A Kőköze vagy Kőszorosa
Gyertyánoson alól a tért kerítő havasok csakhamar egymáshoz kezdenek hajolni, s folyton hajolva annyira közelítenek, hogy a völgyet elzárni látszanak. Két óriási szikla közt tűnik fel csekély repedésszerű nyilat, melyet inkább a szirtek szeszélyes alakzatának, mint a völgy folytatásának lenne hajlandó tartani a szemlélő, ha már előre nem tudná, hogy hegyszoros felé irányulnak léptei, mígnem Gyertyánostól kis negyedórányira az út egy fordulata közvetlenül a Kő felső torkolata elibe vezeti a vizsgálót, ki – a távolból bámult sziklagúlákról vonhatott – bármily fokozott követeléssel és várakozással jött légyen is ide, bizonnyal ezen első tekintet által kellemesen lesz meglepetve, mert mi itt előtte feltárul, az lehető legmerészebb várakozását is felülhaladja, messze túlszárnyalja. Ide melléklem a hegyszoros felső torkolatának képét a végett, hogy leírásom megértését könnyítse és hiányait pótolja.
A szoros kezdeténél mindkét oldalról roppant sziklahegyek emelkednek, melyek nemcsak nagyságuk, hanem amellett főleg alakszépségük által tűnnek ki. Jobbról a Bogza emeli fel ezer lábnyi sziklafalát, mely nemcsak hogy függélyes, hanem tetején kifelé hajló. Szemben vele a torkolat baloldali előfokaként a Kolcu deákuluj magasul fel, ha nem is oly merészen, mint ellenpárja, de azért mégis a legszebb sziklakarimával, mely előtt csudás idomzatú csompok (sziklaszálak) sorakoztak, míg tetejét a római harcsisak idomát utánzó Pliásza-Cseteci koronázza, a kettő közt óriási sziklagúlaként a Csetátye emelkedik akként, mintha a szoros elzárására lenne oda helyezve, pedig az a szoros bal oldalán foglal helyet, s csakis annak kanyargása által jut látszólag annak alsó nyilata elibe.
Ha ezen mérarányaiban nagyszerű, szépségeiben elragadó sziklakapun átléptünk, oly szűk völgyületbe jutunk, hol csakis a zúgva rohanó pataknak van fösvényen kimért mederöble, míg az út számára a sziklák oldalába kellett nagy munkával helyet vésni. Mindkét oldalról megdöbbentően meredek és félelmesen magas sziklafal emelkedik, a kárpáti mészkőnél mindig előforduló szép színezet és gyönyörű erezetekkel, melyeknek festői redőzeteiben barangok öblei sötétülnek, azok közt sok olyan, mely ember előtt megközelíthetlen, de nem úgy a merész reptű királysasok előtt, melyeknek e szoros éppen azért kedvenc mulatóhelye, mert ama barlangok féltett kicsinyeik kiköltésére és felnövelésére biztosított helyet nyújtanak. Az ember oda feljutni nem tud ugyan, de cselszövénye mégis gyakran kijátssza a sasok óvatos rejtőzkedését, mert Gyertyános pásztorai kicsinyeikből nem egyet kerítenek kézre azon cselfogással, hogy ellesik azon időt, midőn a sasok kicsinyeikkel az első repülési kisérletet teszik, mikor a sasok barlangjával szemben levő alanti sziklákat elállják, s midőn a repülésben gyakorlatlan sasfiak első szárnypróbálgatásukra kiszállva, amaz önként kinálkozó sziklákra igyekeznek, a lesben állók onnan elűzik s mindaddig kergetik, mígnem fáradtan a völgybe le nem hanyatlanak, hol a résen levő többi pásztorok zekéikkel borítva elfogják. Ilyenkor a nagy sasok kétségbeesetten röpkednek veszélyeztetett kicsinyeik körül, rémletes sivítással beszéltetve a sziklák visszhangjait, s nemegyszer csapnak le elszántan viaskodni kicsinyeik elrablóival, kik ilyenkor kézibaltákkal védik magokat, s nem egyszer ejtik zsákmányul a nagy sasokat is.
