Bangó Péter: Gellért fölött, 1845.

Budapest a Gellérthegyről 1875k., Klösz György felvétele. FSZEK, Budapest-Archívum.

 

Gellért fölött.

 

Tetődön állok, ősi szent halom,

Hagyj egy kevéssé rajt’ andalganom

Te ősz tanúja népem életének!

Derült az ég úgyis hazám felett,

Derűben él az anda képzelet,

Derűben tán boldogítóbb az ének.

 

Föl a magosba! jertek társaim,

Itt nem sajog föl metsző honfikín,

Nem mint alant, Rákosnak szent határán,

Nézzétek a viruló dombokat,

Hol annyi kedv, hol annyi üdv fakad,

Andalgjatok Budának ősi várán!

 

Az ifjú Pesten nézzetek körül,

Keblén az élet mint mosolyg, örül,

Örül, miként madárka a tavasznak,

Mily szorgalom zajong minden téren,

A szorgalom virágokat terem

S a szorgalom virági el nem asznak.

 

Nézzétek a fölharsogó Dunát,

Fölötte mennyi nép hullámzik át,

Mint méheraj, virágin a mezőnek,

És mennyi gőzös úszik rajta el,

Látásukon elámul a kebel

S dobogva néz eléje szebb jövőnek.

 

Jövő, jövő! Te bájos tündekép,

Te bíztató, de titkos szendeszép!

Derülj ki már arcodnak fátyolából,

Mondd meg nekünk, nagyok leszünk-e még,

Ha keblünkben hazánk szerelme ég

S fölbirkózunk a tespedés porából?

 

Mondd meg nekünk: leszünk-e boldogok,

Egyenlőség, ha köztünk élni fog,

Egyenlőség munkában s nyugalomban,

Ha honfitettet nem rang s ősi mez,

De érdem és igazság mérlegez.

Érdem s igazság kéjben és nyomorban?

 

Mondd meg nekünk: soká élünk-e még,

Mi ifjú bár, de bátor nemzedék,

Meddig mosolyg éltünk reménysugára,

Vagy már leéltük napjaink javát,

Túlszenvedénk Mátyásnak fénykorát,

S most véghalál leng a bátrak honára?

 

Igét se szólsz, ne mondd, tudom tudom,

Keblemben a mély honfifájdalom

Elsír úgyis mindent, amit kívánok,

Gyászmúlt borongja által lelkemet,

Látom, fölém mint vonnak fölleget

Gellért, Buda s e zöldellő virányok…

 

Megállj, megállj, te kósza gondolat!

Ne szállj a múltba, szívem megszakad,

Ne szállj az ínség szunnyadó helyére,

Örülni jöttem én e hegyre fel,

Mért bántanál a múlt emlékivel?

Békét óhajt ősimnek drága vére.

 

Lengjen tehát bék a holtak porán,

Bék s istenáldás az élők honán,

Viruljon e hon s ifjú nemzedéke!

Mint e hegy, álljon rendületlenül,

Ha dőlni kell, dőljön meg emberül,

S örökre fog ragyogni hősisége.

 

BANGÓ PÉTER.

1845.