A váci temető Pesten, 1868.

A váci temető Pesten. Keleti Gusztáv rajza alapján, 1868.
A Váci út-Lehel u. és a Lőportár u. által alkotott háromszögben volt. 1847-től nem temetkeztek belé és 30 év után, 1878-ra kiürítették. Amíg működött, addig Pest városa három temetőt tartott fenn a katolikusoknak és a protestánsoknak: ezt, a Kőbányai út elején a kálvária után és a Soroksári és az Üllői út között egyet-egyet.

 

Egy felhagyott temető.

 

Egy felhagyott temető! Túlnépesült városa a halottaknak, ahová már egy sem fér több! A sírok egymást érik, ahol a sorok közt előbb utcák voltak hagyva, később azokat is elfoglalták a halottak számára, s most már el sem lehet menni a szorosan egymás mellett álló sorok közt. Hjah! A halottak nagyon szapora nép! Egyre építni kell nekik a házakat s szélesbíteni a városrészeket! Sok helyet, az igaz, nem kívánnak, hosszában, összetett kézzel-lábbal úgy megfeküsznek a szűk cellában, amely ki van mérve számukra, s ha szépen megkérik őket, még második, harmadik lakónak is helyet adnak a keskeny házikóban, mely eredetileg csak egy lakóra volt kimérve. Jó, összeférhető nép is, nincs benne rossz szomszéd, sem veszekedő házaspár, sem kaján ellenség. Még aki olyan volt is, elfelejtette minden pörpatvarát s egész csöndesen megvan a földalatti városban.

De mindennek van egyszer határa. A temetőkert, melyet az ősapák vagy dédapák idétte, a mostani nemzedék előtt már ismeretlen régiségű időben fogtak volt fel, lassan-lassan betelik egészen. A sírok nagy része már olyan, amelyről a vén temetőcsősz sem tudja megmondani, ki fekhetik benne, pedig neki az apja is, meg a nagyapja is itt volt temetőőr, s valahányszor sírt ástak, mindig el szokta beszélni az egész szomszédságot, ki nyugszik jobb- meg balfelől, fejtől meg lábtól. Sőt ami több az emberek emlékezeténél, a kőbe vésett írás sem tud már sokról megfelelni. A kő rendesen igen szép fényes, mikor a temetőben felállítják, ki van csiszolva tükörsimára, s a bevésett betűk jó vastagon meg vannak aranyozva. Tíz-tizenkét év alatt le kezd kopni az aranyozás, s a betűk úgyszólván megvakulnak egy kissé. A követ azalatt pajkos gyermekek és brutális emberek összekarcolták, telefirkálták, az arany betűkkel együtt annak is elvesz a fényessége, ötven-hatvan év alatt egyre jobban halványul az írás, szürkül a kő. S mikorra nyolcvan esztendőt, az emberéletnek megigért legfelső határt eléri, maga is olyan öreg lesz, mint akár egy ember. A talapzata egészen megroskadt, s az erős kő félrebillent és egyik sarkán nagyon besüppedt a földbe. Az északra fordított oldala csaknem zöldre mohosodott, a betűkben pedig valami apró kis penészgombák ezerei keletkeztek, melyeknek láthatatlan gyökérszálai úgy elrontják, úgy elporlasztják a kemény márványt, hogy a betűk éles körvonalai betöredeznek s elmosódnak egészen, száz év múlva már alig lehet kibetűzni a legszebb fölírást. Az eső, hó, zivatar is mind megteszi a magáét. Gutta cavat lapidem. S kétszáz esztendő múlva a kő csak kidűl, lyukacsos mint a spongya vagy darázskő, s nincs az az archeolog, aki megmondja, Péter vagy Zsuzsánna feküdt-e alatta. Azalatt háromszor is sor került a temetőben, családok kihaltak vagy elköltöztek, s fiú és unoka nem veszi többé igénybe az apa és nagyapa sírját maga számára, a domb is úgy ellapult, a fejfa is oly tökéletesen elkorhadt, a pázsit zöld szőnyege meg oly tömött és puha lett, mintha soha azon a helyen sír sem lett volna. Új sírhelynek fogják föl másodszor is s idegent temetnek belé, az előbbi lakók teste már csak egyes csontdarabokkal bizonyítja az új sírásónak, hogy nini, itt azelőtt is sír volt valaha.

