Magyarkanizsa határában 1908-ban artézi kutat fúrtak. A feltörő víz gyógyhatásúnak bizonyult. A vizet a Népkertbe vezették, fürdőépületet emeltek a hasznosítására. A vállalkozás részvénytársaság keretében valósult meg, 1913-ban jegyezték be. A 31 éves koncessziós jogot Grünfeld Hermann kapta. A fürdővállalat a jog lejárta után a város tulajdonába ment volna át. Grünfeld Hermann ekkoriban nemcsak ennek a társaságnak volt az igazgatója, hanem a helyi téglagyár ügyvezetője és a Magyarkanizsai Első Takarékpénztár Rt. igazgatósági tagja is.
A Csodakút olyan bővizű volt, hogy felajánlották Szabadka vízellátására is.
A kormányzó képviselőjének jelenlétében felavatták a 15-ös huszárok emlékművét.
Vasárnap (okt. 17.) ünnepélyesen leleplezték Szatmárnémetiben a volt cs. és kir. 15. huszárezred hősi halottainak emlékművét. A leleplezési ünnepen a kormányzót Csatay Lajos honvédelmi miniszter képviselte. Kürtszó jelezte a kormányzó képviselőjének megérkezését, majd vitéz gróf Takách-Tolvay József ünnepi beszédében emlékezett meg az elesett bajtársakról. Az ezred altisztjei és legénysége nevében vitéz Istvánffy Elek alhadnagy mondott beszédet. A koszorúk elhelyezése után a kivonult alakulatok díszmenetben vonultak el a kormányzó képviselője előtt.
A közebéden Hóry András titkos tanácsos a kormányzó úrra mondott felköszöntőt. Hatásos szavakkal méltatta a magyar huszár legendás alakját. Azután a kormányzó úr történelmi munkásságát világította meg.
– Egy nagy magyar lélek virraszt felettünk – mondta befejező szavaiban -, aki mindig bízott a szebb jövőben, a magyarság magasabb rendeltetésében, aki erőt, hitet, reményt nyújtott a csüggedőknek, amikor oly sokszor reménytelenül sivárnak látszott a magyar jövendő. A törhetetlen szent akaratból, egy nagy és erős magyar lélek önfeláldozásából született meg az új magyar lélek, a magyar feltámadás és ennek őre, a magyar honvédelem. És -most itt áll előttünk a nagy katona keményen, harcra készen, tekintete az ezeréves határok felé fordul. Vasmarka keményen tartja a kardot, hogy lesújtson vele a nemzet minden ellenségére. És itt áll körülötte az egységes magyar nemzet harcra készen és fegyelmezetten.
Huszárszellem
Szatmárnémetiben október 17-én leplezték le a 15-ös huszárok valóban kitűnően sikerült hősi emlékművét, Gách István művészi alkotását, hogy a későbbi nemzedéknek hirdesse, milyen is volt a magyar huszár az 1914-18-as világháborúban! A művésznek sikerült a lovast és lovát is úgy megörökíteni, hogy minden öreg katona azt mondta: „Igen, tényleg ilyenek voltunk, így vonultunk hadba, ilyenek voltak lovaink is…”
Ez a szoborleleplezés azonban több volt mint a 15-ös huszárok hősi halottai emlékének megörökítése. Valamennyi régi huszárezrednek, azok szellemének hódolt a messze vidékről összesereglett magyar közönség, mely 22 évig szenvedett idegen megszállás alatt, most megkönnyebbülten nézett fel a gyönyörű emlékműre. Régi nemesi családok tagjai díszmagyarban éppúgy eljöttek hódolni a magyar huszár emlékének, mint az a sok ünneplő ruhába öltözött kisgazda, polgárember, mellén a háborús kitüntetésekkel, aki valaha a sötét atillás, galambszürke csákós ezredben szolgált. Sok volt a megjelentek közt a nő is, hiszen ők is jól tudják, mit jelentett a múltban és mit jelenthet a jövőben a régi magyar huszárvirtus.
Ez a huszonkét év volt oka annak, hogy csak most tudták a szobrot felállítani. A volt ezred tisztjei nagy lelkesedéssel fogtak a gyűjtéshez és szervezéshez, úgyhogy két év alatt elkészülhetett a remekmű.
Ellenfeleink állandóan kárhoztatják a magyar „kasztszellemet”, a „feudalizmust” emlegetve. Sokat beszélnek mostanában az új sorsközösségről is, pedig ez nálunk igazán nem idegen gondolat. Ezt a sorsközösséget mi, öreg huszárok régóta ismertük már és gyakoroltuk is.
Régi szolgálati szabályzatunk is azt mondta: „A közszellem az összetartozás érzetében és azon szükség felismerésében gyökerezik, hogy a személyi érdekeket az összesség javának alá kell rendelni. Az adja a rendi állással járó önérzetet, az ösztönöz kötelességeink szigorú odaadó teljesítésére és fejleszti a legmagasztosabb katonai erényeket. A közszellem folytán leli minden egyes ember dicsőségét az egésznek dicsőségében.”
