Egy család drámája

Hegedűs Lajosné (1837-1859) síremléke a pesti temetőben, 1860.

 

Egy család drámája.

 

Sok olyan történetet olvastat el velünk az élet, amit ha regényben olvasnánk, azt mondanók rá, hogy a költőnek rettenetes volt ugyan a fantáziája, de nem volt valószínű. Azt is megkérdenek tőle elbeszélése végén, hogy hol itt hát a költői igazságszolgáltatás? Mi joga volt így bánni a szelleme által teremtett alakokkal? Pedig a sors a legnagyobb regényíró! Most egy esztendeje éppen, István király napján egy kis vidám baráti kör gyűlt össze nálam, Széchenyi-hegyi gunyhóm eresze alatt, írók és színészek.

Rokonszenv, régi ismeretség, fesztelen jókedv fűzték egymáshoz a vidám társaságot, melynek legvidámabb, legrokonszenvesebb tagja volt egy fiatal nő, ki a színpadon a közönség tapsait, az életben ismerői becsülését vívta ki. E nő volt Hegedűsné. Férjét mindenki, aki ezelőtt egy évvel látta, a legmulatságosabb embernek ismerte, ki adomáival az egész társaságot folytonos derűben tudta tartani, ki különösen kedves ember volt akkor, mikor lakoma vége felé, arcának históriai hasonlatossága miatt Mátyás királyhoz, elkezdte azt állítani, hogy ő valóban az.

Azután még egy harmadik is volt itt, ki egyik nő öléből a másikba vándorolt, a boldog ifjú pár három éves kis gyermeke, alakjára nézve valóságos kis Hegedűs, apjának zömök miniatűr képe gyémántkiadásban. Ez éppen olyan vidám, olyan mulatságos fiú volt mint az apja. Anyja élt-halt érte, soha el nem hagyta magától, azért nem is járt olyan mulatságba, ahova gyermekét magával nem vihette. Kedvenc neve az volt előtt, hogy „a kis Kutyorka.”

A késő est és egy kis alkalmatlan zivatar oszlatta el a vidám társaságot, mely most már három tagjával kevesebb. A szép, a kedves fiatalasszony, a népdalok tünde énekesnője, a mindenkitől ünnepelt, becsült nő egy hónap múlva meghalt. Meghalt menthetlenül, mint akit valami láthatlan átok fogott meg, ki koporsójánál legforróbb könnyeket hullatott, az orvosa volt, ki először megmenté a drága életet, s miután egy végzetes perc hevélye újra visszadönté öt rohanó bajába, néhány óra alatt segíthetlenül látta öt felbomlani. A haldokló nő árva gyermekét síró orvosára hagyta, ígérve, hogy nemsokára fog érte jőni. Tömérdek nép kísérte őt a temetőbe, s azután még sok ideig mindennap el volt halmozva sírja friss virágkoszorúkkal, miket baráti visszaemlékezés és fájó kegyelet hordott oda. Férje, a jókedvű anekdotamondó, igen különösen kezdte magát e naptól fogva viselni. Harmadnapra neje temetése után ismét beáll hozzánk kerti lakásunkon, s azt kérdi nőmtől:

„Nincs-e itt a feleségem?”

Válaszolnak rá, hogy: „Nincs.”

„Hm, különös! Pedig nekem azt ígérte, hogy itt lesz. Már három nap óta keresem, itt sincs, otthon sincs, sehol sem találom.”

Nőm ekkor szívesen unszolá, hogy üljön le, és ebédeljen velünk.

„Oh, mit gondolnak?” – felele ő – „Hisz én nem eszem semmit. Soha sem eszem én semmit.”

És valóban már akkor három nap óta nem evett semmit.

Azzal megfordult, nem köszönt senkinek s két óra múlva már ideát volt a Kerepesi temetőben, ott feküdt felesége sírja mellett és sírt egész késő holdvilág feljöttéig és égre emelt ujjakkal esküdött neki valamit, de azt senki sem hallotta, hogy mit. És valóban nem evett azóta, hanem annál inkább ivott, ivott az éhség ellen, ivott a szomj ellen, ivott a bánat, ellen, ivott az álmok ellen, ivott a halálért. Ha éhes volt, tejet ivott, ha szomjas volt, erős borszeszt, ez tartá fenn, ez ölte meg. Különös volt azt látni a pohár mellett. Néha úgy tett, mintha jó kedve volna már, tréfálni, enyelegni kezdett, egyszerre azután szikrákat hánytak szemei, elkezdett ordítani, sírni, olyan hangosan, amikben nem volt semmi emberi. Hanem azért rendes életmódot követett. Reggel a próbákon meg kellett jelennie, azután ki kellett menni a temetőbe; este megint a színházban teljesíteni hivatását s azután megint ki a temetőbe. Mikor és hol szokott aludni, azt senki sem tudja. De a temetőben mindennap meg lehetett öt találni. Erős, vasalkatú férfi volt, ruganyos kedéllyel, gazdag költői érrel, három hó múlva neje halála után találkoztam vele a színház csarnokában, már ekkor egy roskatag, ingadozó alak volt, mélyen beesett szemekkel, bárgyú, lélektelen tekintettel, ki lopva akart előlem elosonni, én útját álltam s egyenesen rátámadék:

Barátom, amit ön elkövet, az nem gyászolás többé, hanem gyávaság.

„Hát nem tudja, hogy elvesztettem nőmet?” – kérdé tőlem tompa hangon, mintha föltenné rólam, hogy előttem ez még újság.

„Kedves bajtársam, vesztettünk mi már drágábbat is mint egy asszonyt, s nem estünk miatta kétségbe.”

„Igaz, igaz” – hebegé ő, egyszerre felvillanó szemekkel s kezemet forrón megragadá, mint ki szavamat elérté – „vesztettünk mi már nagyobbat is.”

„Nem szabad a férfinak elhagyni magát, nem adta önnek tehetségeit bitangra a sors, önnek kötelességei vannak hazája iránt!”

„De mikor olyan sokat vesztettem”- sóhajta ő s ismét visszaesett elébbi mélaságába.

Az ember szíve összeszorult, így látva egy férfit, kit két múzsa ihlete emelt költővé és művésszé.

„Mért nem menekül ön íróasztalához? A múzsák legjobb védelmezők a kísértetek ellen. Kezdjen ön egy olyan szép műhöz, mint a Róma leánya volt, ez lelkét be fogja tölteni, higgye el nekem, a költészet a legnyugodalmasabb menhely a világ minden fájdalma ellen.”

E szavakra villogni kezdtek beesett szemei, kezemet szorongatá s azzal vált el tőlem, hogy sokat fogunk még majd erről beszélgetni, monda, hogy vannak igen szép tárgyai, azokat elmondja nekem. Ekkor beszéltem vele utoljára. Már a költői géniusznak sem volt fölötte hatalma többé. Lelke és teste sokkal nagyobb meghasonlásban voltak egymással minthogy válni ne akartak volna. Egészen elvetette magát, nemsokára színházi szerződése is letelt, s nem újíttatott meg. Most már igazán nem volt hová mennie mint a temetőbe. Csak az volt még ránézve terhes, hogy onnan néha vissza is kellett jőni. Úgy sietett odajutni, hogy végképp ottmaradhasson. Barátai, kik látták szemeik előtt árnyékká válni az egy év előtt oly életerős, oly kedélydús férfit, komolyan unszolák, hogy hagyjon föl ez életmóddal, mert ez a halálba vezet.

„Jó helyre vezet” – Felelé ő.

Emlékezteték gyermekére. Megtámadák atyai érzelmeit. Mi lesz abból, ha ő is meghal?

„Az sem fog sokáig élni. Elvégeztük mi azt Lillával, hogy együtt fogunk lakni ottan. Majd a „kis Kutyorka” is ott lesz.”

Erre aztán minden ember azt mondta, hogy így beszél az, aki részeg, poéta, és komédiás egy személyben. Pedig hát igaza volt. Néhány hét előtt neje után ment a férj, és mindenki, aki hallá, hogy meghalt, azt felelte rá, hogy célt ért. A lapok hirdették, hogy a boldogult ifjú pár gyermekét nemes szívü orvosuk, doktor Bókái és neje fogadták gyermekül, s akik ismerik a férjet és nőt, azt mondák rá: boldog gyermek! Milyen jó apát, jó anyát nyert másodszor is! De már ez mind hiában volt. Hiába apai gond, anyai ápolás, játszó testvérek, mosolygó jólét, orvosi tudomány, emberi rokonszenv, másként végeztek felőle azok oda lenn. Már apja temetésekor panaszkodott a gyermek, hogy olyan hideg az a koporsó, ne vigyék hozzá közel, ő úgy fél a temetőben; vigyék onnan haza.

Nemsokára ő is megbetegedett. Gyámatyja, ki mint a szegény-gyermekkórház főorvosa, ezreket ment meg évenkint e kisded szenvedők közöl, éppen annál, kit úgy szeretett mint gyermekei testvérét, hiába meríté ki tudományát, mást határoztak felőle azok oda lenn. Mikor már látta, hogy nem mentheti meg, arcképét akarta bírni a kedves gyermeknek, de ez észrevette a szándékot s rimánkodni kezdett: „ne fessenek le engem, nem akarok én még meghalni!”

Honnan tudta a gyermek, hogy ez a két eszme így következik egymásra? Utolsó éjszakáján gyakran fölriadt s fogadott anyja nyakába kapaszkodva kiálta:

„Anyám, engemet hívnak, de én nem akarok elmenni, nagyon hívnak. Ne eresszenek el. Pedig mégis el kellett neki menni oda, ahová hívták. Pár hétre atyja temetése után e gyermeket is eltemették. Apja és anyja sírjaik között volt még egy kis hely, ahová egy olyan kis koporsó elférhetett, oda ástak neki sírt a kettős közé, úgy, hogy csak egy keskeny földréteg választá el amazoknak sírüregeitől. És amint lebocsáták a gyermeket a sír fenekére, amint megzendült fölötte a búcsúima hangja, íme, egyet mozdult a koporsó, s benyomva az elválasztó földet anyja sírja felől, a gyermek koporsóstul együtt odaborult anyja keblére. Most ott pihennek mind a hárman.

És annak csak egy éve még, hogy ennél az asztalnál hallottuk mindháromnak vidám kacaját összevegyülni.

 

Jókai Mór.

 

Hegedűsné Bodenburg Lina

 

 

 

A régi váci temető Pesten, 1856.

A régi váci temető Pesten, 1856. Rohbock Lajos rajza. A Váci út-Lehel u. és a Lőportár u. által alkotott háromszögben volt. 1847-től nem temetkeztek belé és 30 év után, 1878-ra kiürítették. Amíg működött, addig Pest városa három temetőt tartott fenn a katolikusoknak és a protestánsoknak: ezt, a Kőbányai út elején a kálvária után és a Soroksári és az Üllői út között egyet-egyet.

 

Azelőtt a váci töltés mellett s a város északi végin terülő régi temetőt is szívesen keresték föl, nemcsak azok, kiket elhunyt kedveseik emléke odavonzott, hanem mindazok, kik a berek hűs árnyékában, a sírokat ékesítő virágágyak, emlékkövek, hegyes oszlopok és gúlák között sétálni s mélázni akartak. Miután újabb időben a város leginkább azon oldal felé növekszik és tágul, 1849-ben a város délkeleti végin, a Kerepesi vonal közelében, mintegy 40 négyszögholdnyi új teret jelöltek az általános temető számára. Most a váci temetőt nemcsak elhanyagolják, hanem szép facsoportjait már csaknem teljesen kipusztították, jóllehet még sok víz folyand le a Dunán, míg helyén utcák fognak emelkedni. Valaki azt a tapasztalást tette, hogy a holttestek árnyékban nem rohadnak el oly gyorsan, mint napsütötte földben, azért az új temetőt nem szabad fákkal beültetni, miért is az olyan kopár mint az afrikai sivatag.

Hunfalvy: Magyarország és Erdély eredeti képekben, 1856.

 

A váci temető Pesten, 1868.

A váci temető Pesten. Keleti Gusztáv rajza alapján, 1868.
A Váci út-Lehel u. és a Lőportár u. által alkotott háromszögben volt. 1847-től nem temetkeztek belé és 30 év után, 1878-ra kiürítették. Amíg működött, addig Pest városa három temetőt tartott fenn a katolikusoknak és a protestánsoknak: ezt, a Kőbányai út elején a kálvária után és a Soroksári és az Üllői út között egyet-egyet.

 

Egy felhagyott temető.

 

Egy felhagyott temető! Túlnépesült városa a halottaknak, ahová már egy sem fér több! A sírok egymást érik, ahol a sorok közt előbb utcák voltak hagyva, később azokat is elfoglalták a halottak számára, s most már el sem lehet menni a szorosan egymás mellett álló sorok közt. Hjah! A halottak nagyon szapora nép! Egyre építni kell nekik a házakat s szélesbíteni a városrészeket! Sok helyet, az igaz, nem kívánnak, hosszában, összetett kézzel-lábbal úgy megfeküsznek a szűk cellában, amely ki van mérve számukra, s ha szépen megkérik őket, még második, harmadik lakónak is helyet adnak a keskeny házikóban, mely eredetileg csak egy lakóra volt kimérve. Jó, összeférhető nép is, nincs benne rossz szomszéd, sem veszekedő házaspár, sem kaján ellenség. Még aki olyan volt is, elfelejtette minden pörpatvarát s egész csöndesen megvan a földalatti városban.

