A magyar regényirodalom egyik elsőrendű bajnokának s különösen a történeti regény tulajdonképi meghonosítójának hazánkban, a hazafi érdemeiért is oly tiszteletre méltó Jósika Miklósnak szurdoki lakását tünteti föl jelen képünk, a bájos környezet egy kertrészletével. Olvasóink, kiket a néhány év előtt száműzetésében elhunyt költő oly gyakran vezetett a képzelet szárnyain a múlt dicső emlékei között, kik alkotásaiban annyiszor találtak gyönyört, s kik előtt Erdély történeti neveit oly népszerűekké tette vonzó leírása, bizonyosan örömmel fognak e képre tekinteni. Az ősi lakot látják magok előtt, melynek falai közt Jósika legjobb és legkedveltebb történeti regényeit, Az utolsó Báthorit, A cseheket Magyarországon, Zólyomit és Zrínyi, a költőt írta. Köztudomású, hogy Jósika rendesen egy ívet írt mindennap, s a nap megmaradt részét baráti társaságban, férfias mulatságban, nevekedő gyermekei körében, könyvei közt és kertje árnyas sétányai alatt megosztva töltötte. Rendesen korán kelt s reggel dolgozott, de gyakran történt, hogy éjjel fölébredt s a gondolatot, mely éber lelkében támadt, azonnal papírra tette, ilyenkor a legszokatlanabb éji órában is hosszasan csillámlott ablakán a lámpavilág.
Szurdok kis oláh falucska, mely alig 80 házból áll, Erdély Belső-Szolnok megyéje egyik szélső pontján, hol Közép-Szolnok, Doboka s Kővárvidék határai érintkeznek vele, Déstől, a megye fővárosától hét mérföldnyire fekszik. A költő e kis oláh faluban önmagán, házi körén s látogató barátain kívül semmi társaságot nem talált. Mégis kedvenc helye volt az neki, s a forradalom előtt többnyire ott töltötte az egész évet. A munka és a képzelődés vidámmá tették napjait. Akivel ily két őrangyal lakik egy fedél alatt, nem ismeri az unalmat. Nem messze volt híres barátja, b. Wesselényi Miklós, Zsibón, gyakran fölkereste a Gräfenbergből világtalanul hazatértet a forradalmat megelőzött utolsó években, mint viszont őt is Wesselényi vendégei.
A szurdoki ős családi lak történetileg is nevezetes. Itt ebédelt 1705-ben nov. 11-én a kastély akkori urával II. Rákóczi Ferenc, midőn hírül vette, hogy Herbeville német tábornok 25000 főből álló seregét Zsibónál megtámadta, s a Szamos partjain a Piszkolc hegye alatt elterülő térségen foly már a harc. A fejedelem azonnal lóra veté magát, de Szurdokról menve seregéhez nem közelíthetett, csak az említett hegyre ment fel s onnan tekintett vissza, a vesztett csata után serege romjaira. A hegyet azóta a nép Rákóczi hegyének nevezte el s annak nevezi ma is, kopasz csúcsa Szurdokról jól látszik. Ez volt II. Rákóczi Ferencnek e hadjáratában utolsó csatája, melyben 6000 emberét veszté.
A szurdoki lakkal szemben egy lombkoszorús hegyorom áll s annak tetején kúp alakú sírbolt faragott kövekből készítve doriai oszlopokon, itt nyugosszák a néhai költő ősei örök álmukat, őt idegen föld hantja takarja. Alább sziklaüregbe nyíló kőpincébe juthatni, egy barlangszerű nyíláson át, mely mesterségesen van bevágva. A képünkön látszó torony az udvari kápolnáé, melynek köveit a hagyomány szerint a szomszéd Tihó helységből hordák ide s Tuhutum vára romjaiból épült, mely még a rómaik korának volt maradványa.
Gyönyörű és festői e tájék s általában Szurdok környéke, melynek középpontját ez ősi lak képezi.
Pataki Ferencz, Vasárnapi Újság, 1868.