De mondom, mindennek van egyszer határa. A város is terjedt azóta, az egykor kívül esett temetőt jóformán körülépítették már, ez pedig polizey-widrig, hogy a temető benn legyen a városban. De meg végképp tele is van már, a legügyesebb mérnök sem tudna már egy nyolc láb hosszú s három láb széles üres helyet találni még benne. Egy szép reggel hát tanácsi végzéssel ünnepélyesen kimondják, hogy azt a temetőt be kell zárni, oda többet temetkezni nem lehet. Elgondolható, mily nagy forradalmat idéz elő e végzés, kivált kisebb helyen, ahol a családok s ágazatok között nagyobb a ragaszkodás. Az özvegy nem barátkozhatik meg azzal a gondolattal, hogy már ő ne pihenhessen ott, ahova előrement hitestársát letette s titokban magának is szépen kimérte a helyet. Kegyeletes fiak apjok és anyjok tetemét keserves fájdalommal hagyják ott, ahova, öregségüket gyámolgatni magok nem mehetnek utánok. Aztán a felhagyott temetőnek, faluhelyt kivált, ahol sok cifra kő nincs benne s hamar lesz a földdel egyenlővé minden, az a sorsa, hogy egy emberöltőt még kivárnak vele s azután felszántják azt és bizony a barázda a sírok mentében húzódik végig, s nem egyszer embercsontot fordít ki az eke, ha egy kissé mélyebben talál járni. Mindezek meggondolása nagyon elkeseríti a kegyeletesen érző szíveket. Azért az ilyen temetőbezárási parancsot nem is szokták egyszerre s rögtöni végrehajtásra kimondani. Időt adnak a kegyeletnek hozzászoknia, s a szíveknek elkészülni a végső elválásra, mert a halál még nem utolsó elválás, kedveseinket azon utógondolattal fektetjük a sírba, hogy mi is melléjük fekszünk mihamarább.

Nagyvárosokban a temetőnek egészen más jelleme van, mint falun. A Gray Tamás gyönyörű elégiája csak falusi temetőkre talál, ezekben minden oly egyszerű, családias, hogy úgy mondjam, patriarchális. De a városi temetőknek más előnyei vannak. Ezekben a kegyelet pazarul nyilatkozik, s a temető bús tekintetét a művészet örökszép, örök üde arculata enyhíti. A márványoszlopok, a tekintélyes obeliszkek, a nagyszerű mauzóleumok, a művészeti szobrok, a szép vasrácsozatok, a lehajló szomorúfűzek s a dús virágzat, egy pompás angolparkká teszik a temetőt, s minden pont egyaránt ad táplálékot az emlékezésnek, gyönyört a szemnek s pihenést testnek és léleknek.

A különbség is használatban lévő s felhagyott temető közt sokkal nagyobb a nagyvárosban, mint falun. Falun a rendes temető is csöndes, csaknem elhagyott. Kevés a népesség s ritka a halálozás. Akkor egy órára megelevenül a temető tája, az énekek elhangoznak s minden üres és csöndes újra. Nagyvárosban a használatban levő temetőnek soha sincs igazi nyugta. Mindig legalább tíz-tizenkét sírt ásnak benne egyszerre, egyik halottas kocsit a másik követi, s egyik gyászmenet még nem fordult vissza, mikor a másik már megérkezett. Öt-hat temetés történik egyszerre ugyanazon órában, egymástól csekély távolságra. Az egyik sírtól az ének, a pap imája, a keservesek zokogása áthangzik a másikhoz. Mindenik gyászfélnek megvan a maga búja, a másiké nem érdekli, de vigasztalólag hat reá a gondolat, hogy lám nemcsak őt sújtja a sors. Aztán nagyvárosban a felekezetek temetői nincsenek elkülönözve, a magasan hordott fekete kereszt körül a requiescat in pace éneke, távolabb egy kálvinista zsoltár, amott meg egy héber kádosh egyszerre hangzik. Évenként egyszer, a halottak napján a temetőnek ünnepe van. Koszorúk lepik el a sírokat, estenden százezer gyertya gyúl meg, mintha a csillagos ég leborult volna a földre, s halkan, zajtalanul, mintha csak szellemek suhannának, jár-kél a néptömeg, egymást érve a sírok között vagy térdel saját kedves sírja mellett a hű emlékezet, vagy nézelődik szerteszét a kíváncsiság.

Mi más a felhagyott temető élete! Zavartalan, örök csend, melynek soha nincs ünnepe, vagy inkább folytonos hallgató ünnepe van mindig. A sírkövek nagy része még áll, s itt-ott egy-egy friss koszorút is látni, mit a nem feledkező kegyelet tűzött egy-egy kedves sírra. A temetőnek most is megvan még őre, mely jó karban tartja a hantokat, s nem engedi elvadulni a bozótot, és begyepesedni az ösvényeket. Meddig tart így? Mert bizonyosan nem örökre. Egy-két nemzedék elmegy még egymásután, azután senki sem lesz az élők világában, akit itt még vagy egy sír érdekelne. Azután csak a holdvilág látogatja a temetőt a sűrű lombok között kíváncsian olvasgatva a mohosuló felírásokat, az énekesmadár költ a senkitől nem háborgatott csalitokban, s az ősz évről évre vastagabbá teszi a réteget a dombok közeiben. Ah, az idő minden mérnöknél tökéletesebb nivellirozó…

Pest északi végén, a Váci út kimenetelénél áll az úgynevezett váci temető. Oly szép, oly zajos, oly látogatott városrésze volt ez is a halottaknak még csak néhány évvel is ezelőtt, mint most a Kerepesi úti temető. Most már fel van hagyva, régi szépsége emlékeit híven őrzi, tartja még. De innen-onnan már csak arra való lesz, hogy méla gondolatokat ébresszen a látogatóban s eszünkbe juttassa, hogy minden múlandó és változandó, még a halottak országa is.

-á-r-