A bontás Lendvay Márton szobrának leemelésével kezdődött január elején és április 29-én fejezték be. 35000 tonna anyagot bontottak el, 11000 köbméter falat robbantottak és szállítottak el a katonák és az építőmunkások. Az elbontott vasszerkezet 12000 tonna tömegű volt.

A belső berendezéseket felmérték, volt, ami múzeumba került, volt, amit eladtak, sok színházi eszközt más színháznak adtak. Mai szemmel érthetetlen, hogy a Népszabadság R. Gy. monogramú szerzője (Rózsa Gyula) megrója a Művelődési Minisztérium és több múzeum embereit, hogy miért akarják megmenteni a színház öntöttvas tábláit, a mennyezetet tartó alakokat, a négy hattyút a tetőről stb. Azt írta, senki se lesz kíváncsi rájuk, értékük nincs, még az épület egykori tervezőit is belekeveri a gúnyolódásába, hogy ők is kinevetnék ezt a hozzáállást.

A bontás témája újra és újra előkerül, ezért előkerestem, hogy számoltak be a lapok a szomorú eseményről. Sarlós István, a Fővárosi Tanács VB elnöke 1964. február 13-án a televízióban jelentette be, hogy lebontják. Azzal magyarázta, hogy az épület elavult, nem alkalmas a korszerű színház által megkövetelt feladatokra. Előtte újították fel, de, mint mondta, további költséges munkákra lenne szükség. És ami a lényeg: nem maradhat azért sem, mert akadályozná a metróépítést és a kereszteződés átépítését. Elmondták, hogy ha megmaradna a színház, nehezebb lenne felvezetni a mozgólépcsőt, mert az alagút a színház alatt húzódik és az úttest alá csak töréssel lehetne felvinni. Ha elbontják, akkor a kijárat nem zavarja az úttest forgalmát és a legkedvezőbb helyen jönnek felszínre a gyalogosok.

A bontás állandó beszédtéma lett, ezért fontosnak érezhették a további magyarázatot, úgyhogy február 23-án hosszú cikkben próbálták nyugtatgatni a lakosságot. Elsorolták, hogy 90 év alatt alig történt átépítés, karbantartás. Érdekes, megemlítették a színház főmérnökének, Ölveczky Miklósnak véleményét, hogy a színház műszaki állapota megfelelő, a legrégibb műszaki berendezések is megbízhatóan működnek. Ennek ellenére mégis elavultnak nevezték az épületet.

A cikk megemlíti, hogy 1970. december 31-ig meg kell nyitni a metró Deák tér-Fehér út közti szakaszát és a határidő betartása elsősorban a Blaha Lujza téri állomástól függ. Írtak a rossz talajviszonyokról, hogy az Osvát u.-Síp utca közti szakasz megépítése a legnehezebb. Ebben a cikkben azt írták, hogy, mivel az építkezés nem veszélyeztetné a színház épületét, három évre kiürítették volna, amíg az építkezés tart, de átlátták, hogy mennyit kellene a felújítására költeni, ezért döntöttek a lebontás mellett. Felmerült, hogy a kórház alá kerüljön az állomás, de ott rosszabbak lettek volna a talajviszonyok és a gyalogosoknak többet kellett volna menni a körútig. A kereszteződés átalakítását is említették, mégpedig két változatot: az egyik esetében nemcsak a gyalogos-, hanem a járműforgalmat is a föld alá vezették volna, a másik esetben a Rákóczi utat felüljáróval vezették volna át a körút fölött. Utolsó érvként merült fel, hogy a kereszteződés bármely átalakítása szükségessé teszi a színház elbontását. A kórház szanálásáról is szó esett. Mézesmadzagként elmondták, hogy új, reprezentatív színház épül olyan helyen, ahol lesz elég parkolóhely is.

Jóval a bontás után, 1965. decemberében Mesterházi Lajos egy más témájú cikke végén megemlíti, hogy a Nemzeti bontásának ügye a politika csatavesztése volt. Persze nem a bontás maga volt a probléma szerinte, hanem az, hogy nem beszéltek eleget róla, mai szavunkkal nem kommunikálták megfelelően a „jogos” döntést.