II. Rákóczi Ferenc ravatala Orsován, 1906. okt. 27.
Hozzák a hamvakat. Rákóczi vonatán, október 27. (Kiküldött munkatársunktól)
A pályaudvar bal oldalán állították fel az első gyászistentisztelet számára a ravatalokat. A nagy, vörös baldachin alatt, jobbra Thököly koporsója számára volt négyoszlopos, piros bársonnyal borított, fekete lépcsőzetű ravatal. Köztük piros bársonnyal bevont íróasztal, amelyen két gyertya égett. Ezen fogja az ország első nótáriusa, az igazságügyi miniszter aláírni a szent hamvak átvételéről tanúskodó jegyzőkönyvet. A sínektől a ravatalokig piros szőnyeg futott. A sok piros színt fakóra mosta a folyton ömlő zápor. A tömérdek nép, amely ott tolongott a nevezetes hely körül, sóhajtozva mondogatta, miért is esik éppen ma, ezen a szent ünnepen! A tömegben újságíró egy sem volt, pedig Budapestről vagy harmincan utaztak le a határszélre. A dolognak az a magyarázata, hogy Szterényi József államtitkár, az egész ünnepség lelke reggel különvonaton átvitte magával a tudósítókat Verciorovára, ahol már tegnap reggel óta ott állott a hamvakat hozó különvonat A bizottság ugyanis 24 órával előbb érkezett meg a programban megállapított időpontnál a román határra, mert féltek a tengert megülő nagy ködtől, és egy nappal korábban indultak el. Konstantinápolyból velök jött Lowri szuperior, a lazarista rend főnöke és Asolam Péter, a rodostói alkonzul, aki Kőszeghynek, az egyik rodostói emigránsnak ivadéka.
Thaly Kálmán, a bizottság vezetője, könnyes szemmel szorongatta a feléje nyúló kezeket.
-Oly boldog vagyok – ismételgette -, amiről fiatal koromban álmodoztam, amiért férfi koromban dolgoztam, azt öreg szolgájának meg engedte érnem az Isten.
Konstantinápolyi emlékeiről kérdeztük az öreg kurucot. De ő indignálódva tiltakozott:
-Hogy gondolhatják, hogy nyilatkozom, mielőtt az országnak beszámoltam volna. Majd Orsován beszámolok a miniszterelnöknek.
(Magyar földön)
Egy negyedórai tartózkodás után visszaindult a különvonat A román-magyar határon, amelyet egy obeliszk jelöl meg, hirtelen vészfütty hangzott el. A vonat megállott. Ágyúlövések dördültek el. Kinyitották a tetemvívő halottas kocsit. Kigyulladtak a villamlámpák, amelyeknek fényében ott feküdtek a koporsók. Olyan megragadó kép, amely az embernek a szívéig markolt. Tíz percig állt nyílt pályán a vonat, amely aztán lassú menetben megindult Orsova felé. A megérkezés az orsovai pályaudvarra szinte drámai erővel ható jelenet. A koporsókat vivő kocsi az utolsó. Az ajtói nyitva állanak és kísérteties fénnyel villog ki a koporsó körül égő sok villamlámpa. Az ágyúk dörögnek és az orsovai daloskör rázendít a Szózatra. Mindenünnen görcsös zokogás hangzik föl. Kemény, kardos kurucok szeméből kicsordul a könny.
-Csak egyszer voltam életemben igy meghatva – mondotta Justh Gyula -, amikor Turinban Kossuth Lajost kilencvenedik születése napján látogattam meg és hosszú várakozás után bebocsátottak a kivilágított dolgozószobájába, ahol az ősz kormányzó ült. Akkor is tele volt könnyel a szemem.
A vonatból kiszálltak Thaly Kálmán vezetésével az országos bizottság tagjai, A kormány a piros íróasztal köré állt. Középütt Wekerle, balra Kossuth, jobbra Justh, a Ház elnöke. Az ősz Thaly Kálmán odaállott eléjük. A társaság levette a kalapot. Kossuth tiltakozott:
-Tegyük csak fel, uraim a kalapot, hideg van. – A kócsagos fövegek megint felrepültek a fejekre.
Thaly Kálmán belekezdett azon a panaszos vontatott hangon, amelyen valamikor a képviselőházban megcsinálta a békét. Elmondta, mennyi nehézséggel járt a bizottság feladatának teljesítése. Elismeréssel szólt a törvényhatóságokról, melyek a Rákóczi hazahozatalára vonatkozó akciót megindították, az ő negyvenhat esztendős pályájáról, melynek minden lépése a szent bujdosókról szólt. Egy negyedóra telt el és Thaly még mindig beszélt a szakadó esőben. Igazságot szolgáltatott. Fölemlített egy kellemetlen dátumot, 1904. április 18-át és hangsúlyozta, hogy a király akkor rendelte el Rákóczi hamvainak hazaszállítását. Kiemelte Thallóczy érdemeit, hálát mondott Abdul Hamidnak, a török szultánnak, aki a ramazán-ünnep dacára kegyesen fogadta a bizottságot és az ottomán nemzet üdvözletét küldi a vitéz magyar nemzetnek.
Elmúlt a második negyedóra, az eső szakadt és a koporsókat tartó díszmagyaros képviselők ájuldoztak a fáradtságtól. Szterényi segített rajtuk:
-Urak, helyezzük el a koporsókat!
A koporsókat így aztán elvitték a ravatalokra, még mielőtt Thaly befejezte a beszédét, ami csak tetemes idő után következett be. A koporsókat vívő urak eközben kivonták a kardjukat és átalakultak díszőrséggé. Wekerle igen röviden válaszolt. Átveszi az ősök hamvait, mondotta, az ősi föld számára, amelynek szabadságáért küzdöttek. Legyen áldott emlékezetük, áldott a nemzet és a fejedelem, aki megértette a nemzet kívánságait. Ő lesz az első, aki a kormány nevében leteszi koporsójukra a koszorút.
Ez ellen azonban Justh Gyula tiltakozott: Az első itt a képviselőház lesz, mondotta.
Mielőtt azonban a koszorúk elhelyezésére került volna a sor, Polónyi fekete díszmagyarban felolvasta a hamvak átvételét bizonyító jegyzőkönyvet. Ezután csakugyan Justh Gyula tette le az első koszorút a képviselőhöz nevében:
-Annak a bizonyságául, hogy a hazáért és szabadságáért élni és ha kell, halni is fogunk.
Ezután Rakovszky István Thököly koporsóját koszorúzta meg a képviselőház nevében.
A két koszorú után következett az egyházi szertartás. Fraknói Vilmos püspök nagy segédlettel elmondta a Circumdederunt szövegét. A tudós püspök ezután papjai hangos miatyánkja közben körüljárta Rákóczi ravatalát és szentelt vízzel hintette be.
Majd Scholz Gusztáv luteránus püspök Thököly hamvai előtt végezte el a gyászszertartást.
A romantikusan szép jelenet közben még egyszer felhangzott a Circumdederunt. Majd Fraknói püspök imájával be is fejeződött az egyházi szertartás. Most a koszorúk letétele következett. A legszebb beszédet Polónyi Géza, a legrövidebbet gróf Nákó Sándor mondotta, aki a főrendiház nevében csak ennyit szólt:
-A kegyelet jeléül.
De ezt aztán igen harsány hangon mondta el. A töméntelen küldöttség között talán a legkedvesebb a kis román gyerekek deputációja volt, amely őszirózsával hintette tele a koporsókat. Háromnegyed tíz óra lett, mire mindenki elhelyezte a koszorúját. A tömeg a sok koszorúnak rontott és mohón szaggatta le róluk emlékül a babérleveleket. A miniszterek beszélgettek néhány pillanatig Hosszú Vazul görögkeleti püspökkel, azután visszavonultak a miniszterelnök kocsijába. Halandó ember Orsován nem is látta többé őket. A szolgák elhessegették a kíváncsiakat a kupé elől.
-Ne tessék lármát csinálni, a kormány tagjai minisztertanácsot tartanak.
Hogy igazán így volt-e, azt nem tudni. Tizenkét óráig folyt az orsovai pályaudvaron az úti készülődés. A négy különvonat előkelő utasai közt ugyancsak nehéz volt rendet tartani. Szerencsére ott volt Szterényi államtitkár, aki már tegnap óta Orsován van, a főszolgabírói hivatalban dolgozik és a legapróbb részleteket is maga intézte. Még Csernoch János kanonok osztogatott a néppárt koszorújából babérleveleket. Egyes honvédtiszti uniformisok keltettek kellemes feltűnést (hát mégis eljöhetnek oda, ahol a nagy rebellisnek még haló poraiban is izgató tetemét viszik), azután felhangzott a vonat füttye. A kormány vonata, amely a hamvakat szállította, lassan megindult. Ágyúdörgés, éljenzúgás, a Himnusz hangjai között vitte a hamvakat egyre beljebb az ország szíve felé.
Villámgyorsan siklik át a keleti express az Alföld letarolt rónáin, hol kepékben fekszik az arany kalász. A hullámaiból feltámadt Szeged, a kiállítási pompában büszkélkedő Temesvár gyors egymásutánban tűnnek el szemeink elől. Illatos reggeli szellő illan be a kocsik ablakán és kéjelegve pihen a szem a sötétzöld kukoricaerdőn, a gyöngysorokként ragyogó zabfürtökön. Felséges, üdítő hajnal. Temesváron túl már katrincás fáták, barna Yuonok bámulják a trüszkölő szörnyeteget, mely Karánsebestől kezdve festői vidéken halad át. Nyolc és fél órai út után feltűnik a mór stylben épült szép pályaudvar: Herkulesfürdőn vagyunk.
Elegáns fogatok várják az érkezőket. Kocsink klasszikus talajon halad át, mert Herkulesfürdő forrásai már Traján császár idejében ismeretesek voltak, az őserőnek, az egészséges test eszményének, a győzhetetlen Herkulesnek szentelték: „Ad acquas Herculi sacras”. Mert nincs semmi új a nap alatt! A római császárok idejében épp olyan áldásokkal járt a civilizáció, mint manapság: a halavány matróna, kinek junói termetét már roskadozással fenyegette a világhódítók nevelése, a sápadozó kis lány, kinek ereiben szükesen csergedezett a büszke római vér, a Corinnák, Lesbiák és Lalagék kegyeit hajhászó római világfi, ki léptei ruganyosságának hanyatlását kezdte érezni, a harctól sanyart legionárius, kinek izmos tagjain a dák és szittya-harcok bénító sebeket ütöttek, épp oly elengedhetlenül tódultak a Csernavölgy csodás vizeihez mint korunk elcivilizált alakjai.
A népvándorlás elsöpörte e római fürdőtelepet. 1600 évig hiába folytak a Csernavölgy csodás forrásai, míg végre 1734-ben VI. Károly alatt ismét napfényre kerültek, de 1737-ben a törökök által ismét elpusztíttatott. Teljes újjászületése azonban Ferenc császár idejében, 1817-ben lőn, gyors emelkedése pedig 1852. óta, a mikor Őfelsége meglátogatta. A természet pazarul elhalmozta kincseivel. Ezer méteres sziklafalak haragoszöld dús lombozattal körítenek egy kies völgyet, melyet a Cserna vízgazdag, csillogó hullámai szelnek át. A hegyek tövében impozáns, stylszerű épületek, keleti színpompában tarkálló bazárok, buja növényzetű, teraszszerű park márvány lépcsőkkel, csobogó szökőkutakkal. Feltűnő csín, tisztaság mindenütt!
A fürdő legújabb és valóban remek alkotása az impozáns, kupolás, gazdag olasz renaissancéban épült és félmillióba került Szapáry-fürdő, mely ritka fénnyel, komforttal van berendezve. 45% kén- és sósfürdőit csakis orvosi engedéllyel szabad használni. Ezenkívül még hat nagy fürdő áll a közönség rendelkezésére, továbbá a pompás hőmérsékletű, tágas uszoda.
Kirándulási helyek bőségben vannak. Gyönyörű, lassan emelkedő sétautak vezetnek mindenfelé a hegyekbe. Jó touristának való az 1400 méter magas Domoglet megmászása, honnan felséges kilátás nyílik Romániába, Szerbiába. Kisebb tour az Erzsébet-magaslat, mely 450 méter magas és melyre a királyné ittléte alkalmával naponta felsétált, szintén szép kilátással bír. Ide közel van az izzasztó-barlang, hol forró gőzök tódulnak ki a sziklák közül, melyeknél tojást főznek a kirándulók, a hegy belseje forr, sistereg, dübörög, zakatol úgy, hogy már messzire hallik. A legszebb séta a vízeséshez visz, mely a Gasteinba vezető Aache völgyére emlékeztet. Jobbra meredek sziklafalak, balra a zöld minden változatában pompázó erdővel gazdag hegyek, lenn a mélyben hömpölyög a tajtékzó, habzó, szikláról-sziklára verődő Cserna. Késő est lesz, mire innen visszatérünk, de szebb, poétikusabb éjt, mint ez úton vissza, képzelni sem lehet. Kiben nincs is fogékonyság a természet szépségei iránt, még az sem tud ellentállni ama varázsnak, mely körülöleli, fogva tartja testét, lelkét. A tikkasztó hőséget üdítő szellő váltja föl, a hársfák kábító illatot lehellnek, a levegő telve villamossággal, ezer meg ezer szentjánosbogár röpköd, szállong, csapdos, míg nyomában apró villanófény gyűl ki. Az erdő még sötét, csak a Cserna zajongó habjait világítja meg a hold.
Természet és művészet karöltve ruházták fel e kies helyet, mely védett helyzeténél, enyhe klímájánál fogva hivatva volna klimatikus gyógyhellyé lenni. Az évad már áprilisban kezdődhetnék és tarthatna október végéig. Itt a kora tavasz és a késő ősz lehet legszebb, mert bizony július és augusztusban nagy a hőség. Tervben van téli gyógymódra is berendezni. Jövőre már villamosvilágítás is lesz, továbbá lóvasút.
Az élet aránylag nem drága, sok a vendéglő és így nagy a konkurrencia. A konyha pedig kitűnő, orsovai kaviár, ínycsiklandozó pisztráng, illatos málna van bőviben. A lakás és a fürdők kerülnek legtöbbe. Egyszerű szoba a II. emeleten 2 frt 50, ez sok, mikor Gmundenben 1 frt-ért már elegáns szobát lehet kapni. A zónatarifával fordított arányban fejlődnek a mi fürdőáraink!
