A magyar regényirodalom egyik elsőrendű bajnokának s különösen a történeti regény tulajdonképi meghonosítójának hazánkban, a hazafi érdemeiért is oly tiszteletre méltó Jósika Miklósnak szurdoki lakását tünteti föl jelen képünk, a bájos környezet egy kertrészletével. Olvasóink, kiket a néhány év előtt száműzetésében elhunyt költő oly gyakran vezetett a képzelet szárnyain a múlt dicső emlékei között, kik alkotásaiban annyiszor találtak gyönyört, s kik előtt Erdély történeti neveit oly népszerűekké tette vonzó leírása, bizonyosan örömmel fognak e képre tekinteni. Az ősi lakot látják magok előtt, melynek falai közt Jósika legjobb és legkedveltebb történeti regényeit, Az utolsó Báthorit, A cseheket Magyarországon, Zólyomit és Zrínyi, a költőt írta. Köztudomású, hogy Jósika rendesen egy ívet írt mindennap, s a nap megmaradt részét baráti társaságban, férfias mulatságban, nevekedő gyermekei körében, könyvei közt és kertje árnyas sétányai alatt megosztva töltötte. Rendesen korán kelt s reggel dolgozott, de gyakran történt, hogy éjjel fölébredt s a gondolatot, mely éber lelkében támadt, azonnal papírra tette, ilyenkor a legszokatlanabb éji órában is hosszasan csillámlott ablakán a lámpavilág.
Szurdok kis oláh falucska, mely alig 80 házból áll, Erdély Belső-Szolnok megyéje egyik szélső pontján, hol Közép-Szolnok, Doboka s Kővárvidék határai érintkeznek vele, Déstől, a megye fővárosától hét mérföldnyire fekszik. A költő e kis oláh faluban önmagán, házi körén s látogató barátain kívül semmi társaságot nem talált. Mégis kedvenc helye volt az neki, s a forradalom előtt többnyire ott töltötte az egész évet. A munka és a képzelődés vidámmá tették napjait. Akivel ily két őrangyal lakik egy fedél alatt, nem ismeri az unalmat. Nem messze volt híres barátja, b. Wesselényi Miklós, Zsibón, gyakran fölkereste a Gräfenbergből világtalanul hazatértet a forradalmat megelőzött utolsó években, mint viszont őt is Wesselényi vendégei.
A szurdoki ős családi lak történetileg is nevezetes. Itt ebédelt 1705-ben nov. 11-én a kastély akkori urával II. Rákóczi Ferenc, midőn hírül vette, hogy Herbeville német tábornok 25000 főből álló seregét Zsibónál megtámadta, s a Szamos partjain a Piszkolc hegye alatt elterülő térségen foly már a harc. A fejedelem azonnal lóra veté magát, de Szurdokról menve seregéhez nem közelíthetett, csak az említett hegyre ment fel s onnan tekintett vissza, a vesztett csata után serege romjaira. A hegyet azóta a nép Rákóczi hegyének nevezte el s annak nevezi ma is, kopasz csúcsa Szurdokról jól látszik. Ez volt II. Rákóczi Ferencnek e hadjáratában utolsó csatája, melyben 6000 emberét veszté.
A szurdoki lakkal szemben egy lombkoszorús hegyorom áll s annak tetején kúp alakú sírbolt faragott kövekből készítve doriai oszlopokon, itt nyugosszák a néhai költő ősei örök álmukat, őt idegen föld hantja takarja. Alább sziklaüregbe nyíló kőpincébe juthatni, egy barlangszerű nyíláson át, mely mesterségesen van bevágva. A képünkön látszó torony az udvari kápolnáé, melynek köveit a hagyomány szerint a szomszéd Tihó helységből hordák ide s Tuhutum vára romjaiból épült, mely még a rómaik korának volt maradványa.
Gyönyörű és festői e tájék s általában Szurdok környéke, melynek középpontját ez ősi lak képezi.
Pataki Ferencz, Vasárnapi Újság, 1868.

Greguss János rajza fénykép alapján.