A Pilvax-kávéház

A Pilvax-kávéház a Koronaherceg (Petőfi Sándor) utcában a XIX. sz. vége felé, akkoriban Schovanetz-kávéház

 

A kávéház az Úri utcában (mai Petőfi Sándor utca 7.) működött a Libasinszky-házban, eredetileg Caffée Renaissance néven. 1838-ban már ismert és  látogatott volt. Az árvíz alatt károkat szenvedett, ezért a kávés, Privorszky Ferenc újrafestette, helyreállíttatta a gázvilágítást, Bécsből négy biliárdasztalt rendelt. Vendégeinek az igen finom cachucha-nektárt szolgálta fel, amit az „olympi istenek forrása”-ként emlegettek. A kávéházában zene volt, huszonhét magyar és német nyelvű újságot lehetett olvasni. A kávéház a jurátusok, a tanulóifjúság törzshelye volt. 1841-ben már honi gyártású biliárdasztalokat rendelt Verniczky János asztalosmestertől.

1842-ben vette át a kávéház vezetését Pilvax Károly. Ő is felújította a helyiséget, a falakat hősök és hazafiak képei díszítették. A kávéház különlegessége a fűszeres mokkakávé volt. Akinek nem volt állandó lakhelye Pesten, sokszor egy vendéglőt vagy kávéházat bízott meg, hogy vegyék át a leveleit. Így tett Pilvax is, sok törzsvendég odakérte küldeményeit.

A régi kávés, Privorszky eközben átvette, helyi iparosokkal felújította és megnyitotta a Korona kávéházat a Váci utcában, aztán 1845-ben kibérelte a Redout tánctermeit is.

1847-ben Pilvax után a győri Fillinger János irányította tovább a kávéházat. Az ő vezetése alatt köszöntött rá 1848. márciusa, amikor is Petőfiék indítványára a kávéházat átnevezték Forradalmi vagy Szabadság Csarnokká, az Úri utcát pedig Diadal utcává. Fillinger az 50-es évek elején átköltözött a Sebestyén térre, a fiatalság követte, sőt, halála után felesége tovább folytatta, már az Egyetem téren (1867.).

Az Úri utcai kávéházat később Schőjának (Schőja Antalról), majd Schovanetznek hívták. Schovanecz János 1898-ban azt a sarkot, ahol a márciusi ifjúság összegyűlt, Jókai és Petőfi képével díszítette fel, a két kép között a Tizenkét pontot függesztette ki. Ugyanő pedig 1907-ben a Petőfi Múzeum számára felajánlotta azt a két biliárddákót, mellyel Petőfi is játszott.

Pilvax Károly valószínűleg 1849-ben halt meg, felesége Giergl Teréz volt, házuk a Két szerecsen utcában (Paulay Ede) volt, az Új Színház telkén. Sírja valószínűleg a Vízivárosi temetőben volt.

 

 

A balatonfüredi színkör, 1865.

A balatonfüredi színkör, 1865. Haske Ferenc metszete Frey és Gerster tervrajza után.

 

A balatonfüredi színkör

 

Hogy Balatonfüreden, hazánk egyik legnevezetesebb fürdőhelyén, hol a szellemi és vagyonarisztokráciának, a középbirtokos osztálynak, közügyeink e buzgó előharcosainak úgy szólván nyári fészke volt, már a boldog múltban szükség volt színházra, megmutatta halhatatlan Kisfaludy Sándorunk, kinek ügybuzgósága s nemes törekvése a „hazafiság a nemzetiségnek” feliratú színházat emelé.

Csakhamar belátták e fürdőt látogatók, hogy itt a szabad lég legnagyobb kincs, hogy azon órák, melyeket sötét falak közt, izzasztó légkörben töltenek, habár a művészet- és szellemnek vannak szentelve, az egészségre nézve elveszvék. Mi volt természtesebb, mint egy nyári színház felállítását indítványozni közadakozás útján.

Az indítványt meg is tette 1845-ben gr. Zichy Ödön, mely nyáron egyik legnépesebb szezona volt Fürednek, s elnöklete alatt tanácskozmány tartatott, azon jó eredménnyel, hogy 500 frt p. iratott alá ez ügy érdekében. 1846-ban már állt a kőfallal kerített színkör, legelőször is Latabár Endre színigazgató ütvén fel falain lobogóját s belsőleg berendezvén azt.

