Tisztelt szerkesztő úr! Már a múlt évben is akartunk felszólalni, de hát gondoltuk, hogy majd rájön magától is a tisztelt magisztrátus vagy kicsoda.
Tetszik tudni, hogy a Várban levő Bástyasétányt néhány évvel ezelőtt drága pénzen rendezték, aztán fiatal fákkal ültették be a régi akácfák helyett drága pénzen, ezeket a fiatal fákat a tövüknél, hogy a vizet felfogják s meg a szemnek is jóleső pihenő pontot adjon, körülhantolták gyepes földdel – drága pénzen -, felállítottak a sétáló s üdülést kereső közönség kényelmére padokat – drága pénzen.
A bástya egyik köröndjén a katonai zenészek számára építettek egy csinos filagoriafélét, mely a nap égető sugarától vagy kellemetlen időben széltől, esőtől védje a zenészeket; ez is ezer s párszáz forintba került.
No és kérdjük, tisztelt szerkesztő úr, mi történik? A fiatal fákat vásott rossz gyerekek körülforogják, jobbra-balra döntögetve, ráncigálva, cibálva, ami tudvalevőleg azoknak, ti. a fiatal fáknak igen egészséges, aztán a fák tövében levő gyepes földet szintén körültáncolják, a földet és gyepet agyontapossák, szétrombolják. Ez a mulatság meg éppen jól „veszi ki magát”. Arról nem is szólunk illedelmi szempontból, hogy a dadák a gyerekeket, ha bajuk van, a fák tövéhez viszik.
S a padok?
Ki mondja, hogy azok pihenésre vannak odatéve? A gyerekek megrakják csupa játékból porral-sárral, csinálnak azokon a porból-sárból várakat, házakat… A nagyobb gyerekek táncolnak a padokon, keresztül-kasul ugrálva azokon s mikor aztán estve kimegyünk s leülünk, érezzük, hogy valami alattunk gyanús: nézzük, hát vagy poros, vagy sáros minden ruhája az embernek. Sőt nem egyszer, kivált női ruhában helyrehozhatlan kárt is tesznek, aztán leülve hátra akarnánk támaszkodni – szupp! -, hanyatt esünk, mert a pad háta el van gimnasztizálva, letörve. És ez a sorsa, ez a rendeltetése a zenészek számára készült filagoriának is. A rakoncátlan gyerekek egész serege galoppiroz abban, korlátjain le- és felugrik… Tégla- és alapfalazatát, melyen a faalkotmány nyugszik, a le- és felugrásokkal tördelik, rongálják…
Ki látja ezeket? Ki teszen ezekről?
Senki! Hadd romoljanak, elég gazdag a város, fizesse!
Nem akarnánk félreértetni, nem a gyermekek elleni ellenszenv beszél belőlünk. De hát elnézzük az Erzsébet-, a József téren, ahol hasonlíthatlanul több gyermek evickél naponta. Ott a padokra senki nem mászkál, a járóútról, vagy helyekről padra, gyepes részre senki egy világért félre nem lép, rögtön ott a cerberus és megszólítja a gyereket, a dadát meg a szülőt, ha még egyszer akkora úr is.
A bástyának is volna egy felügyelője, de mikor figyelmeztetik, hogy miért nem teszi kötelességét? Miért nézi el ezeket a rendetlenségeket – hisz azért van -, azt feleli: hja kérem, hogyan álljak én perbe azzal a nagyságos asszonnyal, azzal a nagyságos úrral? Nem merek. Ha pedig magunk tettük egyszer-máskor, hogy egy-egy ilyen gyereket megszólítottunk, akkor a szülő zúdította ránk neheztelő szavát: „Mi köze hozzá? A magáé?” Sic. Megtörtént. Hiába mondtuk, hogy az közös mindnyájunké – de nem rombolni.
Felhívnók rá a tisztelt magisztrátust egész tisztelettel a rend, a tisztaság, a fák és közvagyon kímélése tekintetéből: lenne szíves ezeknek a visszás állapotoknak végét szakítani. Jó lenne minden 100-200 lépésre úgy, amint az minden nyilvános sétálóhelyen van, táblákat állítni fel, azokon a közönség figyelmét felhívni, hogy a fák, a padok s a gyep rongálásától stb. büntetés terhe alatt óvakodjék. A felügyelőnek pedig hagyja meg szigorúan, hogy úr – nem úr, ha gyermekei rendetlenkednek, szólítsa meg.
Esetleg igénybe lehessen venni a rendőr közbejöttét is. Csak egy-két példaadás, s majd megszokják a rendet itt is. Elég nagy a bástya. Lehet kár s piszkolás nélkül is eleget futkosni.
Így nincs értelme a fáknak, a gyepnek, és a padoknak. Ha rend, felügyelet nincs, akkor kár a költség, amit hiába kidob a város érettük.
Több várbeli lakos.
Pesti Hírlap, 1893. április 4.
Arcanum Digitális Tudománytár
Néhai királyasszonyunk, amikor budavári palotájában időzött, sűrűn sétált az erdős budai hegyek között s ilyen hegyi túráin főképp a János-hegy felé vette útját, honnan gyönyörű kilátás nyílik a fővárosra s a budai hegyvidék megragadó tájára. Emlékkő is jelzi a János-hegy csúcsán, közvetetlen a gloriette mellett, hogy királynénk kiválóan kedvelte ezt a helyet. Most pedig méltóbb emlékét tervezik a korán elhunyt koronás asszonynak. A gloriette ugyanis már régóta nem felel meg hivatásának a hegycsúcson, rozoga, düledező alkotmány, nem is szabad egyszerre négy embernél többnek a tetején állania, így is valóságos istenkísértés, ha az ember fölmegy a tetejére. A főváros a rozoga filagória helyébe újat készül építeni. A Budai Hegyvidéki Turistaegyesület pedig az új messzelátó legszebb művészi ékessége gyanánt tervbe vette, hogy Erzsébet királynénknak közadakozás útján szobrot állít ott. Erre a célra már meg is indította a gyűjtést, melynek eredménye eddig is 1634 korona. Az elnökség folytatja a gyűjtést, melyhez a főváros is tekintélyes összeggel fog hozzájárulni. A királynénak így nemsokára maradandó emléke lesz a János-hegyen, melynek csúcsáról oly sokszor gyönyörködött a festői kilátásban.
Pesti Napló, 1900. szept. 6.
* * *
Az Erzsébet-kilátó.
A János-hegyen hatalmas kilátótornyot épít a főváros. A vendéglősök ipartársulata vetette föl az eszmét, hogy Erzsébet királyasszony emlékére kilátótornyot építsenek a János-hegynek azon a helyén, ahonnan a királyasszony többször gyönyörködött a főváros csudaszép panorámájában. Az ipartársulat tagjai ötvenegyezer koronát azonnal össze is adtak, s az összeget fölajánlották a fővárosnak. A főváros Schulek Frigyes tanárral megcsináltatta a terveket, amelyek szerint a harminckét méter magas kilátótorony 180000 koronába kerül. A tanács most utasította a mérnöki hivatalt, intézkedjék, hogy a kilátótorony építését még az összel megkezdjék.
Budapesti Hírlap, 1907. augusztus 11.
* * *
Az Erzsébet kilátótorony.
Az a bizottság, amelyet a székesfőváros közgyűlése a János-hegyen emelendő Erzsébet-ki1átótorony építésének a végrehajtására kiküldött, pénteken délelőtt adta át a munka területét a vállalkozónak. A bizottság tagjain kívül több fővárosi bizottsági tag is kirándult a János-hegyre Bódy Tivadar tanácsos vezetése mellett. Ott voltak a budapesti vendéglős ipartársulat részéről ennek vezetői: Glück Frigyes, Gundel János és Stadler Károly is, mint akik fő tényezői voltak annak, hogy a négy év előtt Budapesten tartott vendéglősök kongresszusa ötvenezer koronával járult a János-hegynek kilátótoronnyal való földíszítésének a céljaira, amely helyen megdicsőült Erzsébet királynénk is oly örömmel töltött el néhány órát, gyönyörködve az onnan kínálkozó felséges kilátásban. A kilátótoronynak az is egyik legfőbb rendeltetése, hogy örök emléke legyen ezen a helyen szeretett királynénknak.
A fogaskerekű vasúton, majd kocsikon kirándult társaság megállóit a Budakesz felé vezető úttól balra eső egyik tisztáson, ahol hatalmas tölgyfa árnyában emelkedik Erzsébet királynénak Stróbl Alajostól mintázott gyönyörű bronz mellszobra és áhitattal vette körül a helyet, ahová Glück Frigyes főv. bizottsági tag kegyelete az emléket állította. Az Operaház kürtösei, akiket Schunda Vencel József fővárosi bizottsági tag hívott meg, lágy akkordokban adtak elő egy bús dallamot. A szobor előtt levő nagy tölgyfára pompás kivitelű Szűz Mária-kép van helyezve, alatta örökégő lámpás és imazsámoly. A Mária-kép fölött Sulyánszky Antal költeményének egy szakaszát olvashatjuk:
“Ki hideg, fásult kebellel
Tekinted itt Szűz Máriát,
S térdhajtva hozzá nem bocsátasz
Üdvös segélyért hő imát,
Imádkozik nagy szégyenedre
Helyetted a bűn és nyomor,
Melytől egészen megkímélve
Nincs e világon semmi kor.”
Megható dolog, hogy a környékbeli közönség napról-napra gondoskodik arról, hogy Erzsébet királyné szobra örökösen föl legyen díszítve lombokkal, koszorúkkal és virágokkal.
Innen fölhaladt a társaság a János-hegyre, ahol Bódy Tivadar tanácsos méltányolva a budapesti vendéglős ipartársulat áldozatkészségét, amellyel az emlékmű építésére a kezdő lépéseket megtette, bemutatta a bizottságnak az épület tervét, amelyet Schulek Frigyes műegyetemi tanár készített, Freund Vilmos fővárosi bizottsági tag és műépítész valamint a fővárosi mérnöki hivatal hozzájárulásával. Remény van reá – úgymond – hogy a kiváló alkotás a közeli jövőben készen fog állani.
Ezek után a bizottság tagjai megtették az első kapavágásokat és az operai zenekar eljátszotta a Hymnust. A társaság, leszállva a hegyről, a Glück, Stadler és Gundel vendéglősök részéről fölajánlott reggelihez ült, amelyen Bódy Tivadar és Melly Béla tanácsosok, valamint Glück Frigyes, Márkus József főrendiházi tag, Gundel János, Hevesi József és mások mondottak felköszöntőket.
Itt említjük meg. hogy a János-hegyre az építkezés ideje alatt is akadálytalanul föl lehet menni, csak a kilátótoronyhoz vezető utak vannak elzárva, amelyek a János-hegyi csúcs tövében vannak és a csúcshoz vezetnek.
Pesti Hírlap, 1908. június 13.
* * *
Drótnélküli távíró a János-hegyen.
(Hogy épül az Erzsébet-kilátó? -A forgatható panoráma. – A drótnélküli távíró kérdése).
A budai hegycsúcsok doyenjét, az ötszázhuszonkilenc méteres János-hegyet aránylag rövid időn belül nagy megtiszteltetés éri. Megkoronázzak az öreget, értvén alatta azt a monumentális toronyépítkezést, mely a vendéglősök országos kongresszusának kezdeményezésére, a budai Halászbástya mintájára mar folyamatban van. Laikus szem nem sokat lát az építkezésből, sejtelme sincs arról, hogy készül, mi készül a budai „felhőkaparón”. Egy csomó óriási szálfa meredezik az ég felé, a hegy lábánál pedig gerendák és vassínek barikádja hever. Ebből ugyan aligha lehet megállapítani, hogy kerül a hegytetőre az a híres nevezetes bástya, az Erzsébet-kilátó, melyről Schulek tanár tervezete alapján, prófétai ihletség nélkül is nem művészet megállapítani, hogy elsőrendű budapesti nevezetesség lesz.
Tagadhatatlan, hogy a repülőgépek századában nincsenek technikai csodák, különösen nincsenek az építkezéseknél, de ha tekintetbe vesszük, hogy a hadügyi kormány kénytelen volt az olasz határon szándékolt magas erődítési építkezéseit éppen a technikai akadályok miatt redukálni, önkéntelenül eszünkbe jutnak azok a nehézségek, melyek a hatalmas méretű cyklop-köveknek, víznek, cementnek s a többi építkezési anyagnak a hegycsúcsra való szállításánál felmerülhetnek. Ma már nincsenek fáraók, akik rabszolgahaddal gúlákat hordathatnának össze a sivatag közepére s nem szólva arról, hogy építőmunkások ilyen munkára semmi pénzért sem vállalkoznak, erre a célra az állati erő is teljesen alkalmatlan. Nagy fejtörést okozott ez a kérdés a szakköröknek is. Az erődítési munkálatoknál egy-két százezer korona túlkiadás nem szokott nagy fejtörést okozni, mert ösmeretes az az elascititás, amellyel a hadügyi budget tágítható. Mit csináljon azonban a vállalkozó, akinek kerek kétszázezer koronából kell az egész építkezési költséget fedezni. Az elsőrendű technikai nehézséget egy kiváló magyar mérnök, Laufer József oldotta meg olyképpen, hogy egyvágányú kötélpálya-konstrukciót létesített a hegy oldalán. A János-hegy meredek lejtőjén vágányt fektetett le, mely az úgynevezett „vittlát” motorikus erővel segíti a hegytetőre. A „vittla” odafönn azután körös-körül szaglássza az építkezés területét és játszva, önműködőleg ontja magából a szükséges összes anyagokat. Sőt, ha majd a torony építkezése úgy kívánja, a vittla egy ugyancsak zseniálisan megkonstruált csiga segítségével a huszonhét méteres torony legmagasabb pontján is szakszerűen kiszolgálja az ott dolgozó munkásokat. Nehogy azonban a fürge kis készülék visszajövet a meredek lejtőn öngyilkossági szándékot áruljon el, a hegy lábánál három méter vastagságú kőfal létesül, ez lesz a vittla áttörhetetlen kínai fala.
Wellisch Hugónak, az építkezés jóhírű építész-vállalkozójának prognosisa szerint két év múlva készen áll az Erzsébet-kilátó. De csak úgy, ahogy azt eredetileg tervezték. Lesz egy huszonhét méteres monumentális kőtornyunk, mely vastag betűvel kerül a lelkiismeretes Baedekerbe s a turisták nagy gyönyörűséggel nézhetnek majd napfényes tiszta időben alá a fővárosra és környékére — egészen Székesfehérvárig.
Hiszen páratlan gyönyörűség ez is, sőt, kétségtelen, hogy az Erzsébet-kilátó a sokat hangoztatott idegenvonzásnak egyik nevezetes eszköze lesz. Mégis csodálatos, hogy a tervezetben nem gondoskodtak forgatható panorámáról, melynek berendezése aránylag csekély befektetést igényel. Salzburgban, Grácban – hogy más példát ne említsünk -, de mindenütt a világon, ahol valamire való kilátótorony van. a turistáknak rendelkezésére áll ilyen természetű, forgatható vetítőkészülék, mely vászonlapon adja vissza a kilátás legfestőibb részleteit. Ennél pompásabb műélvezetet el sem lehet képzelni.
Igazán európai jelentőséget adna azonban a toronynak, ha kitűnő fekvésbeli konjunktúráját felhasználva az Erzsébet-kilátó tetején dróttalan távíróállomást rendeznének be. A napokban olvashattuk épen, hogy micsoda fényes sikert értek el dróttalan távíróval Párizs és Casablanca, Párizs és a Balti-tenger között. Sőt, híre jár, hogy a maradiság legcsökönyösebb várában, a Vatikánban is dróttalan távíró-állomást létesítenek.
