Egy család drámája.
Sok olyan történetet olvastat el velünk az élet, amit ha regényben olvasnánk, azt mondanók rá, hogy a költőnek rettenetes volt ugyan a fantáziája, de nem volt valószínű. Azt is megkérdenek tőle elbeszélése végén, hogy hol itt hát a költői igazságszolgáltatás? Mi joga volt így bánni a szelleme által teremtett alakokkal? Pedig a sors a legnagyobb regényíró! Most egy esztendeje éppen, István király napján egy kis vidám baráti kör gyűlt össze nálam, Széchenyi-hegyi gunyhóm eresze alatt, írók és színészek.
Rokonszenv, régi ismeretség, fesztelen jókedv fűzték egymáshoz a vidám társaságot, melynek legvidámabb, legrokonszenvesebb tagja volt egy fiatal nő, ki a színpadon a közönség tapsait, az életben ismerői becsülését vívta ki. E nő volt Hegedűsné. Férjét mindenki, aki ezelőtt egy évvel látta, a legmulatságosabb embernek ismerte, ki adomáival az egész társaságot folytonos derűben tudta tartani, ki különösen kedves ember volt akkor, mikor lakoma vége felé, arcának históriai hasonlatossága miatt Mátyás királyhoz, elkezdte azt állítani, hogy ő valóban az.
Azután még egy harmadik is volt itt, ki egyik nő öléből a másikba vándorolt, a boldog ifjú pár három éves kis gyermeke, alakjára nézve valóságos kis Hegedűs, apjának zömök miniatűr képe gyémántkiadásban. Ez éppen olyan vidám, olyan mulatságos fiú volt mint az apja. Anyja élt-halt érte, soha el nem hagyta magától, azért nem is járt olyan mulatságba, ahova gyermekét magával nem vihette. Kedvenc neve az volt előtt, hogy „a kis Kutyorka.”
A késő est és egy kis alkalmatlan zivatar oszlatta el a vidám társaságot, mely most már három tagjával kevesebb. A szép, a kedves fiatalasszony, a népdalok tünde énekesnője, a mindenkitől ünnepelt, becsült nő egy hónap múlva meghalt. Meghalt menthetlenül, mint akit valami láthatlan átok fogott meg, ki koporsójánál legforróbb könnyeket hullatott, az orvosa volt, ki először megmenté a drága életet, s miután egy végzetes perc hevélye újra visszadönté öt rohanó bajába, néhány óra alatt segíthetlenül látta öt felbomlani. A haldokló nő árva gyermekét síró orvosára hagyta, ígérve, hogy nemsokára fog érte jőni. Tömérdek nép kísérte őt a temetőbe, s azután még sok ideig mindennap el volt halmozva sírja friss virágkoszorúkkal, miket baráti visszaemlékezés és fájó kegyelet hordott oda. Férje, a jókedvű anekdotamondó, igen különösen kezdte magát e naptól fogva viselni. Harmadnapra neje temetése után ismét beáll hozzánk kerti lakásunkon, s azt kérdi nőmtől:
„Nincs-e itt a feleségem?”
Válaszolnak rá, hogy: „Nincs.”
„Hm, különös! Pedig nekem azt ígérte, hogy itt lesz. Már három nap óta keresem, itt sincs, otthon sincs, sehol sem találom.”
Nőm ekkor szívesen unszolá, hogy üljön le, és ebédeljen velünk.
„Oh, mit gondolnak?” – felele ő – „Hisz én nem eszem semmit. Soha sem eszem én semmit.”
És valóban már akkor három nap óta nem evett semmit.
Azzal megfordult, nem köszönt senkinek s két óra múlva már ideát volt a Kerepesi temetőben, ott feküdt felesége sírja mellett és sírt egész késő holdvilág feljöttéig és égre emelt ujjakkal esküdött neki valamit, de azt senki sem hallotta, hogy mit. És valóban nem evett azóta, hanem annál inkább ivott, ivott az éhség ellen, ivott a szomj ellen, ivott a bánat, ellen, ivott az álmok ellen, ivott a halálért. Ha éhes volt, tejet ivott, ha szomjas volt, erős borszeszt, ez tartá fenn, ez ölte meg. Különös volt azt látni a pohár mellett. Néha úgy tett, mintha jó kedve volna már, tréfálni, enyelegni kezdett, egyszerre azután szikrákat hánytak szemei, elkezdett ordítani, sírni, olyan hangosan, amikben nem volt semmi emberi. Hanem azért rendes életmódot követett. Reggel a próbákon meg kellett jelennie, azután ki kellett menni a temetőbe; este megint a színházban teljesíteni hivatását s azután megint ki a temetőbe. Mikor és hol szokott aludni, azt senki sem tudja. De a temetőben mindennap meg lehetett öt találni. Erős, vasalkatú férfi volt, ruganyos kedéllyel, gazdag költői érrel, három hó múlva neje halála után találkoztam vele a színház csarnokában, már ekkor egy roskatag, ingadozó alak volt, mélyen beesett szemekkel, bárgyú, lélektelen tekintettel, ki lopva akart előlem elosonni, én útját álltam s egyenesen rátámadék:
Barátom, amit ön elkövet, az nem gyászolás többé, hanem gyávaság.