Jó volt e színkör akkor, midőn vihar nem jött, eső nem esett, de mihelyt az idő szeszélye a művészet és múzsák óráját ily véletlenekkel meglepte, azonnal pakolni kellett a közönségnek, a játék félbe szakadt és sokszor még az egészség is kockára volt téve.

Ismét visszavonult a közönség a régi színház zárt falai közé, míg a színkörben legfeljebb kötéltáncosok és kócrágók mulattatták az alsóbb néposztályt.

1860. szintén egy volt a legzajosabb idények közül: ekkor a színkör ügye ismét új lendületet nyert gr. Zichy Manó hazafias és lelkes törekvései következtében. A fürdőközönség nagy része tanácskozásra meghivatott a gróf elnöklete alatt, s elhatároztatott a színkör továbbépítése közadakozás útján. E gyűlésben kikiáltatott közakarattal építészeti igazgatónak Écsy László felügyelő, s bizottmány alakíttatott következő egyénekből:

Ambró Albert, Asbóth Ede, b. Bánffy Pál, Bárcay János, Bay Sándor, Békássy Lajos, Blum János, Écsy László, gr. Erdődy Károly, Fáy Gusztáv, Gaál Bertalan, Grabovszky Szilárd, Grolmann Ede, Hegedűs József, gr. Hunyady Vilmos, Hurai István, Inkei Ádám, Janicsári Döme, Jankovich László, Jókai Mór, Jónás Dávid, Koller Ignác, Komlósy Antal, Krisztián Pál, Kun Aladár, Lázár Mihály, Mezősy László, Milkovics Antal, Molnár György, Nagy Gedeon, hg. Odeschalchy Gyula, Orzovenszky Károly, Pfeffer János, Politzer és fia, b. Rudics József, gr. Somssich József, Steiner Bernát, Szalatkay György, gr. Széchenyi Gyula, Sonnenberger József, gr. Zichy Manó, Zoltán Béla, Valbach Mór.

Écsy László mint építészeti igazgató, fő kötelességének tartotta az építés mielébbi folytatását, s 1860. szeptember 10-én a munkába bele is kaptak, mely oly gyorsan s célszerű intézkedések közt haladt, hogy 1861-ben már a színpad, a színészek számára 10 szoba s 2 konyha tető alatt voltak, s ez év július 7-én benne meg is kezdte az előadások sorát Pázmán színigazgató társulata a „Becsületszó”-val, mely alkalommal Munkácsy Flóra Felekiné is közreműködött.

Még mindig maradt teendője az építészeti bizottmánynak. A nézőközönség helye fedve nem lévén még ez évben az esők, szelek folyvást háborgatták, zaklatták, s így ezt is tető alá kellett venni.

A bizottmány újra összeült s elnökének megválasztá b. Bánffy Pált, alválasztmányi elnöknek Grolmann Edét, színházi főigazgató és pénztárnoknak Écsy Lászlót, választmányi tagoknak Krisztián Piust és Szalatkay Györgyöt, jegyzőnek Huray Istvánt. A színkör tökéletes bevégzését elhatározta, a tervkészítésre több szakértő építészt fölkért s országszerte gyűjtőíveket bocsátott ki.

A tervek közül Gerster és Frey pesti építészeké fogadtatott el, kik a szent ügy iránti tekintetből fáradozásukért semmi díjt nem kívántak. Most már készen van a színkör, ízletes homlokzatával, szép páholysorával (18 rendes és egy udvari páhollyal), karzatával oly stílben, annyira célszerű beosztással, hogy e színkör nagyobb városaink némelyikének is becsületére válnék, s itt jelenleg Bényei István jeles színtársulata működik.

Meg kell még említenem az építészet körüli fáradozásokban Vizer János és Holesz Ferenc ácsmestereket, Sturm Károly asztalos és Fröhlich István kőmívesmestereket. De különösen a derék Écsy Lászlót, ki a szép fürdőhelynek több épületei építése után itt is megmutatta, hogy amily hű szolgája az uradalom és közönség érdekeinek, éppoly hazafiúi szeretettel működik nemzeti ügyeinkért, mert az egész színkör létrejöttének ő volt egyik vezető lelke.

Még azt kellene felhoznom: mennyi összeg gyűlt be? Mennyibe került az építkezés? De a gyűjtőívek nagy része kint a közönség kezén levén, beérkeztökig a számítás el nem készíthető, mely annak idejében lapok útján lesz értésére adva a t. közönségnek.