De mindennek van egyszer határa. A temetőkert, melyet az ősapák vagy dédapák idétte, a mostani nemzedék előtt már ismeretlen régiségű időben fogtak volt fel, lassan-lassan betelik egészen. A sírok nagy része már olyan, amelyről a vén temetőcsősz sem tudja megmondani, ki fekhetik benne, pedig neki az apja is, meg a nagyapja is itt volt temetőőr, s valahányszor sírt ástak, mindig el szokta beszélni az egész szomszédságot, ki nyugszik jobb- meg balfelől, fejtől meg lábtól. Sőt ami több az emberek emlékezeténél, a kőbe vésett írás sem tud már sokról megfelelni. A kő rendesen igen szép fényes, mikor a temetőben felállítják, ki van csiszolva tükörsimára, s a bevésett betűk jó vastagon meg vannak aranyozva. Tíz-tizenkét év alatt le kezd kopni az aranyozás, s a betűk úgyszólván megvakulnak egy kissé. A követ azalatt pajkos gyermekek és brutális emberek összekarcolták, telefirkálták, az arany betűkkel együtt annak is elvesz a fényessége, ötven-hatvan év alatt egyre jobban halványul az írás, szürkül a kő. S mikorra nyolcvan esztendőt, az emberéletnek megigért legfelső határt eléri, maga is olyan öreg lesz, mint akár egy ember. A talapzata egészen megroskadt, s az erős kő félrebillent és egyik sarkán nagyon besüppedt a földbe. Az északra fordított oldala csaknem zöldre mohosodott, a betűkben pedig valami apró kis penészgombák ezerei keletkeztek, melyeknek láthatatlan gyökérszálai úgy elrontják, úgy elporlasztják a kemény márványt, hogy a betűk éles körvonalai betöredeznek s elmosódnak egészen, száz év múlva már alig lehet kibetűzni a legszebb fölírást. Az eső, hó, zivatar is mind megteszi a magáét. Gutta cavat lapidem. S kétszáz esztendő múlva a kő csak kidűl, lyukacsos mint a spongya vagy darázskő, s nincs az az archeolog, aki megmondja, Péter vagy Zsuzsánna feküdt-e alatta. Azalatt háromszor is sor került a temetőben, családok kihaltak vagy elköltöztek, s fiú és unoka nem veszi többé igénybe az apa és nagyapa sírját maga számára, a domb is úgy ellapult, a fejfa is oly tökéletesen elkorhadt, a pázsit zöld szőnyege meg oly tömött és puha lett, mintha soha azon a helyen sír sem lett volna. Új sírhelynek fogják föl másodszor is s idegent temetnek belé, az előbbi lakók teste már csak egyes csontdarabokkal bizonyítja az új sírásónak, hogy nini, itt azelőtt is sír volt valaha.

De mondom, mindennek van egyszer határa. A város is terjedt azóta, az egykor kívül esett temetőt jóformán körülépítették már, ez pedig polizey-widrig, hogy a temető benn legyen a városban. De meg végképp tele is van már, a legügyesebb mérnök sem tudna már egy nyolc láb hosszú s három láb széles üres helyet találni még benne. Egy szép reggel hát tanácsi végzéssel ünnepélyesen kimondják, hogy azt a temetőt be kell zárni, oda többet temetkezni nem lehet. Elgondolható, mily nagy forradalmat idéz elő e végzés, kivált kisebb helyen, ahol a családok s ágazatok között nagyobb a ragaszkodás. Az özvegy nem barátkozhatik meg azzal a gondolattal, hogy már ő ne pihenhessen ott, ahova előrement hitestársát letette s titokban magának is szépen kimérte a helyet. Kegyeletes fiak apjok és anyjok tetemét keserves fájdalommal hagyják ott, ahova, öregségüket gyámolgatni magok nem mehetnek utánok. Aztán a felhagyott temetőnek, faluhelyt kivált, ahol sok cifra kő nincs benne s hamar lesz a földdel egyenlővé minden, az a sorsa, hogy egy emberöltőt még kivárnak vele s azután felszántják azt és bizony a barázda a sírok mentében húzódik végig, s nem egyszer embercsontot fordít ki az eke, ha egy kissé mélyebben talál járni. Mindezek meggondolása nagyon elkeseríti a kegyeletesen érző szíveket. Azért az ilyen temetőbezárási parancsot nem is szokták egyszerre s rögtöni végrehajtásra kimondani. Időt adnak a kegyeletnek hozzászoknia, s a szíveknek elkészülni a végső elválásra, mert a halál még nem utolsó elválás, kedveseinket azon utógondolattal fektetjük a sírba, hogy mi is melléjük fekszünk mihamarább.

Nagyvárosokban a temetőnek egészen más jelleme van, mint falun. A Gray Tamás gyönyörű elégiája csak falusi temetőkre talál, ezekben minden oly egyszerű, családias, hogy úgy mondjam, patriarchális. De a városi temetőknek más előnyei vannak. Ezekben a kegyelet pazarul nyilatkozik, s a temető bús tekintetét a művészet örökszép, örök üde arculata enyhíti. A márványoszlopok, a tekintélyes obeliszkek, a nagyszerű mauzóleumok, a művészeti szobrok, a szép vasrácsozatok, a lehajló szomorúfűzek s a dús virágzat, egy pompás angolparkká teszik a temetőt, s minden pont egyaránt ad táplálékot az emlékezésnek, gyönyört a szemnek s pihenést testnek és léleknek.

A különbség is használatban lévő s felhagyott temető közt sokkal nagyobb a nagyvárosban, mint falun. Falun a rendes temető is csöndes, csaknem elhagyott. Kevés a népesség s ritka a halálozás. Akkor egy órára megelevenül a temető tája, az énekek elhangoznak s minden üres és csöndes újra. Nagyvárosban a használatban levő temetőnek soha sincs igazi nyugta. Mindig legalább tíz-tizenkét sírt ásnak benne egyszerre, egyik halottas kocsit a másik követi, s egyik gyászmenet még nem fordult vissza, mikor a másik már megérkezett. Öt-hat temetés történik egyszerre ugyanazon órában, egymástól csekély távolságra. Az egyik sírtól az ének, a pap imája, a keservesek zokogása áthangzik a másikhoz. Mindenik gyászfélnek megvan a maga búja, a másiké nem érdekli, de vigasztalólag hat reá a gondolat, hogy lám nemcsak őt sújtja a sors. Aztán nagyvárosban a felekezetek temetői nincsenek elkülönözve, a magasan hordott fekete kereszt körül a requiescat in pace éneke, távolabb egy kálvinista zsoltár, amott meg egy héber kádosh egyszerre hangzik. Évenként egyszer, a halottak napján a temetőnek ünnepe van. Koszorúk lepik el a sírokat, estenden százezer gyertya gyúl meg, mintha a csillagos ég leborult volna a földre, s halkan, zajtalanul, mintha csak szellemek suhannának, jár-kél a néptömeg, egymást érve a sírok között vagy térdel saját kedves sírja mellett a hű emlékezet, vagy nézelődik szerteszét a kíváncsiság.

Mi más a felhagyott temető élete! Zavartalan, örök csend, melynek soha nincs ünnepe, vagy inkább folytonos hallgató ünnepe van mindig. A sírkövek nagy része még áll, s itt-ott egy-egy friss koszorút is látni, mit a nem feledkező kegyelet tűzött egy-egy kedves sírra. A temetőnek most is megvan még őre, mely jó karban tartja a hantokat, s nem engedi elvadulni a bozótot, és begyepesedni az ösvényeket. Meddig tart így? Mert bizonyosan nem örökre. Egy-két nemzedék elmegy még egymásután, azután senki sem lesz az élők világában, akit itt még vagy egy sír érdekelne. Azután csak a holdvilág látogatja a temetőt a sűrű lombok között kíváncsian olvasgatva a mohosuló felírásokat, az énekesmadár költ a senkitől nem háborgatott csalitokban, s az ősz évről évre vastagabbá teszi a réteget a dombok közeiben. Ah, az idő minden mérnöknél tökéletesebb nivellirozó…

Pest északi végén, a Váci út kimenetelénél áll az úgynevezett váci temető. Oly szép, oly zajos, oly látogatott városrésze volt ez is a halottaknak még csak néhány évvel is ezelőtt, mint most a Kerepesi úti temető. Most már fel van hagyva, régi szépsége emlékeit híven őrzi, tartja még. De innen-onnan már csak arra való lesz, hogy méla gondolatokat ébresszen a látogatóban s eszünkbe juttassa, hogy minden múlandó és változandó, még a halottak országa is.

-á-r-

 

 

B. Alvinczy József tábornok emléke

Alvinczy József síremléke a régi Vízivárosi katonai temetőben, 1866. A temető a mai Szilágyi Erzsébet fasor és a Kútvölgyi lejtő szögében volt. A 30-as években felszámolták.