A sasok megközelíthetlen s mégis kijátszott védbarlangjai mellett vannak a szoros mindkét oldali sziklahegyeiben oly alantabb fekvő barlangok is, melyek a szorongatott embereknek szolgáltak védhelyül. A Bogza szikláiban két íly barlangot találunk. Egyik a szoros kezdeténél egy észak felé kirugó sziklagerinc végkidülledésének redőzetében van vagy 20 ölnyire a völgy szintje felett. Ennek nyilata körded idomú, 6 öl magassági, 4 öl szélességi átmérővel. E nyilat egészen be volt falazva, úgy, hogy csak keskeny ajtó s sűrű lőrések szolgáltak kifelé, miáltal a különben is bajosan megközelíthető barlang könnyen oltalmazható és meglehetősen biztos védhellyé változott át. Ezen öl vastagságot meghaladott védfal 1850-ben omlott csak le, de töredékei még most is látszanak a barlangszád sziklaélein és az alanti oldalon, hová lezuhantak. A barlangnak egy 30 lépés hosszú, 20 lépés széles előterme van, honnan nyugat irányban indul ki egy tág folyosó, mely, mint mondják, nagyon messze behatol, úgy, hogy órákig el lehet most nagy termekké táguló, majd egybeszűkülő tekervényes folyosóin menni, de én belső részének óhajtott megjárásában gátolva voltam egy függélyesen bemélyülő üreg által, mely utunkat elzárta. Ez üreg roppant mély lehet, amint a beledobott kő hosszas eséséből megítélhettük, mondják, hogy az a völgy patakának színvonaláig hat le s pompás vízzel bővelkedik, melyet a barlangba szorult nép hosszú kötélen felhúzva szokott volt használni.
Ezen felül még más három barlang van, mindhárom oly elhelyezésben, hogy csak sasok által használhatónak tetszik, s mégis egyikéhez meg van engedve az ember közelítése is, mert a természet csodás szeszélye egy lépcsőzetesen emelkedő sziklaréteget alkalmazott oda, melynek tenyérnyi széles oromzatán az, ki szédelgéstől ment, felhatolhat a legalábbis 60-80 öl magasságban tátongó barlangba, mely íly elhelyezésénél fogva védfal nélkül is biztosított védhelyül szolgált. Ezen barlang tág előterme három rövid folyosóban végződik, melyeknek visszhangja a csendes beszéd hangját is bömbölésszerű tompa morajban adja vissza, emlékeztetve a meglepetett vizsgálót Dodoma titokteljes jósbarlangjaira.
De tekintsünk át a túloldali Kolcu deákulujra is, itt csak egy barlang van, de ez egy aztán olyan, hogy a több hiányát gazdagon kárpótolja. A Kolcu deákuluj kezdőpontján, ott, hol ez az oda kanyaruló erdős hegyláncolattal összeforr, fenn az ezer lábat megközelithető magasságban egy alólról jelentéktelennek tetsző kúpidomú szikla van, melynek szépségét s nem is sejtett nagyságát csak akkor bámulhatja a vizsgáló, mikor aljába ért, de még inkább el lesz ragadtatva, midőn a szikla nyugati oldalát elfoglaló azon sziklacsarnokba lép, mely több ölnyi bemélyedéssel s vagy 100 lépés hosszúsággal bír. E csarnok felett messze kirúgó sziklafedélzet van, oly szabályos, boltozatszerű domborodással, mintha azt valamely képzett építész remekben készítette volna. A sziklacsarnok fenekén körös-körül sziklapadok kínálkoznak nemcsak arra, hogy a felmászásban kifáradt szemlélőnek hűs nyughelyül szolgáljanak, hanem arra is, hogy egy bűvös látványhoz juttassák. Szemben a Bogzának innen még roppantabbnak tetsző sziklafala, melyet Geveju rossu-nak nevezett vérveres hullámvonal fut végig tetejétől aljáig, mely rege szerint a két szemben levő szikláról egymással harcolt óriások egyikének vérétől festődött meg. Lenn szédítő mélységben a patak kígyózik, partjain hangyáknak tetsző emberek mozognak. Odább a nevető völgy Szent György büszke várával, melynek hátterét az Ordoskő hullámzatos sziklái zárják be.
De sziklacsarnokunk csak előpitvarát alkotja a Pestyera kornyi nevű barlangnak, melynek nyomott csúcsívvel alakult kapuzata e csarnokba nyílik. A barlang 100 lépés hosszúságú és szélességű nagyszerű sziklatermet alkot, melynek falait a kövült csepegés ragyogó leple vonta be, míg fölepéről csilláridomú sztalaktitek sokasága csüng le. Ezen barlang szomszédjában egy másik kisebb üreg is van, melynek fenekén jéghideg forrás buzog fel. Ideje azonban leszállnunk a szoros mélyébe, hogy ott utunkat tovább folytassuk. Minél bennebb hatolunk annak tekervényes tömkelegébe, annál szebb és nagyszerűbb pontokat érünk, a szoros minden fordulatánál egy más, az elhagyottnál szebb, meglepőbb és festőibb tájrészlet merül fel. Itt a kis patak csevegő zuhataga, ott csodás idomzatú sziklaoldalok, rakva toronyszerűleg fellövellő sziklaszálakkal, száz meg száz festői pont, melyeket egy egész képgyűjteményben sem lehetne kimeríteni, annál kevésbé lehet azokat leírni. Fél mérföldnyi e szorosnak hossza, s e vonalon a meglepőbbnél meglepőbb képletek hosszú láncolata húzódik át, íly kis területen annyi széppel párult nagyszerűséget alig halmozott egybe a természet, mint itten, úgy, hogy én valójában meghatározni nem tudnám, ha vajon nem szebb-e ezen eddig ismeretlenül rejtőzködött hegyszoros az ünnepelt tordai hasadéknál? Semmi esetre az előtt nem hátrál, s midőn az a bűbájos torockói völgynek méltó zárpontját képezi, egyszersmind nagyszerű sziklakapuját alkotja Torda vármegyének, mely e szoros alsó torkolatjánál végződik.
Ha átfutánk e szoroson anélkül, hogy egyes részeit behatóbban tárgyaltuk volna, nem tehetjük, hogy alsó torkolatjánál meg ne állapodjunk, mert ez épp oly elragadóan szép, mint a felső torkolat, itt a végzet a kezdet nagyszerűségével összhangzásban van. Jobbról a Vurfu veli emeli fel meredeken leszelt sziklafalát, mely nagyság és alakszépségre mit sem enged a Bogzának, míg a balról fellövellő büszke Csetátye roppant sziklataraja e szoros minden sziklahegyeit alakszépség- és nagyságban felülmúlja. Ez óriási kapuzábék (kapuoszlop) közé mélyül be a szoros szűk völgye, hol a kis patak még szebb zuhatagokban zobog (zugva rohan), még merészebben metszett sziklamederben rohan, mintha ő is a helyzet magaslatának érzékével bírna. Egy helyt egy óriási retek idomát utánzó szikla alatt siklik el, s hogy a csalódás hű legyen, a reteknek zöld sarját is kipótolja egy a szikla tetején kinőtt bokor.
Azonban azt sehogy sem tudtam magamnak megmagyarázni, hogy miért hívják azt a hegyesen végződő roppant sziklagúlát Várnak, (Csetátye oláhul azt teszi), hacsak a sziklahegy megközelíthetlenségétől nem ered íly neve; e talány megfejtésének vágya tette azt, hogy én egy vezetőül ajánlkozott pásztornak nyomdokait követve, a sziklahegy csaknem falmeredek oldalán, még gondolatban is borzalmas helyeken, felhatoltam a hozzávetőleg 3000 láb magas sziklaóriásnak tetejére. Mily csodás látvány tárul innen fel a szorosra, melynek leírhatlanul nagyszerű madártávlati képe tűnik fel, a sziklák roppant halmaza közt csak az a szűk kanyargó völgy képezi az ember egyedüli útját, a többi mind a természet nagyszerűségének oltárát ékíti, azok a megdöbbentő sziklaóriások mind ez oltár szoborékeit alkotják.
És míly szépnek, míly üdének tetszettek a szoros két végénél feltűnő, az ember szolgalmának tért engedő zöld völgyek, melyeknek egy foltocskája ide is felköltözött, mert a Csetátyé vihar seperte tetőorma nemcsak a kilátások egyik nagyszerűbbikét, hanem egy ritka természeti tüneményt is mutat, mert ott egy kráterszerű bemélyedésben a legbujábban tenyésző fű nő, egy valóságos sziklamelegágyba ültetett tündér kertecske, melyet e fűszegény vidéken a kecskepásztorok akként hasznosítnak, hogy kötelen felvont és leeresztett kecskéikkel étetik le. A hely, hová még kecske sem tud felhatolni, ellenség ellen is biztosítva van, s így nem lehetetlen, hogy a környék lakossága vész idején ezen természetileg erős helyet menhelyül használta, honnan vár elnevezése is származhatott. Ezen indokolást kell elfogadnom, mert az ott követelt várnak mi nyomait sem tudtam felfedezni. De szálljunk le vészesen nagyszerű sziklapáholyunkból, hogy pár szóval az e szorossal egybefűződő eseményeket elősoroljuk. Amíly ismeretlen volt e szoros idáig, épp oly ismeretlen annak történelme is, pedig mint az ércdús nyugati havasoknak egyik fő útja, kétségtelenül kellett, hogy szerepeljen a hadjáratok és a honvédelem történetében. Erődített védbarlangjai, sőt maga a Csetátyé is arra mutatnak, hogy ellenség többször fenyegette e tájt, s feltehetjük, hogy ezen hadászatilag fontos hegyszorosban nemegyszer vívatott a honvédelemnek elszánt harca, bár a történelem alig hagyta fenn egy-kettőnek emlékét.
Fennebb Torockószentgyörgy leírásánál tárgyaltuk, hogy Rudolf császárnak egyik kalandor vezére, Hofkircher János 1605-ben Aranyosszék feldúlása után miként ütött Torockószentgyörgyre, s kalandor társaival miként bünhődett éppen itt e szoros sziklái közt. Emellett egy fényes győzelem emléke is fűződik e szoros szikláihoz, melynél a hont dúló ellen nagy számának megsemmisítése és elűzésére önmagok is közreműködtek a harchoz védfegyverül szolgáltatott szikladarabjaikkal. Ugyanis 1658-ban, midőn a II. Rákóczi György letételére bejött törökök Fehérvár feldúlása, Enyed felégetése után szept. 11-én Torockóra indultak, a Kőszorosában az odasereglett magyar és oláh nép kőzáporral fogadta és visszaűzte. Egyetlen győzelem, mely a haza át- meg átdúlásának keservteljes korszakában némi vigaszként felmerül. Ekkor szerepelt a hagyományok szerint a Csetátyé is, honnan a magát megrohanás ellen biztonságba helyezett nép nagy szikladarabokat görditett le, melyek a roppant magasságból való sebes lezuhanásukban egész csapatjait zúzták el a törököknek, kik ezen való rémültökben eszeveszetten menekültek, de nem volt hová, mert minden hegy, minden szikla rakva volt harcosokkal, kik mint a haza bosszúállói nemtői, golyó- és kőzáporral teríték le a rémült ozmánlikat, kik közül mindaz, mi a szorosba behatolt volt, elpusztult, s hadseregüknek csak azon része menekülhetett, a mely künn volt a nyírmezői völgyben.
Íly részleteket beszél e csatáról a néphagyomány, így egészíti ki a nemzetek élő krónikája a történelemnek rövid följegyzését. 1736-ban a természet folytatott itt rémletes harcot, mert máj. 28-án iszonyú vihar keletkezett, a lecsapó villámok egész sziklákat ontottak le, úgy hogy több időre a szoroson való közlekedést teljesen elzárták, míg a megáradott patak minden hidat elsodort, embereket szekerestül, ökröstül elúsztatott.
Orbán Balázs: A Székelyföld leírása, 1868.