A párizsi Eiffel-torony – ahonnan a táviratokat menesztették – távolról sem nyújtja azokat az előnyöket, melyek önként kínálkoznak a létesítendő Erzsébet-kilátónál. Az Eiffel-torony magassága ugyanis mindössze háromszáz méter, ezzel szemben a mi János-hegyi tornyunk ötszázötvenhat méter magasságot képvisel. Igaz ugyan, hogy a vasból készült Eiffel-torony párkánya meteorállomásnak van berendezve s feljegyzéseit nyomban elektromos átvitel közvetíti a meteor-intézettel, ez azonban éppen nem zárja ki, hogy az Erzsébet-kilátót is megfelelő elektrikus felszerelésekkel lássuk el. A megoldás másnak, mint financiális kérdésnek nem tekinthető. Ebből a szempontból pedig a kőböl építendő János-hegyi torony oly előnyöket kínál, hogy akár az állam, akár a főváros könnyűszerrel túlteheti magát az esetleges nehézségeken.
A financiális kérdés súlypontja az izolálás lehetőségén múlik, már pedig kétségtelen fizikai törvény, hogy kőtorony könnyebben izolálható a vastoronynál. Nem volna itt egyébre szükség, mint arra, hogy intézkedés történjék az Erzsébet-kilátó tervezetének megfelelő módosításáról.
Az állam vagy a főváros valósággal kulturális mulasztást követ el, ha a hagyományos vaskalaposságot most is szem előtt tartva elszalasztja a kínálkozó alkalmat és nem tartja meg bevonulását a nyugati államok kultúrkorzóján. Elvégre a János-hegyi dróttalan távíró létesítése, jelentőségének kiszámíthatatlan horderejéhez képest lényegtelen befektetést igényel és, hacsak kultúrpassziónak tekintjük is, van akkora jelentősége, hogy ezért egy kis áldozattól nem szabad visszariadnunk.
Szent István-nap, 1939. augusztus 20. A Citadella falánál hatalmas Nagy-Magyarország-térkép világít.
Alább olvasható az ünnepségek korabeli ismertetése:
Nagy fénnyel és lelkesedéssel ülte meg Szent István ünnepét az ország lakossága
Húsz év óta először vettek részt az ünnepségen a Felvidék és Kárpátalja lakói
A megnagyobbodott Magyarország első Szent István-ünnepét a szokottnál is nagyobb fénnyel és pompával, lelkes hangulatban ülte meg az országnak a fővárosba sereglett lakossága. A békeévek óta nem volt ilyen mozgalmas Szent István-napja a fővárosnak. Már napokkal előbb szinte ontották a vidékieket az ország minden részéből érkező vonatok, az ünnep előestéjén pedig olyan színes és eleven élet lüktetett a főváros utcáin, amilyenre az elmúlt húsz esztendő alatt nem volt példa.
A Felvidék és Kárpátalja lakói ezt az alkalmat használták fel arra, hogy húsz év után ellátogassanak a fővárosba és a minden magyarok nemzeti ünnepén örvendjenek hazatérésüknek.
A Szent Jobb körmenet
Az idén vasárnapra esett Szent István napja, de már előző nap is ünnepi hangulat uralkodott a fővárosban. Szombaton este leventezenekarok jártak végig a főbb útvonalakon, vasárnap pedig már a kora hajnali órákban megindult a népvándorlás a Vár felé, mert mindenki ott akart lenni a Szent Jobb körmenetén. Reggel nyolc órára minden talpalatnyi hely foglalt volt a Várban, zsúfolásig megteltek a külön erre az alkalomra emelt dísztribünök és a körmenet útvonalának ablakaiban és erkélyein is sűrű csoportokban szorongtak a kíváncsiak. Igen sok külföldi vendég is ott állt a rendőri kordon mögött, hogy láthassa Magyarország világhírűvé vált színpompás Szent István-menetét. A körmenet a Vár plébániatemplomból, illetőleg a Dísz térről indult el és ünnepélyes rendben vonult a kijelölt úton a koronázó főtemplomba. A menet élén hófehér lovakon díszruhába öltözött rendőrszakasz haladt, utána díszszázad zenekarral, majd hatalmas csoportokban a cserkészek, egyesületek, kongregációk vonultak zászlóikkal és jelvényeikkel.
A szent ereklye
Színes és méltóságteljes része volt a körmenetnek az egyház-rész. Hatalmas csapatokban vonultak fel a kispapok, a szerzetes és világi papság, utánuk pedig messzire láthatóan, magasan a tömeg feje fölött jelent meg a Szent Jobb remekművű ereklyetartója. Irgalmasrendi szerzetesek vitték vállukon a szent ereklyét. Mellette díszmagyarban Szendy Károly polgármester és az alpolgármesterek, a másik oldalon pedig Verebély Tibor egyetemi rektor és a dékánok haladtak fővárosi és egyetemi hajdúktól körülvéve Közvetlenül a Szent Jobb után Mészáros János érseki helytartó, a Szent Jobb őre haladt teljes egyházi díszben nagy papi kíséretével, azután a magas egyházi méltóságok, Angelo Rotta pápai nuncius és Serédi Jusztinián hercegprímás teljes bíborosi díszben, bíborpalástjával.
A kormányzó és a királyi hercegek a menetben
Az egyháznagyok után alabárdos és lovastestőrség sorfala között Horthy Miklós kormányzó jött tengernagyi díszben, hajadonfővel. Mögötte József, Albrecht és József Ferenc kir. hercegek katonai díszegyenruhában, gróf Teleki Pál miniszterelnök. Keresztes- Fischer Ferenc, Bartha Károly és Kunder Antal miniszterek, az országgyűlés két háza elnökségének tagjai, a felsőház és képviselőház küldöttségei, magas állami méltóságok viselői, katonai és polgári előkelőségek következtek.
Az útvonalon végig mindenütt lelkes éljenzéssel köszöntötték Horthy Miklós kormányzót és újra meg újra felzúgott a taps meg az éljenzés, amikor a menet második részében egymás után vonultak el az ország különböző vidékeit képviselő, színes népviseletbe öltözött csoportok.
A Gyöngyösbokréta felvonulása
A menet legszínesebb része kétségkívül a Gyöngyösbokréta hatalmas serege volt. A csoport élén hatalmas táblát vittek ezzel a felirattal: „Magyar, ápold nagy hagyományaidat!” A megelevenedett magyar népművészet volt a Gyöngyösbokréta színpompás menete. Matyóvidékiek, kalocsaiak, tolnaiak, az ország minden részét képviselő csoportok vonultak fel jellegzetes népi viseletükben. Az út két oldalán tömött sorokban álló embersereg, valamint a tribünökön helyet kapott svédek, dánok, lengyelek, olasz diákok, bolgár repülőtisztek és amerikai magyarok és más messze országbeli vendégek csodálattól eltelve szemlélték a lenyűgöző látványt, ami némi képet adott nekik Magyarország nagyságáról. Teljes egy óra hosszat tartott, amíg a menet végigvonult a Szentháromság-téren.
A koronázó főtemplomban
A koronázó főtemplomban Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás az ország előkelőségeinek jelenlétében mondotta az ünnepi szentmisét fényes papi segédlettel. Az evangélium után Gregorovits Lipót esztergomi protonotárius kanonok mondott szentbeszédet a Szent Jobbról. Mialatt a koronázó főtemplomban a főpapi szentmise folyt, azok számára, akik nem juthattak be a templomba, a Szent István-szobornál felállított oltárnál Kátay Béla pápai kamarás, a Kapisztrán téren pedig Folba János tábori főesperes mondott misét és szentbeszédet. A szentmise után újra megalakult a körmenet és az egész Várat megkerülve visszatért a várplébániatemplomba. Itt a hercegprímás Te Deum-ot mondott, majd a Himnusz hangjaival ért véget az egyházi ünnepség. A Várban összesereglett közönség nagy része a körmenet befejezése után szétoszlott, de igen sokan fennmaradtak a Várban és gyönyörködve nézték végig a királyi palota előtt lefolyt ünnepélyes őrségváltást. Különösen a külföldiek élvezték ezt a ritka színpompás és érdekes látványosságot.
Ünnepség az Országzászlónál
Szent István napjának egyik legnagyobb szabású eseménye volt a Szabadság téren az Országzászló előtt rendezett ünnepség, amelyre úgyszólván teljes számban vonultak fel a Szent István napján a felszabadult Felvidékről, Kárpátaljáról Budapestre érkezett vendégek. Huszonöt-harmincezer ember töltötte meg a Szabadság teret és határtalan lelkesedéssel fogadták a délben az Országzászló előtt befutó kassai cserkészstaféta tagjait. A kassai cserkészek 36 tagú stafétája szombaton reggel indult Rákóczi sírjától és kézről-kézre adva futva hozták el Budapestre az Országzászlóhoz Kassa város koszorúit. Felvonultak Beregszász város leventéi és testületileg jelentek meg az ünnepségen az amerikai magyarok is. Az ünnepélyes őrségváltás alatt dr. Cselényi Pál képviselő, az Ereklyés Országzászló Nagybizottság társelnöke mondott beszédet. Az amerikai magyarok nevében Király Imre Kun Bertalan, Golydán Sándor és Nagy Imre mondtak meghatott köszönetét és elhelyezték az amerikai magyarok koszorúit az Országzászló talapzatára. A lelkes és hazafias hangulatú ünnepség a kivonult lövészcsapatok, munkaszolgálatosok, leventék és cserkészek díszmenetével ért véget.
Kivilágítás és tűzijáték
A Szent István napi ünnepségek lezárása az idén is a gellérthegyi tűzijáték volt. Végeláthatatlan tömeg szállta meg a Dunapartot és a városnak mindazokat a pontjait, ahonnan a gellérthegyi Citadella jól látható A Dunán pompás látványt nyújtottak a villanyfüzérekkel díszített hajók. Még a törzsökös budapestiek is gyönyörködtek a pompás látványban, amit a kivilágított Országház, a Halászbástya, a Lánchíd és a királyi vár nyújtottak. Amikor besötétedett, már szinte életveszélyes volt a tolongás a Duna két partján és minden szem a gellérthegyi Citadella felé irányult. Fél tíz után egy rakéta jelezte az ünnepség megkezdését. Szendy Károly polgármester hangja csendült fel a felállított hangszórókból, amint üdvözölte a főváros vendégeit:
-A magyar főváros Szent István napján felröppenő tűzijátékának ezer fénye mellett – mondotta – itt a hömpölygő folyam partján tekintsünk ezeréves országunk múltjába és készüljünk arra, ami eljön. Mert Szent István ünnepének évfordulója nem puszta megemlékezés, hanem büszke emlékezés, bátor fogadalom és hit, amely az ezeréves múltból a jövőbe vezet. Szent István országa él és szent hittel hisszük, hogy útja szebb és jobb korszakba vezet.
Csonka-Magyarország és Nagy-Magyarország térképe villanyfényben
A polgármester beszédét német, angol, francia és olasz nyelven ismertették.
Nyomban ezután megkezdődött a tűzijáték, amelyet az idén először rendezett a szombathelyi Petróczy-cég. Megható pillanat volt, amikor minden elsötétedett és a Citadellán hirtelen megjelent Csonka-Magyarország villanyfényekből körülhatárolt képe. Pár perc múlva a Kárpátaljával és a visszacsatolt Felvidékkel megnagyobbodott Magyarország képe villant fel a Gellérthegyen emelt óriási emelvényen. Az összesereglett százezrek hosszantartó éljenzéssel és ovációval köszöntötték a felemelő látványt.
Harmadszor is sötétbe borult minden és a Magyar Hiszekegy hangjai közben felvillant Nagy-Magyarország, Szent István Magyarországának hatalmas villanyfényes térképe. A Duna és Tisza folyását zölden világitó sáv tüntette fel, Budapest helyét jókora vörös pont jelezte. Az ezeréves határok fehér dicsfényben tündököltek. A nagyszerű látvány hittel, reménységgel és a jövőbe vetett bizalommal töltötte el az egybegyűlt százezrek szívét. A tűzijáték hatalmas görögtűzzel ért véget, de a kivilágított Nagy-Magyarország képe még sokáig ott ragyogott a Gellérthegy ormán.
