Sobri-család Vas megyében (népismertetés)
Élelem legboldogabb pillanatai közé számítom azon, emlékezetemben még most is tündéri álomkép gyanánt feltűnő időt, midőn múlt nyáron Balatonfüredről Hertelendi Károly, a Balatongőzhajózási Társaság igazgatójának szíves meghívására és kalauzolása mellett szép hazánk egyik legszebb tájékát, a Zala megyében fekvő tapolcai völgyet, ezen, Kisfaludy Sándorunk lantja által megdicsőített regényes, klasszikus földet meglátogatám. Annak idejében e folyóirat hasábjain bővebben fogom azt a t. közönséggel megismertetni, most felvett tárgyamhoz képest csak azért idézém fel e bájvidék emlékezetét, mert midőn annak kebeléről elszakadva Füredre visszautaztam, a badacsonyi kikötőnél véletlenül Horváth Ede cs. kir. kamarással, hazánk egyik leggazdagabb arisztokratájával – de mi sokkal nagyobb érdeme – a jó ügy egyik hű bajnokával és szeretetre méltó nejével valék szerencsés megismerkedni, kik értesülvén utazásom céljáról s látván a parasztok által indzsellérnek nevezett daguerreotypistám működését, Vas megyei lakhelyük, Baltavárra oly megjegyzéssel hívtak meg bennünket, miszerint itt nemcsak a táj szépsége, de folyóiratom népismertető iránya miatt a híres Sobri Józsi élő atyja és testvérei is érdekelni fognak. E figyelmeztetés következtében nem feledkeztem meg a szíves meghívásról és később Deák Ferenc csendes lakhelye, Kehidáról egyenesen Baltavárnak vettem utamat, hol is a legszívesebb fogadtatásban részesültem.
A gyönyörű fekvésű falu daguerreotyppali fölvétele nem sok bajba került, azonban a Baltavárhoz közel, báró Mikos széplaki pusztáján lakó Sobri családot arra bírni, hogy célomhoz képest csinos, ünnepi ruhába öltözve a Horváth uraság kastélyába jöjjenek, nagy utánajárással sikerült. Eleinte az együgyű pásztornépnek nem eléggé világosan magyarázá meg a gazdatiszt, hogy mi végből kellene bejönniük, s vonakodtak a meghívást elfogadni. A híres haramia atyja, az Öreg kanász hihetően így gondolkodott: hátha azért akarnak bennünket ezek a pesti furfangos urak lefestetni, hogy netalán ezáltal a zsiványéletet vitt fiú és testvér miatt az atyafiakat is bajba keverjék. S valóban, több ízben kellett utánok küldeni s a rábeszélés egész hatalmát irányukban használni, míg végre Sobri Józsi atyja és két testvére a Horváth uraság udvarában megjelentek. Meglepő volt rám nézve látni a világhírű haramia édesatyját, a 75 éves jámbor kanászt szelíd, becsületes arcával, a mostani ifjakat kigúnyoló erőteljes, férfias termetével. Egy, az Isten szabad ege alatt magasra nőtt ép tölgy állott előttem, melyet az idő vihara nem volt képes görbére hajlítani, megtörni. És én nem akartam hinni, hogy e szép, egészséges fa romlott, férges gyümölcsöt termett volna. Amint az öreg Sobrinak szeme közé néztem – melyből a legtisztább s legjobb lélek derűje sugárzott elő – meg voltam győződve, miként haramia fiának is hasonló becsületes, vagy legalább nem megrögzött gonosz embernek kelleti lennie s legföljebb is fiatalkori könnyelműsége, sorsa, a körülmény rakott lábai elé oly köveket, melyekbe okvetlenül meg kellett botlania, mit aztán a bárgyú sokaság a bűnök legfeketébb színével volt hajlandó bemásolni. És hogy jól vélekedtem, az alább előadandók igazolni fognak.
Midőn egy évtizeddel ezelőtt Sobri Józsi a dunántúli szép hegyek rengeteg erdőségeiben mint elhírhedt haramiavezér uralkodott s merényes kalandjait, csínyeit a megrémült s e vonzó érdekű tárgyon mégis szeretettel csüngő népnek nagyított, kicifrázott előadásai után hallám, ifjúkori képzeletem világában a legélénkebb rajongással támadtak fel azon ábrándos eszmék, miket bennem a részint szóbeli mesékből, részint könyvekből eltanult regényes haramiatörténetek, Zöld Marci-, Angyal Bandi-féle hősködések, s különösen Schiller „Haramiái”-nak hatása előidézett. Ekkor még Sobri Józsi a legköltőibb színben tűnt fel előttem, s mivel azt mesélték róla, hogy százféle alakot öltve s cserélve ki jár szerteszét az ország minden részében, és hogy félezred katonával is szembe mer szállani, valami roppant nagy embernek, óriási hősnek képzeltem őt. S bár később e túl merész képzelet fenncsapongó lángjait a valónak mindinkábbi megismerése jóformán kihűté bennem, mégis kiváncsi valék a híres kalandor szülőföldjét, tartózkodása helyét és különösen vérrokonait annyival is inkább meglátni, mert ez utóbbiak megismerése által azon zavaros, homályos történetet, mely Sobriról még most is különféleképp regéltetik, lehetőleg tisztába hozni remélem, és mert a rokonok jelleméből, viszonyaiból egy kis lélektani tapintattal a haramiára is könnyebben lehet némi következtetést vonni, végre pedig e pásztorcsaládban hű képe látható a dunántúli, különösen a Vas megyei magyar nép egy osztálya életének, sajátságainak.
Ki az e szöveghez mellékelt kép alakjait megtekinti s az aláírásból megtudandja kilétüket, akaratlanul is hozzájuk kapcsolandja, közéjük képzelendi Sobri Józsi alakját, szellemét, s leginkább emiatt fogja őt érdekelni az ősapa és az oldalán álló két testvér. Én is éppen így vagyok ezzel, s azért ne csodálja a nyájas olvasó, ha a képen nem lévő haramiáról többet fogok írni mint rokonairól, kik ugyan ővele – bár pályájuk különböző -, bizonyos elválhatlan szellemi összeköttetésben állanak. Ezektől s Zala és Vas megyékben több olyanoktól, kik Sobri Józsit már mint bujdosót is személyesen ismerték, igen hiteles és valószínű adatokat hallottam a nagyhírű haramia életéről, miket saját nézeteim kíséretében fogok egy láncba összefűzni.
Sobri Józsi Vas megyének sűrű vadon erdőkkel borított, hegyes-völgyes szélén, báró Mikos széplaki jószágán, az úgynevezett endrődi majorban mint kanászbojtár növekedett fel szinte pászkorkodó apja, Pap István mellett, kit azért neveztek el Sobrinak, mert Sobor nevű majorságból költözött át ide. Most már 75 éves, de még mindig fiatal erejű atyját e vidéken a legrégibb időktől fogva mindenki úgy ismeri, mint kötelességének pontosan megfelelő hű szolgát, mint legbecsületesebb, legjámborabb embert, ki még sohasem esett hibába, s ki oly vallásos, hogy midőn lelkipásztorát egyházi öltönyében a sík mezőn elhaladni a távolhól megpillantja , legelő nyáját elhagyva a templomba siet, itt tüstént térdre borul, s a legbuzgóbb áhitatosságba merül. Ezen igazi magyar arcszabású szép öregembernek minden szava jámbor, jó szívet, természeti okosságot, tiszta lelkiismeretel árul el, s ezért a vidéken nemcsak a köznép, hanem az uraságok által is becsültetik. Ily istenfélő jámborságban növelte ő fel két fi- és egy leánygyermekét, Józsit, Jancsit és Bözsét. E két utóbbin – kik képünkön atyjuk mellett láthatók – fogott is az atyai jó példa, ők csendes, erkölcsös életűek, a csinos termetű, jelentős arcú, bátor tekintetű és beszédű Jancsi nem akarván jobb lenni apjánál, kanászkodik, s még eddig hibába nem keveredett. Bözse, kin most már csak egykori szépségének nyomai látszanak, kezével egy juhászt boldogított, s mindketten házaséletben vannak, melyen Isten áldása megfogamzott. Azonban István gazdának első szülött fia, Józsi, kivált a többi közül, pedig az ő szívében is csak oly jóindulatot, oly nemes hajlamokat olta a természet és az istenes növelés, mint akárki máséba, sőt, gyermekkorában oly vallásos volt, hogy az erdők sűrű bokrai közt, hol a nyáj legelészett, gyakran térdre omolva imádkozott jó apjával. De Józsi igen takaros, szálas legényke volt, s emellett eleven ésszel, magasabb képzelőtehetséggel s tűzerejének, férfias bátorságának érzetében lángoló tettvággyal bírván amint felserdült s megemberesedett, büszkeség és dicsvágy fejlődött ki benne, mi, ha művelt embernél nemes irányt vesz, jóra és nagyra vezethet, de rossz iránytól elsodorva veszélyessé válhatik. A sors, a körülmény úgy hozta magával, miként Sobri Józsi élete az utóbbi helyzet örvényébe ragadtassék. Az ördög megkísérté őt, s nem volt elég ereje ennek ellenállani. A 18 éves Sobri Józsit némely kóbor rossz cimborák egy ízben arra szólították fel, hogy menne velök a Bakonyba néhány darab sertést elhajtani, illetőleg lopni. Az istenfélő Józsi e merény végbevitelétől eleinte vonakodott, de a rossz cimborák gyávaságot vetvén szemére, ez hiúságát sérté, s dicsvágyát annyival is inkább felingerlé, mert a puszták szabad, de műveletlen fiai inkább életmódjukkal járó hősi tettnek mint sötét bűnnek hajlandók tartani az Isten szabad ege alatt mintegy közös birtoknak tekintett állatok fortélyos elsajátítását. Sobri tehát leginkább legénykedésből, csak azért, hogy merényével szert legyen a „derék cimbora” névre, de különben is kalandokra hajlandó tüzes, nyugtalan vérénél fogva beleegyezett a társak kivánatába, távolról sem sejdítve azon következéseket, melyek e lépéséből rendkivüliségök dacára is oly természetes láncolatban fűződtek egymás után. És nem csupán véralkata, dicsvágya, hanem a fiatalságnak oly könnyen megbocsátható tetszelgő hiúság is erősen ösztönzé őt e lépésre. Sobri Józsi szép legény volt, a vidék leányzói majd’ meghaltak érte, de szegény lévén nem bírt annyi pénzzel, hogy természeti bájait takaros ruhával, egy cifraszűrrel, bokrétás gombakalappal, muszkapremes dolmánnyal s patyolatinggel még inkább emelhesse, s a piperét szerető hölgyek előtt hetyke, csinos legényhez illőleg megjelenhessék. Az elhajtandó sertések árából pedig egy kis piperérevalót remélt, s őt is, mint már sok ágrólszakadt becsületes magyart, a szegénység ördöge a szegénylegények ezredébe hurcolta el, ha nem is kötélen, de legalább mézesmadzagon. Elment hát a mi Józsink erőltető, zaklató cimboráival disznót lopni, s a merény kezdetben sikerült neki, de miután a gaztársak azonfelül, hogy elcsalták, a lopott jószágnak még eladását is egyedül rábízták, a megkárosított tulajdonos az eladásnál nyomába jött a lopásnak, és Sobri Józsi mindamellett, hogy a cimborák igen csekély osztalékban részesíték, kénytelen volt a kárt megtéríteni (szegény jámbor atyja fizette meg érte az egészet) s azonfölül a megye börtönében töltendő két évi fogságra és sok pálcaütésre ítéltetett.
Nem annyira a lopás mint inkább e büntetés elhatározó befolyással volt Sobri életére. Mint tudva van, rosszul rendezett börtöneink javítás helyett még inkább megrontják a büntetett egyén erkölcseit, s a verés elnyomja a nemesebb érzelmeket. Sobrira különös hatást lett a börtöni élet: ez ugyan az ő erkölcsét sem javítá, sőt, pusztai nyers egyszerűségéből kivetkőzteté, de szívéből a nemesebb érzelmeket nem irtá ki, mert börtöne kínos poklában őrangyalként védé őt meg a szerelem. A természet erőteljes, szép fián ugyanis megakadtak a csinos szombathelyi porkolábné szemei, ez szenvedélyes szerelemre gyulladt iránta, s a női kegy által pártolt rab egyszerre csak azon veszi magát észre, hogy régi kívánsága szerint hófehér csipkés patyolatruha födi tagjait, kezén a nehéz béklyók helyett könnyű lánc csörög, s még ez is a legédesebb szerelem rózsaláncával van eltakarva. Fogva volt ő s mégis szabad vala, mert a porkoláb háza körül kellett szolgálatokat tennie, de azért úri módon élt, rab volt ő, de minthogy az általa meghódított porkolábné szívbörtönében kapott helyet, a szenvedés ürömpohara helyett az örümélvek kéjserlegét ürítgeté.
E szerelmi viszonyt a nép költészetmúzsája csakhamar énekbe önté s a nép ajkain még mai napság is ekként hangzik arról a nóta:
Sobri Józsi a pincében,
Kalamáris a kezében,
Csak azt írja levelében,
Porkolábné az ölében,
Porkolábné aranybárány,
Aranybetű van a vállán,
Aki aztat elolvassa,
Sobri Józsi neve rajta.
Porkolábné fejketeje
Aranycsipke az eleje,
Az sem az ő pénze ára,
Sobri Józsi vette rája.
Sobri Józsi kaszát lopott,
Abból sarkantyút vágatott,
Udvaromban meg ne pendítsd,
Bús szívemet ne szomorítsd.
Ezen boldogító szerelmi viszony nem engedé Sobri szívét a börtön falai közt s a pálcaütések alatt sem megkeményedni, sőt, gyöngédebb érzelmeket költött fel benne s győzelmének öntudata büszkévé tette őt. Emellett az ügyes nőveli társalgás s azon körülmény, hogy egy rabtársától írni és olvasni megtanult, egy kis műveltséget s nagyobb életrevalóságot kölcsönze neki, szóval, a börtönélet különös átalakító behatással volt reá, úgy, hogy mikor a két év elteltével kikerült e képezdéből, családja és a környék emberei alig ismertek reá, ki szennyes, rongyos gúnyáját a börtönben tiszta és cifra ruhával cserélvén ki, igazi nyalka, délceg betyárként, kész kalandorként tért vissza házi tűzhelyéhez. A vidék népe, ki előtt Sobri Józsi úrias szerelmi kalandja miatt most már egészen regényes színezetben tűnt fel, csak felőle beszélt. A hölgyek fülig szerelmesek lettek belé, legénytársai irigy szemmel néztek a feleltök annyira kitűnőre, a rossz cimborák „próbált emberként” üdvözölték s tisztelték őt, és talán csak előrelátó öreg apját ejté aggodalomba e szerencsésnek tetsző fordulat.
Mindez Sobri Józsit elbízottá, vakmerővé s még inkább dicsvágyóvá tette. Úgy tetszett neki, mintha a hízelgő vaksors szüntelen ezt susogná füleibe: különb legény, több ember vagy sorsosaidnál! Te arra vagy hivatva, hogy első légy köztük s vezérként fölöttük állj! Ne légy szolga, ha szabad úr lehetsz, az erdők és bércek független ura! És e titkos sugallalot valósítani sietett egy borzasztó eset – Sobrinak második ballépése, mely tulajdonképp az elsőnek természetes következménye volt. Egy megférhetlen természetű juhászbojtár mint irigye, gyűlölő ellensége, sértegeté hiúságát s oly kiszámított gonoszsággal üldözte őt, hogy a különben is heves véralkatú és büszke Sobri egy ízben, borozás közt, mint mondjuk, szerelem dolgában rendkívül megbántatván általa, ezt, mint halálos ellenét, mámoros ingerültségében agyonlőtte.
Sobrinak ezen, inkább heves véralkata miatt s emberi gyarlóságából, semmint megrögzött gonoszságból elkövetett vértette nagy büntetést vont volna maga után, s azért jobbnak látá Józsi elbujdosni az erdők mélyébe, s rabság és akasztófa helyett szabad, sőt, uralkodói életet és önkéntes halált választott. Így lett ő haramiává , szegénylegénnyé, mire őt egyfelől a csábító szerencse, másfelől balsorsa, sötét végzete vezeté. Azonban Sobri koránsem volt közönséges, aljas haramia. Ügyessége, bátorsága, parancsoló tekintete, kitűnő testi-lelki tulajdonai miatt több bujdosó, nagyobbára pásztornépből s szökött katonákból állt gyülevész sereg csatlakozott hozzá, kik vezérül választék öt, s mindenben szolgai hódolattal engedelmeskedtek neki. Sobriban mint haramiában legszebb, legnemesebb jellemvonás volt az, miszerint a szegényeket soha nem bántotta, sőt, még társai erőszakoskodása ellen is hatalmasan oltalmazta. Többi közt egyik társa az erdőben egy vásárra menő szegény pórnőt mindenéből kifosztott: ezt Sobri megtudván a rablót pajtásai előtt mintegy elrettentő példaképen főbe lőtte. Szeretett szülőföldének vidékei biztosítva volt általa minden megtámadás ellen, úgy, hogy még a környék urai sem félhettek tőle. Történt, hogy egyik szegénylegény a társai közül birkát orzott a széplaki uraság nyájából, erről is értesülvén Sobri, a széplaki csapszékbe összegyűjté társait s a tolvaj feje fölött ítéletet tartott: ezt először is borral kínálta meg, ezután elővéve ezüstfokosát, három sorban egymás után úgy elverte őt, hogy az kínjában a földre rogyott. Ezért a vidék uraságai nem haragudtak Sobrira, a köznép pedig egész a bálványzásig szerette őt. Egy uraság beszélte nekem, hogy oly bizalommal viseltetett iránta Sobri, miként néhányszor, midőn több vendégei voltak, megjelent udvarában s az egész vendégsereg előtt szépen furuglyázott, dalolt és táncolt, azonban az uraság inasának őrt kellett állnia, hogy ha üldözői jönnének, jelentést adjon. Az általa biztosított urak, ha beküldött hozzájuk, szívesen adtak neki kenyeret, húst, bort és lőport. Ő nagy kincs, sok pénz összehalmozására nem vágyott, csak annyi kellett neki, amiből nyalkán ruházhatta magát s társaival együtt szegénylegényesen megélhetett. Csak a gazdagabb papokat és zsidókat rabolta ki, ha módját ejtheté s az ezektől elsajátított pénz- vagy jószágból éldegélt. Jó öreg apját titokban sokszor meglátogatá, ez intette őt, hogy hagyna fel veszélyes életmódjával, s ő olykor könnyek közt sóhajta fel: „nem lehet, apám, mert félek a veréstől, vagy a gyalázatos akasztófahaláltól!” Ha szelídebb büntetőtörvényünk volna, valószínűleg megadta volna magát, mert, miután nagy rablásokat nem vitt végbe, néha oly ínségben volt, hogy még szegény apja is segíté őt egypár forinttal. Sobri híre-neve az egész országban elterjedvén sok oly rablás, gyilkolás történt az ő rovására és nevében, melyeknek eszközlője, végrehajtója nem ő vala és a tömérdek mendemonda, mit felőle mint „hipp-hopp ott legyek, ahol akarok”- féle ördögről s magára kaméleoni színeket öltő haramiáról regéltek, még inkább rossz véleményt támasztott iránta, főleg a távolabb vidéki közönségben, kik borzasztó rém, pusztító ostor gyanánt tekinték őt. Ellenben a nép, főleg vidéke népe más szemmel tekinté hősét, kiben ők nemcsak a regényes színezetű kalandort, az erdők kis királyát, hanem mint a szegényekért bosszútálló, a gazdagokat büntető nemezis jobbkezét véghetlenül szerették és tisztelték. Bizonyságul szolgál erre az, hogy a nép soha nem üldözte őt, sőt, a pandúrok, katonák elöl gyakran menekülést eszközölt neki. Aztán dicsőítésére mindenféle szép nótákat szerzettek, daloltak, melyek közt például a következő versek igen jellemzők:
Sobri Józsi zöld erdőben
Sétál szegény! Cifra szűrben,
Fokosát vállára veti,
A világot csak neveti.
Pörge kalap a fejében,
Nap ne süssön a szemébe,
Pörge kalapját emeli,
A babáját megöleli.
Sobri Józsi híres zsivány,
Kit elfogni már sok kíván,
Kerek, piros az arcája,
Jaj beh illik a csók rája!
És nemcsak versekben, de még népszínműben is meg van dicsőítve Sobri, s főleg a karzati közönség országszerte nagy részvéttel fogadá őt a színpadon. A dunántúli népnek Sobri iránti rokonszenvét nem kis mértékben tanúsítja az, miszerint különösen a vasi, somogyi és zalai pórifjúság nagyobb részint még most is Sobri divatja szerint öltözködik. A képünkön látható Sobri Jancsit – Józsi testvérét – kevés kivétellel e viselet díszíti, mely a következő kiegészítő részekből áll: nagy galléros szűr, sokszínű, de leginkább piros cifrázattal rendkívül kiteremtettézve, gomba alakú kalap tarka szegéllyel s bokrétával, muszkaprémes dolmány, igen bő s hosszú rojtos gatya, némelyiken piros sujtásos csizma, a fül körül csinosan font vagy göndörített haj. Asszonyaik viselete annál egyszerűbb s nemigen magyaros, kevés szép arcát lehet köztük találni, jól termett deli férfiaik leginkább az Isten szabad ege alatt lakó dologtalan pásztornép sorában tűnnek föl. Sobrira nézve meg kell még említenem, hogy egy gazdatiszt, ki mint haramiát többször látta őt, röviden ily jellemrajzot ada róla: Sobri szép szál legény volt, minden mozdulatát ügyesség, rátartiság bélyegzé, őt az Isten is arra látszott teremteni, hogy uralkodjék s vezérileg parancsoljon. Nyílt, derült arca bátorságot, férfias elhatározottságot fejeze ki s szemeiből éles, átható nézés sugárzott elő. Mindez oly impozáns tekintetet ada neki, hogy ha haragjában olykor csak ránézett valamely társára, ez már reszketett tőle s mindamellett is a legnagyobb hűséggel ragaszkodtak hozzá. Sobri haláláról semmi bizonyosat nem lehet tudni. A megrémült ország megnyugtatása végett azt híresztelték felőle, miszerint sok hasztalan üldözés után egy ízben a katonaság megtámadta bandáját, s miután Sobri nem talált rést menekvésre, agyonlőtte magát. Ezen hír bizonyosságát azzal akarták erősíteni, hogy a holttestben apja is ráismert fiára, de azt öreg apja tagadta előttem, valamint, ha eziránt törvény útján kérdeztetett volna, csakhogy fiát tovább ne üldözzék, a holttestet bizonnyal fiáénak állítandá lenni, és így Sobri halálának hírét én legalább mesének tartom, s azoknak hiszek, kik azt állítják, hogy, miután bandáját szétverték, Szlavóniába vonult s álnév alatt még most is ott kanászkodik. Ezen gyanúmat apjának is előadám, s szeméből is kiláttam, hogy fia még csakugyan életben van. Némelyek azt is híresztelték, miként a haramiabandának valódi vezére nem Sobri, hanem bizonyos mágnásnak betyár fia lett volna. Lehet, hogy ezen nagyúri kalandor megfordult körükben, de a valódi vezér mindig Sobri Józsi volt.
A Sobri által lakott vidék népének ismertetéséhez egy pár érdekes adatot szerezvén befejezésül közlöm azokat nyájas olvasómmal. E nép a hegyet fölötte kedveli, a hajléknak (így nevezik a pincét) kulcsát a gazda mindig magával hordozza, az asszony és gyermekei kizárásával. Csak néha, nagyobb ünnepeken ballag férjével az asszony. Öröm ilyenkor látni őket. Egy-két hörpentés után, mikor még nincs sok felöntve a garatra, teljes megelégedés, nyugalom ül ki arcaikra, s ha valamely becsületes embert a hajlék közelében meglátnak, szívesen kínálják. „Igyék komám, adott az Isten – így szólnak ők -, aztán majd a telit is megkóstoljuk, van még egy fával (így nevezik a hordót), abba igen jó bort vertem össze.” A téli napokban késő este megérkezvén férj vacsoráért űzi, hajtja feleségét, és ha rögtön nem teremti elő, azonnal vállai között tapogat a gazda. E vidékről beszélik, hogy egy nő félvén ura haragjától mindig a kályha közé szokta tenni annak így könnyen elővehető vacsoráját. Egykor történt, hogy midőn a nő kontyát szappanban áztatá a kályha között, éjjel megjött az éhes gazda s vacsoráért kiáltozott. A megdöbbent nő a szokott helyre utalta férjét, hol vacsoráját tartogatni szokta. Eledele helyett a részeg férj a szappanos kontyot vette elő és minden teketória nélkül mohón hozzá látott, de miután sokáig rágódott rajta, s a gyomor nem akará bevenni, a fogainak nem engedelmeskedő kontyot irgalmatlanul földhöz csapá, összeszidván nejét, miért nem főzte meg jobban a húst. Másnap reggel tűnt ki, hogy felesége kontyán vásította a fogát. Ebédet csak nagyobb ünnepeken esznek, reggeli- és estelivel eltöltözvén. A magyar szót igen sajátosan, vontatva ejtik ki, különösen a hosszú é elibe mindig i-t tesznek, p. o. iédes, kiérem. A fiatalság – kikben még a régi magyar vér pezseg – igen ingerlékeny, a külvidékiekkel minden csekélységért harcra kelnek s egymást mód nélkül eldöngetik. Ily nép közt nem csoda, ha oly egyéniség is terem, mint a világhírű Sobri volt.
Vahot Imre, 1846.