Most tehát áll a színkör. Szép homlokzatán három nemzeti lobogó hirdeti: miképp a művészet, a szellem számára újabb tért hódított meg a hazafiúi lelkesedés, melyen színészetünk buzgó papjai zengik édes nyelvünket.

Hirdeti, hogy a gazdag aranyain, a szegény verejtékén emelé e templomot, megmutatni: hogy az egyetértés, a „szép” és „nagy” iránti közakarat a súlyos napok, csapások terhei alatt is bír lelkesedni és áldozni hazai közügyeinkért.

Roboz István, 1865.

A Duna-parti élet Pesten

Gyümölcsvásár a pesti Aldunasoron. Ludwig Appelrath rajza nyomán, 1873.

 

A Duna-parti élet

 

A Duna-part mutatja Budapesten a legmozgalmasabb életet, a legkülönfélébb elemekből egymás mellé rakva. A Lánchídtól a Petőfi térig terjedő korzón az elegáns világ sétál, találkozót ád, társalog (kocsival ott nem szabad járni), ott mutatják be a legújabb toiletteket a kávéházak előtti járdákon, a pompás kioszk ákácfái alatt kávéznak, fagylaltoznak, újságot olvasnak. S aztán egy vaskorláttal odább, egy lépcsősorral alább, a széles rakodóparton izmos munkássereg hordja a vállán a zsákokat, hempergeti a tonnákat, emeli nehéz teherkocsikra a hatalmas málhacsomagokat, hatan cepelnek egy-egy gyapjúzsákot, vastargoncán tolnak becsomagolt dohánybálákat, térdig-vállig gyürkőzött atlétai alakok, s aztán megint egy korláttal odább, egy lépcsősorral alább ott vannak az úszószínek, a hideg fürdők, a csónakházak, ezekhez siet forró napokon az üdülést kereső közönség. Ott látni a csónak- és úszóversenyeket. A fényűzés, a munka és az üdülés mind egy képen csoportosítva. S a kék Duna tükrén egymást váltva kerülgetve sikamlik az apróbb-nagyobb gőzösök raja minden irányban.

Folytatja a képet alább a gyümölcspiac, mely alant a rakparton elkezdődve végigvonul egész a vámházig, kiszélesedik a Plébánia téren. Ernyős sátorokkal és azok nélkül, hagymafentő sáncok, zöldségtorlaszok, hihetetlen mennyiségeivel a pirospaprikának s még pirosabb paradicsomalmának, fölváltva gyümölcsgarmadáktól; a piros szín minden változataiban rikító almák kosárszámra, a hamvas kék szilva s a sárguló őszibarack öblös puttonyokban, a minden színű és zamatú szőlők halmazai, embermagasságú határhalmok rakva óriás görögdinnyékből, a sötétzöldön kezdve a csíkos világoszöldig, csalogatóul egy-egy kettészelve s vérbélű tartalmát kifelé fordítva. Már a sárgadinnye több kíméletet kiván, az nem hagyja magát kupacba tetézni, s kantalup, turkesztán, cserhajú külön vármegyét követel. Az elárusító hölgyek kivétel nélkül a legsúlyosabb néposztályhoz tartoznak, derék termettel, jó egészséggel, ép tüdővel megáldva, akik a nyár rekkenő hevét s a zimankós tél hózivataros napjait ugyanabban a jellemző öltözetben dacolják végig panasztalan, sorsukkal megelégedve. Becsületes, jó teremtések. Engednek alkudni. Nem magasztalják fel a selejtest annak, aki ért hozzá, nem gorombáskodnak a válogatóval. Pedig idejár a város minden jó gazdasszonya: fiatal kisasszonyok, polgárnők, hivatalnokok feleségei divatos öltözetekben, cselédeiktől kísérve. Maga e sorok írója is gyakran meg szokott közöttük fordulni nyaranta a Sváb-hegyi szükségletét bevásárolni s így tapasztalat nyomán adhatja ki a bizonyítványt, hogy a Pest-dunaparti gyümölcs- és zöldségáruló hölgyek mintaképei a kellemetesen méltányos igazságtudásnak.

Tovább haladva a Duna-part mentén rábukkanunk a nagy baromfipiacra, melynek előcsapataival már találkoztunk a zöldségpiacon, a kránclis hölgyekkel, kik csirkét, libát kínálgatnak a kocsival megállapodónak. Itt azonban már egész kolóniája van az áldozatra szánt tollasoknak, nagy részük kupola idomú vesszőrekesztékekbe zárva. Ezeket többnyire a közel fekvő nagy alföldi városokból hozzák, azonban a pesti kofák már a vám előtt megvásárolják s a csirkemonopóliumot kezükből ki nem bocsátják. Nem felejtendők el ezek között a gyönge malacok sem, amelyek, kivált új esztendő előtt mesés árakon kelnek, mivelhogy Budapest összes keresztény lakossága át van hatva attól a hittől, hogy Újév napján a malacpecsenye szerencsét hoz, mert előre túr, a szárnyas baromfi ellenben baljóslatú sült ekkor az asztalon, mert az hátra kapar. Ebbe a kedélyes népcsődületbe elszórva – ma már mind ritkábban ugyan – találjuk a lacikonyhákat.

 

Jókai Mór

Egy család drámája

Hegedűs Lajosné (1837-1859) síremléke a pesti temetőben, 1860.

 

Egy család drámája.

 

Sok olyan történetet olvastat el velünk az élet, amit ha regényben olvasnánk, azt mondanók rá, hogy a költőnek rettenetes volt ugyan a fantáziája, de nem volt valószínű. Azt is megkérdenek tőle elbeszélése végén, hogy hol itt hát a költői igazságszolgáltatás? Mi joga volt így bánni a szelleme által teremtett alakokkal? Pedig a sors a legnagyobb regényíró! Most egy esztendeje éppen, István király napján egy kis vidám baráti kör gyűlt össze nálam, Széchenyi-hegyi gunyhóm eresze alatt, írók és színészek.

Rokonszenv, régi ismeretség, fesztelen jókedv fűzték egymáshoz a vidám társaságot, melynek legvidámabb, legrokonszenvesebb tagja volt egy fiatal nő, ki a színpadon a közönség tapsait, az életben ismerői becsülését vívta ki. E nő volt Hegedűsné. Férjét mindenki, aki ezelőtt egy évvel látta, a legmulatságosabb embernek ismerte, ki adomáival az egész társaságot folytonos derűben tudta tartani, ki különösen kedves ember volt akkor, mikor lakoma vége felé, arcának históriai hasonlatossága miatt Mátyás királyhoz, elkezdte azt állítani, hogy ő valóban az.

Azután még egy harmadik is volt itt, ki egyik nő öléből a másikba vándorolt, a boldog ifjú pár három éves kis gyermeke, alakjára nézve valóságos kis Hegedűs, apjának zömök miniatűr képe gyémántkiadásban. Ez éppen olyan vidám, olyan mulatságos fiú volt mint az apja. Anyja élt-halt érte, soha el nem hagyta magától, azért nem is járt olyan mulatságba, ahova gyermekét magával nem vihette. Kedvenc neve az volt előtt, hogy „a kis Kutyorka.”

A késő est és egy kis alkalmatlan zivatar oszlatta el a vidám társaságot, mely most már három tagjával kevesebb. A szép, a kedves fiatalasszony, a népdalok tünde énekesnője, a mindenkitől ünnepelt, becsült nő egy hónap múlva meghalt. Meghalt menthetlenül, mint akit valami láthatlan átok fogott meg, ki koporsójánál legforróbb könnyeket hullatott, az orvosa volt, ki először megmenté a drága életet, s miután egy végzetes perc hevélye újra visszadönté öt rohanó bajába, néhány óra alatt segíthetlenül látta öt felbomlani. A haldokló nő árva gyermekét síró orvosára hagyta, ígérve, hogy nemsokára fog érte jőni. Tömérdek nép kísérte őt a temetőbe, s azután még sok ideig mindennap el volt halmozva sírja friss virágkoszorúkkal, miket baráti visszaemlékezés és fájó kegyelet hordott oda. Férje, a jókedvű anekdotamondó, igen különösen kezdte magát e naptól fogva viselni. Harmadnapra neje temetése után ismét beáll hozzánk kerti lakásunkon, s azt kérdi nőmtől:

„Nincs-e itt a feleségem?”

Válaszolnak rá, hogy: „Nincs.”

„Hm, különös! Pedig nekem azt ígérte, hogy itt lesz. Már három nap óta keresem, itt sincs, otthon sincs, sehol sem találom.”

Nőm ekkor szívesen unszolá, hogy üljön le, és ebédeljen velünk.

„Oh, mit gondolnak?” – felele ő – „Hisz én nem eszem semmit. Soha sem eszem én semmit.”

És valóban már akkor három nap óta nem evett semmit.

Azzal megfordult, nem köszönt senkinek s két óra múlva már ideát volt a Kerepesi temetőben, ott feküdt felesége sírja mellett és sírt egész késő holdvilág feljöttéig és égre emelt ujjakkal esküdött neki valamit, de azt senki sem hallotta, hogy mit. És valóban nem evett azóta, hanem annál inkább ivott, ivott az éhség ellen, ivott a szomj ellen, ivott a bánat, ellen, ivott az álmok ellen, ivott a halálért. Ha éhes volt, tejet ivott, ha szomjas volt, erős borszeszt, ez tartá fenn, ez ölte meg. Különös volt azt látni a pohár mellett. Néha úgy tett, mintha jó kedve volna már, tréfálni, enyelegni kezdett, egyszerre azután szikrákat hánytak szemei, elkezdett ordítani, sírni, olyan hangosan, amikben nem volt semmi emberi. Hanem azért rendes életmódot követett. Reggel a próbákon meg kellett jelennie, azután ki kellett menni a temetőbe; este megint a színházban teljesíteni hivatását s azután megint ki a temetőbe. Mikor és hol szokott aludni, azt senki sem tudja. De a temetőben mindennap meg lehetett öt találni. Erős, vasalkatú férfi volt, ruganyos kedéllyel, gazdag költői érrel, három hó múlva neje halála után találkoztam vele a színház csarnokában, már ekkor egy roskatag, ingadozó alak volt, mélyen beesett szemekkel, bárgyú, lélektelen tekintettel, ki lopva akart előlem elosonni, én útját álltam s egyenesen rátámadék:

Barátom, amit ön elkövet, az nem gyászolás többé, hanem gyávaság.

„Hát nem tudja, hogy elvesztettem nőmet?” – kérdé tőlem tompa hangon, mintha föltenné rólam, hogy előttem ez még újság.

„Kedves bajtársam, vesztettünk mi már drágábbat is mint egy asszonyt, s nem estünk miatta kétségbe.”

„Igaz, igaz” – hebegé ő, egyszerre felvillanó szemekkel s kezemet forrón megragadá, mint ki szavamat elérté – „vesztettünk mi már nagyobbat is.”

„Nem szabad a férfinak elhagyni magát, nem adta önnek tehetségeit bitangra a sors, önnek kötelességei vannak hazája iránt!”

„De mikor olyan sokat vesztettem”- sóhajta ő s ismét visszaesett elébbi mélaságába.

Az ember szíve összeszorult, így látva egy férfit, kit két múzsa ihlete emelt költővé és művésszé.

„Mért nem menekül ön íróasztalához? A múzsák legjobb védelmezők a kísértetek ellen. Kezdjen ön egy olyan szép műhöz, mint a Róma leánya volt, ez lelkét be fogja tölteni, higgye el nekem, a költészet a legnyugodalmasabb menhely a világ minden fájdalma ellen.”

E szavakra villogni kezdtek beesett szemei, kezemet szorongatá s azzal vált el tőlem, hogy sokat fogunk még majd erről beszélgetni, monda, hogy vannak igen szép tárgyai, azokat elmondja nekem. Ekkor beszéltem vele utoljára. Már a költői géniusznak sem volt fölötte hatalma többé. Lelke és teste sokkal nagyobb meghasonlásban voltak egymással minthogy válni ne akartak volna. Egészen elvetette magát, nemsokára színházi szerződése is letelt, s nem újíttatott meg. Most már igazán nem volt hová mennie mint a temetőbe. Csak az volt még ránézve terhes, hogy onnan néha vissza is kellett jőni. Úgy sietett odajutni, hogy végképp ottmaradhasson. Barátai, kik látták szemeik előtt árnyékká válni az egy év előtt oly életerős, oly kedélydús férfit, komolyan unszolák, hogy hagyjon föl ez életmóddal, mert ez a halálba vezet.

„Jó helyre vezet” – Felelé ő.

Emlékezteték gyermekére. Megtámadák atyai érzelmeit. Mi lesz abból, ha ő is meghal?

„Az sem fog sokáig élni. Elvégeztük mi azt Lillával, hogy együtt fogunk lakni ottan. Majd a „kis Kutyorka” is ott lesz.”

Erre aztán minden ember azt mondta, hogy így beszél az, aki részeg, poéta, és komédiás egy személyben. Pedig hát igaza volt. Néhány hét előtt neje után ment a férj, és mindenki, aki hallá, hogy meghalt, azt felelte rá, hogy célt ért. A lapok hirdették, hogy a boldogult ifjú pár gyermekét nemes szívü orvosuk, doktor Bókái és neje fogadták gyermekül, s akik ismerik a férjet és nőt, azt mondák rá: boldog gyermek! Milyen jó apát, jó anyát nyert másodszor is! De már ez mind hiában volt. Hiába apai gond, anyai ápolás, játszó testvérek, mosolygó jólét, orvosi tudomány, emberi rokonszenv, másként végeztek felőle azok oda lenn. Már apja temetésekor panaszkodott a gyermek, hogy olyan hideg az a koporsó, ne vigyék hozzá közel, ő úgy fél a temetőben; vigyék onnan haza.

Nemsokára ő is megbetegedett. Gyámatyja, ki mint a szegény-gyermekkórház főorvosa, ezreket ment meg évenkint e kisded szenvedők közöl, éppen annál, kit úgy szeretett mint gyermekei testvérét, hiába meríté ki tudományát, mást határoztak felőle azok oda lenn. Mikor már látta, hogy nem mentheti meg, arcképét akarta bírni a kedves gyermeknek, de ez észrevette a szándékot s rimánkodni kezdett: „ne fessenek le engem, nem akarok én még meghalni!”

Honnan tudta a gyermek, hogy ez a két eszme így következik egymásra? Utolsó éjszakáján gyakran fölriadt s fogadott anyja nyakába kapaszkodva kiálta:

„Anyám, engemet hívnak, de én nem akarok elmenni, nagyon hívnak. Ne eresszenek el. Pedig mégis el kellett neki menni oda, ahová hívták. Pár hétre atyja temetése után e gyermeket is eltemették. Apja és anyja sírjaik között volt még egy kis hely, ahová egy olyan kis koporsó elférhetett, oda ástak neki sírt a kettős közé, úgy, hogy csak egy keskeny földréteg választá el amazoknak sírüregeitől. És amint lebocsáták a gyermeket a sír fenekére, amint megzendült fölötte a búcsúima hangja, íme, egyet mozdult a koporsó, s benyomva az elválasztó földet anyja sírja felől, a gyermek koporsóstul együtt odaborult anyja keblére. Most ott pihennek mind a hárman.

És annak csak egy éve még, hogy ennél az asztalnál hallottuk mindháromnak vidám kacaját összevegyülni.

 

Jókai Mór.

 

Hegedűsné Bodenburg Lina

 

 

 

A Sváb-hegy és az első Jókai-szobor

A Sváb-hegyi Jókai-szobor

 

Az első Jókai-szobor. (Saját tudósítónktól.)

 

Nem nagyszabású, de kegyeletből fakadó, magasztos ünnepség volt ma délelőtt a Sváb-hegyen. Az első Jókai-szoborról hullt le a takaró. A költőfejedelem legkedvesebb üdülőhelyén, a főváros zajából kiemelkedő kies paradicsomban állították föl az emlékművet azok, akikhez Jókai a magyar társadalomban a legközelebb állott. Az ünnepség fényét emelték a törvényhatóságok, művészeti és irodalmi társaságok képviselői, akik egész babérerdővel hódoltak a halhatatlan író emlékének. A Jókai-család részéről megjelent a szoborleleplezésen Hegedűs Sándor volt miniszter feleségével, leányával és fiával, ifjabb Hegedűs Sándorral. Ott volt még Szterényi József államtitkár, Fülepp Kálmán főpolgármester, Márkus József volt főpolgármester, néhány író, művész és a Svábhegyen nyaralók nagy tábora, világos ruhába öltözött fiatal leányok, asszonyok. Köröskörül lobogódíszben minden ház, az út és a szobor fölött összeboruló lombsátor. Az egészet besugározza a nyári nap verőfénye, amely glóriát von a szeretettel teljes ünnepségre.

A szoborleleplezés délelőtt tizenegy órakor kezdődött. A fogaskerekű vasút svábhegyi állomása közelében fölállított szobrot körülállották az ünnepségre ment hivatalos képviselők és a közönség. A program a Budai Daloskor énekével kezdődött. Ezután Ábrányi Emil mondotta el költői hévvel szárnyaló ünnepi beszédét:

„Nincs kivétel, úgymond, a természetben. Világhírű költőn, tudóson, államférfiún éppen úgy beteljesedik a múlandóság törvénye, mint az embermilliók névtelen sokaságán. Nekik is a temetőben ágyazunk. És a szent érzésektől hevülő arc, a halhatatlanság számára dolgozó kéz, a teremtő szellem lázas műhelye, az agy, a lélek fényes ablaka, a szem – alaktalan portömeggé omlik a sírban, mindnyájunk közös fekvőhelyén. De a nagy emberek halála után csoda történik. Anyaguk anyagot cserél és visszatér hozzánk. A porladásnak szánt tetem, a múlandóságra ítélt arc kinő a földből. Nem is egy ponton. Tíz helyen, húsz helyen, száz helyen… Paloták, ligetek, közterekkel ékes városok egész csoportjában, végig egy ország messze területén. Ugyanazok mind, akik voltak, de többé nem múlnak el. Nem múlnak el többé, mert minden vonásuk márvány, évszázadokkal dacoló érc! Kinek a munkája ez a csodálatos anyagcsere? Ki az, aki föltámasztja ezeket a porladó arcokat? Ki pörli vissza ép testüket a testromboló haláltól? Ki hozza vissza őket mindenestül az élők közé? Ki akarja erősen és állhatatosan, hogy alakjuk, arcuk éppúgy halhatatlan legyen, mint a szellemük? A nemzetek kegyelete. A nagyjaiban önmagát megbecsülni tudó nemzetek kegyelete. Milliók áldozata annak az egynek, aki millióknak élt, milliókat gazdagított, milliókat tett boldoggá Ez a sors várakozik Jókai Mórra is! Meghalt és a föld alá ment, hogy dicsőséges ábrázata szoborerdő gyanánt sarjadjon ki a földből, magyar hazája imádott földjéből! Első szobráról most hull alá a lepel! Első szobra itt emelkedik, azoknak a jóvoltából, akik a szépet éppen úgy becsülik a természetben. mint az irodalomban, akik Eötvös József báró és Széchenyi István gróf szobra mellé odateszik most harmadiknak Jókai mellszobrát, hogy a magyar géniusz háromsága együtt legyen a hegytetőn. Méltóbb helyre sem állíthatták, mert éltető eleme a magasság volt. Lelke magasan szárnyalt, mint a puszták fölött lebegő sas; vakmerő képzelete úgy égett, úgy tündökölt mint a delelő nap a magyar Alföld végtelen égboltozatán. Mit mondjak a mai ünnepen annak a jellemzésére, akinek a munkássága egy univerzum? Ki mérheti föl az alkotásnak ezt a határtalan birodalmát? Benne van az egész antik világ, benne van az egész középkor és benne van egészen a mi századunk. Benne van a március tizenötödiki mámor, a mennydörgő szabadságharc, a névtelen félistenek egész dicsősége és a letiport nemzet egész kálváriája. Benne van az a szörnyű nyomorúság, amikor a magyar nemzetnek csak egy gazdagsága volt, a Jókai költészete! Sohasem szabad elfelejtenünk, hogy fekete éjszakánkban Jókai humora volt a mi fényes csillagunk, hogy ádáz szegénységünkben Jókai táplált minket hittel, reménnyel, gyönyörű magyar prózával… Jókai, a Magyar nábob írója, maga is milliárdos nábob a világ leggazdagabb szellemei közt. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Jókai irodalmi működése az a szent terület, ahol lépten-nyomon a legtisztább költészet forrása buzog. Ide meneküljünk, itt üdítsük föl magunkat, ha már túlságosan kifárasztott bennünket a kopár valóság, ha már túlságosan megundorodtunk attól a tömérdek piszoktól, amit a szennycsatornák fotográfusai, a rothadó életet híven tükröző veristák olyan aljas bravúrral hurcolnak elénk! Ne feledkezzünk meg Jókai legnagyobb érdeméről, ne feledkezzünk meg arról, hogy Jókai a kételkedés, a cinizmus, a kiábrándulás mai korában fenntartja bennünk az élet iránt való nagy és nemes illúziókat. Valahányszor férfiakat vezet elénk, akik nem ismerik a gyáva lemondást, akik bátran szembeszállanak ezer akadállyal, akik válságos pillanatokban a fizikai erő rendkívüli nagyságát a lelkierő rendkívüli szépségeivel kötik össze, akik hősökké és vértanúkká válnak hit, tudás, hazaszeretet szolgálatában: mindannyiszor kioktat minket az igazán férfias erények tiszteletére, mindannyiszor megtanít arra, hogy hasonló helyzetekben legalább igyekezzünk megközelíteni a férfiasságnak ezt a magas talapzatra helyezett ideálját. Én a magam részéről áldom azt az írót, aki az átlagos mértéken azért emelkedik túl, hogy az alacsonyságra hajló embert saját magával szemben magasabb mérték alkalmazására ösztönözze. Áldom azt az írót, aki a reális hűség rovására azért rajzol tökéletes embert, hogy kedvet, becsvágyat ébresszen bennünk annak az elsajátítására, ami ebből a tökéletességből emberileg értékesíthető. Micsoda kincs az ifjúságra nézve az a sok nemes illúzió, amit Jókai alkotásaiban fölhalmozva talál! A fiatalok tovább maradnak fiatalok, ha Jókai elbeszéléseit olvassák. Ebben a bűvös gyűrűben nem vesz erőt rajtuk a koraérettség, a korai kiábrándulás. De az öregek is nyernek Jókain, talán még többet, mint az ifjúság. Mert az öregek megfiatalodnak, ha nehéz gond, küzdés, csalódás közepette érintkeznek a Jókai lelkéből kisugárzó örökifjúsággal. Nézzünk hát mindnyájan nagy szeretettel Jókai megdicsőült fejére. Mind, akik itt vagyunk, nézzünk hálával, gyermeki kegyelettel a mi jóságos, a mi nagy mesemondó apánkra és tegyünk ilyen vallomást ránk tekintő ércábrázata előtt: Sohasem tudnók kellőképp meghálálni azt a töméntelen gyönyörűséget, amit te szereztél nekünk a magad írásaival, a te romantikád bűbájos színeivel, a te nagylelkű hőseiddel, akiket utánozni való példákul állítottunk magunk elé, mert ideállá testesült bennük mindaz, ami a magyar fajban nemes, lovagias, tiszteletreméltó, a te csodálatosan édes humoroddal és elragadó nemzeti érzéseiddel… Azzal a káprázatos pompával, amivel a múltakat idézted és a mesemondásnak azzal a zsenijével, amihez fogható nincs a világon! Hogy mennyi szenny, mennyi sás van a földön, azt eléggé megtanultuk másoktól. Te megtanítottál bennünket arra, hogy az életben mennyi a szépség! Ezért leszünk hálásak irántad végső leheletünkig, Jókai Mór!”

Lelkes éljenzés és taps kísérte a szónoklatot. Közben lehullt a lepel az emlékműről, mely Jankovics Gyula szobrász alkotása.

Váradi Antal ünnepi ódája után Glück Frigyes, a szoborállító Hegyvidéki Turista Egyesület elnöke átadta az emlékművet Rózsavölgyi Gyula alpolgármesternek, ki a székesfőváros nevében köszönetét mondott.

Ezután a koszorúk elhelyezése következett. A képviselőhöz koszorúját Hoitsy Pál országgyűlési képviselő, a fővárosét Rózsavölgyi alpolgármester, Pest vármegyéét Szabó Béla főjegyző, az Akadémiáét szép beszéd kíséretében Ferenczy Zoltán, a Kisfaludy Társaságét Ábrányi Emil, a Petőfi Társaságét Lampérth Géza és Prém József, a Nemzeti Színházét, a svábhegyi hölgyekét, a svábhegyi ifjúságét, a Turista Egyesületét egy-egy képviselő tette le néhány szó kíséretében a szobor talapzatára. Az ünnepség befejezéséül a Budai Daloskör a Szózatot énekelte Sztojanovics Jenő karnagy vezetésével.

A leleplezés után az ünneplő társaság az Isten-hegyen levő Erzsébet-emlékhez vonult. Itt villásreggeli volt a szabad ég alatt. Az Operaház négy kürtöse magyar dalokat játszott, közben Glück Frigyest és Rózsavölgyi Gyulát éljenezte a közönség.

Délután öt órakor díszes lakoma volt a Sváb-hegyi vendéglőben. A lakomán nyolcvan vendég volt. Az első áldomást Szterényi József államtitkár mondotta a királyra. Majd fölolvasta Kossuth Ferenc táviratát, melyben a kereskedelmi miniszter betegségére hivatkozva menti ki távolmaradását és szíves üdvözletet küld. Glück Frigyes Szterényi államtitkárt és a megjelent vendégeket éltette. Egán Ede a Jókai-szobor alkotóját, Jankovics szobrászt üdvözölte szép beszéddel, Márkus József pedig az ünnepség tervezőjét és fáradhatatlan rendezőjét, Glück Frigyest köszöntötte.

Lakoma után táncmulatság volt.

 

Budapesti Hírlap, 1906. szeptember 9.

Arcanum Digitális Tudománytár

 

Manapság: