik nem gondolnak vele, ha mindennap kétszer meg kell is halniok. Úgy van, barátim! Örömmel és zúgolódás nélkül haltunk meg mindnyájan, s még a haldoklók is nevettek azon változásokon, melyeket Napóleon a Geographiában csinált.

Most egy kört rajzolt az agg katona a lábával a földön. – Lássátok, barátim, ha ide mutatott a császár s ezen szókat mondá: ez királyság legyen, azonnal az lett belőle. Az volt ám fölséges idő! Az ezredesek generálokká, ezek tábornokokká, a tábornokok pedig királyokká lettek. Még most is él ezek közül egy, ki szavaimat igazolhatja. Szóval minden katona, ki olvasni s írni tudott, született herceg volt. Én, ki ezeket beszélem, tizenegy királyt s egy egész sereg herceget láttám Parisban, kik, mint sugárok a napot, környezék Napóleont. – Én minden csatában részt vettem, s pedig minő csaták voltak azok! Austerlitz, Wagram, szóval, barátim, nincs háziasszonyunknak annyi csirkéje, mint amennyi csatákban én s Napóleon harcolánk. S mindezekből nyilvános, hogy a nagy császár égi karddal viaskodott. De mindemellett nem felejtkezett ám meg katonáiról, úgy szerette őket mint tulajdon gyermekeit, s híven atyailag gondoskodott minden szükségeikről, noha fölségednek nevezték, s kenyeres pajtásinak szokása szerint csak az országlásról kell vala gondolkoznia. De ő leereszkedett hozzánk, minden katona így szólítá meg: mon empereur! ez annyit tesz: császárom! s ő minden fesz s hideg kevélység nélkül felelt kérelminkre, mindnyájunkat ismert ’s ma selyemágyon, holnap hideg havon feküdt velünk, szóval ő megérdemlé magas rangját. Én, ki most itt veletek beszélek, láttam őt sokszor kényelmesebben ülni az ágyún mint háziasszonyunk ül a puha széken, no de igaz, ő nem tartott kisgyermeket ölében. Egyet nem vagyok képes magamnak megmagyarázni, halljátok csak: valahányszor ő hozzánk szólott, mindig tűz futotta el belsőnket, s félelem nélkül rohantunk a halál torkába, s ezen szavakkal: éljen Napóleon, vígan adtuk ki lelkünket. – Természetes volt ez? Nem! Napóleon nem volt közönséges ember.

Most már jó renden állott szénája, csak császárnéjával nem ment jól a dolog, miért? Mert nem akart örököst szülni, kénytelen volt tehát szegény Napóleon tőle megválni s magát új házasságra szánni. Elvette tehát Ausztria császárjának leányát s csakhamar fia született, kit már – képzeljétek csak -, születésekor római királlyá tett. Ki meri közületek mondani, hogy ez természetesen ment véghez? Senki.

Minden örvendett most, csak a muszka császár haragudott, hogy nem lett Napóleon sógorává, s halálos elleninket, a szalagmérő angolokat, kiket már rég készültünk meglátogatni, segíté s bujtogatá ellenünk. Napóleon bosszankodott s ezen szavakat intézé hozzánk: „Katonák! Európának minden fővárosa hatalmatokban volt, csak az angolokkal szövetkezett Moszkova van még hátra. Már most, hogy Londont és Indiát, azon vízipatkányok aranybányáját elfoglalhassuk, okvetlenül Moszkovába kell mennünk. Röpültünk a jegek országába, hurrá kiáltással fogadtak bennünket mindenütt s a kozákokat a gőzkocsi sem érhette volna utol, úgy szaladtak előttünk. A vörös ember most ismét megjelent Napóleonnak, szakálla alól e szavakat mormolván: „fázni s mégis izzadni fogsz, térj vissza”, de ez mit sem használt, a császár ércfeje más tanácsára nem hajolt, s mi egy véres csata után, melyben huszonötezer francia szállt örök álomra, Moszkova égő falai alá értünk. A sűrű füst elhomályosítá az eget, Napóleon nem láthatá csillagát, barátinktól elhagyattunk, S a világokat elnyeléssel fenyegető roppant tábor apró, rendetlen csoportokra szakadozva, félig fagyottan sietett-vissza Lengyelország felé. A császár vérkönnyeket sírt, látván a győzedelmet eltávozni a francia sasoktól. Így értünk a Beresináig, hol egyedül hidászink ügyessége menté meg éltünket. Ezrenkint hullottak megfagyva halomra emberek s igás barmok, egyedül a nagy császár nem fázott, szóljatok barátim: természetesen történt-e ez ?

Azalatt, hogy mi fáztunk, Parisban összeesküvést szőttek elleneink, mit Napóleon megtudván, oda sietett. Alig tette ki közülünk lábát, azonnal vége volt a rendnek. Tábornokink egymással gorombáskodtak s ostobaságokat halmoztak parancsolatikban és ez igen természetes vala, mert Napóleon úgy meghízlalá őket arannyal, hogy már járni is alig tudtak. Minden cél nélkül tántorogtunk tehát fel s alá az országutakon, inkább szegény rablócsapatokhoz mint Napóleon Aegyptusi hőseihez hasonlók. Végre, midőn már legmagasb fokára jutott a rendetlenség, köztünk termett imádott császárunk egy sereg újonccal, kik igazi kutyák voltak, mert minden embert megharaptak, s most víttuk az óriási dresdai s lüczeni véres csatákat.

Mi természetesen mindig győztünk. Napóleon már ismét tisztán kezdé látni csillagát, s Európa újra reszketni kezdett, de fájdalom, diadalmunk nem vala tartós. A császár csillagát Londonból eredt sűrű kőszéngőz rejté el, az angol vízipatkányok csalfaságaik által annyira vivék a dolgot segíttetve a kislelkű párisi polgárok által, hogy a tuilleriák ablakiból fejér zászló lobogott, a Bourbonok győztek s Napóleon a fontainebleau-i kastély lépcsőjén hív katonáitól kénytelen volt búcsút venni.

„Katonák! – még most is hallom őt, higgyétek, barátim, úgy sírtunk mindnyájan, mint háziasszonyunk kisfiacskája, ugyan nyújtson emlőt neki, hiszen saját szavamat se hallom sivalkodása miatt. Úgy van, barátim, mindnyájan zokogtunk, meg a sasok szeme is el elhomályosult, a zászlók földön úsztak mint temetéskor szokás, no de hiszen nagy temetés, a császárság temetése volt az! Így szólott hozzánk, zokogókhoz a szomorú császár: ,,Katonák! Lipcsénél árulás, itt hasonlag azáltal győzettünk meg, de ne búsuljatok, az égben, a bajnokok honában ismét lá- tandjuk egymást. Védjétek gyermekem, rátok bízom őt. Éljen második Napóleon!

Ezután mérget vett be a császár, mégpedig annyit, hogy három hadsereg is bele halt volna, de ő életben maradt. Szóljatok, természetesen történt-e ez? Mármost minden megváltozott: Napóleon tökéletesen meg levén győződve halhatlanságáról, nyugtan hajókázott egy szigetbe, ott kissé pihent, s csakhamar ismét megjelent Franciaországban, husz nap alatt Parisba ért s minden ismét a régi állapotban volt. Mi, katonák pedig dalolva röpültünk a francia sasokkal Waterloo alá, de – engedjetek meg barátim, szavam eláll, nem szólhatok tovább, csak ennyit mondok még: Franciaország elveszett örökre. Napóleon vörös embere átment a Bourbonokhoz, császárunk pedig messze a tengeren túl egy vad sziklára záratott, hol addig kell maradnia, míg a vörös ember hozzá ismét visszatérend, mert az csak mese, hogy Napóleon meghalt, ó nem, barátim, ő nem fog meghalni soha. Éljen sokáig a nagy császár, a derék katona, ki minden közkatonát gyermekének nevezett. Éljen sokáig!

 

Nagy Ignác

Rajzolatok, 1835.

Jámbor Pál: A Zugligetben, 1865.

A Vajda-bérc a Zugligetben a “Menny és Pokol”-sziklákkal, 1893. Feszty Árpád képe, metszette Morelli Gusztáv. A Tündér- (Remete) sziklát keresztelték el Döbrenteiék Vajdabércnek 1847-ben Vajda Péter költő emlékének tisztelegve. A hegytetőn lévő ház Sopronyi Dezső, a dohánynagyárusok szövetségének elnöke tulajdona.

 

A Zugligetben.

 

Két hónapra a könyvet bezárom,

Ím mosolyg a boldog szünidő,

Isten hozzád á † b s a többi!

Most enyém a szabad levegő!

Nem veszek még tollat sem kezembe,

Hegy mosolyg rám emberarc helyett,

Ott vagyok már régen gondolatban,

Üdvözöllek, boldog Zugliget.

 

Diogenes hordóban lakott rég,

Ronda börtön volt ez, semmi más,

Szikla kelle már Prometheusnak,

Égbe csalta őt a szent parázs,

Szárnyat öltött a lángész Ikarral,

Hogy mondhassa: láttam az eget!

De lehullt, mert fölebb vitte a gőg,

Üdvözöllek, árnyas Zugliget!

 

Itt vagyok már a lombok tövében,

Jobb hely ez, mint bármi lágy karok,

Leshelyekből nem jönnek nyilak rám,

Szemközt jönnek itt a viharok.

Szárnyat öltnek eszméim, ha vannak,

Míg utánam lágy emlék üget…

Oh mi élv a lombok közt merengni!

Üdvözöllek, árnyas Zugliget!

 

Óh dicsőség koronás tanúja!

Corvinoknak édes nyughelye,

Hol veté le a bíborpalástot?

Hol pihent, a sátor megvan-e?

Tán nyomából kelt e tiszta forrás,

Hol mosolygott? Mondd, hol könnyezett?

Éljen zúgott, mint ma a hazában,

Üdvözöllek, csöndes Zugliget!

 

A sűrűben a nádor vadat hajt,

Egy aranyszárnyú lepkét Apor,

Túl Cesinge és Bonfin merengnek,

Hogy mikor lesz béke már, mikor?

Mert a kardok akkor nem pihentek,

Hősök írtak dalt és könyveket,

Ő tölté be zajjal a világot…

Üdvözöllek, csöndes Zugliget!

 

És a partnál flották háborogtak,

Mind epedve tenger s Márs után,

Hollós zászló nyúlt a vár fokáról,

S őrködött a holló a Dunán.

Koszorúkat lengetett a szellő,

Mely nem ismert hősével telet.

A világnak Pest volt kikötője…

Üdvözöllek, csöndes Zugliget!

 

Más kor ez… Halld! Dante pokla zendül,

Mily csodás orkán jajvésze ez!

„Hittem én is, engem is megöltek!”

Így sír a szív, kit száz tőr sebez,

Minden ország itt nyögött sebével,

Hallja a menny és mégis siket,

Hadd! Elég egy perc a kárhozatból!

Üdvözöllek, csöndes Zugliget!

 

Jó hírek közt ébred újra a hon,

És merészebb dalt zeng a madár,

Jobb kezekbe szálla át a kormány,

A szegény nép rég áldásra vár.

Nem törődöm, bárki lesz miniszter,

Csak ne bántsa, óh hon, fényedet.

Hagyja meg csak szárnyát a madárnak,

Üdvözöllek, árnyas Zugliget.

 

Nem Laszlovszky, Corvin hegye vagy te,

Róla szólnak e magas romok,

Akkor is, mint most, világművészek

Jártak itt, mint bolygó csillagok,

A tudósok menhelyt itt találtak

Vizsgálván a csillagot s eget,

Csillagászok csillagot lelének,

Mátyás téged lelt föl, Zugliget!

 

Hiador (Jámbor Pál), Pest, 1865. aug. 23.

 

Manapság:

Ítéletidő Budán, 1837.

Laszlovszky-major, 1942. szeptember 23. FSZEK Budapest-képarchívum

 

Pesti hírek

 

A két fővárosnak nagy része pünkösdhétfőt évenkint a Zugligetben szokta ünnepelni. A reggel eléggé kellemes vala, Budapest lakosit zugligeti szokott mulatságaira csalhatni. Délután fél háromra zápor kerekedék s a késő estig nőttön nőtt zivatar szüntelen szakadó záporral vegyülve oly irtózatos dagállyá duzzadt a zugligeti hegyszorulatok közt, hogy a mulatságot rémessé, a napot pedig számtalan szerencsétlenség szomorú napjává tevé. A zivatar koronkinti, néhány percnyi szünetei közt estig az úgynevezett Laszlovszky-majornál öt halottat halásztak össze, egy, a vízártól elsodrott kocsiból csak a szerencsétlen atya félholtra zúzottan menekedheték meg, két gyermeke, a bérkocsis, lovai s kocsija menthetlenül vesztek el. A Krisztinavárosban a Horváth-kert mellett álló kis kőhídon hét ember, kik a rohanó vízárt nézegeték a hidpárkányzathoz támaszkodva, a hirtelen összeomlott párkányzattal együtt a vízbe zuhantak s közülök csak egyet foghatának ki. Belebb a Rácvárosban, az úgynevezett Rác-fürdő mellett, honnan kevés távolságra a hegyek közül rohanó víz a Dunába szakad, a vízár egypár házat sodrott el, s még kedden délig nem tudaték, hány ember lőn itt is a vészes zivatarnak áldozatja. A hegyek közt az utakat e zivatar mind összerontotta s a zápor közé vegyült roppant jégdarabokkal és sziklákkal borította el. A hegyek közti lapályok, vetések, rétek tengervízben úsztak és még tegnap is, a hegyi vízmedrekben holtakat hordoztak össze, ezek közt egy anyát, két halálában osztakozó gyermekével, az életteleneket karjai közé szorítva. Hol a hegyi zápor a Rudas-fürdő közelében a Dunába omlik, ott néhány csónak a hegyekről lesodrott eledel kosarakat s több efféle, a mulatozó néptől magával vitt étel s italtartó szereket halászott össze. Hány ember lőn összesen e szörnyű zivataros napnak áldozatja, szám szerint nem tudhatni, tegnap délig 39 ember halála tudatott csak a városi elöljáróságnál, annyi bizonyos, hogy sok családnak e nap örömre szánt napjaiból sokáig szomorú emlékezetes napja maradand.

 

Rajzolatok, 1837. május 18.

 

Tavaszzáró, vagy a szögligeti közel örömök emléke, 1833.

Zugliget, kilátás a mai Disznófő út környékéről északkelet felé, középen az Apáthy-szikla. Alt Rudolf rajza, 1845.

 

Megbocsátható vétek-e az, hogy költőink Budának gyönyörű vidékeiről hallgatnak? A költő a természetnek gyermeke, a természetből szedi mézét, az elfogyhatatlan édességűt. ’S Budának bércei között beh sok íly méz gyűjthető. Néhány pesti költőnk, az édesebbje kivált, itten lopá meg a virágok nektárait, s hogy mi, az erdők bújói, költővé nem lettünk, hogy mázsánként nem halmoztuk a mézet rakásra, az az egyszerű oka van: igen csüngünk a valón s inkább a költő álmak valósítására törekszünk mint álmodásra.

Budapest lakosai jobban ismerik ezen természet áldásait mint mi Magyarok általában ismerjük hazánkat, és az ismert szépségeket használják is. Az ünnepnapok százakat és ezereket látnak itt, vigadókat, örülőket. De az egész esztendőben pünkösdhétfő az, melyen végtelen sokaság szokott a hegyekre kitódulni. Mi a mostanit fogjuk csak érintgetni.

Pünkösd hétfő nálunk leghidegebb nap volt egész májusban, a megelőző esten szél kerekedett, fölhők tódolgtak egünkre s az eső néhányszor kezde szemezni. A hajnal fölhős maradt s a nap csak magasra jötte után pillantott ki. Mindazonáltal nem kevés embert köszönte a tetők erdein a szürkület. Hívesen lengett északnyugotról a szél, de azért száz madár daljának hordá édes vegyületét, s száz ember gyönyörködött benne. Mint a hangyák, fészküktől távol zsákmányra akadván csapást vernek magoknak s feketéllve lepik el a hosszú utat, úgy tódultak csapatokban föl budapestieink a zöldülő szőlők között a Sváb-hegyre, vagy a város majorján által a Szögligetnek, hol őket ernyőbe az erdők vették a szél ellen, hozott csutoráik (kancsóik, kulacsaik), fölhurcolt süteményeik jól biztatták.

A nép az időből, bora s ennivalójából, látványok és lármázhatásából ítéli meg ünnepei minőségét. Ami itt az időt illeti, kedvezőbb lőn mint reggel mutatá. A fölhők a nappal folytában mindinkább enyésztek, mígnem teljes kékségében állott az ég s rajta egész pompában fénylett a nap. A szellő mindég híves maradt, de hol port nem hajthat, hol a halomra mászás, völgyeknek ereszkedés, a jó bor, a víg társaság melegít és hevít, ott a híves szellőnek köszönetet is adhatni. Bor bőségben volt völgyön, halmon, réten, bokrok mellett, fák árnyában, kulacsban, üvegekben s az ezeket hatalmasan pótoló hordócskákban, melyeket némely borhős toldias karokkal emelt szájához, s hosszú csókokkal szívta, kortyolta belőlük az istenek nedvét, italát. A fogakat is elég munkásoknak láttuk s azt az édes dolgot, a szájmozgatást igen közönségesnek és divatozónak találtuk. Látnivaló is a bujálkodó természet szépségein kívül nem kevés volt, bajazzók, boscozók, kártyalotteriások, kijátszók stb. lepték el Szegligetet. Lárma, zajgás mindenféle hangzott, hamburgi dalokat gulyásdal válta, augsburgit füredi stb., míg azonban Rákoson serény mének futottak pályát s este Alexander játszá egyedüli színjátékait.

És ez úgy vala a kellemes halomra dűlő Laszlovszky-majornál, a sok szegletü, völgyekbe s halmokra dűlő szögligeti csap- és vendégházak táján, a nagy kiterjedésű Sváb-hegy rét-erdős síkoldalain, az előhegyen vagy az úgynevezett Adliczer tetején, a hegyháton, melyen a magányos bükk alól a varázsszépségű völgyhalomcsoportozatokra a legbájolóbb kinézés van, a disznófői jégforrásnál, hol magas gyertyánfák árnyában csurog elő a vidék legjobb vize, a budakeszi útra dűlő Ferencmagasán, hol épen búcsú tartaték, s a hegyháton túl tölgyes erdők völgyi sötétében létező Mária tölgyesénél a magasan fekvő s Budapestre való kilátása miatt igen kedvelt Szépjuhásznénál. Legcsendesebb vala a Remete magánya, hova jobban csak egyesek bolygtak el és az Orom- vagy Jánoshegye, melyet a bor és kosárhordozásra többnyire magasoltak, ahonnan pedig mint Zeusz Olimposzáról, tekinthetni el a Vértes erdőlepte hegysoraira s a Bakony magasra tolt fejeihez, a Kárpátok váci szakadékaira, a Hevesben kékellő Mátrára, a kunsíkokra s a Dunamosta Fejér vármegye halmos téreire.

A félhold teljes fényében mosolygott reánk, midőn a szőke Duna hídján átballagtunk, talán ő is örült a sok jókedvnek, mely magyar, német, tót, rác s több örömhangokat csalt ki a különböző ajakokon. Én örültem ezen vegyületnek s lelkemben e sokféle testvért egészen egyesültnek, honunkat pedig hatalmasnak, a nemzetet boldognak látám. Örültem azon tavasznak, mely ekkor Árpád hona fölé derűlend, mert csak a testvéri szeretet, az egyetértés, egység boldogíthatja az emberiséget, a nemzetet.

 

Vajda (Péter), 1833.

 

Manapság:

Kilátás a Fácánra és a Laszlovszky-hegyre a Normafa felől (Telekvita a Normafa körül)

Kilátás a Fácánra és a Laszlovszky-hegyre a Normafa felől

 

Telekvita a Normafa körül

 

A XIX. század végi újságokat olvasgatva felfigyeltem arra, hogy az egyre nagyobb számban a hegyekbe kiránduló közönséget az ottani telektulajdonosok egyre kevesebb szeretettel fogadták. Az 1850-es években még mindenki szabadan járhatott, később a telekeladásokkal, a házépítések szaporodásával kezdődtek a bajok.

A Normafa és környéke nem volt mindig közterület. A Fácántól Budakeszi határáig Sigray Pálé volt 1881 óta. A budai és pesti polgárok viszont nem foglalkoztak a tulajdoni kérdésekkel, vidáman járkáltak keresztül-kasul Sigray földjén. Ha jó volt az idő, rengetegen piknikeztek a környéken, letarolva mindent. Sigray úr évekig tűrte, aztán megunván az állandó embertömeget, 1887-ben cselekedett. Hogy pontosan mit tett, nehéz lenne kideríteni, mert mindenki mást mondott. Steiger Gyula beszédében azzal vádolta, hogy „akasztófa-alakú” fatörzsekkel, kövekkel több helyen elzárta a Disznófőtől a Normafához vezető utat, pedig, mondta Steiger, az a terület a fővárosé. Szerinte Sigray azért provokálta a fővárost, hogy elérje a földje kisajátítását.

Azzal is megvádolták, hogy százával vágatja ki az erdejében a legöregebb fákat. Sigray válaszolt a vádakra. A terület az ő és felesége tulajdona és azt korlátozás nélkül használhatja. A kirándulók évek óta nagy károkat okoznak neki, ezért engedélyt kaptak az illetékes hatóságtól, hogy a Normafához vezető út mindkét oldalán drótkerítést állítsanak. A kerítést a mérnökök által kitűzött vonalon építették meg, de az út maga járható maradt. Az erdőben pedig csak gyérítést végeztek, azt is engedéllyel. A kisajátításra törekvést is visszautasította.  1888. áprilisában Sigray jelezte, hozzájárul ahhoz, hogy az utat kiszélesítsék, a Normafa közvetlen közelében lévő földet is átadja a fővárosnak, ingyen. Erre a tanács érthetetlen módon azt válaszolta, hogy addig nem tárgyal, míg Sigray eredeti állapotba nem hozza a területet (pedig a kerítésépítésre ők adtak engedélyt). Mégis kiküldtek egy bizottságot, hogy beszéljen Sigrayval, aki nem volt hajlandó elbontani a kerítést, de újra felajánlotta, hogy ingyen átadja a szóban forgó területeket. Eladni is hajlandónak mutatkozott: a rét négyszögölét 3 forintért, a lejtőt a feléért. Az egész területet, mely 90000 négyszögöl, 90000 forintért. A bizottság a felkínált árat sokallta.

A következő „fordulóban” a bizottság megállapította, hogy, bár engedélye volt a kerítésépítésre, mégis valamilyen szabálytalanságot követett el, ezért felszólították, hogy három napon belül bontsa el, különben Budapest teszi meg Sigray költségére. Talán emiatt a tulajdonos már két forintért is eladta volna a rét és az erdő négyszögölét, összesen 110000 négyszögölt. Ezt az árat már elfogadhatónak tartották és kezdeményezték, hogy a főváros vegye meg. Megjelentek az ellenvélemények is: ezen a területen nincs árnyék, nincs vendéglő, emiatt itt jár a legkevesebb kiránduló, fölösleges megvenni. Erre van pénz, de csatornázásra, kövezésre, vízvezetékre nincs stb.

Május 15-én a kerítést elbontották, Sigray pedig perrel fenyegetett. Eközben a város kapott egy másik ajánlatot, Czillich Sándor, aki a Sigray-telek felett, a Disznófő környékén bírt egy nagy területet 1730. óta, felkínálta megvételre 40 hold földjét. Megemlítette, ha nem veszi meg Budapest, ő is elkerítteti. Ez a terület még látogatottabb volt mint a Normafa rétje. És, hogy még nagyobb legyen a baj, bejelentették, hogy a Kincstár az ősz végén kivágatja a Budakeszi-erdőnek a Normafához közeli részét. Az eset közfelháborodást keltett, a városi tanács tárgyalást kezdeményezett az egész erdő megvásárlásáról és a fővároshoz csatolásáról. 1889. januárjában Sigray újabb ajánlatot tett a rét és a lejtő eladására, amit a tanács elfogadott, viszont Czillich ajánlatát még csak nem is tárgyalták. Ezen ő annyira felháborodott, hogy megfenyegette a fővárost, bekerítteti a telkét és hiába bontják le, ő minden vasárnap (?) újjáépíti. Őröket fog állítani és ha bármi történik az őrök és a nép között, annak felelőse csak a főváros lehet. Ha pedig nem veszik meg, felparcelláztatja és nyaralótelkekként egyesével eladja.

Júniusban a pénzügyi bizottság javasolta, hogy a Sigray-féle Normafa-rétet és alatta lévő lejtőrészletet vegye meg, ez utóbbit azért, hogy a kilátás örökre biztosítva legyen. A vételárra 27584 forintot javasoltak. Ha ezt nem fogadja el, megindítják a kisajátítást. A Czillich-féle telekre elfogadták a 42500 forintos árat. Ezzel párhuzamosan több, Normafa-környéki, más tulajdonában lévő telek megvásárlásáról döntöttek.

Miközben a lapok részletesen beszámoltak a birtokvitáról, érdekes, magáról a vételről nem találtam ismertetést. 1890. januárjában egy cikkben múlt időben beszélnek a Normafa-rét megvásárlásáról és akkor már át is vette a főváros.

A Budakeszi erdő megvásárlását ezzel a szöveggel javasolták, érdemes idézni (részlet):

„Szem előtt tartva tehát mindazon intentiókat, melyek a budakeszi erdőnek, mint ilyennek a főváros közönsége részére mulató, kiránduló s főleg üdülőhelyül való fenntartását közegészségi és testfejlesztési szempontból nemcsak a felnőttekre, de elsősorban a gyermekvilágra annyira kívánatossá teszik, figyelemmel továbbá arra, hogy egy-egy ilyen erdőcomplexumnak fenntartása késő századok nemzedékeit is hálára kötelezi és szem előtt tartva azt, hogy egy íly erdő okszerű kezelése és egyes részének helyes értékesítése nemcsak a befektetési tőke kamatait, hanem illendő hasznot is hoz, részünkről ismételve is csak ezen 1100 holdas erdőterületnek a kincstártól való megvételét ajánlhatjuk a legmelegebben.”

Végül 300000 forint vételárban egyeztek meg 1890-ben.

Az egyezségek nyomán új utakat nyithattak mint pl. a Disznófőtől a Mátyás király-Tündérhegyi sarokig tartót, a Jánoshegyi utat a Szépjuhásznétól a csúcsig, a Tündérhegyi utat stb., természetesen ez fakivágásokkal járt. A budakeszi erdőben is több sétautat csináltak. Ekkor nyílt lehetőség a Normafa út meghosszabbítására a menedékházig, tehát a kirándulók újra saját kedvükre sétálhattak a hegyekben.

 

Klösz György fényképe

Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.05.143

Perger Ferenc nyaralója a Sváb-hegyen

Perger Ferenc nyaralója a mai Béla király és Alkony út között, 1855.

 

Perger Ferenc posztókereskedő az 1840-es évek végén, 50-es évek elején építtette a svájci stílusú villát valószínűleg Ybl Miklóssal. A nyaraló körül egy 13 holdas majorság volt az alkalmazottak lakásaival, gazdasági épületekkel, kutakkal, erdővel, szántóval, gyümölcsössel.  Perger halála után, 1869-ben Wahrmann Mór vette meg.

 

Buda kataszteri jellegű térképe • 1876
BFL XV.16.a.201/18 (1–4); BTM 1671; BTM Ht.68.17.1–9.; FSZEK BT 16; Hadtört.TkTár 1040 (2 sorozat); OSZK TM 814/1–8; OSZK TA 8206 (kötet); OSZK TA 8209 (díszes kötet)

 

Műholdról:

Diogenészfalva a Zugligetben

Buda, Zugliget, Diogenész hordója. A nyaraló második emelete egy hatalmas hordó volt. Az épület egy nyaralótelep része volt, fenn lakott a tulajdonos, Heinrich úr.
A kép a FSZEK Budapest Archívumából való.

 

Nem vezetem az olvasót a messze Hellászba s nem is valami régészeti fölfedezésről lesz szó. Egészen közel vezetem, meglehet, olyan helyre, ahol volt is már. De nem baj! E nyári napokban mindig kellemes kitekinteni a Zugligetbe s annak úgynevezett Csillagvölgy-ébe, e nem nagyon széles, de annál hosszabb meredek völgybe, mely első pillanatra valamely kiszáradt zuhatag medrének látszik. Fölötte díszlik a híres Normafa, mint egy zöld korona. A völgyet félgömb alakú domb osztja kétfelé; azon van a „labyrinth”, egy kis erdő.

Nemrégen még ez a völgy meglehetősen elhagyott volt. Csak kisdiákok jártak bele majálist tartani. Nyolc év előtt azonban egy öreg polgárnak, ki bejárta Európát, eszébe jutott, hogy alkot itt valamit, valami különöset. Borospincéjében volt neki három óriás hordója, melyekre nem egyszer elgondolhatá: na ezekben aztán kényelmesen ellakhatott volna Diogenész. Bizonyára ez az ötlet adhatta neki az eszmét, hogy a Csillagvölgyben Diogenész tiszteletére hozzon létre valamit. A bal oldalon kezdett egy nyaralót építtetni, melynek második emeletét a pincéjében állt legnagyobb hordó képezi. Bizarr gondolat, de jól sikerült. Csigalépcsőn jutunk föl a hordóba, melyben nem valami nyirkos dongafákat találunk, hanem ugyancsak feldíszített termet, s önmagunkat megsokszorozva. A mennyezeten pedig a csillagvölgy visszatükrözött képét. Mert a falakat oldalt és fenn tükrök borítják. A kerek szoba bútorzata is meglepő: művészileg kirakott asztalkák, díszes székek, két kerevet a falaknál, márványasztal középen, rajta két párducbőr, s az öregúr kedvenc állatai: egy hű newfoudlandi s fürge mókus (hegedűjével) kitömve, üvegszemekkel.

Furcsa, bizarr, sajátszerű kerek hordóterem. Pár év előtt a tulajdonos egy fiatal rokona, mivel este vihar tört ki, ott hált a szobában, kereveten. Éjfél felé a bádog és üveg fedélen elkezd kopogni a nagyszemű eső s a villámlások fényét sokszorosan verik vissza a falak és mennyezet tükrei. Fiatalemberünk oly rosszul érzé magát a Diogenész hordójában, hogy rögtön felöltözött, kirohant s nekieredt a záporos éjszakának, hogy kevésbé regényes hajlékot keressen.

A Diogenész hordója földszintjén kocsmatelep van. Nyáron elég jól főznek benne s jó és olcsó ozsonnát kaphatni.

A szomszéd nyaraló még furcsább volt – emeletes ház földszint nélkül. Tervezője előtt a Szemiramisz függőkertje lebeghetett. Az egy teremből álló emeletet négy vasoszlop tartotta, mígnem a biztonság előnye győzött a különcségen, s aláépíték a földszintet is, melyben most négy szobácska s egy konyha van.

A harmadik, negyedik, ötödik nyaraló mind csak egy-egy szobából álló házacska. Mivel azonban szokás törvényt szab, tehát ezeknek is nyaraló a nevök. Hisz a budai hegyek közt feküsznek. A Jókai svábhegyi nyaralója alatt földalatti zugban lakik régóta egy vén vincellér, ki mellékkeresetül a sváb atyafiaknak kalapot készít és foltoz, ez, ha lenn a városban kérdik tőle a lakását, azt feleli: csak a kalapos villája után tessék kérdezősködni a Svábhegyen.

A Csillagvölgy hatodik nyaralóját csak csillagalakú díszítéseiről említhetem meg. Különben hatszobás ház s alig van olyan originális élet benne mint volt a hetediknek, e hegyoldalba épített villának emeletén a múlt télen, mikor a majorosok kaszinója volt, s enni ugyan keveset lehetett benne, de padlásán (pince helyett) fél akó bor állt a publikum rendelkezésére. Akik most ott nyaralnak, tavasz múltán is részesültek még néha abban a kellemetességben, hogy valami berúgott atyafi éjjel elkezdett dörömbözni az ajtón: Frá wirthin á klázl Vájn!

E ház emeletének konyháját képezi a második nagy h o r d ó. A harmadikban a pék s zöldségárus lakik, a Zugliget ismert mindenese: Adám, a ki jószívű ember, csakhogy nagyban hódol Bakhus-nak, sok minden volt már a világi életben, szolgált valaha nyergelt szamarakkal a városi kirándulóknak, később fűszerrel, zöldséggel és dinnyével kereskedett, végtére pedig pék lett belőle, ki süteteit jól el tudja tukmálni, s ha négy zsemlyéért küldenek hozzá, tesz a kosárba hatot, mert hisz majd csak elfogy az is!

A Diogenészfalva alkotója a Csillagvölgyet a Zugliget központjává akarta tenni. A kocsmához közel eső nagy fára festetett egy céget, ráíratva: „Csillagvölgyi Normafa”. Melléje állíttatott evőtermet e felirattal: „Le temple d’Irminsul” (a zárda neve, melyben Norma lakott.). Belől a falakat jámbor képekkel díszítteté, ifjú lányokat oktató tisztelendők alakjaival, az oldalakra a fácán-nál egy kicsit különb madarakat pingáltatott: struccot, hattyút, flamingót, a Disznófőt nem találta méltónak lefestetni, akad az – úgymond – elevenen is elég! A lombos nagy fáknak neveket adatott, hogy színész, ókori császár, amerikai államférfi. Árpád apánk, I. Napóleon és Werbőczy emlékei ölelkezzenek a suda- rak kinyúló ágaiban. Készíttetett utakat is a világ mind a négy sarka felé. A „labyrinth” is onnan kapta nevét, hogy keresztül kasú ösvényein alig talál ki az ember s elkelne benne egy csomó Ariadne-fonal, vagyis útmutató tábla. Ásatott valami csodakutat is, kilencet egymás felé, melyekből – ha a terv létrejő – kinek-kinek kívánsága szerint bugyogott volna ki sör, bor, vizezett bor, és borozott víz. Hogy milyen lett volna ez az eredeti terv szerint, az mély titok maradt. Az öregúr tót munkásokkal dolgoztatott, kiknek maga adott neveket. Volt köztük generális és inspektor. A munkások a jó különc öregúrtól nem tartottak, hanem a generálistól (egy tót napszámos) annál jobban. Sokszor van ez így az életben. A százados szidja a LajosViktor ezredi katonát, hogy mért oly rozsdás a puskája, de ez csak vállat von a fenyegetőzésre, hanem mikor a tiszt távozni készül, a katona térdre esve könyörög: Kapitány uram, az ég szerelmére kérem, meg ne mondja a káplár urnak! A tótok is jobban féltek a generáltól. A korhely inspektornak elég jó dolga lehetett az öregúr mellett: tavasszal üres zsebbel jött, őszkor háromszáz forinttal és egy órával távozott.

Az öregúr utolsó intézménye volt a kocsmába vezető út szegélyezése vagy száz vadgesztenye-csemetével. E fácskák azonban már nagyobbára kipusztultak.

A különc eszmének azonban mégis csak lett láttatja, mert azóta sokkal több élet van a Csillagvölgyben. Nyolc-tíz család kora tavasszal kiköltözik a kis villákba s szívesen ellaknak az egy szobácskában is, hol nincs közvetlen szomszéd, s a falusi kényelem pongyoláját élvezhetik. Aztán a látás és láttatás divatja más völgyekből is elcsalja oda a künnlakókat, úgyhogy a lég gyakran megtelik magyar, német és francia hangok káoszával, a csillagvölgyi pázsit pedig oly tarkán virít a hölgyek sokszínű ruháitól mint egy kert.

Mégsem volt hát háladatlan eszme létrehozni Diogenészfalvát.

Fővárosi Lapok, 1877., Arcanum Digitális Tudománytár.

___

Az írók és művészek társaságának szombati juniálisa igen kedélyes és látogatott mulatság volt, mely egy társaságnak egész napi élvezetet, a Petőfi-házra pedig jelentékeny jövedelmet szerzett. Az idő délelőtt bornogós lévén, a reggeli csoportos kivonulás elmaradt, s a mulatság dél felé azzal kezdődött, hogy a Fácán-tól a Csillag-völgybe rándultak reggelizni s megnézni a Diogenész hordóját, egy toronyszerű villát, melynek felső emeletén hordó alakú szalon van, tükrökkel, apró kerevetekkel, az asztalon egy kitömött nagy házőrző-vel, erkélyéről pedig gyönyörű kilátással. Máskor e helyet belépti díj mellett nézik, most azonban szívélyes tulajdonosa (Heinrich úr) nyitva tartá a társaság számára. Később a mellette fekvő kis vendéglőben reggeli volt s Vasvári Kovács mulattatá a társágot komikai előadással, dorombbal, oláh furulyával s bűvészi ezermesterkedéssel.”
1874.

 

Manapság: