Egy budai polgármester 1. (a városház Budán)

A városház Budán, 1866.

 

Egy budai polgármester. 1. rész

 

Buda visszavételekor szomorú képe vala a városnak. Amely várban másfélszáz esztendeig a török lakott, annak valami fejedelmi aspektusa úgy sem lehet s ne feledjük el, hogy akármi dűl vagy roskad, azt a török föl nem építi, ki nem javíttatja. Arra azután még egy heves, hosszú ostrom, ágyutűz, rohamok, s elképzelhetjük, hogy mit talált a felmentő sereg 1686-ban!

Újra kellett tehát építeni, benépesíteni, rendezni az egész Várat. 1687-ben Pesttel egyidejűleg kezdik benépesíteni Budát. Pestnek 1687 végén harminchat polgára volt, Budának ellenben nyolcvankilenc. Budán még hetvenkilenc ép ház volt s a Vízivárosban tizenkilenc. Volt pediglen ezek között a házbirtokosok között egy varga, egy festő, egy borbély, egy fürdős, egy kifőző, egy kovács, egy lakatos, egy építőmester, egy nyerges, egy posztós, egy kirurgus, egy szíjjártó, ellenben két bognár, két késes, két kőfaragó, két mészáros, két patikus, három korcsmáros, három pék, három üveges, de öt asztalos. Ezeken kívül kereskedő vala hét s állami tisztviselő – többnyire katonatiszt — huszonhárom. Ismeretlen foglalkozású is volt vagy tizennégy. Ezek közölt lehetett – mondja Schmall – vagy egy kőmíves is. Mert mire jó az építőmester, ha nincs hozzá, aki építsen? De hát, egyelőre arra nem is volt nagy szükség, mert az 1689-i Zaiger über die Vöstung szerint ez esztendőig egy házat építettek föl. Az építkezés tehát nem vala szorgos. Ellenben a háziurak száma 1687-től 1696 végéig háromszáztizenkilencre szaporodott. A három legrégibb budai família: az Aigner-, a Christen- és a Perger-familiák. Hozzájárul ezekhez még a Thoma-család. Magyar neveket a családok között vajmi bajos felfedezni, mert részint nincsenek, részint úgy ki vannak forgatva írásilag, hogy bajos rájuk ismerni. Valószínűleg nem dokumentumot mutattak föl az összeírás alkalmával, hanem bemondták a nevüket. S hallás után szörnyű szavakat ír vala le a budavári német skriba.

Mégis ki lehet silabizálni egynéhányat. Így a császári postamester, ha nem is magyar. de a neve olyas hangzású: Salgáry Péter. Van azon kívül is egy-kettő, így rá lehet ismerni a Czeglédi névre, az Esztergályos névre s kétségtelenül az Eszterházy herceg nevére. Van azonkívül egy Juhos nevű is. 1609-ban már 312 polgárt mutatnak ki, ezek között magyar negyvennégy. 1714-ben hatvan német polgár mellett harminckilenc szláv, negyvenöt magyar s tizenkilenc egyéb nemzet van felsorolva. A házbirtoklások listájából is kiválogatok egyet-kettőt, hogy ízelítőt adjak belőle, milyen háziurak bírták a megmaradt s nagy lassan reparálódó házakat. Így a Fő tér 8. számú házát (ma Disz tér) egy pattantyús bírta, 1688-ban aztán Salgáry Antal császári postamesternek adták. Ennek halála után ugyancsak Antal nevű fia – kamarai perceptor – örökölte 1728-ban. Ennek özvegyére szállván a ház, megvette tőle 4750 forinton Beer Kajetán patikus 1777-ben. De Salgáryék per útján visszaváltották 1812-ben, s több évi birtoklás után Hirmer János vette meg 12000 forinton A 10. számú Fő téri ház Ceresola Venerio császári műépítőé, aki hetven forintot fizet érte. 1711-ben megveszi Passardy János Péter kétezer és ötszáz forintokon, 1756-ban már négyezer forintot fizet érte Payerhuber György. 1718-ban Pallaus József sörfőzőé, s tartozik a házhoz még kilenc hold föld a Gellért-hegyen, s hét és fél hold a Kútvölgyben. 1757-ben megvette Aigner Mihály 3800 forinton, míg 1821-ben már 29000 váltó forintot ád érte Geöcs László udvari tanácsos.

No még egyet a sok közül. Nem is utolsó hírre-névre vergődött a Zöldfa-téren (később Iskola tér) a 195. számú. Ez hajdan Kont nádor háza volt s külön néven a Vörös sündisznóhoz címzett háznak nevezték, mint ahogy régen inkább a címeréről mint a numerusáról ismerték a házakat. Ebben tartották Budán az első színi előadásokat, persze a németeket. „Zum roten Igel” volt a ház becsületes neve s már 1780-ban komédiáztak benne gyerekek, mert gyerekelőadások tartattak kezdetben, aztán színészek is. Elég jó állapotban lehetett az ostrom után, mert a fent érintett Zaiger (Útmutató) azt, írja, hogy „Das Haus zum Roten Igl genannt hat guet’s gemauer (ein egghaus beym gruenen baum), hat gvölber vnd keller”

Első tulajdonosa valami Andreas Siegel nevű Tuchmacher, és Schmall szerint a ház a nevét is ettől a gazdájától vette, mert a külön színnel írott S-et, úgy látszik, nem respektálták, csak Igelnek nevezték a házat s a gazdát egyaránt, de mert – az én egyik kútfőm szerint – vörös ember vala a tulajdonos, hamar készen volt a budai determináció: Haus zum roten Igel.

Nemsokára korcsma lett belőle, később füszerkereskedés. Mindig „roter Igel” maradt azért, később Bischoff Orsolya tulajdonába megy át, 1760-ban Bischoff Gáspár kötélverő, ettől a fia, Ferenc örökli. 1777-ben licitációra kerül s megveszi Neupauer Mátyás kőmíves mester (No, van már kőmíves is!). 1828-ban aztán megveszi huszonnyolcezer forintért Hoen Antal, a nemzeti iskola tanítója.

Zsidót keveset találok a lakók listájában. Csak a következők türetnek meg – hiszen Kollonics tűzzel-vassal üldözte őket: Feith Hirsch, Náthán Jakab, Bacharach Wolf és Bürgel Sámuel. Letelepültek szegények a kamaraigazgató oltalma alatt, hogy aztán később a strázsamesterekkel kidobassák őket famíliástul, cókmókostul. Kis motyemotyójukat az utcára hányták, őket magukat pedig végigkergették az utcán és kihajtották a kapun. A törők kiűzetése után a várat német települők lepték el, a Tabánt és a Vízivárost pedig rácok. Ezek eleinte apró kalyibákat építettek és a hegyoldalon szőlőket plántáltak. A rácok voltak a lakók közt többségben, de azért a közkormányzatba semmi beleszólásuk sem volt, hanem adóztak és dolgoztak. Sem a tanácsban, sem a község vezetésében részt nekik nem engedtek. 1696-ban egy kormányszéki rendelet rendet akar csinálni a települők között s megparancsolja, hogy a földművelőket; telepítsék ki a Kunrétre (vagy Kunmezőre), a kereskedőket pedig vigyék át Pestre. Ott alakítsanak egy rác községet s kormányozzák őket saját rác bíráik. A rácok azonban nem mentek. Ők – úgy mondának – házakat építettek, szőlőket ültettek, ők hazátlanokká nem lesznek, inkább kivándorolnak Oroszországba, de a gyanús emberekkel tele Pestre, melynek közbiztonsága a legkezdetlegesebb, utcái rondák és sárosak, aztán meg nagyrészt még lakatlan is, nem mennek. Hát hogy kereskedjenek ott? Egyszóval: nem engedelmeskednek.

A kormányszék felírt Lipót királyhoz, de felfolyamodtak a rácok is, s szerencsére valami Wolf nevű jezsuita páter volt a közbenjárójuk. Az elmondotta, hogy a szegény rácok teleültették a hegyoldalt jóféle kadarkával, egyre csinosabb házakat építenek a Tabánban – némelyiknek a maradványa még most is ott düledez -, aztán pompás vörös bort szűrnek, egyszóval: semmi kedvük Pestre költözni. Lipót aztán meg is engedte nékik a továbbmaradást. Ők pedig szorgalmasan szüreteltek és kereskedtek a borukkal, melyből valami Sedwig nevű kereskedő 1700-ban vagy ezer csöbörrel vitt ki Londonországba. Így akart a francia boroknak konkurenciát csinálni, de a franciák felförmedtek – a francia mindig érzékeny volt az erszényére – s egyszerre vagy százhetvennyolc tiltakozó felirat omlott a londoni parlament zöld asztalára. De a parlament mégis elvetette a tiltakozásokat és megengedte Sedwignek, hogy tovább importálja a vörösbort. Úgy látszik, a gyapjúzsákon ülő speaker is megkóstolta, sőt, valószínű, hogy a képviselők is. Ennek aztán híre ment külföldön s a budai vörös bornak olyan reklámot csapott, hogy nem győzték termelni, küldeni, Volt is ára! Ma ugyan tíz litert se vehetnénk azon, amit akkor egy akóért vagy vödörért adtak, de hát nagy pénz volt az akkor mégis !

A Várban magában a németek aztán elterpeszkedtek, minden házat lefoglaltak maguknak, magyar ember mindössze csak három kapott házat a Várban. De ezek nem kisebb emberek valának mint a nádor, az országbíró, no meg az esztergomi prímás!

Mikor 1687-ben a Várban lakó polgárokat forma szerint felesketik az uralkodó iránti hűségre és polgári kötelességeik teljesítésére, quasi megalakul a budai polgári testület. Ez a felesketés szeptember havában történt, ezzel mintegy konszolidálták a budai polgárságot. A polgárok élére aztán a katonák közül választott a felettes hatóság, s a város ügyeinek vezetésére ebenhofeni Brenner Farkast állították. Brenner Farkas Lipót Endre császári kapitány, aki a tanács formális megalakulásáig mintegy polgármesteri tisztséget visel. II. Lipót 1687. november 7-én tudomásul veszi és jóváhagyja a polgárok fölesketését, úgy mint Brenner Lipót Farkas András megbízatását. Hatósági jogokat azonban csakis a kamaraigazgatóság felsöbbsége alatt gyakorolhatnak. Mindenekelőtt azonban magisztrátust kellett szervezni. Fel is írtak eziránt Bécsbe, de a válasz késett, holott Pest városa is mozog ezirányban. Végre megjön Bécsből az utasítás, hogy alakítsanak tanácsot.

De kik közül? Írni-olvasni tudó ember nem sok von a purgerek között. Aztán meg megbízni igazában csak a katonákban tudott a kamarális direkció. Tehát a többségnek katonának kellett lenni. Ignorálni azonban az iparosokat sem lehetett – hiszen ők voltak a polgárság zöme -, így tehát egyet-kettőt azok közül is be kellett választani. Így alakult meg aztán Buda tanácsa. Minthogy a pesti tanács kinevezési okmánya – mert a tanácstagokat kinevezték és nem választották – 1688. június 10-én kelt, valószínű tehát, hogy a budai magisztrátus is ez idő tájt kapta a pouvoirját. Van azonban egy okmányunk, mely a működés megkezdésére az évi június 20-án hatalmazza fel a magisztrátust. A tanács tagjai lettek: Prenner, a polgármester, Bösinger vagy Pösinger Ferenc Ignác patikárius, Ceresola Venerio, császári műépítő, Faber Hieronimus ismeretlen foglalkozású polgár, Hohenwarter Mihály, császári sóhivatali tisztviselő, Lenk Henrik, császári hadélelmezési igazgató, Salgáry Péter, császári postamester, Stein Vida, császári fegyvermester és Unger János kereskedő.

Tehát a nagy többség katonatiszt, következőleg a szoldateszka és a vak engedelmesség uralkodik a tanácsban.

Szindikus lett Küchl Miklós, akit nem a kamara nevezett ki. A tanács tehát megalakult, s a szolgalelkű német officérek kormányozták Budát, mégpedig német szokások és német regulák szerint, így, akármi bonyolultabb kérdés fordult elő, nyomban írtak Ruszt vagy Sopron városok hatóságainak tanácsért. Azok pedig megbízható német kondiciójú városok valának.

Ha pedig valami törvénykezési ügy fordult elő, amiben kissé megakadtak, akkor az alsó-ausztriai német tartományi rendtartást vették elő. S ha Ruszt vagy Sopron nem adhattak felvilágosítást vagy útmutatást, segített Niederösterreich. A város és a haza védelmének kérdéseiben pedig a polgárság Budavár katonai hatóságának van alárendelve. Ennek rendelkezésére azonban csak két ízben van eset, először a tizennyolcadik században, a Rákóczi szabadságharca idején, másodszor pedig második József alatt, a török háború alkalmával, amikor is a budai helyőrség a török határra indíttatik.

A tanács első ülései valószinűleg a polgármester házában tartattak. Az első tanácsülések végzéseiről nincsen jegyzőkönyvünk. A tanács élére azonban nemsokára az egyik tanácsnok: Bösinger vagy Pösinger, a kit az írások a magyar provincia patikusának (szép cím!) neveznek. Aki meglehetős izgága időben és izgága viszonyok között üli meg a polgármester tövises székét. Ekkor igazán vad viszonyok uralkodtak a jó Budában. A német katonákat, a budai várőrséget a polgárok házaiba szállásolták el. No, megverte velük az Isten Budát, de még a lakóit is!

Ez a minden törvényt és rendet felforgató siserehad valóságos csapás volt a polgárság nyakán. Nemcsak, hogy otthon nem volt nyugalmuk és békességük – mert jaj vala annak, akit az ég csinos leányzóval vagy feleséggel áldott meg -, hanem az utca éjjel valóságos csatatéré lett néhanapján. Ha éjszaka ordítást vagy jajgatást hallott valaki, nehogy kimenjen megnézni, vagy segítségére sietni a jajgatónak, mert könnyen úgy járhatott, mint Nagy János (már akkor is voltak Nagy Jánosok!), aki 1695-ben egy sötét éjszakán segélykiáltást, jajgatást hallott az utcán, s mikor a veszedelemben forgó szegény molnárlegénynek segítségére sietett, a verekedő katonák agyonszúrták.

Akit pedig éjjel az utcán találtak, ha cseléd, ha gazda, megfogták, elhurcolták a fővártára és adig el nem bocsátották, míg vagy ő maga vagy a gazdája egy tallér „áristompénzt” le nem fizetett! Ebből élt a budai helyőrség!

Ilyen viszonyok között lett polgármester Bösinger, „a magyar provincia patikáriusa”!

 

Váradi Antal

Az Újság, 1918.