Beodrai gróf Karácsonyi Guidó

 

Minden közintézet, mely virágzik, minden emberbaráti ügy, mely gyarapodóban van, minden irodalmi vagy művészi egylet, mely éltet és termékenyít, egy-egy darab művelődési történet,  melyeknek száma és állapota szerint szokták ma már megmérni valamely nemzet fejlettségi színvonalát. Ezért kiváló tisztelet és elismerés illeti mindazokat, kik az ily művelődési közügyek és jótékonysági intézetek körül akár szellemi tevékenységgel, akár anyagi áldozatokkal buzgólkodnak.

Gróf Karácsonyi Guidó, kinek arcképét ezúttal közöljük, szintén azáltal vált nagyrabecsülésünk tárgyává, mert roppant javak birtokában nem feledte el azon magasztos kötelességét, melynek gyakorlása a gazdagságot különösen becsessé teszi. Jelentékeny, az újabb időkben csaknem páratlan áldozatokkal segélte ő az emberszeretet , hazafiasság, vallás és irodalom közügyeit.

Az Akadémiánál jelenleg két nagy (ez ideig a legnagyobb) jutalom van kitűzve egy vígjátékra, mely jövő évben 200 aranyat, s egy szomorújátékra, mely három év múlva 400 aranyat fog nyerni, ha maradandó értékkel bírand. Nálunk legelőször van kitűzve irodalmi munkára ily nagy pályadíj, s ez azon tőkéből, melyet gr. Karácsonyi örök időkre ily célra alapított. Ugyanő ez évben az írói segélyegyletnél is nagy összeget tőkésíte. Legyen szabad e pontnál némi kérdést tennünk.

Sokszor halljuk a panaszt, hogy erkölcsi és anyagi viszonyaink sokkal örvendetesb lendületet kapnának, ha nagy urainkat és gazdag embereinket kissé több maecenasi hév lelkesítené. Valóban, minden idők története azt bizonyítja, hogy a fényes elmék, tudósok és költők csak ott és akkor támadtak csoportonkint, ahol és amikor a pártfogolás termékenyítő ereje a magasb körökből áradt szerteszét. Róma legnagyobb lángelméjével Caesar és Augustus protectiója közben találkozunk, Olaszország tudománya és művészete a minden szépet támogató II. Julius, X. Leó pápák és Mediciek kegyurasága mellett virágzott föl, a „nagy század” jelesei XIV. Lajos versailles-i udvara körül csoportosultak, s Angolország is Erzsébet és Anna királynők vonzó trónja mellett látta születni kitűnőbb férfiainak leghatalmasabb csoportját. Nálunk is volt egy kor, midőn Mátyás király tudomány és művészetszeretete egy ifjú és fényes műveltség támadását eszközlé. Hanem ez régen volt. Azóta idők és viszonyok nagyon megváltozván, nálunk ily magas és egy központból áradó pártfogolás nem volt várható. Ennélfogva a gazdagok és nagyurak megosztott tisztje maradt kipótolni ezen központot a művelődés, irodalom és közintézetek pártfogásában. Elvitázhatlan, hogy a főrangúságnak e téren is megvannak a maga érdemei, iskolákat pártolt, múzeumokat, akadémiát alapított, a színház körül több ízben buzgólkodott s jelentékeny és hasznos intézetek létesítése vagy vezetése által tűnt ki. De vajon oly mértékben-e, mint ez osztály hatalma és gazdagsága után várható lett volna – ez már más kérdés.

Csak igen keveset lehet említeni, kivált az újabb időben, ki vagyonához mért áldozatokkal segélte volna közintézeteinket, s kinek figyelme és részvéte minden ágra egyaránt kiterjedt volna. Annál nagyobb tisztelet illeti meg a keveseket. Gr. Karácsonyi Guidó már fiatal korában nagyon kitünteté pártfogoló hajlamát az irodalom, művészet és emberbaráti ügyek iránt. A Pestre jövő híres művészek húsz év előtt majd’ mind az ő vendégei valának, s egyike volt azoknak, kik a „Honderűt” segélyükkel fönntarták, mely vállalatnak, ha voltak is félszeg oldalai, de az ízlés finomítására sokat tett, s a magyar irodalmat először vitte be a főrangú nők és urak termeibe. Ugyanekkor, mint Széchenyi István mély tisztelője, tetemes részt vett a nagy hazafi mindazon vállalatában, melyek mások bőkezű támogatását is igénybe vették. 1858-ban, midőn nagy kiterjedésű birtokait átvette, egyszerre ötvenezer forintot adományozott jótékony célokra, mégpedig a magyar akadémiának 30000 frt-ot, a Nemzeti Színház nyugdíjintézetének 5000, a színház alaptőkéjére 8000, a zenedében alapítandó szavalati tanszékre 5000, a Nemzeti Múzeumra 2000 forintot. Hogy a zenedében végre drámai tanszéket is nyertünk, főképpen ez adománynak köszönjük. Nála nélkül máig sem volna az.

