Karácsony

Karácsonyfa egy 1876-os divatlapból

 

Egész Pest egy ünnepi bazár, melybe kalauz gyanánt a szeretet vezet. Az „embarras de richesse” környez bennünket a kirakatok előtt, melyek sohasem csillognak szebben, s az árucsarnokokban, melyek soha sincsenek úgy tömve, mint e héten. Ez az ajándékok hete, s csak ha a szív vagy erszény fenékig üres, maradhatunk menten az üvegtáblák csábjaitól, melyek minden lépten nyomon utunkat állják. Soha gyönyörűbben metszett képeket, pompásabb díszkönyveket, bronzékszereket, melyek aranynak hazudják magukat, elmésebb apróságokat és bolondítóbb piperecikkeket nem láthatunk kirakva, mint éppen most Pedig már nagy részét elhordták azok, kiknek módjuk van sietni, hogy a legszebbeket válogathassák ki. De maradt elég azoknak is, kik elkésnek. A lelemény, ízlés, művészet és ügyesség ezer meg ezer kézzel rakták tele a karácsony bőségszarvát, hogy egyhamar ki ne fogyhasson.

Az emberek egy ünnepet sem szépítnek úgy meg, mint a karácsonyt. Talán azért, mert ennek megszépítése egészen rájuk van bízva. A természet nem járul hozzá, legföljebb jégvirággal és zimankós szélvészekkel. A húsvétnak ád ibolyát, gyöngyvirágot, tulipánt és madárdalt, a pünkösdnek rózsákat és egész virányt, de a karácsony számára nem tart fenn egyebet, mint a sivár zöld fenyőt, ezt az állhatatos fát, mely soha sem veszti el színét, s az emberi szív reménységét példázza. S ebből áll a karácsony fája, a szeretet nyájas kis gúlája, melyet most világszerte öröm és gyertyák fénye foly körül. Az a ház, melynek ablaka karácsony estén is sötéten marad, valóban a szomorúság háza. Az a lakás, mely e napon nem lát karácsonyfát, nem is ösmeri a családélet legtisztább mézét, azt az ártatlan zsivajt, kis kacsók tapsát, édesdeden álmélkodó gyönyörűséget, mely elhiheti velünk, hogy övék, csakugyan az övék a mennyeknek országa. Es mi ez órákban megoszthatjuk velök a mennyeket! Örömük a miénkké válik, mosolyuk átszáll a mi orcáinkra, s a cukorral, aranyos dióval, papírszalagokkal teliaggatott fa minket is gyermekké tesz néhány pillanatra: agyunkban tiszta gondolatok, szívünkben ártatlan örömök.

S a jó angyalok ez este megemlékeznek az árvákról is. A beteg gyermekek kórháza, az anyátlan lánykák nevelőintézetei, az árvaházak mind szép karácsonyfákkal vannak ékesítve, melyeket jószívű úrhölgyek vesznek körül, kezükben tarka ajándékokkal, mintha mondanák: „szegény, árva teremtések, nektek nincs anyátok, hanem íme, vannak anyáitok!” E napok nemcsak a családi szeretet, hanem az emberszeretet ünnepei.

Tiszteletreméltó szent atyák hiába dörgik oly komoran – itt-ott – kárhoztató szavaikat a kor romlottsága, önzése, a nemzedékek anyagelviessége ellen, a főérzés, mi az embereket minden időben fölemeli, a szeretet, ma is úgy sugárzik a szívekben, mint valaha. A könnyeket most is letörli a részvét gyöngéd keze, a vérző sebre ma is visznek balzsamot, a szegények és elhagyottak nem maradnak ma sem egészen egyedül.

Aki e napokban sorba járja az intézeteket, a szegények menhelyeit, láthatja, hogy ez önző világban mennyi kéz nyúl ki, hogy adjon. Érezheti, hogy ez a kor, melyet némelyek az „új pogányság idejének” szeretnek nevezni, hű maradt a megváltó legistenibb tanához: szereti felebarátait. Még mulatságaink is nagyobbára a szeretet vonzó cégje alatt folynak.

Például karácsony első estéjén a redout-termeit azért nyitják ki, hogy a jó magyar gazdasszonyok nevelőházába megint fölvehessenek nehány árva leányt, kik a jóban kiképezve erős lelki vértet kapjanak az élet küzdelmeire. Asbóth zenekara, ha még sokkal szebben játszaná is tarka műsorát, Szukk András, ha először mutatná is be történelmi hangszerét, a magyar tárogatót, mely most „Zrínyi halálát” fogja keseregni, s ha először volna is alkalmunk hallani Saxlehner Emma és Helvey Ilka kisasszonyok – e kellemes ifjú hölgyek – énekét, a redout-termek mégsem igen telnének úgy meg, mint most, midőn tudjuk, hogy a néhány filléren, melyet a bemeneti jegyért adunk, áldás leend. Igen, lelkeket nyerünk meg vele a nyomortól. Életet adunk olyanoknak, akik csak tengődtek volna. Nevelőházba vezetünk kisdedeket, kik meglehet, nemsokára az utca sarába fúltak volna megrontott szíveikkel.

„Az új pogányság kora” büszke lehet rá, hogy nevelés által akarja megváltani újra az embereket, kik sokat és sokáig botorkáztak a sötétben. Egy fáklya lobog most, mely az ismeret útjait világítja meg, azokat az utakat, melyek fénytelenek, zajtalanok bár, de egyeseket az erényhez, nemzeteket a szabadsághoz vezetnek. „Légy jól nevelve, s akkor egy sziklán állsz”, mondá egy francia bölcs, kit máig is sokan szidnak, mert fejéből támadt a világosság, mint Correggio „Szent éjszakájá”-ban a kis szülött arcáról. Azért nem is említhetünk nemesebb és hasznosabb újévi ajándékot, mint azt, melyet a közoktatási miniszter ád a – néptanítóknak. Egy hetilapot küld nekik ingyen, mely megtanítja őket, hogy mint tanítsák jól a kisdedeket. Hét nyelven, tizenháromezer példányban küldve szét, hány rejtett völgybe, hány szegény kunyhóha viszi e lap a fölvilágositás sugarát, a lelki tápot, a malasztot, oda, ahol eddig csak szomjazták és nem ismerték! Tisztelet báró Eötvösnek, hogy kieszközlé a segélyt, mely e nagy ajándékot lehetővé teszi, tisztelet, hogy megkezdé az emberséges magvetést, melyből áldás fakad.

(…)

 

Vadnai Károly, 1867.