„Hát nem tudja, hogy elvesztettem nőmet?” – kérdé tőlem tompa hangon, mintha föltenné rólam, hogy előttem ez még újság.
„Kedves bajtársam, vesztettünk mi már drágábbat is mint egy asszonyt, s nem estünk miatta kétségbe.”
„Igaz, igaz” – hebegé ő, egyszerre felvillanó szemekkel s kezemet forrón megragadá, mint ki szavamat elérté – „vesztettünk mi már nagyobbat is.”
„Nem szabad a férfinak elhagyni magát, nem adta önnek tehetségeit bitangra a sors, önnek kötelességei vannak hazája iránt!”
„De mikor olyan sokat vesztettem”- sóhajta ő s ismét visszaesett elébbi mélaságába.
Az ember szíve összeszorult, így látva egy férfit, kit két múzsa ihlete emelt költővé és művésszé.
„Mért nem menekül ön íróasztalához? A múzsák legjobb védelmezők a kísértetek ellen. Kezdjen ön egy olyan szép műhöz, mint a Róma leánya volt, ez lelkét be fogja tölteni, higgye el nekem, a költészet a legnyugodalmasabb menhely a világ minden fájdalma ellen.”
E szavakra villogni kezdtek beesett szemei, kezemet szorongatá s azzal vált el tőlem, hogy sokat fogunk még majd erről beszélgetni, monda, hogy vannak igen szép tárgyai, azokat elmondja nekem. Ekkor beszéltem vele utoljára. Már a költői géniusznak sem volt fölötte hatalma többé. Lelke és teste sokkal nagyobb meghasonlásban voltak egymással minthogy válni ne akartak volna. Egészen elvetette magát, nemsokára színházi szerződése is letelt, s nem újíttatott meg. Most már igazán nem volt hová mennie mint a temetőbe. Csak az volt még ránézve terhes, hogy onnan néha vissza is kellett jőni. Úgy sietett odajutni, hogy végképp ottmaradhasson. Barátai, kik látták szemeik előtt árnyékká válni az egy év előtt oly életerős, oly kedélydús férfit, komolyan unszolák, hogy hagyjon föl ez életmóddal, mert ez a halálba vezet.
„Jó helyre vezet” – Felelé ő.
Emlékezteték gyermekére. Megtámadák atyai érzelmeit. Mi lesz abból, ha ő is meghal?
„Az sem fog sokáig élni. Elvégeztük mi azt Lillával, hogy együtt fogunk lakni ottan. Majd a „kis Kutyorka” is ott lesz.”
Erre aztán minden ember azt mondta, hogy így beszél az, aki részeg, poéta, és komédiás egy személyben. Pedig hát igaza volt. Néhány hét előtt neje után ment a férj, és mindenki, aki hallá, hogy meghalt, azt felelte rá, hogy célt ért. A lapok hirdették, hogy a boldogult ifjú pár gyermekét nemes szívü orvosuk, doktor Bókái és neje fogadták gyermekül, s akik ismerik a férjet és nőt, azt mondák rá: boldog gyermek! Milyen jó apát, jó anyát nyert másodszor is! De már ez mind hiában volt. Hiába apai gond, anyai ápolás, játszó testvérek, mosolygó jólét, orvosi tudomány, emberi rokonszenv, másként végeztek felőle azok oda lenn. Már apja temetésekor panaszkodott a gyermek, hogy olyan hideg az a koporsó, ne vigyék hozzá közel, ő úgy fél a temetőben; vigyék onnan haza.
Nemsokára ő is megbetegedett. Gyámatyja, ki mint a szegény-gyermekkórház főorvosa, ezreket ment meg évenkint e kisded szenvedők közöl, éppen annál, kit úgy szeretett mint gyermekei testvérét, hiába meríté ki tudományát, mást határoztak felőle azok oda lenn. Mikor már látta, hogy nem mentheti meg, arcképét akarta bírni a kedves gyermeknek, de ez észrevette a szándékot s rimánkodni kezdett: „ne fessenek le engem, nem akarok én még meghalni!”
Honnan tudta a gyermek, hogy ez a két eszme így következik egymásra? Utolsó éjszakáján gyakran fölriadt s fogadott anyja nyakába kapaszkodva kiálta:
„Anyám, engemet hívnak, de én nem akarok elmenni, nagyon hívnak. Ne eresszenek el. Pedig mégis el kellett neki menni oda, ahová hívták. Pár hétre atyja temetése után e gyermeket is eltemették. Apja és anyja sírjaik között volt még egy kis hely, ahová egy olyan kis koporsó elférhetett, oda ástak neki sírt a kettős közé, úgy, hogy csak egy keskeny földréteg választá el amazoknak sírüregeitől. És amint lebocsáták a gyermeket a sír fenekére, amint megzendült fölötte a búcsúima hangja, íme, egyet mozdult a koporsó, s benyomva az elválasztó földet anyja sírja felől, a gyermek koporsóstul együtt odaborult anyja keblére. Most ott pihennek mind a hárman.
És annak csak egy éve még, hogy ennél az asztalnál hallottuk mindháromnak vidám kacaját összevegyülni.
Jókai Mór.