A nemzeti intézetek ily fényes ellátása után az emberbaráti célokra fordítá áldásteljes gondoskodását. Ezért a koronaherceg születése alkalmával örök időkre százezer forintot tőkésített oly célból, hogy annak kamataiból az összes hazai jótékony intézetek egymásután évről évre új alapítványokkal láttassanak el mindaddig, míg belőle minden magyarországi jótékony egylet egy-egy alapítvánnyal nem gazdagodik, mely után más, de ismét csak magyarhoni intézetek fognak részesülni e jótékonyság áldásában. Ez örök tőke – az emberiség oltárára helyezve – a szívnek e kifogyhatlan nemes célja mennyi könnyet és nyomort enyhített már eddig is, s mennyit fog még enyhíteni az idők hosszú során, azt a következő számadatok jobban kitüntetik minden elismerő szónál és dicséretnél: Ez alapítványból kapott a pesti árvaház 2500 frt-ot, a pesti szegénygyermek-kórház 1050, a budai és pesti nőegylet 2430, a budapesti katonai kórházakban fekvő magyar katonák, kik az olasz háborúban sebesültek meg 4200, a pesti vakok intézete 2520, a nagybecskereki kórház 1050, a váci süketnémák intézete 1913, a pesti szegényápolda és budai tápintézet 2000, a pesti kisdedóvodák és bölcsődék 850, a budai kisdedóvoda 640, a bajai nőegylet 350, a temesvári kórház 1000, a verseci 350, az újvidéki szintén 350, a beodrai és nagyzsámi ínségesek 4250, a beodrai községi kórház 1000, a magyar írók segélyegylete 2000, a budai Krisztinavárosi szegények 820, a pesti bölcsőde 1000 forintot, a zenész segélyzőegylet 500, a pesti katolikus legényegylet 420, Szalay Lászlónk családja 500 frt-ot stb., s ez így fog menni évről évre, mert az alaptőke folyvást ezereket jövedelmez hasonló célokra.

1859-ben sajnálattal emlegettük azon magyar hazai szegény özvegyeket és árvákat, kiknek férjei és atyái idegen földön estek el vagy megcsonkulva keresetképtelenekké váltak. Hány család veszté el így gyámolát! Ezek fölsegítésére is 10000 frt-ot ajándékozott gróf Karácsonyi Guidó. A hitelintézet tőkéjéhez szintén 10000 frt-tal járult. 1863-ban pedig, e szomorú emlékű évben, noha bánáti jószágaiban maga is igen súlyosan károsodott, sok ezerekkel járult a baj enyhítésére, s bőkezű atyja volt régi jobbágyainak, s igazi jótevője volt a hozzá folyamodó ínségeseknek. A napilapok is sokszor emlegetik az ő nagyúri jótékonyságát, melyeknek gyakorlatában nemesszívű neje, szül. Marczibányi Mária úrnő hasonló nemes buzgalommal versenyez vele. Ők Titus caesar jeligéjét követik: „nulla dies sine linea”.

Nem életrajzot akarunk írni, csupán kitüntetni egy magyar főúr maecenási buzgóságát, s így nem mellőzhetjük azt sem, hogy a szép művészeteknek mily igazi barátját bírjuk benne. Ha budai kéjpalotájának belső fölszerelése teljesen elkészül, ez maga is egy nagy bizonyítvány lesz erre. Látni fogunk ott színházat, képgyűjteményt, ritkaságokat stb. A festészetnek különös barátja és műismerője, sok becses festvény van kastélyában s ritkán történik, hogy beodrai birtokában egy-egy művész ne foglalkoznék. A zenét hasonlóan szereti, Liszt – ez ifjúkori barátja – ezelőtt mindig az ő pesti házának vendége volt, s tiszteletére a közelebbi zenedei ünnepek alkalmával is fényes lakomát rendezett.

Mind e tények, s még inkább a följebb elsorolt számok hangosabban beszélnek minden frázisnál, s vajha buzdító például szolgálnának mindazon gazdagok előtt, kik az irodalom, művészet és emberbaráti ügyek érdekeit nemigen szokták számba venni. Igazi nagyúr – nézetünk szerint – csak az, kiről ugyanazt lehet elmondani, mit a pannonhalmi gyűlésen Kaziczynk mondott a nagy Festetich-ről:

“Azért örülsz a nagy birtok nagy hasznának,
Hogy sokat áldozhass abból a hazának.”

 

Vadnai Károly

1865.