Az udvarhelyszéki székelyekről
Midőn két jól megnőlt udvarhelyszéki székelyt mutatunk be az olvasónak, nincs szándékunk értekezni azoknak, jobban mondva, a székely nemzetnek eredete felett, mely némely történészek szerint oly kétséges, mint akárhány magát a bortermelő Noéig fölvívő büszke család nemzetségi fája… Habár a mi jó atyánkfiái magukat Atilla egyenes utódainak vallják. Nem célunk vizsgálni azt sem, hogy a székelyek kezdetben – mennyire ti. adattal fölmehetni – jogban egyenlő, lovas és gyalog osztályokra oszlottak, s hogy később e demokrata nemzet hivatalviselőiből kinőtte magát a harmadik, a főnemesi (potior, primor) rend, miáltal kezdetét vette a jogrövidítés kora, annyira, hogy a ,,primipilus” és „pixidarius” rendnek előbb kérelmezések, majd fegyverrel kelle joguk védelmére föllépniök, minek következtében aztán János Zsigmond idejében emeltettek az átkos emlékű Székelytámad és Székelybánja várak a székelyek legyőzetése emlékéül. Nem terjeszkedünk ki részletesebben arra, hogy a Bethlen Gábor alatti lustralis könyvben 1614-ben a Székelyföldön általánosan a lakosoknak már nyolc osztálya fordul elő, noha ez osztályozás dacára azután is a legkésőbbi időkig úgy oklevelekben mint a közéletben a nemzet maga a „trium generum” nevet viselte, hogy az I. Rákóczi György alatti lustralis jegyzékben 1635-ben, midőn e fejedelem, avégett, nehogy a székelység fegyveres ereje megfogyjon, a jobbággyá lett székelyeknek előbbeni állapotba való visszahelyezését elrendelte, akárhány székely neve után ez áll: recuperatus (visszahelyeztetett), megneveztetvén azon főnemes is, kinek szolgálatából előbbeni rendébe visszahatott. Mellőzzük a székely határszéli katonaságnak 1764-ben történt felállítását, habár Mádéfalva siralmas nótája mindezideig füleinkbe cseng, valamint azt is, hogy a székelyföldi szolgáló embereknek – hacsak királyi adománnyal illetett birtokon nem laktak – az 1848-i erdélyi 4. törvénycikk balmagyarázata után maguknak kelle saját magukat megváltaniok, s ezt is csak úgy tehették, ha ők vagy elődeik a szolgálattal terhelt telekben 1810-20 előtt is benne laktak… Ezúttal csupán néhány népismertetési adatot kívánunk följegyezni a székelyekről, mégpedig képünk alkalmából csakis az udvarhelyszékiekről.
Az udvarhelyszéki székely, mint átalában a többi, jószívű, vendégszerető, lelkesülő, adakozó, habár szorosan tartja azt az elvet, hogy „nem jó a takarózón túl nyújtózkodni”, bátor, de a harcban jobban hasznát vehetni csatárláncban vagy rohamban, mint a tömeges felállítás által, s e bátorsága békés időben is olykor tettlegességre fajul át, minek egyik tanúbizonysága az, hogy e szék legújabb bűnügyi statistikája is legtöbb nehéz testi sebzési bűntényt mutat föl. A közügyek, a haza sorsa iránt mindnyája nagy érdekeltséget tanúsít. Szorgalmatosak és munkások, öltözetük saját gyártmányuk, házaik, gazdasági eszközeik legnagyobb részben saját munkájuk.
Egyik jellemző tulajdonságuk még a csúfondárosság, annyira, hogy ritka ember, kit köztök gúnynévvel nem tisztelnek meg, s e részben éppen nem kímélik a magas állású személyeket sem. Így Báthori Zsigmondot, miután a himlő megkelte, elnevezték „tarka Zsigá”-nak, egy későbbi fejedelmet pedig, ki a só árát föllebb rúgtatta, „Sós” melléknévvel tiszteltek meg.
Az udvarhelyszéki székely széles vállú, karcsú derekú s inkább hosszú, mint rövid termetű. Arca szabályos, haja szőke s szemei általában kékek. Öltözetük gyapjúból készül, olykor marhaszőrrel kevertből. Segesváron vagy Udvarhelyen készített kalapjuk közép törpeségű és széles karámú, télben azonban e kalap helyett fekete báránybőr, legtöbbnyire magas süveget hordanak, mellyel a jobb székely gazdák szintúgy fényűzést űznek.
A felsőöltönyt, melynek egyike fel-, másika pedig lesimuló gallérú, ujjasnak nevezik. E felsőöltönyük 1859. óta zsinórral van szegélyezve. A nadrág rajtuk fehér gyapjúharisnya, kék posztószéllel szegélyezve, melyet azonban újabb időben fekete vagy vörös zsinór váltott föl. Csizmájuk hosszúszárú, borjúbőr, mindkét felől a húzó kifityegvén. Némely helyeken, pl. Székelykeresztúron és vidékén e hosszúszárú csizma helyett bokáig érő, oldalt fűző cepök-öt (cipőt) viselnek. Ez öltözethez kiegészítésképp odajárul a borz-tarisznya, amely kevésbé módos embernél borjú-, sőt vászontarisznyává változik, ebben a dohány és pipa foglalnak rendesen helyet, olykor egy lapos erszény társaságában, mely a kovát, acélt, taplót tartalmazza.
Szolga Miklós
1867.