 

Alvinczy József tábornok emléke

 

Mikor Xerxes milliókra menő hadseregén szemeit végigjártatta, könnyekre fakadt azon gondolatnál, hogy e töméntelen sok ember közül száz év múlva mily kevesen fognak élni. Némileg hasonló gondolatok leptek meg, midőn közelebb a budai egyik sírkertbe mentem. Ha rögtön megharsana – gondolám – valami csodatevő túlvilági riadó s így szólna: „Keljetek fel ti, kiket száz év óta e néma sírok sötét keblébe lebocsátottak!” – míly sokan emelnék fel az élet terhei alatt kimerült tagjaikat, mennyi élet, zaj, zsibongó kedv lépne a sírok örök némasága helyébe? Íly rendkívüli dolog azonban nem történt. A sírhalmok a legprózaibb tárgyak közé tartoznak a világon, s hiába ábrándozik, mereng az ember, érzéketlen lomhasággal hevernek szép csendesen, sorban egymás mellett s éppen nem hajlandók azt, amit egyszer gyomrukba zártak, visszaadni.

A sírhantok közötti merengéseim közt figyelmessé lettem a temető egy szép, művészien készített síremlékére, mely az 1810-ben ide temetett báró Alvinczy József tábornok nyughelyét jelöli, önkéntelenül eszembe jutott e komor helyen is ama frivol hangú történeti adoma, mely e kérdéssel kezdődik: „Hát kend az az Alvinczy?”

Kevesen lesznek olvasóink közt, kik e művészeti becsű emléket ismerik, még sokkal kevesebben, kik magát a jó öreg tábornokot látták vagy ismerték, s talán nem lesz egészen érdektelen, ha a nevezetes emlék rajza mellett Alvinczy tábornok életének főbb mozzanatait is ide iktatjuk.

Borbereki báró Alvinczy József egyike volt azon magyar tábornokoknak, kik a múlt század vége felé Ausztria történetében jelentékeny szerepet játszottak. Született Alvincen 1735-ben s gyermekkorát gr. Gyulai Ferencz tábornok udvaránál töltötte, ki őt 15 éves korában őrmesternek vette ezredébe. A tehetséges ifjú gyorsan haladt elő s még ugyanazon évben kapitányi, 1763-ban őrnagyi, 1771-ben alezredesi rangra emelkedett.

Részt vett az ún. hétéves háborúban s már ekkor több ízben kitüntette tehetségeit s bátorságát, különösen Schweidnitz ostroma alkalmával (1757.), hol a magyar hadak Nádasdy vezérlete alatt oly vitézül viselték magukat, továbbá Torgaunál, hol sebet is kapott, de főleg a töplitzi csatában (1762.), hol kivont karddal rohant az ellenségre s ismét nehéz sebet kapott.

A nemsokára kitört bajor öröködési háborúban ismét találkozunk Alvinczyval. Ő volt az, a ki Halbeswerth megvételekor saját ezredével az ún. cseh kapura rontott s a Hessen-Philippsthali herceget elfogta. József császár, méltányolva hadi erényeit, vezérőrnaggyá tette s a Terézia-rend keresztjével tüntette ki, s éles szemei fölfedezték benne a hadvezéri tehetségeket, azért kinevezte Ferenc főhercegnek, a későbbi császárnak s magyar királynak tanítójává a hadtanban. E hivataláért 1786-ban a 26. gyalogezredet kapta tulajdonul, melyet még ugyanazon évben a 19-kel cserélt föl, melynek előbb ezredese volt.

Az 1788-ban kitört török háborúban Alvinczy a diadalkoszorús Laudon fővezérsége alatt vett részt, aki őt bízta meg Belgrád ostromlásával, mely feladatában szokott eréllyel járt ugyan el, de a kedvezőtlen időjárás miatt kívánt sikert nem arathatott. Mindazáltal vitézsége elismeréséül altábornaggyá emeltetett.

Ugyancsak Alvinczyt küldötték egy hadosztállyal a következő évben kitört belga forradalom megzabolázására.

De főszereplése a francia forradalmi háborúkkal kezdődik. Részt vett a neerwindeni csatában, az 1794-i tettdús táborozásban pedig egy segédcsapatot vezénylett, s főképpen a Latillion, Nouvieu, Landrecy, Charlerois és Fleuris melletti csatákban nyílt számára jelentékenyebb működési tér. Az ellenség dühösen támadta meg, hogy Landrecy visszaadására kényszerítse, de Alvinczy vitézül tartotta magát s ez alkalommal oly sebet kapott, mely miatt a vezényletet a még fiatal, de már is fényes tehetségeket eláruló Károly főhercegnek kelle átadnia.

Nemsokára azonban ismét a csatamezőn találjuk a most már tábornaggyá előléptetett Alvinczyt. Az Orániai hercegnek Charlerois várát csakis Alvinczy segítségével s tanácsával sikerült a franciák ostroma alól felszabaditani.

1795-ben a Neckar folyó és Konstanz között létező összes haderő főparancsnoka lett, de helyét nemsokára Wurmser foglalta el, s Alvinczyt, miután rövid ideig a bécsi haditanács tagja volt, az olasz csatatérre szólították. A diadalmas franciák által megrongált osztrák haderő romjai Beaulieu vezérlete alatt Lombardiából Tirolba vonultak vissza. Alvinczyt azon rendkívüli nehéz feladattal bízták meg, hogy e zilált sereget rendbe szedje s a kedvet vesztett katonaságba ismét lelket öntsön. Az ügyes, pontos, szigorú s amellett igen népszerű Alvinczy e nehéz feladatot ritka sikerrel oldotta meg s csakhamar úgy helyreállította a hadsereget, hogy azt a Mantua felszabadítására küldött Wurmsernek teljesen harcképes állapotban adhatta át. De e sereget is csakhamar szétzúzták a franciák s a megvert Wurmser hadai foszlányaival Mantua falai közé menekült.

Most már Alvinczyra került a sor, őt állították az olaszországi hadsereg élére, hogy Mantuát szabadítsa fel. Hogy e nehéz feladatot a vitéz és eszes tábornoknak megoldania nem sikerült, azon nincs mit csodálkoznunk. Hirtelen gyűjtött serege majd’ csupa újoncokból állt s tisztek alighogy léteztek. Idő a tanulatlan csapatok begyakorlására nem volt, mert Wurmser azt izente ki a várból, hogy az élelmiszerekkel alig éri be november végéig, s így október 22-én el kellett kezdeni a táborozást. Ha emellett meggondoljuk, hogy Alvinczy nemcsak az újabb kor, de talán a világtörténet legnagyobb hadvezérével, a dicsőség lépcsőin óriási léptekkel emelkedő Bonaparte Napóleonnal s diadalittas seregeivel állt szemközt, be kell ismernünk, hogy a nov. 5-től 24-ig tartott véres csaták e derék bajnokra nézve dicsteleneknek épen nem mondhatók. Caldieronál erős állásában, dacára Masséna ismételt heves rohamainak, sikerrel állt ellent az ellenségnek s a már-már győztes franciákat visszanyomta úgy, hogy Napóleon hátrálni kényszerült.

Ekkor a francia sereg helyzete – mint maga a nagy francia történetíró, Thiers bevallja – kétségbeesett volt s Alvinczy minden bizonnyal megsemmisíti, ha élén nem Bonaparte Napóleon áll. De ezen utolérhetlen hadvezéri lángész rendszerint a legnagyobb veszélyben tüntette ki majdnem emberfölöttinek látszó nagyságát. Csak egy Bonaparte volt képes csatatérré varázsolni a roncoi töltéseket s így szűk térre szorítván a harcot, egy vonással megfosztani ellenét mindazon előnyöktől, melyeket neki nagyobb száma nyújtott, s támogatva a castiglione-i egy nap dicsfényétől, melynek emlékére az osztrák katona reszketett, nemcsak megmenekülni a fenyegető veszélyből, hanem még győzelmet is aratni. Az ellenállás azonban, melyet az Alvinczy által vezérlett osztrák sereg e három napi rettenetes küzdelemben kifejtett, nem lehetett csekély, mutatja ezt azon tény, hogy Napóleon maga volt kénytelen katonái élén golyózápor közt az arcole-i hídra rohanni, mit bizonyosan nem tesz, ha a körülmények élete íly nagy kockára tételét nem parancsolták volna.

A testben s lélekben megtört Alvinczy Arcole-tól Padua és Rossano mellé vonult vissza s összeszedte szétzilált serege maradványait. Nemsokára új hadsereget állítottak a csatatérre s a harc újra megkezdődött. Tirolból történt a támadás, honnét Provera altáborszernagy már az 1796. év jan. 7-én az alsó Adige felé indult, hogy az ellenség figyelmét Rivolitól elvonja s a vizet meghaladva a mantuai várőrséggel egyesüljön. Madonna de la Caronna mellett már erős állásba tétetett a sereg s a Rivoli melletti nevezetes pont elfoglalásától függött Mantua és Olaszország megtartása. De a megrémült osztrák katonák, midőn már az állás kulcsát, San Marco kápolnát bevették, a francia lovasság elől megfutamodtak. Még egy kísérletet tett Alvinczy, de sikeretlenül, az időközben erősítést nyert ellenség most már támadólag jött elébe s ő a sereg maradványaival a Piave mögé kényszerült vonulni.

A gyengélkedő Alvinczyra nézve csak jótétemény volt, hogy a vezérségtől fölmentették s Magyarország hadi főparancsnokává nevezték ki. Nagy diadalokat nem aratott, de veszteségei nem annyira neki, mint a mostoha körülményeknek tulajdonitandók s főleg annak, hogy oly hadvezérrel állt szemközt, kit akkor legyőzni Európában senki képes nem volt.

Ezentúl, kivéve a sereg újjászervezésére rendelt bizottmánybani elnökösködését, nem játszott többé tevékenyebb szerepet. De ezen időszakából még egy esetét kell elbeszélnünk.

Midőn 1809. jún. 14-én a magyar nemes fölkelő sereg (insurrectio) Győr mellett a franciák ellen csatát vesztett, akkor Alvinczy a hadvezérletben részt nem vett ugyan, de mint az ország hadi főkormányzójának nagy befolyása volt a fölkelő sereg hadi fölszerelésébe. Be van bizonyítva, hogy ezen rossz hírbe jött győri csata elvesztének oka nem a fölkelt sereg vitézséghiányában, hanem a fővezérlet ügyetlenségében s a sereg fölszerelésének botrányos hiányaiban volt keresendő. A győri fölkelő sereg Budapest felé hátrált s itt történt azon drasztikus esemény, mely azóta népszerű históriai adomává lett, s melyet Kisfaludy Sándor, a költő (e hadjárat alatt őrnagy s a nádor főherceg hadisegéde) később kiadott naplójában így beszél el: Alvinczy tábornagy és magyar hadi kormányzó fényes kisérettel elébe megy (a felkelő seregnek), és a tiszai, útban volt, de Győrhöz közel sem ért felkelőket megállítván, szidalmakkal illeti. Erre egy tiszamelléki insurgens előáll, s így szólal: „Hát kend az az Alvinczy, aki nekünk ilyen fegyvert adott? Nem csinálná meg kend ezt a pisztolyt ?” A pisztolynak, melyet mutatott, sem sárkánya, sem aczéla nem volt. Alvinczy elszégyenelvén magát – így végzi Kisfaludy – németül káromkodva visszafordult.

Főhadvezéri rangban, mindenkitől tiszteltetve élt Budán, hol 1810-ben nov. 25-én meghalt. Ő volt a Borbereki Alvinczy-család utolsó sarjadéka. Utolsó kívánságához képest a budai katonai sírkertbe temették, hol számára örökösei azon díszes emléket emelték, melynek hű rajza képünkön látható.

Az emlék felirata a következő:

FIDE. INTEMERATA.

FACTORUM. PRAESTANTIA.

PRINCIPUM. GRATIAM.

PRAEMIA. HONORES.

HUMANITATE.

COMMILITONUM. CIVIUM.

AMICORUM.

VENERATIONEM. AMOREM.

ADEPTUS.

EXEMPLAR. AMABILE.

DIGNUM. POSTERITATIS.

MEMORIA.

GBATI. RECOLUNT. HAEREDES.

 

SUPR. EXER. BELLI. DVX.

ET. CAES. IN. REGNO. HUNG.

ARMORUM. PRAEFECTUS.

JOSEPHUS. L. B. ALVINTZI.

DE. BORBEREK.

OBIIT. XXV. NOV. MDCCCX.

 

A tulajdonképpeni sírkő a síremlék közepében a kupola alatt, egyszerű négyszögű oszlopzatból áll, tetején egy urnával befejezve. Egyik lapján a család dombormívű címere látható, a másik két lapon a fentebbi sírirat olvasható. A síremlék azon budai temetőben van, mely a Zugliget felé vezető országút mentében, közvetlenül a vámháznál partos helyen terül el, s itt is a legmagasabb pontot foglalja el, úgy hogy az országútról is messze ellátszik.

B. Alvinczy József jellemének alapvonása a szigorral párosult igazságosság és emberszeretet volt. Vallására nézve református volt. Művelt modora kedvelt egyéniséggé tette az udvari körökben, egyenes, férfias lelkülete nagy mértékben megszerezte neki a közkatonák és a nép szeretetét. De jellemének legszebb vonása az, hogy azon magas polcon is, melyre fölemelkedett, s azon idegen környezetben, melyben forgott, mindvégig megőrizte a nemzete iránti rokonszenvet, miről az övéhez hasonló körülmények között – fájdalom – oly sokan megfeledkeztek.

H. I.

 

Manapság: