A kormányzó képviselőjének jelenlétében felavatták a 15-ös huszárok emlékművét.
Vasárnap (okt. 17.) ünnepélyesen leleplezték Szatmárnémetiben a volt cs. és kir. 15. huszárezred hősi halottainak emlékművét. A leleplezési ünnepen a kormányzót Csatay Lajos honvédelmi miniszter képviselte. Kürtszó jelezte a kormányzó képviselőjének megérkezését, majd vitéz gróf Takách-Tolvay József ünnepi beszédében emlékezett meg az elesett bajtársakról. Az ezred altisztjei és legénysége nevében vitéz Istvánffy Elek alhadnagy mondott beszédet. A koszorúk elhelyezése után a kivonult alakulatok díszmenetben vonultak el a kormányzó képviselője előtt.
A közebéden Hóry András titkos tanácsos a kormányzó úrra mondott felköszöntőt. Hatásos szavakkal méltatta a magyar huszár legendás alakját. Azután a kormányzó úr történelmi munkásságát világította meg.
– Egy nagy magyar lélek virraszt felettünk – mondta befejező szavaiban -, aki mindig bízott a szebb jövőben, a magyarság magasabb rendeltetésében, aki erőt, hitet, reményt nyújtott a csüggedőknek, amikor oly sokszor reménytelenül sivárnak látszott a magyar jövendő. A törhetetlen szent akaratból, egy nagy és erős magyar lélek önfeláldozásából született meg az új magyar lélek, a magyar feltámadás és ennek őre, a magyar honvédelem. És -most itt áll előttünk a nagy katona keményen, harcra készen, tekintete az ezeréves határok felé fordul. Vasmarka keményen tartja a kardot, hogy lesújtson vele a nemzet minden ellenségére. És itt áll körülötte az egységes magyar nemzet harcra készen és fegyelmezetten.
Huszárszellem
Szatmárnémetiben október 17-én leplezték le a 15-ös huszárok valóban kitűnően sikerült hősi emlékművét, Gách István művészi alkotását, hogy a későbbi nemzedéknek hirdesse, milyen is volt a magyar huszár az 1914-18-as világháborúban! A művésznek sikerült a lovast és lovát is úgy megörökíteni, hogy minden öreg katona azt mondta: „Igen, tényleg ilyenek voltunk, így vonultunk hadba, ilyenek voltak lovaink is…”
Ez a szoborleleplezés azonban több volt mint a 15-ös huszárok hősi halottai emlékének megörökítése. Valamennyi régi huszárezrednek, azok szellemének hódolt a messze vidékről összesereglett magyar közönség, mely 22 évig szenvedett idegen megszállás alatt, most megkönnyebbülten nézett fel a gyönyörű emlékműre. Régi nemesi családok tagjai díszmagyarban éppúgy eljöttek hódolni a magyar huszár emlékének, mint az a sok ünneplő ruhába öltözött kisgazda, polgárember, mellén a háborús kitüntetésekkel, aki valaha a sötét atillás, galambszürke csákós ezredben szolgált. Sok volt a megjelentek közt a nő is, hiszen ők is jól tudják, mit jelentett a múltban és mit jelenthet a jövőben a régi magyar huszárvirtus.
Ez a huszonkét év volt oka annak, hogy csak most tudták a szobrot felállítani. A volt ezred tisztjei nagy lelkesedéssel fogtak a gyűjtéshez és szervezéshez, úgyhogy két év alatt elkészülhetett a remekmű.
Ellenfeleink állandóan kárhoztatják a magyar „kasztszellemet”, a „feudalizmust” emlegetve. Sokat beszélnek mostanában az új sorsközösségről is, pedig ez nálunk igazán nem idegen gondolat. Ezt a sorsközösséget mi, öreg huszárok régóta ismertük már és gyakoroltuk is.
Régi szolgálati szabályzatunk is azt mondta: „A közszellem az összetartozás érzetében és azon szükség felismerésében gyökerezik, hogy a személyi érdekeket az összesség javának alá kell rendelni. Az adja a rendi állással járó önérzetet, az ösztönöz kötelességeink szigorú odaadó teljesítésére és fejleszti a legmagasztosabb katonai erényeket. A közszellem folytán leli minden egyes ember dicsőségét az egésznek dicsőségében.”
Érdemes ezeket a mondatokat felidézni, hogy ifjúságunk, de a külföld és ellenfeleink is megtanulják, hogy a sorsközösség érzését régi huszárjaink mindig ismerték. Ezt a tényt különben a legjobban igazolják a szatmárnémeti ünnepély szónokai is. Éppúgy felszólalt a volt ezred rangban legmagasabb tisztje, az arisztokrata altábornagy, gróf vitéz Takách- Tolvay József mint a közhuszárból előléptetett, arany vitézségi éremmel kitüntetett vitéz Istvánffy alhadnagy, régi 15-ös huszárruhájában, az ezred altisztjei és legénysége nevében. Az egytálas szerény díszebédnél, melyet a tisztikar a legénységgel együtt fogyasztott el, Hóry András m. kir. titkos tanácsos, tartalékos hadnagy köszöntötte fel kormányzó urunkat. Utána pedig vitéz dr. Haász Aladár min. osztályfőnök, számos hadi kitüntetéssel díszített tartalékos huszárkapitány az ezred tisztikara nevében szólalt fel.
Éppen ő említette szép beszédében, hogy „a 15-ösöknél az utolsó regruta huszártól az ezredesig olyan barátságos és harmonikus családi egység volt, melynél demokratikusabb berendezést nem lehet kívánni. Tiszt és közlegény felolvadt a közösségben, a lovaskiképzés közvetlensége pedig magával hozta, hogy a tiszt vagy altiszt inkább atyja volt újoncának, mint elöljárója…” A bajtársiasság, testvériség megható példáit mutatja az ezred története. Ezt a megértő testvériességet, ezt a meleg emberszeretetet a magyar huszárszellem követelte. A magyar huszár mindig a tudatos nemzeti kötelességteljesítésnek és áldozatkészségnek volt hűséges megtestesülése. Ezt az áldozatkészséget katonák, akik nem mondtak nagyokat, de nagyokat tettek, azzal bizonyították be, hogy meghaltak értünk. A sok tömegsír Galíciában, Bukovinában, Oroszországban, az erdélyi határon, a hét község fennsíkján mind ezt bizonyítja.
A szoborral szemben kivont karddal felállított lovas díszszázad embereiből is ez a szellem, ez az öntudat sugárzott. Akárhány fiatal huszárnak a mellén is ott volt már a vitézségi érem, mely azt mutatta, hogy az 1941-42-i oroszországi hadjáratban érdemeket szereztek távol hazájukért.
Az összetartozás és sorsközösség helyes felfogásának legszebb példái közé tartozott, hogy a díszmenetnél a kormányzó úr képviselője előtt a régi huszárok élén vonult el a volt ezred tisztikara is feszes díszlépésben, menetoszlopban. A fehér hajú öreg tisztek között volt két altábornagy, egy tábornok, mintegy 40 törzs- és főtiszt. Legnagyobb része egyenruhában, sokan diszmagyarban, polgári ruhában, de mind fegyelmezetten léptek el mint a régi jó időkben, kemény fővetéssel vonultak el a szép szobor előtt, melynek ércalakja nemcsak a régi katonamondást hirdeti: „Valamennyien egyért és egy valamennyiért”, hanem mintha azt is mondaná: „Ne bántsd a magyart!”
Fogaras vára a Rohbock Lajos rajza alapján készült metszeten
A fogarasi vár, úgy mondják, 1299-ben építteték először. A munkásoknak, azt regéli a monda, minden estve egy fagarast vagy batkát adtak, szombaton pedig a fagarasokat igazi pénzzel váltották be. Onnan származtatják a vár nevét. Az oklevelekben Fagaras vagyis Fogaras III Endre alatt említtetik először. Ezen király ti. Ugrin mestert erősíté meg a vár birtokában. Róbert Károly idejében Opor vajda bírta, ki azt vagy egészen újból építtette föl, vagy csak helyreállíttatta. I Lajos király a fogarasi kerületet Oláhország vajdájának, I. Mátyás király pedig 1464-ben egyik rokonának, Geréb Jánosnak és fiainak adományozá. De a szászok már akkor is jogigényt tartottak a kerület birtokára s némely adományleveleket is kaptak. Hosszas perlekedések támadtak, mindazáltal Geréb megmaradt a kerület birtokában, II. Ulászló király 1504-ben Fogarast Korvin Jánosnak adományozá, a szászok tiltakoztak ez adomány ellen, de tiltakozásuk mellőztetett. Később a fogarasi vár és uradalom Bornemisza János birtokába kerüle, ennek halála után pedig a koronára szállt. Szapolyai János 1530-ban Nádasdy Tamás nádornak adományozá, ez azután nővérének s illetőleg sógorának, Majláth Istvánnak engedé át. Majláth utóbb elpártolt Szapolyaitól s Ferdinánd részére állt. Szapolyai hadvezére, Török Bálint azért körülszállá a fogarasi várat, hol Majláth 1540-ben meghúzta vala magát. Midőn ez látá, hogy Ferdinándtól nem várhat segítséget s hogy magának nincs elég ereje, az imént meghalálozott Szapolyai özvegyének és fiának hódola meg és fogada hűséget. De alig hogy a veszélyből kiszabadult, már ismét ármánykodáshoz láta. Ferdinánd hívei által Balassa Imrével együtt Erdély vajdájává nevezteték ki s legott nyílt háborút kezde Izabella ellen. Szulejman ekkor Nikápoly pasáját és Oláhország vajdáját küldé Erdélybe. Majláth ismét várába zárkózék s vitézül védelmezte magát a törökök ellen. Azonban a pasa ígéreteire hallgatva személyes értekezés végett a török táborba mene. Itt azonnal vasra vereték s Konstantinápolyba hurcoltaték, hol a Héttorony nevű börtönben végezte életét. A fogarasi vár a törököknek adá meg magát, kik azután Izabella királynénak adták át. Majláth István fia, Gábor azonban megszerezvén magának Izabella és fia kegyét, visszanyeré a fogarasi várat, de nemsokára Békési Gáspárnak adá el. Ez szintén hűtlen lett a fejdelem iránt, Bánffy György azért körülszállá a várat s kilencnapi ostrom után elfoglalá 1537-ben. Bethlen Gábor fejdelem a fogarasi uradalmat saját nejének, Brandenburgi Katalinnak adományozá s a várat helyreállíttatá. Rákóczy György azonban 1631-ben élvevé az özvegytől.
Fogaras az ország egyik legerősebb vára volt. Birtokosai a zászlósurak közé tartoztak, kik gyakran a fejedelmek veszélyes versenytársai voltak. A fejedelmek tehát mindig azon voltak, hogy a várat a magok birtokába ejtsék, s olykor biztos menedéket is találtak benne. Apaffy Mihály fejedelem is bírta, halála után pedig I. Lipót szállatá meg. Ezóta Fogaras mindig királyi vár maradt, a hozzája tartozott uradalom pedig felosztatott. Egy része ti. 1764-ben az erdélyi katonai végvidékhez csatoltaték, másik része pedig a szászoknak, kik régóta törekedtek vala birtokára, adaték zálogba 200000 ft-ért.
Különben Fogaras vidéke külön kerület és törvényhatóság, melynek főtisztviselője kapitánynak neveztetik, s mely a magyarok földjéhez tartozik.
Hunfalvy János: Magyarország és Erdély eredeti képekben, 1864.
Nagybánya az erdélyi út felől a múlt század elejéről
Nagybánya, királyi város Szatmár vármegyében, hajdan Asszonypataka, fekszik gyönyörű egészséges vidéken, Szatmárnémetihez kelet-délnek 6 mfdnyire. Van 5000 lakosa, kik többnyire magyarok, 2/5 római kat., 2/5 reformátusok és kevés ágostaiak, 1/5 görög katolikusok. Mindenik felekezetnek helyben van papja és temploma. A minoriták is bírnak itt zárdát és templomot, s az itteni gimnáziumban eddig ők tanítottak. Van itt főbányászhivatal, sóház, postahivatal, kerületi bányatörvényszék, lőpormalmok. A város szomszédságában már az ősidőktől fogva gazdag arany és ezüstbányák míveltetnek. Van a városnak szép négyszegű piaca, díszes házakkal. Régi szász lakosai, hogy pincéket tarthassanak (a város lapos helyen feküvén), a vizet földalatti csatornákon eresztették a Szaszár vizébe. E vizen több malmai vannak a városnak, ezentúl néhány lépésre folyik a Fernezely vize, szép tiszta, s a legjobb ivóvíz, ezen is malom és érczuzóművek vannak. Szőlőhegyei délre feküsznek, s jó asztali bort teremnek. A borpataki szőlők alatt igen jó savanyúvíz, a völgyekben szép hideg források buzognak. A gyümölcstermesztés itt nagy fontosságú. Híres a nagybányai gesztenye és aszaltszilva, ezenfelül terem jóízű alma, körte, barack, naspolya, berkenye, barkóca. Hegyei szép térséges legelőkkel, orvosi füvekkel, hideg forrásokkal, tölgy-, jávor-, bikk- és kőrisfákkal bővelkednek. De találtatnak nagyvadak is, úm. őzek, szarvasok, vaddisznók, továbbá fajd- és nyírtyúkok, császármadarak szalonkák, stb. Kézművesei közt a késcsinálók és az igen számos gubások különös említést érdemlenek A város 4 egész és 1/2 falut bír, úm. Felsőfernezelyt, Felső- és Alsóújfalut, Lénárdfalut és Laposbányának felét.
Nagybánya 1142-ben II Géza által szászokkal népesíttetett meg. 1347., I. Lajos nevezetes szabadalmat adott a városnak, melyből kitetszik, hogy már ekkor virágzó bányászata volt. 1411., György serviai despotának adatott cserébe Belgrádért. 1459., vára volt, melyet Corvin Mátyás anyja bírt. Ugyancsak Mátyás a bányákat bérbe adta a városnak 13000 aranyforintért. 1490-ben Albert lengyel királyi herceg 8000 katonáival felprédálta. 1530. után Zápolya János kezére került a város. 1560., mind Nagybánya, mind Felsőbánya Balassa Menyhértnek adatott. 1567., Zápolya János Zsigmond a várat csak igen véres ostrommal vehette be a császáriaktól, s ezúttal lerontatott. 1624., a város Bethlen Gábornak, 1645-ben a linzi békekötésnél fogva Rákóczi Györgynek adatott. 1667. Wesselényi István elfoglalta. 1687., az országgyűlésen panaszoltatott, hogy a ref. templom, oskola elfoglaltatván, jezsuiták hozattak be.
Fényes Elek: Magyarország geográfiai szótára, 1851.
Erdély regényes és sok kincset rejtő bércei közé vezetjük olvasóinkat. Alig van ország, melynek földje annyi drága kinccsel volna megáldva, mint a kis Erdélyé.
Ha Erdélyben az Olt folyó partjain fölfelé megyünk, Csikszék felső részében, az Olt folyó mellett találjuk Domokos nevű helységet. Ettől Moldva felé egy jó órányira gyönyörű hegycsoportozat áll előttünk, mintha az Alpok közt volnánk, fenyőkkel benőtt havasok terülnek el festői csúcsaikkal bé egész Moldva határáig, a tudolási sziklák közelében levő hegyekben pedig gazdag ércerek terjednek 4-5 mértföldnyi távolságban.
Benn mélyen egy völgyben épületek tömegét látjuk füstölögni, kénes gőzöket gomolygatva fölfelé. A nyüzsgő munkásokról s gépek zajáról azonnal reáismerünk, hogy itt bizonyos bányatelepre bukkantunk. Képünk ezen telepet ábrázolja. A Domokos melletti bányatelepnek neve Balán, hol különösen sok rezet választanak ki, az ércfekvet itt oly gazdag, miként remélik, hogy évenkint 6000 mázsát fognak belőle termelhetni. A baláni bányatelepről nézve meglepőleg veszik ki magukat az azt körülvevő roppant hegyek, melyek közül egy különösen magasra kiemelkedik a többiek közül, melyet Egyeskőnek neveznek. A hegyekről gyönyörű kilátás van be Erdélybe és kelet felé Moldovába. A hegyeken ritkabecsű havasi virágok szoktak díszleni.
Benn Erdélyben, a termékeny völgyeket lakó ember azt szokta mondani, ne igyekezz ott lakni, hol a fenyő terem, természetesen azért, mert ott a föld igen is terméketlen. Csíkszék majd’ mit sem terem, lakosai deszkát, zsindelyt csinálnak vagy más egyéb mesterséget űznek s ez adja jövedelmüket, gabonát más székely székekből visznek maguknak, még a gyümölcsöt és kerti veteményt is mások viszik oda jó pénzért, sajátságos, hogy a csíki ember még az ugorkát is csak úgy eszi meg, ha meg van érve, azt mondja, hogy ami éretlen, semmi se jó. A csíkiak jövedelmének legnagyobb részét a marhatartás adja. Marháikat fölhajtják a havasra sokszor minden pásztor nélkül, néha hétszámra sem látja a gazda marháit, egyszer elékerülnek csak úgy magokra, de nemigen van eset, hogy azokat ellopják.
Marosvásárhely, az Albina Takarékpénztár új palotája, 1913.
Először Bözödi György “Székely bánja” című könyvében olvastam, politikai és gazdasági vezetőink mennyire elhanyagolták Erdélyt és a Székelyföldet. Akit érdekel, a MEK-ben ingyenesen elérheti, de ha valaki nem szeretne annyit olvasni, íme, egy kis válogatás a korabeli újságokból, mit tett hazánkkal többek között az Albina bank:
* * *
Román pénzintézet Nagylakon. Csanád vármegyében, Nagylakon az Albina és az aradi Viktória támogatásával egy százezer forint alaptőkével rendelkező román takarékpénztár létesült. Ez ránk nézve azért érdekes, mert mutatja, hogy az oláh pénzintézetek fölállítása iránt Erdélyből kiinduló mozgalom Alföldünkön is mind mélyebb gyökeret ver. A nagylaki új intézet alakítása nem közgazdasági érdek, mert ott már ez ideig is két takarékpénztár működött, el kell tehát fogadnunk indítóokul a nemzetiségi aspirációkat és meg kell adni románjainknak, hogy e célok érdekében szívós és céltudatos munkát bírnak kifejteni. A további konzekvenciákat e helyen nem kívánjuk levonni. (1897.)
* * *
(…) Azt hiszi, hogy most már békesség lesz Nagyváradon? Korántsem! A románok nemzetiségi élete azelőtt Kolozsvárott, Nagyszebenben s a Királyhágón innen Aradon volt a legzajosabb. De most a románok új főhadiszállást akarnak fölállítani, éspedig a mi városunkban. Mert nagyon jó meleg fészkük van nekik itten.
Mindnyájan, akik Bihar megyében élünk, tudjuk, látjuk, mennyire igaza van a professzor úrnak. Nagyvárad hatalmas nemzetiségi központ, mégpedig román egyházpolitikai, közgazdasági kulturális és társadalmi tekintetben. Itt van a püspökség, a szeminárium, de kivált a közgazdasági politikájukat akarom megvilágítani, amely térre legutóbb vetették magukat a románok s nagy sikerrel működnek. 1898-ban alapították itt a Bihoreana takarék és hitelintézetet 200000 frt alaptőkével. Ez az intézet hatalmas istápja a környékbeli szegény oláh parasztnak a vagyoni megerősödésben és gyarapodásban. Hihetetlen kedvező föltételek mellett ad a maguk fajtája parasztnak kölcsönt, még heti törlesztésre is. Csöppet sem nyerészkedési, hanem nemzetiségi politikát folytat a pénz hatalmával. Kiterjesztette különben működése körét Nagyváradra és Bihar megyére az Albina is, az oláhok régi nagyszebeni bankja. Érdekes, hogy ez a pénzintézet mily kuláns föltételek mellett ad kölcsönt magyar emberek ingatlanaira. A nagyváradi telekkönyv lapjai szomorú bizonyságot tehetnek, hány háza van itt az Albinának. A románok tudják, hogy akié a föld, akié a vagyon, azé az ország és igyekszenek ez elvet a maguk javára érvényesíteni. (1899.)
* * *
(…) Éppen a Bánffy báró egykori megyéje, Szolnok-Doboka és éppen a Bánffy báró egykori alispánja, Torma úr szólott az erdélyrészi állapotokról a süllyedő hajó hasonlatával, amelyről koldussá váltan menekül a magyar úr s nézi, amint birtokaira ráteszi kezét az oláh pénzintézet, az Albina. Ez a vészkiáltás ma is foglalkoztatja a politikusokat. A képviselőház folyosóján csütörtökön és pénteken több honatya azt a kérdést tárgyalta, miért nem érez magában hivatást az Albina szerepének átvételére a Magyar Földhitelintézet. (…) (1900.)
* * *
(…) A havasalji kör, vagyis közigazgatásilag az udvarhelyi járás községeinek majdnem egyetlen keresetforrásául a Hargita fenyvesei szolgáltak. Zetelaka nagyközség és a két Oláhfalva népe az új erdőtörvény életbe léptetése előtt erdeiből élt. Ezek az erdők most a bécsi Klein cégnek hozzák a busás jövedelmet, mert az egyre növekedő közterhek miatt e községek közbirtokossága kénytelen volt nagy részöket eladni. A még megmaradt osztatlan havasok arányjogait holdankint 4-8 forintért adogatja el a megszorult székely az élelmes kereskedőknek. Székelyudvarhely város egyik gazdag kereskedője szőni való len és gyapotfejtő fonallal tizezer hold erdő arányjogot vásárolt össze. Ekkora terület pedig már megérdemli a kihasítás költségeit s holdjánál a fa árát csak 150 forintba számítva, tisztán 150 ezer forintot jövedelmez ez üzlet az élelmes üzletembernek. Ez az oka, hogy az ország legmagyarabb vármegyéjének népe rengeteg havasai mellett fatolvajlással tengeti életét. Az udvarhelyi járásban évenkint az erdei kihágások száma átlag 18 ezerre tehető s a járás egy szolgabíráját tisztán ezek elintézése foglalja le. A kiszabott pénzbüntetés évi átlaga, nem számítva a kártérítés, kárérték és eljárási költségeket, 35 ezer forint. Az összes költségek meghaladják évenkint a 100 ezer forintot.
Nem különbek az állapotok a Küküllő és Homoród völgyeiben sem. A homoródi járás népe a megyei takarékpénztárakban van úgy eladósodva tíz százalékos kölcsönökkel, hogy egy esetleges bankkrízis a szó szoros értelmében koldusbotra juttatná. A Küküllő folyó völgye, különösen a székelykeresztúri járás alsó községei pedig voltaképpen az Albina tulajdonai, melynek fő ügynöke a héjjasfalvi gör. kat. lelkész, ki az Albina banktól ezért évi 800 forint fix fizetést húz, Székelykeresztúron szombatonkint, a hetivásárok alkalmával egyik fogadóban rendes hivatalos napokat tart a kölcsönügyek intézésére.
Nagy veszteség volt a vármegye részére a parajdi gyújtógyárnak Kolozsvárra történt áthelyezése is, melyet semmiképpen sem pótol a parajdi sóbánya üzemének a nyári hónapokra történt kibővítése sem. Nagyban hozzájárult a nép elszegényedéséhez a tagosítás is, melynek keresztülvitelével a nép elveszítette közlegelőit s ezzel egyik legfőbb keresetforrásától, a marhatenyésztéstől esett el.
A székely nép ilyetén végső tönkjének elhárítására eddigelé a következő intézmények létesültek megyénkben: az állam Székelyudvarhely városban agyag- és kőipari szakiskolát állított föl, mely évenként 40-50 képzett fazekas és kőfaragó iparost nevel teljesen ingyen, államköltségen. Székelykeresztúron szövőgyár van. Két évvel ezelőtt megalakult a vármegye iparfejlesztő bizottsága, s ez a bizottság nemcsak a háziipar fejlesztését, hanem a mezőgazdaság és kisipar körébe tartozó minden székely ügyet a lehető legnagyobb figyelemmel karol föl és támogat. E tetemes államsegéllyel működő intézmények mellett is a viszonyok napról-napra rosszabbak lesznek, nemhogy javulnának. Az udvarhelyi agyagipari szakiskola végzett növendékei nemigen kapnak szakmájuknak megfelelő foglalkozást s mint községi írnokok vagy hivatali napidíjasok szaporítják az értelmi proletariátus amúgy is nagy számát. A székelykeresztúri szövőgyár termékeinek nincsen piacuk s a híres székely szőttes helyett olcsó és értéktelen bécsi ronggyal házalnak székelyeink a fővárosban.
Annak a nagyszabású lentermelési akciónak, mely a földmívelésügyi miniszter támogatása mellett az iparfejlesztő bizottság közbe jöttével a tavasszal indult meg a város ingyentelkén, a kereskedelmi miniszter támogatásával lenkikészítőgyár épül Székelykeresztúron. (1901.)
* * *
Az Albina Udvarhely megyében. Az Első Székelyegyesületi Takarékpénztár bukása, az élelmes oláh pénzintézetet, az Albinát arra ösztönözte, hogy összes tőkéjét és tartalékalapját székely birtokokba fektesse be. Sajnos, vállalkozása megdöbbentő méretekben kecsegteti sikerrel. Fiókot ugyan nem nyit Udvarhely megyében, de a héjjasfalvi oláh pap személyében rendkívül élelmes ügynökre talált. Ez az ügynök Udvarhely megye hetivásárral bíró községeiben a vásár napján megjelenik s egyik korcsmahelyiségben üti föl az Albina irodáját, hol hetenkint egyszer a kölcsönre szoruló székelyek jelzálogkölcsönüzleteket köthetnek. Szomorú példaképpen fölemlítjük, hogy Székelykeresztúron az utolsó két szombaton Kétszázötvennégyezer koronát osztott szét a héjjasfalvi oláh pap kisebb székely birtokosoknak. (1901.)
* * *
Több mint száz pénzintézet szolgálja a szász és oláh nemzetiségek ügyét zajtalan, de a magyarságra annál veszedelmesebb működésével. Míg a magyarság még mindig csak kulturális téren, s itt sem elég erélyesen igyekszik a vezérszerepet maga részére biztosítani, addig a nemzetiségek már messzebb mentek és céltudatos aknamunkát folytatnak ott, hol minden üzlet egy győzelem, minden kölcsön újabb térfoglalás, hol az eredmény a legpozitívabb: közgazdasági téren.
A nemzetiségi pénzintézetek óvatos munkával, de azért napról-napra kerítik hatalmukba az erdélyi földet. Maga a Nagyszebeni Általános Takarékpénztár 28 millió korona értékű záloglevelet adott ki, az Albina pedig 5 milliónyi záloglevélnél többet bocsátott ki. Íly összegű jelzálogkölcsönt nem adott ki egyetlen erdélyi magyar pénzintézet sem. Ez okból kimondhatjuk, hogy a nemzetiségi pénzintézetek nagyobb számmal vannak, tőkében gazdagabbak, működésükben mozgékonyak, eredményben dúsabbak.
A magyar intézeteknek eszök ágában sincs, hogy a nemzetiségi küzdelmek e forró talaján más hivatásuk is van, mint egyedül az üzleti érdeket követni. A nemzetiségi pénzintézetek a szász és román elemet erősítik. Nem magas kamatú kölcsönök adására törekszenek, hanem olcsó kölcsönöket nyújtanak a fajukhoz tartozóknak. Az erdélyi föld nem oly termékeny, hogy 10 százalékot meghaladó kölcsönkamatokat elviselhessen. Egy-egy drága kölcsön tönkreteszi a székely gazdát, az oláh vagy a szász jut földje birtokába, mert az olcsó kölcsönt kap a nemzetiségi pénzintézetnél, mely nem az üzletet, hanem a faji érdeket tartja szem előtt. így keletkezik aztán a kivándorlás, az amúgy is gyér magyarság megfogy, erőtlenné válik, földje idegen kézre kerül.
Az Albina aknamunkája közismeretes. Egyik évi jelentésében büszkén hivatkozik nagy eredményeire és azt hangoztatja, hogy a magyaroknak azért szúrt szemet az ő működésük, mert a román faj élelmesebb, mint a magyar. Erejét néhány adattal illusztrálhatom:
alaptőkéje 1200000, tartalékalapja 200000 korona, váltótárcájában volt az 1901. év végével 661809 korona, jelzálogkölcsöneinek összege 506963 korona, értékpapírállománya 2006395 koronára rúgott, melyből saját kimutatásuk szerint csak alig egyharmad rész volt magyar, többi román állampapír. Mikor közgazdáink annyira hangoztatják, hogy mily fontos állampapírjainknak az elhelyezése a belföldön, arra kell törekednünk, hogy a saját adósaink legyünk, ne legyünk annyira lekötve a külföldnek, akkor egy hazai pénzintézet külföldi papírokba helyezi el pénzét.
Üzletszerző módjuk igen érdekes ez intézeteknek, mert erősen bizonyítják, hogy működésük mily veszedelmet rejt magában a magyarságra nézve. Ügynökük az oláh pópa minden kis faluban, ki nagy szeretettel karolja föl híveinek lelki és gazdasági érdekeit egyaránt. Az csak természetes, hogy szükségében a községben lakó magyar is hozzáfordul kölcsönért és nem egyszer magyarságával fizeti meg a közvetítést. A váltóra, melyet ez a pópa kiállít, oláhul kerül a magyarnak neve és a paraszt, ki nem mindennap írja alá a nevét valahol, megszokja, hogy mindig oláhul írja le nevét. Így válnak a Lukácsból Lukácsiuk. És nem minden keserűség nélkül néztem egy kezembe került ilyen nemzetiségi pénzintézettől eredő váltón, hogy a Bálint és Deák nevű magyarok így kanyarítják alá nevüket: Elena Balint, Vaszili Deacu.
A magyar pénzintézetek tisztára üzletpolitikát folytatnak, ellenben a Brassói Általános Takarékpénztár, a Nagyszebeni Általános Takarékpénztár alaptőkéjük után soha 4, illetve 4,5 százalékos osztaléknál többet nem fizetnek. Így majdnem az egész nyereség az alapszabályok értelmében az elsőnél circa 140000 korona, a másodiknál 160000 korona „emberbaráti és jótékony célokra fordíttatik.” Hogy milyenek ezek az emberbaráti és jótékony célok, hogy nem alamizsnát osztogatnak ebből, hanem tervszerűen, következetesen nemzetiségi célokat szolgálnak vele, azt mindenki tudja, ki a viszonyokkal csak valamennyire is ismerős. Ehhez a két szász intézethez csatlakozik néhány év óta egy harmadik nagy pénzintézet, mely címében jogtalanul viseli a Nemzeti Bank cimét.
Néhány adat arra, hogy ezzel szemben a magyar intézetek csupán osztalékpolitikát űznek: az Alcsíki Bank 24 százalék, a Baróti Takarékpénztár 16 százalék, a Háromszéki Takarékpénztár 20 százalék, a Vajdahunyadi 24 százalék osztalékot fizet és volt idő, mikor 40 százalékra is fölvitte.
Sokan megtámadták elsőrangú pénzintézeteinket, hogy ezek e nemzetiségi célú hitelintézeteknek visszleszámítolási hitelt nyújtanak, mégpedig igen jelentékeny hitelt, sokkal nagyobbat mindenesetre, mint amilyet az erdélyi magyar intézetek élveznek. Intézeteink eljárását nem lehet semmi esetre sem hazafiatlannak nyilvánítani. Ha nagy intézeteink megtagadnák a hitelt eme nemzetiségi intézetektől, megkapnák ők azt mindenesetre Bécsben vagy más ausztriai városban is. Így legalább a visszleszámítolás jövedelme marad az országban. (…) (1903.)
* * *
A három nemzetiség (német, tót, oláh) közül legsúlyosabb (probléma) az oláh. Mint nemzetiség, ők legtöbben vannak. Öntudattal, célirányosan dolgozik s halad veszedelmesen előre. Nézzük csak Magyarország térképét s hasonlítsuk egybe alábbi táblázatommal. Mit látunk? Azt, hogy hazánknak egynegyed részében foglalt teret az oláhság, mióta alkotmányunk visszaállíttatott. Az első oláh pénzintézet Szebenben, e veszedelmes nemzetiségi gócponton, Albina néven 1871-ben alakult, a második 1873-ban Beszterce-Naszódban Auróra néven. Tíz évig pihentek, nem volt jó idő bankalapításra, de gyűjtötték az erőt és tanultak csak azért, hogy annál nagyobb erővel feküdhessenek neki Erdély pénzügyi annektálásának.
A Románia szomszédságában lévő magyarországi vármegyék mind tömve vannak oláh pénzintézetekkel. Nézzük csak: Brassó megyében van 4 oláh pénzintézet, Fogarasban 9, Szebenben 10, Hunyadban 10, Krassó-Szörény megyében már 24 oláh pénzintézet szolgál az oláh közgazdaságnak, kultúrának.
A Romániával nem szomszédos vármegyék is el vannak látva oláh intézetekkel. Éspedig van Temesben 13, Torontálban 4, Aradban 2, Csanádban 1, Biharban 3, Szatmárban 2, Szilágyban 3, Szolnok-Dobokában 5, Beszterce-Naszódban 8, Kolozsban 2, Torda-Aranyosban 3, Maros-Tordában 1, Alsó-Fehérben 5, Nagy-küküllőben 4, így összesen 19 vármegyében 113 pénzintézet, nem tekintve a Raiffeisen-féle és más hitelszövetkezeteket s az újonnan lépten-nyomon 10-20000 korona alaptőkével létesített pénzintézeteket.
Zajtalanul, csendben nyomulnak előre, fölállítják pénzintézetek alakjában őrszemeiket mindama pontokon, hol hódítani akarnak s pópáik, tanítóik szívesen állanak szolgálatukba, mert ezáltal nemcsak pénzügyi, de nemzetiségi téren is szolgálatot tesznek fajuknak, hiszen ők írják alá falukon a váltókat s oláhosítanak azzal, hogy a magyar parasztnak magyar nevét, például Kiss Jánost nem Kiss Jánosnak íratják alá, hanem Juon Chisiu-nak. Csupa román helységnevet használnak pénzintézeteik alapításánál az oláhok. Ha esetleg egy oláh készítene egy pénzügyi térképet, hogy eltűnnének azon a magyar helységnevek s milyen szépen mutatkoznék hazánknak csaknem egynegyed része! Kérdem, hol vannak a magyar helységnevek és kik a soviniszták? (…) (1907.)
* * *
Gyöngeségünket csakhamar észrevették ellenségeink, az oláhók. Ebben a megyében néhány évtizeddel ezelőtt még nyoma sem volt a nemzetiségi kérdésnek. Békességes egyetértésben éltek magyarok és oláhok és így történhetett, hogy egy dicsőszentmártoni fiatal ügyvéd, aki itt most a legvadabb oláh propagandát űzi, név szerint Boilla Romulusz, magyar stipendiumok segítségével végezte összes iskoláit. Valamikor együtt mulatott a magyar és az oláh intelligencia, most pedig valóságos bojkott alá vetnek az oláhok mindent, ami magyar. Ide, Dicsőbe idegenből hozattak oláh iparosokat és kereskedőket, csakhogy ne kellessen magyarokkal dolgoztatniok, magyaroktól vásárolniok. Azelőtt hallani sem lehetett oláh virilisekről, most pedig már hét oláh virilis van a megyebizottságban, jeléül annak, hogy mind több és több nagybirtok is oláh kézre kerül.
Ugyancsak nagyban dolgozik két oláh pénzintézet is, az Albina és a Vulturul fiókja, amelyek különösen aggasztó munkát végeznek. Valóságos birtokpolitikát űznek és el kell ismerni, ügyesen, céltudatosan, a magyarságra nézve végzetszerűen. Nem kerülhet eladásra a megyében olyan birtok, akár egyholdas, akár ezerholdas, hogy ne az oláhok magatartása szabná meg a birtok árát. És sajnos, csaknem mindig ők a vásárlók. Nincs akkora összeg, amit meg ne adnának a földért. Néhány évvel ezelőtt még nyolcszáz koronáért lehetett egy hold földet kapni ezen a környéken, most ezerhatszáz korona, sőt, Dicsőszentmárton határában már kétezer koronáért sem lehet hozzájutni a föld holdjához. A lakás itt csaknem olyan drága, mint akár Budapesten és van telek, amely községünkben eladó s amelyért hatvannégyezer koronát kérnek.
Az oláh pénzintézetek másik, nem kevésbé veszedelmes manővert is tudnak. Ha magyar gazdának van szüksége pénzre, szokatlan készséggel nyitják meg a kasszájukat. Amíg a magyar pénzintézet hetekig gondolkodik, az oláh bank két nap alatt elintézi a dolgot és kiadja a pénzt. Ám, amikor megérkezik az első lejárat s a magyar adós nem fizet, éppoly gyorsan árvereztet is az oláh pénzintézet. S a magyar kisbirtok megvásárlója természetesen mindig oláh. (1911.)
* * *
A Debreceni Székely Társaság pünkösd másodnapján díszközgyűlés keretében ülte meg tízéves fönnállását. Napirend előtt Falussy Árpád nyugalmazott főispán megdöbbentő adatokkal vázolta a románság térhódítását, háromezer iskolájukban kifejtett működésüket, az Albina és más román pénzintézetek roppant pénzáldozatait, amellyel szemben semmivé törpül a magyar pénzintézetek nemzeti adakozása. (…) (1912.)
* * *
(…) Lám, Mara László, Hunyad vármegyei főispán gyámfiainak felsőszálláspataki birtoka eladásánál nem latolgatta sokáig a nemzeti szempontokat, hanem az oláhoknak adta el, úgyszintén csak a legutóbbi időben kerültek az Ardeleana Agricola és Hatsegeana oláh bankok kezére a Brády-, Kenderessy-, Serbán-féle magyar birtokok és gróf Kun István algyógyi 800 holdas birtoka. És nem szomorú dolog-e, ha a székely főváros, Marosvásárhely főterén egymás mellett látjuk a büszke felírásokat: „Lumina, institut de credit si economii societate de actii, filiala” és „Albina, institut de credit, si de economii filiala.” Van Erdélyben anyag bőven arra, amit a sajtóban szellőztessünk. Van ok, ami mozgásba hozza és összetartásra serkentse az egész magyar társadalmat. (1912.)
* * *
Az újságcikkeket többek között az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével válogattam. Bözödi György könyve itt tölthető le.
Kovászna, a Pokolsár-fürdő belülről a múlt század elején.
[Kovásznának] két fürdője van: az egyik nehéz ólomszürke színü vízzel, a másik rozsdavörössel. Elébbit jellemzőleg Pokolsárnak nevezte el a székely nép. Ha megfürdöttél benne, meg is kell mosdanod utána tiszta vízzel, úgy elmocskol. Gyanta s lávarétegek adják e víz színét, tulajdonságát. Hűlésszülte bajokban igen hatásos s még egyebekben is. Ezenkívül van Kovásznán jó hajtó víz is, hasonló hatású az előpatakihoz. És van mindenekfelett száraz gőzfürdő minden háznál. Nincs is ott külön fürdőtelep, hanem a 4000-nyi lakosságú község minden háza úgy van berendezve, hogy egy csoport vendéget elfogadhat. Helyben használják aztán az erős szénsavas kigőzölgést, s legföllebb a Pokolsár mocskában találkoznak egymással a vendégek. Ez a szénsavgőz oly erős, hogy a néhány napig zárva tartott pince légköre nyomban megfullasztja a belépőt. Kutat takarítani is csak előkészülettel lehet életveszély nélkül. Kovászna igazán egyetlen a maga nemében s nem mulatóknak, hanem gyógyulást keresőknek nagy kincs rejlik vizében, gőzében.
Kovászna nem nagy fürdő, a világért sem az, sőt kérdés, megérdemli-e a fürdő nevet? Hanem különlegességnek eléggé az! A Székelyföld monográfiájának érdemes írója, Orbán Balázs azt mondja, hogy Kovászna arra van hivatva, hogy Orbaiszék városává fejlődjék. Nem tudom, mert ma még a jövő e „városában” minden kezdetleges. Hanem e kezdetlegességben van egy különlegesség, melyért mi nem sajnáltunk ismét egy kerülőt tenni. Neve ennek a specialitásnak „pokolsár” s értendő e találó név alatt egy csodás forrás, mely Kovászna piacának közepén buzog föl. Legalább a múlt évben, mikor mi arra jártunk, a piac közepén lobogott föl ez a vulkanikus forrás, de azt mondják, hogy gyakran helyét változtatja, s az egész falut elbontással fenyegető kitolulással hánykódik, néha oly bőségben rohan föl, hogy az egész piacot elborítja, ilyenkor gőzoszlopok emelkednek ki belőle, s mázsás köveket lök magasra. Hanem ez a zavaros, olajos színénél és iszapos voltánál fogva találóan pokolsárnak nevezett forrás csodás hatású, különösen hűléses bajokban, ezért pokoli szeszélyei mellett is vannak mindig, akiknek kedvök van megfürödni benne. Magam is megfürödtem a pokol sarában, mely után hideg vízzel kellett tisztára zuhanyoznunk magunkat. Ez a vulkanikus forrás, valamint a kovásznai száraz gőzfürdők nyilván arra mutatnak, hogy egész Háromszéken, a torjai kénbarlangtól kezdve gazdag kéntelep vonul végig a föld gyomrában. Az imént említett kovásznai száraz gőzfürdőket mi, az átutazók, nem láttuk ugyan, de meg nem állhatom, hogy az Orbán Balázs művéből ne idézzem azokra vonatkozólag a következőket: „e gőzfürdők nem egyebek, mint a földbe ásott három-négy láb mélységű üregek, melyeknek oly kigőzölgése van, hogy beléhajolva egy-két lélegzés a legerősebb embert is megfullasztja, azért ez üregek fölülről csapóajtókkal vannak ellátva, ezek nyílásánál egy nyak átmérőjével bíró üreg van hagyva, s a beteg akként ül be ebbe a légfürdőbe, hogy e csapóajtókat leeresztve, feje künn marad s ekkint a veszélyes légkörtől elzáratik.” Valóban különös látvány lehet egy ilyen fejkaloda. Ma még mind a száraz gőzfürdőket, mind a pokolsarat csak a környékbeli lakosság használja, ami valóban nem csoda, mert Kovásznának ez idő szerint vendéglője sincs. Hogy egyhamar jobbra forduljon a dolog, megvallom, nem remélem, mert Erdély oly gazdag gyógyforrásokban, hogy úgyszólván minden helységnek megvan a maga fürdője. Kovászna ilyen lokális fürdőhely. A gyógyforrások e bősége következtében az erdélyi fürdők kilenc-tizedrésze parlagon hever s a virágzás bizonyos fokára csak ama fürdők képesek lendülni, melyek idegen, külföldi elemeket vonnak magukhoz.
Szászrégenből táviratozzák a Magyar Távirati Irodának:
Gyulay Ödön dedrádi községi jegyző ma délelőtt kilenc órakor Scherer Mihály községbírót a községházában revolverrel meglőtte. A golyó Scherernek a lágyékába fúródott. Gyulay ezután futásnak eredt. Csakhamar köztudomásra jutott a községben a merénylet és a lakosság Gyulay keresésére indult. A szántóföldeken fogták el Gyulayt. Megkötözték és Scherer lakásának kapufélfájához erősítették, majd agyba-főbe verték. Orth segédjegyző igyekezett őt a parasztok kezei közül kiszabadítani, de szintén pórul járt, mert a feldühödött nép őt is életveszedelmesen összeverte. Gyulay Ödön jegyző és Scherer Mihály községbíró között már régen ellenséges a viszony. A tavalyi segédjegyző-választáskor élesedett ki köztük az ellenségeskedés.
