Az első Jókai-szobor. (Saját tudósítónktól.)
Nem nagyszabású, de kegyeletből fakadó, magasztos ünnepség volt ma délelőtt a Sváb-hegyen. Az első Jókai-szoborról hullt le a takaró. A költőfejedelem legkedvesebb üdülőhelyén, a főváros zajából kiemelkedő kies paradicsomban állították föl az emlékművet azok, akikhez Jókai a magyar társadalomban a legközelebb állott. Az ünnepség fényét emelték a törvényhatóságok, művészeti és irodalmi társaságok képviselői, akik egész babérerdővel hódoltak a halhatatlan író emlékének. A Jókai-család részéről megjelent a szoborleleplezésen Hegedűs Sándor volt miniszter feleségével, leányával és fiával, ifjabb Hegedűs Sándorral. Ott volt még Szterényi József államtitkár, Fülepp Kálmán főpolgármester, Márkus József volt főpolgármester, néhány író, művész és a Svábhegyen nyaralók nagy tábora, világos ruhába öltözött fiatal leányok, asszonyok. Köröskörül lobogódíszben minden ház, az út és a szobor fölött összeboruló lombsátor. Az egészet besugározza a nyári nap verőfénye, amely glóriát von a szeretettel teljes ünnepségre.
A szoborleleplezés délelőtt tizenegy órakor kezdődött. A fogaskerekű vasút svábhegyi állomása közelében fölállított szobrot körülállották az ünnepségre ment hivatalos képviselők és a közönség. A program a Budai Daloskor énekével kezdődött. Ezután Ábrányi Emil mondotta el költői hévvel szárnyaló ünnepi beszédét:
„Nincs kivétel, úgymond, a természetben. Világhírű költőn, tudóson, államférfiún éppen úgy beteljesedik a múlandóság törvénye, mint az embermilliók névtelen sokaságán. Nekik is a temetőben ágyazunk. És a szent érzésektől hevülő arc, a halhatatlanság számára dolgozó kéz, a teremtő szellem lázas műhelye, az agy, a lélek fényes ablaka, a szem – alaktalan portömeggé omlik a sírban, mindnyájunk közös fekvőhelyén. De a nagy emberek halála után csoda történik. Anyaguk anyagot cserél és visszatér hozzánk. A porladásnak szánt tetem, a múlandóságra ítélt arc kinő a földből. Nem is egy ponton. Tíz helyen, húsz helyen, száz helyen… Paloták, ligetek, közterekkel ékes városok egész csoportjában, végig egy ország messze területén. Ugyanazok mind, akik voltak, de többé nem múlnak el. Nem múlnak el többé, mert minden vonásuk márvány, évszázadokkal dacoló érc! Kinek a munkája ez a csodálatos anyagcsere? Ki az, aki föltámasztja ezeket a porladó arcokat? Ki pörli vissza ép testüket a testromboló haláltól? Ki hozza vissza őket mindenestül az élők közé? Ki akarja erősen és állhatatosan, hogy alakjuk, arcuk éppúgy halhatatlan legyen, mint a szellemük? A nemzetek kegyelete. A nagyjaiban önmagát megbecsülni tudó nemzetek kegyelete. Milliók áldozata annak az egynek, aki millióknak élt, milliókat gazdagított, milliókat tett boldoggá Ez a sors várakozik Jókai Mórra is! Meghalt és a föld alá ment, hogy dicsőséges ábrázata szoborerdő gyanánt sarjadjon ki a földből, magyar hazája imádott földjéből! Első szobráról most hull alá a lepel! Első szobra itt emelkedik, azoknak a jóvoltából, akik a szépet éppen úgy becsülik a természetben. mint az irodalomban, akik Eötvös József báró és Széchenyi István gróf szobra mellé odateszik most harmadiknak Jókai mellszobrát, hogy a magyar géniusz háromsága együtt legyen a hegytetőn. Méltóbb helyre sem állíthatták, mert éltető eleme a magasság volt. Lelke magasan szárnyalt, mint a puszták fölött lebegő sas; vakmerő képzelete úgy égett, úgy tündökölt mint a delelő nap a magyar Alföld végtelen égboltozatán. Mit mondjak a mai ünnepen annak a jellemzésére, akinek a munkássága egy univerzum? Ki mérheti föl az alkotásnak ezt a határtalan birodalmát? Benne van az egész antik világ, benne van az egész középkor és benne van egészen a mi századunk. Benne van a március tizenötödiki mámor, a mennydörgő szabadságharc, a névtelen félistenek egész dicsősége és a letiport nemzet egész kálváriája. Benne van az a szörnyű nyomorúság, amikor a magyar nemzetnek csak egy gazdagsága volt, a Jókai költészete! Sohasem szabad elfelejtenünk, hogy fekete éjszakánkban Jókai humora volt a mi fényes csillagunk, hogy ádáz szegénységünkben Jókai táplált minket hittel, reménnyel, gyönyörű magyar prózával… Jókai, a Magyar nábob írója, maga is milliárdos nábob a világ leggazdagabb szellemei közt. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Jókai irodalmi működése az a szent terület, ahol lépten-nyomon a legtisztább költészet forrása buzog. Ide meneküljünk, itt üdítsük föl magunkat, ha már túlságosan kifárasztott bennünket a kopár valóság, ha már túlságosan megundorodtunk attól a tömérdek piszoktól, amit a szennycsatornák fotográfusai, a rothadó életet híven tükröző veristák olyan aljas bravúrral hurcolnak elénk! Ne feledkezzünk meg Jókai legnagyobb érdeméről, ne feledkezzünk meg arról, hogy Jókai a kételkedés, a cinizmus, a kiábrándulás mai korában fenntartja bennünk az élet iránt való nagy és nemes illúziókat. Valahányszor férfiakat vezet elénk, akik nem ismerik a gyáva lemondást, akik bátran szembeszállanak ezer akadállyal, akik válságos pillanatokban a fizikai erő rendkívüli nagyságát a lelkierő rendkívüli szépségeivel kötik össze, akik hősökké és vértanúkká válnak hit, tudás, hazaszeretet szolgálatában: mindannyiszor kioktat minket az igazán férfias erények tiszteletére, mindannyiszor megtanít arra, hogy hasonló helyzetekben legalább igyekezzünk megközelíteni a férfiasságnak ezt a magas talapzatra helyezett ideálját. Én a magam részéről áldom azt az írót, aki az átlagos mértéken azért emelkedik túl, hogy az alacsonyságra hajló embert saját magával szemben magasabb mérték alkalmazására ösztönözze. Áldom azt az írót, aki a reális hűség rovására azért rajzol tökéletes embert, hogy kedvet, becsvágyat ébresszen bennünk annak az elsajátítására, ami ebből a tökéletességből emberileg értékesíthető. Micsoda kincs az ifjúságra nézve az a sok nemes illúzió, amit Jókai alkotásaiban fölhalmozva talál! A fiatalok tovább maradnak fiatalok, ha Jókai elbeszéléseit olvassák. Ebben a bűvös gyűrűben nem vesz erőt rajtuk a koraérettség, a korai kiábrándulás. De az öregek is nyernek Jókain, talán még többet, mint az ifjúság. Mert az öregek megfiatalodnak, ha nehéz gond, küzdés, csalódás közepette érintkeznek a Jókai lelkéből kisugárzó örökifjúsággal. Nézzünk hát mindnyájan nagy szeretettel Jókai megdicsőült fejére. Mind, akik itt vagyunk, nézzünk hálával, gyermeki kegyelettel a mi jóságos, a mi nagy mesemondó apánkra és tegyünk ilyen vallomást ránk tekintő ércábrázata előtt: Sohasem tudnók kellőképp meghálálni azt a töméntelen gyönyörűséget, amit te szereztél nekünk a magad írásaival, a te romantikád bűbájos színeivel, a te nagylelkű hőseiddel, akiket utánozni való példákul állítottunk magunk elé, mert ideállá testesült bennük mindaz, ami a magyar fajban nemes, lovagias, tiszteletreméltó, a te csodálatosan édes humoroddal és elragadó nemzeti érzéseiddel… Azzal a káprázatos pompával, amivel a múltakat idézted és a mesemondásnak azzal a zsenijével, amihez fogható nincs a világon! Hogy mennyi szenny, mennyi sás van a földön, azt eléggé megtanultuk másoktól. Te megtanítottál bennünket arra, hogy az életben mennyi a szépség! Ezért leszünk hálásak irántad végső leheletünkig, Jókai Mór!”
Lelkes éljenzés és taps kísérte a szónoklatot. Közben lehullt a lepel az emlékműről, mely Jankovics Gyula szobrász alkotása.
Váradi Antal ünnepi ódája után Glück Frigyes, a szoborállító Hegyvidéki Turista Egyesület elnöke átadta az emlékművet Rózsavölgyi Gyula alpolgármesternek, ki a székesfőváros nevében köszönetét mondott.
Ezután a koszorúk elhelyezése következett. A képviselőhöz koszorúját Hoitsy Pál országgyűlési képviselő, a fővárosét Rózsavölgyi alpolgármester, Pest vármegyéét Szabó Béla főjegyző, az Akadémiáét szép beszéd kíséretében Ferenczy Zoltán, a Kisfaludy Társaságét Ábrányi Emil, a Petőfi Társaságét Lampérth Géza és Prém József, a Nemzeti Színházét, a svábhegyi hölgyekét, a svábhegyi ifjúságét, a Turista Egyesületét egy-egy képviselő tette le néhány szó kíséretében a szobor talapzatára. Az ünnepség befejezéséül a Budai Daloskör a Szózatot énekelte Sztojanovics Jenő karnagy vezetésével.
A leleplezés után az ünneplő társaság az Isten-hegyen levő Erzsébet-emlékhez vonult. Itt villásreggeli volt a szabad ég alatt. Az Operaház négy kürtöse magyar dalokat játszott, közben Glück Frigyest és Rózsavölgyi Gyulát éljenezte a közönség.
Délután öt órakor díszes lakoma volt a Sváb-hegyi vendéglőben. A lakomán nyolcvan vendég volt. Az első áldomást Szterényi József államtitkár mondotta a királyra. Majd fölolvasta Kossuth Ferenc táviratát, melyben a kereskedelmi miniszter betegségére hivatkozva menti ki távolmaradását és szíves üdvözletet küld. Glück Frigyes Szterényi államtitkárt és a megjelent vendégeket éltette. Egán Ede a Jókai-szobor alkotóját, Jankovics szobrászt üdvözölte szép beszéddel, Márkus József pedig az ünnepség tervezőjét és fáradhatatlan rendezőjét, Glück Frigyest köszöntötte.
Lakoma után táncmulatság volt.
Budapesti Hírlap, 1906. szeptember 9.
Arcanum Digitális Tudománytár