Érdemes ezeket a mondatokat felidézni, hogy ifjúságunk, de a külföld és ellenfeleink is megtanulják, hogy a sorsközösség érzését régi huszárjaink mindig ismerték. Ezt a tényt különben a legjobban igazolják a szatmárnémeti ünnepély szónokai is. Éppúgy felszólalt a volt ezred rangban legmagasabb tisztje, az arisztokrata altábornagy, gróf vitéz Takách- Tolvay József mint a közhuszárból előléptetett, arany vitézségi éremmel kitüntetett vitéz Istvánffy alhadnagy, régi 15-ös huszárruhájában, az ezred altisztjei és legénysége nevében. Az egytálas szerény díszebédnél, melyet a tisztikar a legénységgel együtt fogyasztott el, Hóry András m. kir. titkos tanácsos, tartalékos hadnagy köszöntötte fel kormányzó urunkat. Utána pedig vitéz dr. Haász Aladár min. osztályfőnök, számos hadi kitüntetéssel díszített tartalékos huszárkapitány az ezred tisztikara nevében szólalt fel.
Éppen ő említette szép beszédében, hogy „a 15-ösöknél az utolsó regruta huszártól az ezredesig olyan barátságos és harmonikus családi egység volt, melynél demokratikusabb berendezést nem lehet kívánni. Tiszt és közlegény felolvadt a közösségben, a lovaskiképzés közvetlensége pedig magával hozta, hogy a tiszt vagy altiszt inkább atyja volt újoncának, mint elöljárója…” A bajtársiasság, testvériség megható példáit mutatja az ezred története. Ezt a megértő testvériességet, ezt a meleg emberszeretetet a magyar huszárszellem követelte. A magyar huszár mindig a tudatos nemzeti kötelességteljesítésnek és áldozatkészségnek volt hűséges megtestesülése. Ezt az áldozatkészséget katonák, akik nem mondtak nagyokat, de nagyokat tettek, azzal bizonyították be, hogy meghaltak értünk. A sok tömegsír Galíciában, Bukovinában, Oroszországban, az erdélyi határon, a hét község fennsíkján mind ezt bizonyítja.
A szoborral szemben kivont karddal felállított lovas díszszázad embereiből is ez a szellem, ez az öntudat sugárzott. Akárhány fiatal huszárnak a mellén is ott volt már a vitézségi érem, mely azt mutatta, hogy az 1941-42-i oroszországi hadjáratban érdemeket szereztek távol hazájukért.
Az összetartozás és sorsközösség helyes felfogásának legszebb példái közé tartozott, hogy a díszmenetnél a kormányzó úr képviselője előtt a régi huszárok élén vonult el a volt ezred tisztikara is feszes díszlépésben, menetoszlopban. A fehér hajú öreg tisztek között volt két altábornagy, egy tábornok, mintegy 40 törzs- és főtiszt. Legnagyobb része egyenruhában, sokan diszmagyarban, polgári ruhában, de mind fegyelmezetten léptek el mint a régi jó időkben, kemény fővetéssel vonultak el a szép szobor előtt, melynek ércalakja nemcsak a régi katonamondást hirdeti: „Valamennyien egyért és egy valamennyiért”, hanem mintha azt is mondaná: „Ne bántsd a magyart!”
Kis Andris eredeti neve Turcsán András, de mindenki „kis Andris”-nak, Ondruskának hívta. Törpe volt, 88 centi magas. Nagyon sokáig rikkancs volt, újságot árult Nyíregyházán. A helyi „urak” szívesen hívták el a mulatságokba, jól tartották, ő pedig sokszor az asztal tetején táncolt, verseket szavalt. Díszmagyarját is közadakozásból vette. A kávéházak törzsasztalainál is sokszor volt vendég. Legtöbbször a Korona szálló éttermében lehetett látni. A háború utáni szegénység őt is elérte, mint a korábban őt rendszeresen megvendégelő urakat.
Szentes városa kenyérgyárat létesített, melynek ünnepélyes megnyitása május 20-án ment végbe. A kenyérgyár produktumai élénk keresletnek örvendenek. A városi kenyérgyár tehát amellett, hogy a lakosság szociális jólétének egyik igen hatékony intézménye, mint üzlet sem bizonyul rossznak.
Pesti Hírlap, 1911. május 30. Arcanum Digitális Tudománytár
Legfinomabb tojásos tarhonya, alföldi specialitás, 5 kilós postacsomagot hat koronáért utánvét mellett küld az Első Szentesi Kenyérgyár Részvénytársaság.
1911.
Zsemlyemorzsát tiszta nullás búzalisztből külön e célra hygienikusan gyártva 5 kg-os postacsomagokban utánvéttel 12 koronáért szállít az Első Szentesi Kenyérgyár Részvénytársaság, Szentes.
Ajelenlegi miniszterelnök életrajzából eléggé ismeretes, míly nagy gondot fordított édesanyja, Tisza Lajosné a maga gyermekeinek nevelésére. Midőn a legkisebbik fiúban, Domokosban korán jelentkező költői hajlamot és tehetséget vett észre az édesanya, kinek családjából a Telekiek közül már addig is nem egy író es költő vált ki, elhatározta fiát ezirányban egészen komoly és alapos kiművelésben részesíteni.
A Geszthez alig egy órajárásnyira fekvő Nagyszalontán lakott ekkor Arany János, az éppen lezajlott forradalom által összetört lélekkel, hivatásában megzavarva, abban a rettentő kedélyállapotban, melyet a Bolond Istók első énekében rajzol, midőn „kétségbeesés örvényéig jutottan, kezét égre emelni nem meré.”
Őt szólította fel 1850. tavaszán Tisza Lajosné, hogy fiának a görög nyelvben, a költészettan és esztétikában magasabb szakképzést nyújtson. Arany elfogadta a meghívást, és az év nagyobb részét (talán 7-8 hónapot) a Tisza-család körében Geszten töltötte. Főképpen a görög költőket és ezek közül is Homért olvasta tanítványával, kivel kevés idő alatt kölcsönösen megszerették egymást. A Homér fénydús egével való ezen tüzetesebb és úgyszólván kötelességszerű foglalkozás kétségtelenül jó hatással volt a költő lelkére és kedélyere, sőt, a Bolond Istók első énekén, melyet 1850-ben írt, a közvetlen hatásnak nyomai is látszanak.
Geszti élete elég kellemes volt. Minden héten legalább egyszer vagy családja látogatta meg őt Geszten, vagy ő a kedveseit Szalontán. Fia, László, még mint kis vidám gyermek, huzamosabban is lakott vele Geszten és játszotta játékait a geszti kertben, míg atyja gondolatokba merülve, legtöbbször hajadon fővel, a társaságtól elvonultan, magánosán folytatta sétáit a nagy szilfák alatt.
Tisza Domokos nevelője Kovács János, most debreceni tanár, Aranynak még Debrecenből tanulótársa és barátja volt. Tőle tudom, hogy Arany Geszten léte alatt mennyire szerette a magánosságot, aludni keveset tudott és szokása volt néha álmatlan éjszakáin a sötétben teleirkálni csak maga által megérthető jegyekkel az ágya mellett levő falat, úgy magyarázva ezt, hogy emlékező tehetségét gyámolítja vele, sokat panaszkodott azon is, hogy rendesen dolgozni nem tud. A családdal való viszonyában igen óvatos és vigyázó, ruházatában mindig feltűnően tiszta, sőt, csinos volt. A református papnál, Szabó Józsefnél azonban, hol egyszer-másszor egy-egy estét töltöttek, fölmelegedett és gazdag humorral, őszinte jókedvvel vett részt a társalgásban.
Arany először a geszti kastély egyik emeleti szobájában, az úgynevezett pavilonban lakott, csak későbben ment, hogy a zajt lehetőleg kerülje, azon kis kerti lakba, melyet képünk ábrázol. E kis laknak neve a kastélyban most is Stándli-ház. Nevét Steindl váradi kanonoktól, egy tudomány- és természetkedvelő paptól vette, ki még az idősb Tisza László idejében mint a család kedves vendége gyakran járt ki Váradról Gesztre, és a kinek kívánságára építették e tulajdonképpen nádkunyhót ábrázoló kis idilli lakot.
Újabb időben több ideig Mezei Ferenc, a Tisza-család régi hű embere lakta. Kétoldalról a park bokrai és fái veszik körül, míg egy oldalon szőlőskert van mellette, elibe pedig már az Arany elmenetele után jóval épült egy kuglizó, mely most is ott van.
Mészöly festménye a lakást a kastély felőli oldaláról ábrázolja. A csinos gyermekalak az előtérben, ki játékával kezében a kastély felé megy, a miniszterelnök legkisebbik fia, Lajos.
Még egy szomorú alkalom hozta évek múlva Aranyt, már mint nagykőrösi tanárt Geszttel és egykori háziasszonyával közelebbi összeköttetésbe. Egykori tanítványa, Domokos, kiben csakugyan figyelemreméltó költői hivatás fejlett ki, miután hiába kerestetett vele gyógyulást még a déli égalj alatt, Egyiptom földe örökös nyarában is a szülői szeretet, pár év múlva ifjúsága virágában meghalt. Az édesanya Aranyt – ki egyik szép költeményében (Domokos-napra) már korábban megörökítette tanítványa iránti szeretetét – szólította fel a korán elhunyt ifjú költeményeinek (inkább családi emlék gyanánt) sajtó alá rendezésére, amit Arany teljesített is, és a Tisza Domokos költeményei csakugyan az ő átnézésével és ő általa írott előszóval jelentek meg.
A kép, melyet közlünk, Mészöly Géza jeles művészünk egy szép festménye után készült, amely jelenleg Tisza Kálmán miniszterelnökné tulajdona.