Nagy hátránya Herkulesfürdőnek, hogy nincs társadalmi élete. Igaz, ennek részben a polyglott társaság az oka. Fogyott is a fürdővendégek száma, azelőtt 7000-ig fölment, most körülbelül 3-4 ezer. És hiányoznak a gazdag bojárok, kiket most már a villámvasút Tronville, Ostende, Wiesbaden felé röpít, míg a román középosztály merő hazafiságból honi fürdőit keresi föl. Különben állítólag azért maradtak volna el, mivel nincs roulette. Van ugyan orfeum kitűnő konyhával, jó erőkkel, bele is vert a tulajdonos vagy ötvenezer forintot, de ez sem prosperál. Esténkint reunion is van a fényesen világított, freskókkal ékített oszlopos gyógyteremben. A fülbemászó keringő csak úgy csábít, szép lányok, fess menyecskék dereka hajlik a taktusra, de nincs táncos, mert rokkantak háza ez és Herkules forrásai hivatvák új erőt önteni a csúzos, béna tagokba.
Herkulesfürdőtől vasúton 20 perc alatt Orsovára lehet jutni, de célszerűbb az utat a táj szépségei miatt is kocsin meglenni. Orsova érdekes kis kikötőváros, legnagyobb nevezetessége a koronakápolna, góth ízlésben épült kis épület, melyet minden erre járó magyar fölkeres. Pár száz lépésnyire van a Duna, hol festői öltözetű, csinos, napsütütte török legények várják csolnakjaikkal az utasokat, hogy átlódítsák Ada-Kalehba, a legérdekesebb magyar szigetre. Romokban fekvő erődítmények, casemattok között jutunk a sziget belsejébe, hol egy kis török telep tárul elénk moséval, melyről naponkint ötször hívja a müezzin imára híveit. Elfátyolozott asszonyok surrannak el mellettünk, ősz szakállú mozlimek kínálgatják primitív bazáraikból keleti áruikat, míg a deszkából tákolt kávéház előtt igazhivő müzülmánok szíjják a nargilét, szürcsölik a hamisítatlan mokkát, bámulva a fátyolozatlan asszonykákat, kik zsebeiket szultánkenyérrel, dulcsásával tömik meg és bekukkantanak a konyhába, hol eltanulják a valódi kávé készítését. Pillanat alatt egész vásár keletkezik, illatos hosszúszálú sárga dohányok cserélnek gazdát, repül a flóres és gömbölyödnek a jó müzülman arcok. Elvezetnek a moséba, melynek belseje is nagyon szegényes. Kopott szőnyeg födi a padlót, a sarokban egy rácsos elzárt hely az asszonyoknak. Rengeteg, néhány száz gyertyatartó van azonban benne, hogy minek, ezt a mi török cicerónénk nem tudta megértetni velünk.
Az osztrák-magyar bankó iránt elég szimpátiával viseltető csinos kísérőnk hajlandó volt egy hárem belsejét is megmutatni. Urak kizárattak, a hölgyek közt feszült kíváncsiság. Hosszú, tekervényes utakon szépen gondozott virágos és gyümölcsös kertbe jutunk, hol egy barátságos emeletes ház mosolyog elénk. Lenn a konyha ragyogó rézedényekkel, mellette egy nagyobb szoba, az úr lakosztálya. Fönn a hárem! Föltűnő tisztaság mindenütt, márványpadló, körülötte alacsony dívánok, előtte rózsaszín huzatú dunnák, ezeken alusznak. Három mezitlábos, zöld és piros mosókelméből készült nadrág és blúzfélébe öltözött ifjabb és idősebb hölgy, kik barátságos mosollyal üdvözlik szabad társnőiket. Ügyesen sodort cigarettával kínálnak, leülnek a márványpadlóra és minket a dívánra kényszerítenek, hol a fűzős, szűk ruhákban nem valami kényelmes ülés esik. Mutatják a kis török csemetéket, kik valóban csinos, pirospozsgás gyerekek. Ránk próbálják köpenyüket, az arcot fedő fehér fátyolt, kacagnak, mikor a mi kalapjainkat, porköpenyünket veszik magukra, ami persze cipőtlen lábakhoz pompásan illik. Összevissza kutatva, nézve mindent, búcsúzunk a boldog együgyűségben leledző, igazán tiszta, jó ízlésű társnőinktől, kik szomorú arccal fognak kezet. Vajon irigyelnek vagy sajnálnak?
Dobszó hallik, k. u. k. bakák mennek gyakorlatra. Még egy pillantás, eltűnik a darabka Kelet, előttünk a Duna fenséges mozdulatlanságban. Nehány evezőcsapás és Romániában vagyunk. Elő az útlevelekkel! Verciorova egész nevezetes hellyé lőn a vaskapui munkálatok folytán, melyről csak annyit, hogy laikus bizony nem sokat lát belőlük.
Már a rómaiak által is ismert és használt Herkulesfürdő igen látogatott, különösen ajánltatik köszvény, csúz, görvély, szélhűdés, dugulások, hasszorulások, méhgörcs, rásztkór, vérfolyások, térdhajlásdaganatok és csontszú ellen. Tájéka elvitázhatlanul egyike Európa legszebb, legregényesebb tájainak, éghajlata déliesen szelíd, levegője friss, víze igen jó, sétányai szépen rendezettek s fölhúzódnak a hegyek ormain, honnan igen festői kilátás van minden irányban. A vendégek elfogadására 328 díszes bútorzatú szoba van, három vendéglő, egy kávéház. A legtávolabb helyekről: Konstantinápolyból, Német-, Orosz-, sőt Angolországból is jelennek itt meg csaknem minden évben fürdővendégek.
Sándor János székely kormánybiztos nyaralója, Szováta, Maros-Torda vármegye, 1905k.
Sándor János mint ősi székely főnemes család sarja 1860. november 14-én született Marosvásárhelyen, ahol atyja, csíkszentmihályi Sándor János királyi ítélőtáblai bíró volt. Gimnáziumi tanulmányait Marosvásárhelyen végezte, azután katonai pályára készült a bécsi katonai műszaki akadémián. majd jogot végzett a budapesti egyetemen. 1882-ben Maros-Torda megyében szolgabíró lett, később pedig főispáni titkár. Huszonnyolc éves korában alispánná választották meg. két esztendő múlva pedig kinevezték Kis-Küküllő megye főispánjának, később pedig Maros-Torda megye és Marosvásárhely élére állították mint főispánt. Széll Kálmán kinevezte a belügyminisztérium kodifikáló osztályának tagjává. Gróf Tisza István első miniszterelnöksége alatt a belügyminisztérium politikai államtitkárává neveztette ki. Már 1901-ben bejutott a képviselőházba mint a nagyszöllősi kerület képviselője. 1906-ban a szabadelvű párt bukása után visszavonult és Erdélyben mezőkapusi birtokán gazdálkodott. Az 1910-i választások után mint a dicsőszentmártoni kerület képviselője újra bejutott a házba, Tisza István második kormányelnöksége alatt pedig 1913-ban belügyminiszterré nevezték ki. Sándor János Tisza István legbizalmasabb környezetéhez tartozott, akihez különben sógorsági viszony fűzte. Tisza meggyilkolása után Erdélybe költözött, ahol mezőkapusi birtokán gazdálkodott.
Darányi miniszter a Székelyföldön.
Székelyudvarhelyről táviratozzák: Darányi földmívelésügyi miniszter ma reggel hét órakor Marosvásárhelyről kocsin Nyárádszeredára ment, ahová éppen hetivásár idején érkezett. Az egybegyűltek Kovács Elek jómódú kisgazda vezetésével népes küldöttséget menesztettek a miniszterhez. Darányi a küldöttséghez intézett válaszában kifejtette, hogy azért jött személyesen a Székelyföldre, hogy mindent színről-színre lásson, minden kérelmet és panaszt meghallgasson s reméli, hogy Sándor János miniszteri megbízottal karöltve sikerül a székely nép érdekeit előmozdítani, hangoztatta azonban, hogy a székely kisgazdáknak is lépést kell tartaniok a mezőgazdasági haladással. A miniszternek ezután Adorjáni Károly és Miklós székely gazdák ügyes beszéd kíséretében több kérelmet terjesztettek elő. Darányi miniszter innen Szovátára ment, ahol Illyés Lajos földbirtokos mutatta be a meleg sós vizéről nevezetes Medve-tavat s a szépen fejlődő szovátai fürdőt. Szovátáról a miniszter mihamar Udvarhely megye területére ért. A megye határán Hollaky Artúr főispán, Damokos Andor dr. alispán, Orosz Lajos kamarás, Ugron Zoltán, Sperker Ferenc és Daniel Lajos birtokosok fogadták. A miniszter Parajdon rövid időre megállapodott s több küldöttséget fogadott. Útközben is sokan kérnek kihallgatást a minisztertől, aki maga is sok székely embert, asszonyt, fuvarost az úton megállít s kikérdezi őket sorsuk felől. A miniszter este hat órakor Székelyudvarhelyre érkezett s Hollaky főispánnál szállt meg.
Budapesti Hírlap, 1902. okt. 30.
Arcanum Digitális Tudománytár
__
A székely kormánybiztos működése.
Sándor János főispán, az újonnan kinevezett székely kormánybiztos üdvös működésének máris van eredménye. Az új kormánybiztos fölterjesztésére Darányi földművelési miniszter tízezer korona értékű nemes baromfit osztat szét Kis-Küküllő vármegyében a kis-küküllői gazdasági egyesület útján, hogy a baromfitenyésztés lendületet nyerjen s ezáltal a székely nép kereseti forráshoz jusson. A gazdasági egyesület Dicsőszentmártonban baromfitelepet is létesít.
1902
Nagy hiba, hogy a magyar ember keveset törődik legdrágább kincsével, egészségével. Szeret jól élni, de egészségével csak akkor törődik, a mikor gyomrát, szervezetét alaposan megrongálta, amikor már rendszerint késő. Ezért keresik föl annyian évről-évre Karlsbad-ot és a többi külföldi fürdőket, ahová az úgyis szegény országból milliókat visznek ki.
És a magyar embernek ez a könnyelműsége valóságos nemzeti veszedelem, mert fokozza a halandóságot és a nemzeti elszegényedést. Nálunk nemcsak a gyermekhalandóság öltött ijesztő arányokat, hanem nagyon gyakori a közömbösségből, lustaságból származó, idő előtt való felnőtthalálozás is. Pedig a magyarság, mint kis nemzet, csak akkor állhatja meg helyét a művelt nagy nemzetek sorában, hogy ha egészségügyét minden téren elsőrangú országos érdeknek tekinti, gazdasági válságát pedig akkor oszlatja el, hogy ha fürdőink, ásványvizeink páratlanul álló kincséből is hatalmas közgazdasági tőkét kovácsol.
S mégis mit látunk? Azt, hogy nemzetünk világhírű szaporodóképessége a nagyfokú gyermekhalandóság és a kivándorlás miatt megcsökkent, hogy a családfönntartó apák, anyák egy része időnap előtt elpusztul, mert nem ápolja egészségét, nem előzi meg orvosi kezeléssel a nagyobb bajokat, nem használja ki a csodahatású fürdő- és ásványvíz nyújtotta istenáldásokat, amelyekkel hazánk az egész világot fölülmúlja.
Rettentő, amit e téren tapasztalunk. Életünk felét négy fal között iskolában, hivatalban, szobában robotoljuk le, szórakozni füstös, bűzös vendéglőben, hamis bor, rossz szódavíz mellett szoktunk, sétálni poros, zsúfolt sétatereken, ahelyett, hogy minden szabadidőnket a szabadban töltenők. De tovább megyek. Százezrekre rúg azoknak a jómódú családoknak a száma, amelyek még mindig akként gondolkodnak, hogy a fürdő, a jó levegő, az ásványvíz luxus, holott mindez olyan szükséges, mint a tiszta ruhaváltás s olyan országos érdek, mint a jó gazdasági befektetés, kivált a szellemi munkásnak, a tisztviselőnek, kereskedőnek, iparosnak stb. Aki elernyedt idegeit fölfrissíti, aki balzsamos hegyi levegővel szervezetét megerősíti, aki lappangó bajait megorvosolja s így a nagyobb betegségeknek elejét veszi, aki üde, jó ásványvízzel vérét megtisztítja – az életét hosszabbítja meg s így tovább lesz kenyérkeresővé.
Az okos fürdőzés tehát nem luxus, hanem busásan kamatozó egészségi és gazdasági tőkebefektetés, amelyhez harmadik haszonnak a hegyvidéki népmentés hazafias cselekedete járul. Azokat a jómódú polgárokat tehát, akik sajnálják a pénzt a jó hazai ásványvízért, akik tanyákon, homokpusztákon égnek, föl kell világosítani tévedésükről. Igazán egy magyar ember asztaláról sem volna szabad hiányoznia a Hankó Vilmos dr. „Fürdőink, ásványvizeink” és a „Székelyföld fürdői és ásványvizei” című könyveknek. Amannak ára 1 korona, az utóbbit pedig a Földművelésügyi Minisztérium ingyen adja. Hogy a magyar fürdőügy nemcsak egészségügyi, hanem közgazdasági szempontból is egyik igen fontos tényezője a magyar nemzeti érdekeknek, mindnyájan tudjuk. A magyar fürdőket azonban két előítéletből még mindig nem látogatják kellőképpen.
E két előítélet: a drágaság és kényelmetlenség. Igaz, régen sok volt a jogos kifogás a magára hagyott s kevéssé gondozott magyar fürdők ellen, de ma már e vádak legtöbbnyire alaptalanok. Itt az idő, hogy a magyar közönség, levetkőzve idegenimádó, hazafiatlan előítéletét, hathatós támogatásban részesítse a magyar fürdőket, hogy az úgyis szegény ország ne legyen kénytelen keservesen megtakarított millióit külföldre vinni. De hogy ezt megtehessük, kölcsönösen, szeretettel kell egymást támogatnunk: a közönségnek és fürdőnek egyaránt.
Tárjuk föl a bajokat jóakarattal, hogy a fürdők intézőinek kedvük, módjuk legyen a javításra, viszont mi se nézzük le nagyzásból a hazait, hanem igyekezzünk saját magunk is előbbre vinni a magyar fürdőügyet. Sokan ugyanis a külföldi fürdőkön is érzik az otthon kényelmének a hiányát s ugyanazokat a bajokat tapasztalják, amikben a hazainak szenvednek, de hazajövő, csupa hiúságból s nagyzásból e hibákat elhallgatják. Ezek sokkal helyesebben cselekednének, ha módot nyújtanának a jelesebb hazai fürdőknek befektető tőkeszerzésre. Így például dicsérettel kell megemlékeznünk Sándor János, volt székely kormánybiztosról, aki több jeles hazafival azon fáradozik, hogy a tőkével nem rendelkező, de egyébként kitűnő fürdőknek állami, társadalmi utón tőkesegítséget szerezzen, hogy a szükséges beruházást, fölszerelést és modern kényelmet megadhassák a közönségnek. Nagyon helyes és hazafias cselekedet az is, amikor módosabb uraink magyar fürdőtelepeinken építenek villát, nyaralóhelyét, hogy a közönséget állandóan odavonzzák. Évenkint kerek negyvennyolcmillió koronát költünk el külföldi fürdőhelyeken s tömérdek kitűnő vizünket nem pártolva, egymillió korona értékű ásványvizet fogyasztunk.
Az embernek megáll az esze, hogyan követhet el egy józan, okos nemzet ekkora öngyilkossággal határos közömbösséget. „Ha más országban volnának e gyönyörű fürdők és csodaforrások – mondja Jókai -, búcsujáró-kápolna volna mindenik mellé építve egyfelől, s részvénytársaság vendégfogadója másfelől.” De nekünk előbb a külföldre: Velencébe, Ostende-be, Karlsbadba kell mennünk. Itt az idő, hogy megváltozzunk! Magyar fürdő, magyar közönség, szeressék meg egymást.
Ne pártoljuk az idegen fürdőket, de a hazaiak is tegyenek meg minden lehetőt. A magyar fürdő legyen mindig olcsó és kényelmes, a közönség pedig a kezdet kezdetén, az átmeneti időkben elnéző.
Az erdélyi szászságnál szokás, erkölcs, életmód, sőt viselet tekintetében a különböző tájak közt olyan kevés a különbség, hogy eggyel az egészet megismertük. Kivétel gyanánt talán egyedül a szászrégeni viseletet lehetne felállítni, mely azonban átalán inkább csak a tehetősebb osztálynál fordul elő, s mint látni, a magyar nemzeti viseletből is sok van benne. Egyébaránt a szászrégeni szászság is, mint többi rokonai, főleg kézművel és kereskedéssel foglalkozik, azonkívül méhet tenyészt és pálinkát főz, melyet messze vidékre hord, azonkívül temérdek tutajt készít, részint eladásra, részint saját használatra, tudniillik sószállításra a Maroson. Ez egyik legfőbb s legjövedelmesebb üzleti cikke. Ismert takarékosságukkal tisztaság nem igen párosul, nagy kezű szőke menyecskéik a gazdasszonykodás helyett inkább méhserfőzéssel s mézeskalács – Erdélyben mézes-pogácsa – sütéssel foglalkoznak, a férfiak aztán hagymával, sajttal is elélnek. De majd’ mindnyájan tehetősek is, s szász koldust látni ritka dolog. Egy-két népszokást a környékbeli oláhoktól átkölcsönöztek. Így például aratás végeztével a munkások egy legényt kalászkoszorúval ékítve kísérnek a gazda udvarába, kit aztán az útba eső házak ajtajából pajzán gyermekek vagy szolgálók jó csupor vízzel szoktak nyakon köszönteni, de ő is aztán, ha szerét teheti, a csuprot földhöz vágja. E szokás alkalmasint a rómaiaktól vette eredetét s Erdély más vidékein is divatozik.
