Szüreti elmélkedés, 1861.

Egri szüreti mulatság a XIX. század közepéről

 

Szüreti elmélkedés.

 

Szőlőhegyeink mintegy varázsütésre megnépesedtek. Hol eddig a néma csendet csak a munkások kapacsörtetése s a pásztorsípok kísértetszerű jelzései törték fel néha, most ott víg szedők vidám danája s a mulatók ezerféle változatosságú ártatlan kedvkitörései, hellyel a barna zenészek szárazfájának a szív mélyéig ható hangjai zengenek. Egyszóval az élet hegyeink közé húzódott, s népünk ősi hagyományos szokása szerint Terpsichore ölelgetései között tépi le venyigéjéről a barna fürtöket, s a játszi kedv vidám tréfáján szűri meg levét, hogy tüze egykoron hasonló kedv- s életderítő legyen.

A szorgalom, munkásság, a fáradság jutalmát aratják most szőlőgazdáink. Igaz ugyan, hogy a szentírási szántóvető is jó magot hintett földjébe, s az még is konkolyt hozott, lehet hogy a legmegfeszítettebb szorgalom is száraz gerezdjeiről fonnyadt levelekkel törli csak homloka verejtékét, mert az elemek – mint b. Eötvös mondja – egyik kezükben életet, másikban halált hintenek, s azoknak irányát ki tudná igazgatni. De még is elvitázhatlan marad a közmondás: „ki mint vet, úgy arat.”

A természet azon édesanyai pazar kedveskedése, hogy hegyeinket oly nemes bortermő erővel megáldá, megérdemli, hogy azt is, mit a kutató ész e részben hasznos és üdvösét feltalált, igénybe vegyük.

Ez volna az első lépés arra, hogy bortermelésünket a véletlen játéka alól emancipáljuk, azaz, hogy empirikus mozdulatlansággal ne várjuk mindig, hogy amit a természet megadott, dolgozza is ki, hanem okszerű kezelés és berendezéssel e munkában mi is részt vegyünk, s így alapos ismeret s kísérlet segélyével a természetes adomány hőforrását jól megmenteni iparkodjunk. Okozat az ok következménye. Nem tagadhatjuk ugyan, hogy borkereskedésünk jelenlegi állása nem tőlünk függő akadályoknál fogva nem annyira kecsegtető, hogy bortermelőinket nagyobb körültekintésre ösztönözné, hogy boraik nemes nevüknek megfelelhessenek, mert külkereskedésünket a vámegyesületek jelen állása átkos lidércként nyomja, de másrészről önhanyagságunk, a különféle előnyök és körülmények célszerű fel nem használása az okot és okozatot oly circulus vitiosussá fonják össze, hogy nehéz belőle kilábolni, mert össze nem illő szőlőfajok határtalan keverése, ügyetlen pincekezelés, alapos szakismeret hiánya s különösen a nyerészkedés nemtelen vágya – a borhamisítás sokszor azt a kevés vevőt is elriasztják, kik tán vidékünkön megfordulnának -, egyenlő borminéműségre semmi kilátás nem lévén.

Pedig városunknak s majdnem egész vidékünknek legterjedtebb egyedüli iparága a bortermelés, s fontossága a mezőgazdasághoz mérve abban fekszik, hogy átmérőleges jövedelmével egy munkáscsaládot harmadán azon földterületnek eltartani képes, amennyi egy gabonatermesztéssel foglalkozó család számára múlhatlanul szükséges. Vagyis a bortermelés tiszta haszna úgy áll körülbelül a szemtermelés jövedelméhez, mint 3:1. S innen van az, hogy egy hold szőlővel beültetett hegyoldal ára 3, 4 s több hold termékeny búzaföld árával vetélkedik.

Ily anyagi előny mellett – dacára, hogy városunk népesedése annyi évek óta majdnem ugyanazon fokon áll – a jólét terén mégsem nagy előhaladást látunk, azt a fenn említett ok és okozatnak tulajdonítjuk.

Láttunk ugyan újabb időben mozgalmat a bortermelés érdekében „borcsarnokok” rendezése által, hogy a termelők saját terményeikhez bizalmat, a vevők pedig „biztos céget nyerjenek, de amit egyesek nemeslelkűsége épít, azt mások önző szelleme lerontani törekszik, s így borkereskedésünk jelen állapota is nem nagy reménnyel, nem nagy jövővel kecsegteti közönségünket mindeddig.

De nem folytatjuk tovább elmélkedésünket, mert nagyon messze tévednénk, holott itt minden lépten-nyomon nagy körültekintésre van szükség. Engedje azonban a t. olvasó, hogy e tárgyra még egyszer visszatérhessünk. Szüreti elmélkedésünket most csak azzal zárjuk be, hogy mennél több s nemesebb borral áldja meg az ég közönségünket.

Szederkényi (Strompf Ferdinánd), 1861.

Tabán, Kereszt tér 5.

