Mátyás királlyá választatásának négyszázhatodik évnapján, január 24-én roppant embertömeg tolongott a Duna jégtükörén, mintha e nap a visszaemlékezés napja lett volna a rég múlt idők azon egyik legfényesebb szakára, midőn a Rákoson tanácskozó honatyák hosszas vitáihoz a Duna jegén álló 40000 magyar harcos egetrázó riadása adta a döntő szavazatot.
Az ország dolgait intéző nép helyét azonban ezúttal csak a mulatni vágyók csoportja foglalta el, s miért ne keresnénk néha egy kis mulatságot e szomorú világban? Az 1864. év első hónapja oly rendkívüli és állandó hideggel köszöntött be, aminőre régóta nem emlékezünk, s mely megérdemli, hogy emlékét fenntartsuk.
És e napon a befagyott Dunán elég tárgy volt, mi a szemlélőnek is mulatságot szerzett. A korcsolyázók serege kipirult arcokkal villámgyorsasággal repült el mellettünk, s ha az ügyetlenebbek közöl egy-egy néha fölborult, vidám kacajban tört ki a sokaság. A más baján sokszor szeret nevetni az ember.
A Budára vezető porondozott úton termetes kofák kínálják az ősz fagyos gyümölcseit, emitt gesztenyesütők, virslisek versenyezni látszanak afölött, melyiknek torka harsányabb. A pereces bosszankodni látszik a kintornásra, mert a sípláda éles harsonája mellett szerény sípjának hangja néma lesz.
Az út mellett a jégen egymásután csúszva buktatja föl egymást az apró nemzedék, e fürge csoport sokaknak mulatságot szerez, de a csuszkálókat egy nagy bajuszú, izmos karú férfi nézi legnagyobb megelégedéssel, hogy miért, könnyű kitalálni, ha látjuk, hogy a talp kopására ügyel legjobban.
Lovagja karján a hölgy csak félve lép a síkos talajon, a gondos anya féltve gombolja összébb gyermekén a felöltönyt, míg némely páciens nélküli orvos a meghűlésből eredt betegségek egész sorát látja szeme előtt elvonulni s épít magának a jég hátán is fellegvárakat.
Ezalatt beáll az est. Az utcákon kigyúlnak a lámpák. Hajdan is örömtüzeket gyújtottak, akkor, hogy fénysugár üdvözölje a legnagyobb királyt, most, hogy békén haza sétálhasson az átfázott polgár. Buda tornyaiban megkondul a harang, éppen mint ezelőtt négy századdal, akkor, hogy örömre talpra lármázzon minden lakót, most, hogy az éj és nyugalom szavát hirdesse a fővárosnak.
Fogaras vára a Rohbock Lajos rajza alapján készült metszeten
A fogarasi vár, úgy mondják, 1299-ben építteték először. A munkásoknak, azt regéli a monda, minden estve egy fagarast vagy batkát adtak, szombaton pedig a fagarasokat igazi pénzzel váltották be. Onnan származtatják a vár nevét. Az oklevelekben Fagaras vagyis Fogaras III Endre alatt említtetik először. Ezen király ti. Ugrin mestert erősíté meg a vár birtokában. Róbert Károly idejében Opor vajda bírta, ki azt vagy egészen újból építtette föl, vagy csak helyreállíttatta. I Lajos király a fogarasi kerületet Oláhország vajdájának, I. Mátyás király pedig 1464-ben egyik rokonának, Geréb Jánosnak és fiainak adományozá. De a szászok már akkor is jogigényt tartottak a kerület birtokára s némely adományleveleket is kaptak. Hosszas perlekedések támadtak, mindazáltal Geréb megmaradt a kerület birtokában, II. Ulászló király 1504-ben Fogarast Korvin Jánosnak adományozá, a szászok tiltakoztak ez adomány ellen, de tiltakozásuk mellőztetett. Később a fogarasi vár és uradalom Bornemisza János birtokába kerüle, ennek halála után pedig a koronára szállt. Szapolyai János 1530-ban Nádasdy Tamás nádornak adományozá, ez azután nővérének s illetőleg sógorának, Majláth Istvánnak engedé át. Majláth utóbb elpártolt Szapolyaitól s Ferdinánd részére állt. Szapolyai hadvezére, Török Bálint azért körülszállá a fogarasi várat, hol Majláth 1540-ben meghúzta vala magát. Midőn ez látá, hogy Ferdinándtól nem várhat segítséget s hogy magának nincs elég ereje, az imént meghalálozott Szapolyai özvegyének és fiának hódola meg és fogada hűséget. De alig hogy a veszélyből kiszabadult, már ismét ármánykodáshoz láta. Ferdinánd hívei által Balassa Imrével együtt Erdély vajdájává nevezteték ki s legott nyílt háborút kezde Izabella ellen. Szulejman ekkor Nikápoly pasáját és Oláhország vajdáját küldé Erdélybe. Majláth ismét várába zárkózék s vitézül védelmezte magát a törökök ellen. Azonban a pasa ígéreteire hallgatva személyes értekezés végett a török táborba mene. Itt azonnal vasra vereték s Konstantinápolyba hurcoltaték, hol a Héttorony nevű börtönben végezte életét. A fogarasi vár a törököknek adá meg magát, kik azután Izabella királynénak adták át. Majláth István fia, Gábor azonban megszerezvén magának Izabella és fia kegyét, visszanyeré a fogarasi várat, de nemsokára Békési Gáspárnak adá el. Ez szintén hűtlen lett a fejdelem iránt, Bánffy György azért körülszállá a várat s kilencnapi ostrom után elfoglalá 1537-ben. Bethlen Gábor fejdelem a fogarasi uradalmat saját nejének, Brandenburgi Katalinnak adományozá s a várat helyreállíttatá. Rákóczy György azonban 1631-ben élvevé az özvegytől.
Fogaras az ország egyik legerősebb vára volt. Birtokosai a zászlósurak közé tartoztak, kik gyakran a fejedelmek veszélyes versenytársai voltak. A fejedelmek tehát mindig azon voltak, hogy a várat a magok birtokába ejtsék, s olykor biztos menedéket is találtak benne. Apaffy Mihály fejedelem is bírta, halála után pedig I. Lipót szállatá meg. Ezóta Fogaras mindig királyi vár maradt, a hozzája tartozott uradalom pedig felosztatott. Egy része ti. 1764-ben az erdélyi katonai végvidékhez csatoltaték, másik része pedig a szászoknak, kik régóta törekedtek vala birtokára, adaték zálogba 200000 ft-ért.
Különben Fogaras vidéke külön kerület és törvényhatóság, melynek főtisztviselője kapitánynak neveztetik, s mely a magyarok földjéhez tartozik.
Hunfalvy János: Magyarország és Erdély eredeti képekben, 1864.
Fáy András háza Pesten, Kalap utca 207 (ma Irányi utca). Vasárnapi Újság, 1873. A házat 1871. augusztusában lebontották, de előtte Simonyi Antal fényképész megörökítette és a Városháza nagytermében kifüggesztették.
FÁY ANDRÁS (1786-1864)
Született Kohányon, Zemplénben, 1786. máj 30-án. Tanulását Sárospatakon kezdte, Pozsonyban folytatta, meg ismét Sárospatakon végezte. A kitűnő ifjat Pest megye szolgabírójának választotta, mely hivatalát hat évig viselte. Az 1832-36-i országgyűlésen mint Pest megye követe volt jelen. 1834-ben Döbrenteivel a Pest megyei magyar színésztársulat igazgatója, 1837-ben a Kisfaludy-társaság elnöke lett. Tagja volt azon küldöttségnek, mely 1828-ban a M. T. Akadémia alapszabályait kidolgozta. Az Akadémia 1831-ben rendes, 1845-ben tiszteleti tagjává választotta. A Pesti Takarékpénztár (1839-ben) s a többi is az országban főleg neki köszönheti keletkezését.
Az írói pályán már 1807-ben lépett föl „Bokrétá”-jával, melyet 1818-ban a „Friss bokréta” követett. Jó hírét 1820-ban mejelent „Meséi és aforizmái” alapították meg, színművei s „A Bélteki-ház” című jeles tanregénye gyarapították. Összes szépirodalmi munkái 1843-44-ben jelentek meg, melyeket követtek a szépirodalmi téren „Búzavirágok és kalászok” 1853-ban, „Jávor orvos és szolgája, Bakator Ambrus,” szeszélyes regény 1855-ben, „A szutyogfalviak,” magyar fajképek 1856-ban. „Régi pénzek” című vígjátékát 1858-ban újólag átdolgozta.
De nemcsak a szépirodalomban jeleskedett. Alig merült föl fontosabb, korszerű kérdés, melyet a hírlapokban vagy önálló röpiratokban, könyvekben is meg ne vitatott volna. Így nevezetesen a nevelési kérdéseket több munkában tárgyalta, s nemcsak elméletileg, de gyakorlatilag is. „A Halmay-család”, melyet 1858-ban adott ki, valóságos házi nevelő.
Fáy mint polgár és mint író az élet, a közélet javítására, szépítésére fordította erejét, kitűzve és elősegélve a teendőket pénz-, mű- és tanintézetek állítása és berendezése körül, a nyilvános élet és nevelés mezején állandólag a haza és az emberiség érdekeit mozdította elő.
Mint író mindenben túl van a középszerűség vonalán, s amily korán megérett, szintoly sokáig meg is tartotta fiatalságát, úgy, hogy róla méltán mondhatni, hogy fiatal korban már érett, a legérettebb korban pedig még fiatal volt. Voltaképpi szakja a mese. Ő magyar meseíró, eleme a tanköltészet, melynek kevés oly szeretetre méltó képviselője van, mint ő. Igénytelenség, kedélyesség, derült hangulat, józan átlátás és gyakorlati tapintat jellemzik iratait. Rajzai a valódi élet rajzai, élethívek, mint a németalföldi festésziskola festményei. Inkább természetesség, mintsem műszerkezet által tűnnek ki.
A Nemzeti Múzeum vidéke maholnap egyike lesz Pest legérdekesebb pontjainak. A kolosszális épületet körülövező park, melynek jó karban tartására kellő gond fordíttatik, zöld pázsitjával, lombosodó fáival és sűrű bokraival máris kedvenc sétahelyévé lett a fővárosi közönség egy részének, kora tavasztól késő őszig. Olvasóink tudják, hogy e szép sétakertet már két érc mellszobor is ékíti: Kazinczyé és Berzsenyié.
De a múzeumnak a parkon kívül eső környezete is évről évre szépül, s a körülötte látható ronda házikók vagy üres telkek helyén csinos, nagy házak, valódi paloták emelkednek. Feltűnő, hogy a múlt, s különösen a jelen évben, midőn Pesten az építési kedv csaknem végképp szünetelt, éppen a múzeum vidékén tűnt fel a legnagyobb építkezési buzgalom. A múzeum átellenében, az országúti házsoron ez idén készült el két háromemeletes nagy bérház (a Szeghő- és Geiszt-féle), a múzeum háta megett pedig, hol már több év óta áll készen a Nemzeti Lovarda csinos épülete, két monumentális úri palota emelkedik, melyek Pest legszebb magánépítményei közé fognak tartozni. E két palota a múzeum hátulsó részével párhuzamosan, a lovardával egy sorban, ez utóbbinak két oldalán terül el. Az egyik a gr. Károlyi-féle palota, melyet néhai gr. Károlyi Lajos kezdett két évvel ezelőtt építtetni, s mint örömmel halljuk, most az időközben elhalt birtokos fia, gr. Károlyi Alajos nagy eréllyel folytattat. Egy-két év múlva egész pompájában készen fog állani, s az eddigi látszat után ítélve egy ízléssel bíró, gazdag magyar főúr állásához teljesen méltó épület lesz.
A másik palota ezen sorban – melyet rajzban itt bemutatunk – a magyar gazdasági egyesület elnöke, gr. Festetits György tulajdona. Ez épület most már egészen készen áll s csupán a belső felszerelés és díszítés befejezetlensége okozza, hogy még lakásul nem használtatik. E palota a Sándor- és Ősz utca sarkán elnyúló téres telken, Ybl Miklós jeles építészünk terve szerint a legszolidabb anyagokból valódi pazar fényűzéssel épült, s nemcsak a múzeum környékének, hanem általában Pest városának is nagy díszére szolgál, s csak sajnálhatjuk, ha mellékelt rajzunk az épület szépségéről netalán hű fogalmat nem nyújtana.
Valóban csak elismeréssel szólhatunk vagyonos földbirtokosaink azon helyes irányáról, hogy vagyonuk egy részét a főváros szépítésére, s ezáltal az ízlés terjesztésére fordítják. S ha egyszer az élet mindenféle szükségeinek s kellemeinek megfelelő állandó palotáik lesznek itt, remélhető, hogy állandóbban is fognak itt tartózkodni, ami ismét kedvező befolyással lehet a magyar főváros társadalmi, sőt irodalmi, művészeti s iparbeli fejlődésére is.
A múzeum környéke valóságos előkelő városrésszé készül átalakulni. Vajha az eddigi szép kezdetnél ne történnék megállapodás! Vajha a múzeum többi elhanyagolt, parlagon heverő vagy épen undort gerjesztő része is mielőbb pusztító s építő kezekre kerülne. Mindenekelőtt a „Két pisztoly” nevű, régi csárdai omladványnak regénytelen szomszédságát kellene eltávolítani. Azt pedig már hinni sem merjük, hogy a Múzeum-park ezerszer emlegetett s megpanaszolt rongyos kerítése oly jóízlésű és hatalmas szomszédok közelében, minők már az eddigiek is, még csak egy kurta évig is dacolni merészeljen idővel és enyészettel!
A „Niagara hőse”, a „lég fia” – Blondin csakugyan meglátogatta Pestet. Nem ment át ugyan a Duna felett a görög templom tornyától a Gellért ormáig, amint előre híresztelve volt, de a kies Margit-sziget felett elég magas helyen járkált, hogy a bámuló és rémülő közönségnek ügyességéről mint merészségéről bizonyítványt nyújtson. A margit-szigeti faövezte pázsit-aréna közepén volt felvonva a porondzacskókkal megnehezített, s amerikai növényszálakból font 3 1/2 hüvelyk vastag kötél, 90 láb magasan a földtől, s 100 láb-nyi hosszaságban. A kötél felső vonala két árbochoz volt erősítve, melyek mindegyikén erkély állt, honnan Blondin kiindult, vagy nyugpontját találta. Az egyik árboc aljában egy deszkákból összeütött házikóból kúszott fel Blondin mintegy vadmacska, az előbb említett erkélyre.
Ő maga szép, izmos szőke férfiú, egészséges piros arccal, ruganyos tagokkal. Lábain posztósarufélét visel, s ezekben, midőn a kötélre lép, talpai oly puhán hajolnak meg, mintha kéz gyanánt fognák a kötelet. Lépése rendkívül szilárd és biztos, nézése mindig egyenesen előre irányozva, hébekorba azonban kedélyesen mosolyg le a közönségre. Majd lassan, majd futva járja végig a kötelet egy nagy balance-rúddal, mindez azonban csak bevezetése a rendkívüli mutatványnak; később fejjel áll a kötélre és így csapkodja össze bokáit a szédítő magasságban. Ezt követik testgyakorlatai a balance-rúd nélkül, ülés, fekvés, forgás és egy lábon függés a kötelén. Majd biztosságának netovábbja, a bekötött szemmeli séta következik. Ezúttal nemcsak szemét köti be, hanem még zsákot is borít fejére, s így eleinte tettetett tapogatódzó s ingadozó lépésekkel, majd sebes apró léptekkel, szintén az előbbi biztossággal sétál végig a kötélén. Végül egy jól megtermett társát pakolja fel hátára, s ezt viszi keresztül a kötélén. A közönség közt nehezen találkozik, aki akár Blondin, akár a hátán ülő cilinderes úriember sorsát irigyelné. A benyomást legegyszerűbben csak egy szóval jellemezhetjük, hogy az: borzasztó. A közönség elfojtott lélekzettel nézi e vakmerő szállítást a 90 lábnyi magasságban.
E magosratörő férfiú életéről a következő adatok jutottak nyilvánosságra: Blondin Franciaország egyik kis városában tisztességes szülőktől származott. Már gyermekkorában kitűnt rettenthetlen bátorsága és vakmerősége által, a meredek hegységek szédítő magas csúcsait gyakran megmászta. Atyja kereskedésre szánta, s egy kalmárhoz adta tanulni, hol szép előmenetelt tett. Egy nap vándorkomédiások érkeztek a városba, s köztök egy szép szőke leányka, ki bájosan lépdelt a kötélén. Blondinnak a testgyakorlat e neme igen megtetszett, maga is próbákat tett, s nemsokára annyira vitte, hogy az egész vidéken híre terjedt, s számosán bámulták ingyen tartott mutatványait. Nemsokára egy összeesküvésbe keveredett az uralkodó megbuktatására. Az összeesküvők fölfedeztetvén, gályarabságra ítéltettek. Blondin idejében megszökött, s Amerika felé evezett, a szabadság és humbug hazájába. Ott nem lévén miből élnie, kötéltáncosi mutatványokat kezdett tartani és sikerrel. Majd a Niagara zuhatag felett tett merész útjai alapíták meg szerencséjét.
A képen a Sáros vármegyei Tarkő vára látható 1864-ből.
Az egy éjszaka alatt elpusztult tarcai Szirmay-kastély
Tarkőtől nyugatra a második falu Tarca. Sajnos nem találtam régi képet sem a faluról, sem a várkastélyáról. Talán azért, mert nyom nélkül eltűnt a föld színéről egy éjszaka alatt és az emlékezetből is kiveszett. 1813. augusztusában nagy esőzések voltak a Felvidéken, a folyók, patakok sose látott méretűvé duzzadtak. Az árvíz nagy károkat okozott mindenfelé, de a legszörnyűbb csapás Tarcát érte. Ott, ahol a Tarcába ömlik a daróci patak, állt a Tárczayak, majd a Szirmayak kastélya, a falon belül a vártemplommal és a gazdasági épületekkel. A több hetes eső alámosta az egész várkastélyt és augusztus 24-ről 25-re virradó éjjel a viharban összedőlt először a templom, majd a többi épület is. A plébános a hatalmas vízben bement a templomba és a szentségtartót még ki tudta hozni élete kockáztatásával. A kriptából a halottak koporsóban vagy anélkül mind elúsztak, több faluval odébb találták meg őket. A vihar még éjjel elült és reggelre a kastélynak, templomnak nyoma se volt, még azok is csak találgatták a pontos helyét, akik benne laktak.
Gróf Zichy Géza elbeszélése a szörnyű eseményről:
Egy elsüllyedt vár. (Elbeszélés.)
Ki nem érezett tavasz kezdetén ellenállhatatlan vonzódást ki a szabadba? Ki nem kívánkozott el ebből a poros városból, melynek magas házsorai még a tiszta kék eget is ellopják szemünktől, melynek gyárkéményei mint megannyi óriásujjak, fenyegetőzve mutatnak fölfelé s melynek utcáin nem hallatszik a fülemüle tavaszi dala, csak éktelen zsivaj, kocsirobogás és mindenekfölött káromkodás. Ha naptárunk nem volna, azt sem tudnók, hogy tavasz van. A lég itt nem üdítő és balzsamos, mint ott a hegyek közt. Még a nap sem mosolyoghat oly tisztán, mint falun, hiába, ő is hódolni kénytelen a fővárosi divatnak, és fátyolt von arcára, por és kőszénparányokból szőtt fátyolt. És virág! Hol nyíljék itt virág? A kemény kövezet nem tárja föl keblét a szépnek, ha virágot akarsz látni, szegény városi ember! Hát tekints a boltok cégjeire vagy a divathölgy arcára, ott néha láthatsz rózsát, csakhogy az festve van.
Azért is „Isten veled, sok szenny tanyája, én messze, messze elmegyek!” – szóltam én, ösztönözve vándorlási hevemtől, s másnap már Sáros megye hegyeit másztam. Ha valamit nélkülöztem e kedves vándorlások alkalmával, az csakis egy rokonlélek volt. Tisztelt olvasóm, most azt hiszed, hogy egy kétségbeesett Cardenio-ként magamban barangoltam be e vidéket. Oh nem, volt egy kisérőm, de azt a legjobb akarattal sem lehetett rokonléleknek nevezni. Fölfegyverkeztem Jób türelmével, Fénélon szelídségével, Schefer Lipót humanizmusával, végighallgattam kisérőm sületlenségeit, bámultam határtalan ostobaságán anélkül, hogy ő azt csak sejthette volna, kikerestem mindazt, ami rajta szeretetreméltó lehetne, de mindamellett be kellett vallanom, hogy ez tulajdonképp nem is ember, csak emberféle. Ha leültem vele egy magas szikla ormára s lemutatva az alattunk elterülő völgyre, kérdém:
-Istvánko! Mondd csak üdvösségedre, nem tetszik-e neked a völgy, amint itt méltóságos pompájában elterül alattunk, és e hegylánc, mely hatalmas karjaival magához öleli e völgyet, mintha csak kedves arája volna, ember, ez neked nem tetszenék? Istvánko mosolyogva megrázta agg fejét s azt mondá, hogy „nem”.
-De nézd csak, Istvánko, azt a gyönyörűszép százados erdőt, azokat a magas sudarú fákat, azokat a milliószor millió zöld leveleket! Tudod, ezek a fáknak nyelvei, ezekkel beszélik el ama gyönyörű regéket holdvilágos éj közepén, ember, ez neked nem tetszenék? – Istvánko megint csak mosolyogva rázta meg agg fejét s azt ismétlé, hogy nem.
-De legalább ama vízesés, mely ott őrült sebességgel rohan végig a szikla oldalán, ez csak tetszik? – Istvánko e kérdésre fölugrott, arcának elébbi egykedvűsége eltűnt, minden vonásában félelem, rettegés tükröződött, hosszú, száraz karjait a vízesés felé terjeszté, tompa hangon mormogva:
-Éppen nem tetszik, víz, öldöklő víz, Isten mentsen, Isten mentsen!
Mit jelentsen ez?
A hallgatag Istvánko egyszerre fölindul, fél, remeg egy vízeséstől, melyet bizonyosan már ezerszer látott! Ej, ki fog ezzel a vén bolonddal vesződni! Bizonyosan azon búsul, hogy nem pálinka zuhan le ama szikla tetejéről. Menjünk tovább.
Néhány órai vándorlás után a kies tarcai völgybe értünk. Zöld rétek és vetések közé csörgedező patak szövődik ártatlanul és csöndesen, mint egy gyermek álma, még egy virágot sem sodornak magukkal e szelíd habocskák. Amott Tarca (Torisza) falu épületei fehérlenek, míg itt csak néhány pajta hatalmas oldalbordái szürkülnek a lombos fák között. A nap tikkasztóan lövellé sugarait, talán azt hívé, hogy már a nyár derekán vagyunk.
-Istvánko! – mondám, – nyisd ki esernyőmet, s míg én a puha fövenyre fekszem, töltsd tele kulacsomat ebből a szép tiszta vízből. – Istvánko összecsapta kezét s mereven a patakra tekintve mondá:
-Mentsen Isten, uram! Ebből a vízből inni, ez gonosz víz, mentsen Isten!
-Mit dadogsz te vén bolond? Talán veszett eb mart meg, hogy úgy irtózol a víztől?!
-Ah nem, uram! – felelé Istvánko, kezére hajtva fejét -, de ez a patak gonosz, nagyon gonosz. Tudod-e azt uram, hogy itt, ahol ülsz, pompás vár állott, boldogult uramnak a vára? Ah, míly szép volt az a vár!
-Mit beszélsz, Istvánko? Itt egy vár állott volna, itt e tiszta fövenyen, ahol most egy rom, egy kő sem látszik?
-Igen uram, gyönyörű vár! Látod, erre húzódott a nagy árok, itt volt a dobogó. Hej, az volt ám az élet, midőn még keresztüllovagoltunk rajta! Elöl én lovagoltam vörös kalpagommal, utánam a muzsikusok mind lóháton, azután a vadászok, közöttük a kegyelmes úr, egész nap vadásztunk, amidőn este hazatértünk, már messziről láttam csillogni a torony rézkakasát, és ez mind eltűnt! – Istvánko e szavaknál különféle jegyeket rajzolt ujjával a homokba.
Én feszült figyelemmel hallgatám ez öreg elbeszélését, s bár nem hittem szavainak, mégis érdekkel követém fantáziájának csalfa képeit. Hogy ez öreg tán igazat is beszélhet, az eszembe sem jutott. Vándorlásom alatt oly gondolatszegénynek és hallgatagnak mutatá magát, hogy örömest kaptam az alkalmon, cseveghetni valakivel, hinni nem hittem neki egy szót sem. Istvánko ezalatt fölkelt helyéről s néhány lépésnyi távolságban mélázva állt meg.
-Nézd csak, uram, – kezdé újra -, itt e helyen álltak a melléképületek. Nagy félkörben húzódtak azok a vár felé. Itt laktak a muzsikusok, a várőr és a cselédség. Hanyo is itt lakott, az én kedves szép Hanyom. Itt búsult a főkapu alatt, midőn el akartak vinni katonának. Oh, majd a szívem repedt meg, midőn elénekelte azt a szép nótát:
„Lyeczi kulyka za kulykami,
Csecse krev, ruka vami.”
(Golyó repül, golyó után,
Csorog a vér az ingujján.)
Azt nem hittem volna soha, hogy a templom a menyasszonnyal együtt a földbe szálljon. Pedig úgy van, uram, itt a vár oldalában gyönyörű templom állott, nagy harangjait mértföldekre hallották az ájtatos hívek, egyébiránt eljöttek volna ők enélkül is, mert ilyen templom nem volt hét vármegyében. Még most is látom! A mennyezeten angyalfejek közt Krisztus urunk föltámadása volt pingálva; azt mondták, talián mesterek csinálták és igen sok pénzbe került. A kóruson muzsikusok játszottak szent énekeket oly szépen, hogy a fehércselédek mind sírva fakadtak. Még mi, fiatalemberek is örömmel hallgattuk. A kegyelmes úr is ott volt a kóruson és imádkozott. Szép, aranyos ruha volt rajta, május hónapjában minden nap más-más zöld bársonydolmányt viselt. Hja, az még úr volt, az Isten nyugtassa!
-És a te urad ebben a kastélyban lakott, mely itt állott, itt e helyen? Istvánko, Istvánko, nekem úgy látszik, te félrebeszélsz! Ki hiszi azt, hogy e föld elnyel egy várat minden ok nélkül?
-Ok nélkül, mondod, uram! Oh, volt annak oka, borzasztó oka! De hallgass! Mivel látom, hogy e történet érdekel, hát elmondom. Nem teszem ugyan örömest, mert még visszaemlékezni is kínos arra a szerencsétlenségre, mely majdnem eszemtől fosztott meg. Hallgasd tehát!
A tarcai vár régi, nagyon régi időkben épült. Meg is látszott ez hatalmas kövein, erős bolthajtásain. Azonkívül tudta azt közülünk mindenki, hogy ezt a várat még a Tárczay család építtette, melynek mostan már se híre, se hamva. Ezeknek a Tárczayaknak egy ivadéka, az egyetlen, kinek neve még máig is a nép száján jár, Tárczay Uroz volt. Hamis, gőgös, kegyetlen úr, kit még most is a véres Uroznak hívnak. Mikor élt, uram, bizony nem tudom, csak annyit tudok, hogy a szomorú történet, melyet most hallani fogsz, igaz, hogy azt ízről-ízre mesélik öregeink, a fiatalságnak intő példájára, tanulságára. Ez Uroznak egy kedves, galambszelíd élete párja volt, a parasztok úgy szerették, mintha csak anyjok lett volna. Ő könyörgött érettük keményszívű férjénél, ő hegeszté be a sebeket, melyeket az a szegény népen ütött. Úgy hívták őt mindenütt, hogy „gyolcsfehér Etelka”, mert arca halavány volt a sok sírástól. A véres Uroz még ez ártatlan menyecskét is kínozta. Féltékeny volt rá, hűtelennek tartá, pedig tiszta szíve, tiszta lelke volt, tudta is azt mindenki, csak éppen a férje nem.
Így aztán „gyolcsfehér Etelka” szomorú napokat élt a tárcái várban. Nem volt senkije, akinek elpanaszolhatta volna baját; férje pedig, akit még szeretett is, napról-napra iszákosabb, durvább lett. Kínos napok voltak azok. Egy este, midőn Etelka ama domb tetején imádkozott, egyszerre csak eléje áll Bracsi Gerő, Uroz várnagya és legjobb barátja, s oly dolgokról kezd beszélni, hogy Etelka gyolcsfehér arca piros lett, mint a rózsa, s hogy egész testében remegni kezdett a szégyentől és megvetéstől. Bracsi Gerő, ki éppoly vak és kegyetlen volt, mint az ura, már régóta érzett úrnője iránt olyast, hogy azt még kimondani is gyalázat volna. Éjjel-nappal leselkedett utána, mint a madarászó macska, fölhasznált mindent, hogy közelébe juthasson valami magányos helyen, s midőn most végre az sikerült is, hát a legorcátlanabb ajánlatokkal kezdé sértegetni megrémült úrnőjét. Etelka megszökött a szenvedélyes várnagy elől, de – fájdalom – nem szökhetett meg bosszúja elől is. Gerő ez esemény óta folyvást csak úrnőjének vesztén törte fejét, ezer gyanúokot súgott be könnyen hívő urának. Etelka minden pillantása, minden sóhaja bűntény volt, minden könnye hűtlenségének bizonyítványa, a szegény asszony fogoly volt saját házában, elkárhoztatott, elítélt fogoly. Pedig Etelkának csak egy szavába került volna és a vakmerő várnagy feje lábainál hever, de mikor ő nem tudott ártani senkinek… Gerő pedig e szegény asszony fájdalmán nemcsak hogy meg nem indult, de elég vakmerő volt ajánlatait ismételni, s midőn végre törekvésének hasztalanságát belátta, hát oly aljas gaztettre tökélte el magát, hogy annak párját hasztalan keresnők az egész világon. Gerő ellopta Etelka jegygyűrűjét, melyet ez fürdés előtt egy ezüst-tálcára helyezett, s azt hazudta urának, hogy Etelka Thurzó úrnak ajándékozta hűségének zálogát. Még esküvel is erősíté az istentelen e konok hazugságot, leírva pontosan a helyet és időt, melyben ez történt.
Uroz, mint dühödt oroszlán, tombolt, ordított haragjában, ami keze közé került, azt összetörte, széttépte, cselédei rémülve futottak szanaszét, nem maradt nála senki Gerőn kívül. Ekkor, amint apáink beszélik, iszonyú vihar keletkezett, sötétzöld terhes felhők gyülemlettek a vár fölé s ott örvénnyé kavarodtak, villámok cikáztak, s minden harmadik dördülésnél a mennykő csapott le – rettenetes éj volt. Ekkor sietett Uroz az Etelka hálószobájába. A szegény asszony egy feszület előtt térdelt és imádkozott. „Esküszegő! – orditá a zsarnok, s megragadva Etelkát hosszú aranyos hajánál, végighurcolta a termeken, folyosókon egész le eddig a patakig, itt önkezével fojtá meg szegényt s belelökte a hullámokba.
Uroz e rettenetes tett után, mint a vadállat, az erdőkbe szaladt, három nap és három éjjel barangolt a hegyek közt, míg utoljára ismét visszakerült gyilkosságának színhelyére. A kis patakból a nagy esőzések által egész folyó lett, őrült sebességgel rohant a féktelen víztömeg e völgyön végig s – oh, Isten csodája! – a folyó közepén mozdulatlanul feküdt az Etelka holtteste. Fején, mintegy annak jeléül, hogy ártatlanul halt meg, fehér liliomkoszorú nyugodott, nem tehette azt más a fejére, csak egy angyal. Ki más is küzdhetett volna meg e rohanó vízárral? Etelka arca gyolcsfehér volt és nyugodt, ajkai félig ki valának nyitva, mintha azt akarnák mondani: „Férjem, édes férjem, én megbocsátok, szívemből megbocsátok.” Kezei imára voltak kulcsolva, s egyik ujján vakító fényes gyűrű látszott, oly fényes volt az, mintha csak napsugárból lett volna fonva. Nyaka körül pedig fekete gyöngysor fűződött, talán azért, hogy a gyilkos ne lássa meg ujjainak véres nyomát. Így feküdt a folyó közepén „gyolcsfehér Etelka”, a hitvesi erény és hűség legszebb példája. Uroz, nejének láttára őrült átkozódásba tört ki, s ökleit emelve az éghez, ordítá: „Haljon ki családom, ha ártatlanul öltem meg hitvestársamat! Ne legyen ember, aki Tárczaynak nevezhesse hasonmását, csak az ördögök énekeljék fogvicsorgatva nevemet a gyehenna legmélyén! Ha a gyűrű előkerül, hát nyíljék meg a föld torka s nyelje el őseim lakát, hogy hely ne legyen, amelyre kimondhassák e gyalázatot: itt Tárczay Uroz lakott! Légy átkozott, Uroz, annyiszor átkozott, ahány hajszál van fejeden, vízcsöpp e folyóban és csillag az ég boltozatán, annyiszor légy átkozott!” E szavakkal a folyóba ugrott a kegyetlen férj és soha többé emberi szem nem látta őt.
És az iszonyú átok fogott. A család kihalt, a várat elnyelte a föld. 1813. augusztus 24-én volt, midőn uram parancsára a hajdani várnagyok szobájában ablakot törtünk. Alig kezdtük a falazatot bontani, midőn egy kis vasládára bukkantunk, föltörtük azt, s íme, bent egy gyűrű Tárczay Etelka nevével! A kalapács kiesett kezünkből, halálsápadtan néztünk egymásra, az átok utolsó része jutott eszünkbe: „Ha ez a gyűrű előkerül, hát nyíljék meg a föld torka s nyelje el őseim lakát, hogy hely ne legyen, amelyre kimondhassák e gyalázatot: itt Tárczay Uroz lakott!”
Mi átadtuk a gyűrűt a plébános urnak, aki misét mondott az elhunytakért, s megnyugtatott bennünket. Társaim már délután nem is gondoltak többé az egész esetre, csak én nem tudtam megnyugodni. Fölmentem a nagyterembe s megnéztem Uroz arcképét. Életnagyságú kép volt az. Rajta Uroz mind a két öklét éghez emelve tartá, nagy szakálla kuszáltan csüngött alá, szemeiben vad tűz lobogott, iszonyú kép volt. Háttérben a tárcai vár látszott tornyaival és vízárkaival.
Ezalatt beesteledett, s a nap utolsó sugarait lövellé e vad alakra, pírral borítva el halavány orcáit. Én borzadva néztem e kemény vonásokat, melyek ma sokkal elevenebbeknek látszottak mint máskor, úgy rémlett előttem, mintha vér lüktetné e magas homlok ereit, s mintha e szemek nem néznének többé egy helyre, hanem nyugtalanul forognának ide s tova. Beesteledett. Fölkerestem fekhelyemet, de nem alhattam, mindig ott láttam magam előtt e tüzes szemeket. Odakint szakadt az eső, s oly erővel verdeste a zápor ablakomat, hogy az üveg csörömpölve hullott a szobába. A faluban nem alhatott senki. A kutyák vonítottak a házak előtt, a marha bőgve rohant a sötét éjbe. Érezte azt mindenki, hogy rettenetesnek kell történnie, csakhogy említeni nem akarta senki.
Egyszerre csak éjfélt ütött a vártemplom óráján, lassan, méltóságosan a tizenkettedik ütés után mélán megkondultak a harangok. Kirohantam a ház elé. E pillanatban nagyot villámlott, s vettem észre, hogy a vártemplom inog. „Az átok, az átok!” – hörgém, s néhány bátor férfitól követve a vár felé rohantam. „Mentsünk meg, amit lehet” – ordítám fölsietve a lépcsőn. Minden lépésnél éreztem, hogy ez öreg épület alapzataiban remeg. Tompa morgás hallatszott föl a kriptából, s itt-ott elsuhanó fehér alakok látszottak. Kísérőim egymás után maradoztak el. Már csak hárman valánk. A teremhez érve hideg izzadság gyöngyözött homlokomról – a kép, az iszonyú kép! Néhány pillanat múlva fölrántottam az ajtót, a kép ott csüngött régi helyén, megfoghatatlan zöldes fénytől környezve; Uroz egész alakja remegett, karjait mindig följebb emelé, száját fölnyitá, de hang nem hallatszott, mindannyiszor fekete füstgomoly özönlött ki belőle. Szemei éles lángokat lövellve forogtak, egyszerre csak iszonyú kacaj hallatszott, a kép elhasadt hosszában s mennydörgéshez hasonló zörejjel zuhant a földre.
Mi rémülve rohantunk a szabadba. Azalatt a patak kiáradt, a víz a templomnak hömpölygött, a várat környező árkok is kiöntöttek, az egész hely óriási örvénnyé változott, melynek középpontját a vár képezte. Végre a kripta ajtai robogva nyíltak föl, s uramnak ősei törékeny hajóikban, az elkorhadt koporsókban úsztak a fölbőszült áron, hisz már őket nem sújtotta az átok, hisz ők más családnak fiai valának! Az utolsó koporsó után a kripta ajtai becsapódtak, az ingó templomban megszólalt az orgona hatalmas hangja, néhány pillanat még s Tarca agg várát – az iszonyú átok szavai szerint – elnyelte a föld.
Ezt mesélte el nekem Istvánko a tarcái völgyben, s én feszült figyelemmel hallgatám végig elbeszélését. Legalább most már kezdém érteni, hogy miért fél oly nagyon a víztől.
Valószínűleg az olvasó is, ki türelemmel hallgatta végig e történetet, ugyanazt a kérdést veti föl, a melyet én kockáztattam Istvánko elbeszélése után: van-e hát valami igaz ez egész történetben? Annyi bizonyos belőle, hogy a tarcai várat elnyelte a föld, mégpedig 1813. augusztus 25-én, s mivel ezt ma már nem sokan tudják, emlékét talán érdemes volt föleleveníteni. Az adatok közül, melyeket e tényre vonatkozólag gyűjtöttem, legnyomósabb három igen tiszteletre méltó tanú vallomása, kik együttvéve 240 évet képviselnek és az akkori tarcai tiszttartó, Sztrázsik Iván levele, melyet a nevezetes esemény befolyása alatt írt. A tarcai vár 1813-ban gróf Szirmay Tamás birtoka volt. A levél magyar fordításban így hangzik :
„Méltóságos gróf! Az adott alkalommal el nem mulaszthatom méltóságodat ama szomorú eseményről értesíteni, mely e vidéken s magában Tarca faluban fordult elő. Könnyezve fogok e szomorú jelenet, e váratlan és századok óta nem történt eset leírásához. A hosszú esőzés és kivált egyes, a földbül kibugyogó források miatt a víz Tarcán augusztus 24. és 25. közt éjjel minden oldalról összefolyt. E források valószínűleg egy előbbi s Tarcán Desewffy úrnál is észrevett földrengés után nyíltak meg. A víz először a plébániánál levő kerti fal szögletét törte át, azután e fal s a templom mögött lévő épületeket döntötte le, egy és fél órakor összeomlott ama torony fele, melyen az óra és a harangok voltak. Félóra múlva pedig a torony másik része is lezuhant. Ekkor csak az emberek jajgatását s az állatok bőgését lehetett hallani. A víz pedig folytonosan nőtt. A plébános és többen az éjt nálam töltötték, én magam pedig mindig lámpával jártam körül, mert a legmélyebb sötétség uralkodott és az eső erősen esett. Utoljára azt vettem észre, hogy a templom melletti födél összedől, és hogy a víz már magát a templomot támadja meg minden oldalról (egyetlen egy fűzfa sem volt már látható a templomnál). Ekkor visszasiettem lakásomba és a plébánosnak remegve adtam tudtára, hogy a templom el fog pusztulni. A plébános azonnal a templomba szaladt és a szent edényeket a kastélyba vitette. Alig készültek el ezzel s már a homlokzat az orgonával együtt iszonyú zörejjel zuhant alá. Ezáltal a víz, mely már a legnagyobb erővel nyomult lakásomnak, a jobb oldalra visszaszorult, azonban e ledőlt fal sem volt képes a templomot megóvni, mert virradatkor már a templomnak fele sem állt többé. A víz oly hatalmasan tódult be a kriptába, hogy annak kis ablakain kiszökdelt és a grófi család s az ott eltemetett papok tetemeit kimosta. Az öreg gróf holttestét koporsójában, a grófnéét pedig anélkül a dücsői malomnál találták meg, amazt a dücsői templomba, ezt pedig ideiglenesen a dücsői major csűrjébe vitték. En mind a kettőt láttam, a gróf teste már csak csontokból állt s minden ruhától megfosztva feküdt koporsójában, a grófné pedig csak egy vászonkendőbe volt betakarva és oly színben volt, mintha csak tegnap temették volna el, de lábai hiányoztak, meglehet, hogy azokat a fűzfák, melyeken keresztülsodortatott, szakították el. A templom lerombolása után a víz a vár falaiba hatolt és ott legelőször az imahelyet döntötte le, ennek láttára én az uradalmi cselédséggel együtt mindent elkövettem, ami emberektől csak kitelt, hogy a bútorokat kivigyem, és csak ugyan mindent, mi a szobákban volt, ki is vittem az ebédlőbe, mert azt hittem, hogy ott biztonságban van. Midőn azonban a szobák és termek is egymás után kezdtek vízzel megtelni (szomorú látvány) onnan is elhordattam a holmikat, mennyire azt az életbiztonság és az idő megengedte, de csak keveset menthettünk meg, a gyönyörű tükrök, órák, értékes festmények, székek, török pamlagok és sok más értékes jószág elveszett a vízben, este a vár már hozzáférhetlen volt, éjfélkor pedig egészen összeomlott. Ezután a víz a gazdasági épületeknek fordult és ott is mindent elpusztított. Engemet akkor a hideg, a zápor és a fájdalom majdnem megölt. De azt még örömest eltűrtem volna, csak az ősi idők óta oly híres vár és a gyönyörű templom ne pusztult volna el. Most nyomát se látni többé. Az egész tér el van lepve homokkal. Ha nem csalódom, ott víz foly, ahol azelőtt a templom állt. Istenem, mennyire el van pusztítva minden, és míly kárt vallott a gróf! Rettenetes csapás ez, mely még tizenegy ember életébe is került. Különben a szomorú eseményről már értesítettem az eperjesi tiszttartót, hogy azt a gróf úrral közölje. Maradok Tarcán, 1813. szeptember 4., Sztrázsik Ivanny s. k.”
Megemlítem még, hogy Strassoldo grófnő holttestét ott szintén megtalálták, s mivel lábán szürke harisnyát viselt, a zsidók temették el. A véletlen úgy akarta, hogy a szebeni prépost és a tarcai kasznár, a családnak két hű barátja egy és ugyanazon éjjel azt álmodták, hogy Strassoldo grófnő a zsidótemetőben fekszik eltemetve. Ez a két úr aztán kivétette a holttestet s később a többi családtagokkal együtt Nagymihályon helyezé örök nyugalomra. Nem azért említém meg ez esetet, mintha nem tartanám tökéletesen mindegynek, bárhol álmodjuk is örök álmunkat, hanem főleg azért, mert e két álom nexusát érdekesnek tartom.
Ez a tarcai vár története. Ha már nem maradt meg a föld színén, maradjon meg legalább az emlékezetben.
Gyergyószentmiklós, Fogarassy Mihály Katolikus Leánynevelőintézet, múlt század eleje.
Az iskola Fogarassy Mihály erdélyi püspök (1800-1882) adományából jött létre és az Irgalmas Nővérek rendje irányította.
Fogarasy Mihály (gyergyószentmiklósi),
theologiai doktor, erdélyi püspök, pápai trónálló, val. belső titkos tanácsos, a vaskoronarend II. oszt. és a Lipótrend lovagja, római gróf, szül. 1800. szept. 17. Gyergyó-Szent-Miklóson; iskoláit szülővárosában, Marosvásárhelyt és Csiksomlyón a ferencz-rendiek gymnasiumában végezte. 1817-ben felvették a gyulafehérvári papnevelőbe, hol két évig a philosophiai tudományokat tanulta; a hittani tanulmányokra a bécsi egyetemre küldetett, hol a Pázmány-féle papnevelő növendéke volt. Bécsben egy év alatt a német nyelvet annyira elsajátította, hogy már a második évi folyamban a paedagogiát és egyházi jogot e nyelven tanulhatta s a próbatétet is azon adhatá. Visszatérvén Erdélybe, 1823. okt. 28. miséspappá szenteltetett. Azután Nagy-Szebenbe küldték segédpapnak és egyszersmind gymnasiumi tanárnak, hol 1826-ig működött. Ekkor máj. Bécsbe a felsőbb papi intézetbe küldetett; honnét 1828-ban theologia-doktori oklevéllel tért vissza s a gyulafehérvári papnevelőben mint tanulmányi felügyelő s hittanár nyert alkalmazást, püspöki szentszéki tanácsosnak is kineveztetvén; 1830-ban a népiskolák felügyelete is reá ruháztatott. 1832-ben felsőbb rendeletből, mint iskolai felügyelő a könyvvizsgáló lakását Kolozsvárra tette át. 1833-ban a gyulafehérvári káptalanhoz tiszteletbeli kanonokká neveztetett ki. Rövid idő mulva Bécsbe hivatott, hol udvari káplán és a szent Ágostonról cz. felsőbb papnevelő igazgatója lett. 1838-ban a király nagyváradi székesegyházi kanonokká s az ottani királyi akadémia prodirectorává nevezte ki. Itt ő egy kézi könyvtárt állított föl az ifjuság számára, zene, ének, német és franczia nyelvmestereket tartott. Ezek mellett a váradi iskolai kerületben a fődirectori teendőket is teljesítette, a káptalant pedig a politikai téren úgy a megyei teremben, mint az országgyűléseken képviselte. Pozsonyban az egyházi tanácskozmányok lelke volt; bátor, de mérsékelt védője az egyház jogainak. Nagyváradon irta az 1842. Karácsony előestéjén a Szent-István-Társulat alaprajzát és közlé a püspökökkel és barátival; később a Religio és Nevelésben hozta nyilvánosságra. 1843-ban apáttá, 1846-ban skutarii czímzetes püspökké neveztetvén ki, ő felsége a budapesti egyetem hittani karának igazgatását is reá bizta. A magyar püspöki kar 1848. okt. 28. feliratával, melyben a belbékének mihamarább törvényszabta uton leendő helyreállítását kérték, F. püspököt küldé Olmüczbe; itt Lobkovitz hg. kijelenté, hogy ő felsége testületektől nem fogad el küldöttséget és őt csak mint egykori udvari káplánt kivánja Lobkovitz jelenlétében látni, de küldetésének tárgyát szóval se említse; Ferdinand király ekkor azt mondá F-nak: imádkozzanak, hogy Isten a nehéz napokat mielőbb fordítsa el. Ez időben alapította a most létező könyvkiadó kath. társulatot, melyet szent István első magyar apostoli királyról nevezett el és mely 1848-ban működését megkezdette; e társulatot 1853. októberig maga vezette s kormányozta. Ekkor nagy-váradi káptalani stallumába visszatérvén, a székesegyházi főesperesi s custosi hivatalt viselte; egyúttal elnöke volt a házassági törvényszéknek is. Eközben nyerte a kir. tanácsosi czímet, majd a Lipótrendet és II. osztályú vaskoronarendet. 1864. nov. 25. erdélyi püspökké neveztetett ki; e közben ő felsége valóságos belső titkos tanácsosai sorába méltatta. Mint erdélyi püspök, legfőbb tevékenységet a hitélet emelésére, az iskolaügy, legfőkép a kath. népiskolák felvirágoztatására irányozta. Nagyobb jótékonyságai s alapítványaiból egypárt felemlítek: a nagyváradi akadémiánál 1000 váltófrtnyi alapítványt tett a jobb tanulók számára; püspöki elődje által Gyulafehérvárt megtelepített irgalmas nővérek számára 42,000 frton zárdát és iskolahelyiségeket emelt csinos kis templommal együtt; szülővárosában Gy.-Sz.-Miklóson 27 ezer forinton leánynevelő intézetet építtetett, annak vezetését az irgalmas nővérekre bízván, 25 ezer frt tőkével és több fekvőségekkel javadalmazott, ugyanott azon ősi telken, hol született, öt munkaképtelen szegény számára 3000 frton menedékházat emeltetett, a szegények ellátására 8400 frt alapítványt tett és az épület fentartását adományozott fekvőségekkel biztosította; Gyulafehérvárt a «Pius Samaritanus»-nak 7400 frton vett és kibővített épületes telket adományozott; ugyanott iskolatelket vásárolt s elemi iskolát építtetett 10,000 frt költségen; a papnevelő-épületet 11 ezer frt értékben kibővítette s a Thomistica philosophia előadására 10 ezer frt alapítványnyal kathedrát állított föl; ugyanott felállítandó főiskola Lyceum academicum alapját 100 ezer frt alapítványnyal megvetette; ő felsége ezüst menyegzőjét a szegényebb tanítók jobb javadalmazására tett 30 ezer frt alapítványnyal örökítette meg, sat. 1880. máj. 1. súlyos betegségbe esett, szélütés érte s 1882. márcz. 23. meghalt Gyulafehérvárt.
A buda-lipótmezei orsz. tébolyda. (Zombori G. rajza), 1867. (Az Apáthy-szikláról tekintünk a Hárs-hegy felé, a bal alsó sarok a mai Vadaskerti-Völgy utca sarok.)
A budapesti kellemes nyári mulatóhelyek egyike, hová a polgárság vasár- és ünnepnapokon leginkább szeret kirándulni, a Zugliget szomszédságában levő úgynevezett Lipótmező, mely regényes fekvésű nyaralóin s mulatóhelyein kívül még arról is nevezetes, hogy ez szokott rendesen enyhet adó tanyája lenni azon kegyes embereknek, kik a budai hegyekben, az innen nem messze fekvő Remete Mária csodatevő kápolnájába egész nyáron át bizonyos napokon, de legkivált Mária- és Kisasszony napokon csoportosan zarándokolnak, s kik hazatértökben itt szokták fáradalmaikat víg mulatozás közben kipihenni. De újabb időben sokkal nagyobb nevezetességre vergődik azon roppant kiterjedésű, s már befejezéséhez közel álló országos építmény által, melyet ide mellékelt képünkben bemutatni szerencsénk van.
Hazánk ezidő szerinti legnagyszerűbb építményeinek egyike ez, mely a szenvedő emberiség legsajnosabb betegségeinek, az elmebetegeknek ápolására s gyógyítására van szánva. A lipótmezei országos tébolyda építése még 1861-ben kezdődött meg, de különféle okból – melyek között a már meglevő tervek változtatása is előfordult -, a rá következő években abbahagyatott, mígnem ismét fölvétele 1864-ben történt, s azóta szakadatlan eréllyel folyt a nagy munka, úgy, hogy az idén már annyira előrehaladott, miszerint a nagyszerű mű befejezését a jelen év végével bizton remélhetjük.
Képünk e nagyszerű épületnek csak főhomlokzatát mutatja, mely kelet felé van irányozva, s mely az előtte elterülő, újonnan alakított csinos angolkertből meglepő szépséggel, óriási palotaként emelkedik ki. Egész hossza mintegy 120 ölnyi, melyből a jobb s baloldali szárnyépületeknél 20 ölnyivel előbbre nyúló, tömör négyszegű oszlopokkal díszített középrészre 46 öl esik. Ennek legfelsőbb középrészét óriási kőből művészileg faragott kolosszális nemzeti címer s korona díszíti. Az épület ezen oldala három emeletet mutat, habár belső részében már csak kétemeletes, s innen van, hogy az oszlopokon nyugvó csinos nyílt erkély – honnan Budapestre gyönyörű kilátás nyílik – egészen a második emeletre szolgál, míg alatta kocsival is kényelmes feljárást nyújt az épület emeletes főbejáratához, mely tulajdonképpen az épület beljében már csak földszintet képez. Az egész épületnek 9 tágas udvara van, s keletről nyugatra terjedő összes és fő szélessége 70 öl, míg a szárnyépületeké 50.
Az épület belső berendezése nem hagy semmi kívánnivalót, tágas és világos folyosók kötik össze az egész épületben a közlekedést, melyek mindegyike úgy van építve, hogy télen légfűtéssel melegíthető, a különféle elmebetegek számára külön osztályok vannak felállítva, mégpedig mindenikből kettő. Egy a nők, egy a férfiak számára. De legérdekesebb, habár legborzasztóbb még lakók nélkül is azon osztály, hol a dühöngő elmebetegek fognak tartatni. Ezek két oldalról folyosók között levő, egy-egy személyre szóló, valóságos börtönforma szobák, melyeknek csak kívülről nyitható roppant erős tölgyfa ajtói az egyik folyosóra nyílnak, a másik folyosóra pedig kettős vasrácsozattal ellátott ablakaik, melyekre ezenfelül még erős tölgyfa redőnyök olyképpen vannak alkalmazva, hogy a felvigyázó, ki az ablakok alatt sétál, egészen elzárhatja velök a betegtől a világosságot. A felügyelők lakszobái oly helyeken vannak, honnan két, sőt, három folyosón is végigláthatnak.
Vannak itt rendes fürdőszobák, nagyszerű vízvezeték, stb, egyszóval minden kigondolható kényelem és csinosság. A szelídebb s javuló betegek számára az épület középosztályában két csinos templom szolgál az istentisztelet gyakorlására, éspedig egyik a katolikusok, a másik a protestánsok számára.
Az udvarok mindegyike csinos kis kertté lesz varázsolva, s mindenik közepét vidám szökőkút ékesítendi. Mindezen udvarokon kívül pedig vannak még azon elkülönített kertek az épület háta mögötti erdőben, melyek falak által férfiak és nők számára el vannak különítve, s hová az emeletről két külön, oszlopokon nyugvó fedett folyosón juthatunk ki.
Képünkön kétoldalt a belső kerítéseken belül még két egyenlő alacsony épület teteje is látszik, ezek a gazdasági épületek, valamint lentebb ismét az országút szélén két hasonló házacska, ezek a főbejáratot környező kapus és kertész csinos lakházai.