Kereszt tér 5., Reisner Adolf sütőmester üzlete 1905. körül.

 

A ház a szerb egyházé volt, akkor már évtizedek óta pékek is laktak benne.  1907-ben adták el Halupszky István asztalosnak és kocsmáros feleségének, akik vendéglőt nyitottak a házban. Reisner Adolf elköltözött, a pékség minden bizonnyal megszűnt.

A házon jól látható a régebbi korokra jellemző le- és felhajtható ablaktábla, amely felső része véd a naptól és az esőtől, az alsó pedig pultként használható.

A kép eredetije: Magyar Földrajzi Múzeum/Erdélyi Mór cége, Fortepan 86748.

Az Anker-palota Pesten

Az Anker-palota 1914 körül.

 

A bérpalotát az Anker Biztosító építtette 1908-1910 között. Két különálló épületből áll. Az utca is alá lett pincézve. Az építés során 5000 köbméter betont építettek be és beocsini portlandcementet használtak.

Manapság:

Buda 1470 körül

Buda 1470 körül. Fametszet Hartmann Schedel Világkrónikájából.

Sokakban az a kép él a középkorról, hogy minden egyes nap megállás nélkül dolgozni kellett a szegény embereknek és szomorúan, a legnagyobb nyomorban tengették napjaikat. Csak egy adalék ennek a képnek a hamisságához: az ünnepeket a zsinatok szabályozták, a középkor végén az 1493. évi esztergomi zsinat írta elő a Magyarországon megülendő ünnepeket. Ünnep volt az 52 vasárnap, a Mária-ünnepek, a nemzeti szentek, a helyi egyházak védőszentjeinek ünnepei, karácsony 3, húsvét, pünkösd 2-2 nap. Az év munkanapjainak száma mindössze 250. Ebben az időben Angliában 263 a munkanapok száma, Franciaországban 293!

Zolnay László sokat foglalkozott a magyar középkor hétköznapjaival. Nagyon olvasmányosan ír arról, hogy milyen gazdag volt ez a kor a vigalmakban, táncban, mulatságokban, szórakozásokban.

A metszet „Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képekben” című sorozatban jelent meg, Morelli Gusztáv munkája.

 

A Mátyás-templom tornya az 1380-as években leomlott, Mátyás építtette újjá 1470 körül.

 

 

Ingyenes Duna-fürdő 1887-ben

Ingyenes fürdő a fővárosban, 1887.

 

Hiába volt Budapesten elég fürdő, a szegényebbek nem akarták vagy nem tudták kifizetni a jegyárakat. A szabad Dunában tilos volt fürdeni, de a népnek akkoriban se lehetett beszélni. A sorozatos vízbefúlások megelőzése érdekében a főváros ingyenes fürdőket állíttatott fel. A Margit híd alatt 1887-ben nyílt meg az ingyenes fürdő. Reggel 5-11 óra között a nők használhatták, utána sötétedésig a férfiak. Mindenki csak egy órán keresztül használhatta, fertőző betegek, fekélyesek nem léphettek be. A medence mérete 24×10,5m volt, az egész építmény mobil volt, szétszedhető.

Hunyadi János szobra a Halászbástya alatt

Hunyadi János szobra

 

Hunyadi János szobra a Halászbástya alatt az Albrecht főherceg út kanyarjában. A szobor a király ajándéka a fővárosnak, Tóth István alkotása. A talapzatot Schulek Frigyes tervezte. 1903. november 21-én állították fel.

 

Kunz Péter gyűjteményéből.

Manapság:

Koronázási ünnep a Vérmezőn

Koronázási ünnep a Vérmezőn, 1867. június 8.

Június 8-án, Ferenc József koronázásának napján sok helyen rendeztek mulatságokat. Ilyen ünnepély volt Budán a Vérmezőn. Délben kezdődött, mutatványosok, bábosok gondoskodtak a jó hangulatról. Volt famászás lecsupaszított fenyőfákra, zene, tánc. A szervezők kendőkbe kötött szalonnát, sajtot, cipót, virslit dobáltak a nép közé, annyit, hogy mindenkinek jutott. Három ökröt sütöttek, négyszáz akó fehér- és vörösbort vertek csapra. Majláth György országbíró a Palotából lement és vitt egy-egy pohár bort és egy-egy darab húst a királynak és a királynénak. Este nyolc órára kifáradt a nép, a maradék bort hazavitték, aki ott itta meg a részét, az már aludt a mezőn.

Pénzszórás a Helyőrségi templom előtt, 1867.

A koronázási emlékpénzek szórása a Helyőrségi templom oldalában

 

A koronázás után a menet a Helyőrségi templomba ment. Útközben Lónyay Menyhért pénzügyminiszter arany- és ezüst emlékpénzeket szórt az összesereglett nézőközönségnek. A menet után az emberek felszedték a nemzetiszínű posztót, melyen a király vonult végig, mindenki vitt magának belőle egy darabot emlékbe.

Az emlékérmek

Manapság: