Hónap: 2017 május

A Sváb-hegyi vaspálya, 1874.

admin
A Sváb-hegyi vaspálya, 1874.

 

Minél gyakrabban kell azon méltán komoly aggodalmakat keltő adatokat hallanunk, amelyek jó ivóvíz és üde levegő hiányában szenvedő fővárosunk egészségi viszonyait oly kedvezőtlen színben tüntetik föl, annál őszintébben örvendhetünk minden oly körülménynek, amely elősegíti azt, hogy a lakosságnak minél több alkalma legyen legalább időnként pár órára elhagyni a város pokoli hőséget sugárzó faltömegét és szórakozást keresni ott, ahol üde lég, szép kilátás, dús növényzet s a szabad természet minden bájai táplálják az életkedvet és egészséget.

Mire e sorok megjelennek, már át lesz adva a közönség élvezetének a Sváb-hegyi fogaskerekű vaspálya, amely, míg egyrészt a legkellemesebb szórakozási helyet, a budai hegyek egyik legszebb pontját teszi igen könnyen és kényelmesen hozzáférhetővé, addig másrészt oly ritka technikai művel szaporítja fővárosunk nevezetességeit, amellyel alig egy-két európai város dicsekedhetik.

Pár év előtt, midőn azon rohamos áramlatot, mely honunkban a vasútépítkezés terén lázas, de – fájdalom – félszeg tevékenységet fejtett ki, semmi sem tartóztatta vissza, sokat hallottunk egy nagyobb szabású tervről, mely szerint egy Buda északi részéről kiinduló és az egész budai hegységet megkerülve a Kelenföldön délről ismét a fővárosba kerülő helyi vasút nemcsak a nyári mulatásra alkalmas helyek összekötését, hanem a főváros könnyebb élelmezését is lett volna eszközlendő. Azonban a közbejött ezerféle csapás megérlelődni sem hagyta ezt a merész tervet. Örülhetünk rajta, hogy e terv bukásával nem ejtetett el egyszersmind teljesen az életre való eszme is, s a megnyitott Sváb-hegyi pálya legalább részben teljesíti azt, amit ama boldogabb időkre hagyott terv szerint elérni óhajtottak.

Cathry, svájci születésű mérnök volt az, kinek fejében 1872. év őszén a Sváb-hegyi vasút eszméje megfogamzott és aki a szükséges méréseket megtevén, azon vonalat kikereste, amely műszaki tekintetben úgy mint a közönség kényelmére a legcélszerűbbnek mutatkozott, s amelyet ma tényleg kiépítve látunk.

Cathry, miután a hazai bankoknál hiába kopogtatott, a Baselben székelő nemzetközi társulatot nyerte meg a vállalat részére, mely a fogas vaspályák terjesztésére alakult, s mellyel a legjobb svájci és délnémet pénzerők állnak összeköttetésben.

1873. április 7-én megköttetett a szerződés Buda városával, mely szerint 40 évre az építendő pályára nézve a tulajdonosi jogok és kötelességek Cathry és érdekfeleinek biztosíttattak, 40 év múlva a pálya a város tulajdonába megy át.

E szerződés értelmében 1873. július 3-án a Közlekedési Minisztérium is kiadta a vállalatnak az engedélyokmányt. Még e hónapban megkezdték a földmunkálatokat is azon földterületeken, amelyeket a tulajdonosoktól békés úton megvásárolni sikerült. A szőlők és az érintett erdőre nézve íly egyezség nem jöhetvén létre, itt a törvényes kisajátítást kelle foganatosítani. Ennek folytán csak ez év tavaszán lehetett teljes eréllyel folyamatba tenni a munkát, mely aztán oly gyorsan haladt, hogy április közepén az összes alépítmény vagyis a földmunka készen állt és a síneket kezdték lerakni.

Ma már az egész pálya teljesen készen áll és vígan robognak rajta a próbavonatok.

Különösen érdekes tanulmányul szolgálhat ezen pálya azoknak, akik a műszaki dolgok iránt érdeklődnek. Már első pillanatra föltűnik, hogy e vasút, amely 3 kilométer (4/10 mfd) hosszant 277 meter (830 láb) magasságba hatol föl merész emelkedéssel, nem lehet a közönséges. Íly meredek úton mint ez, amely 100 ölre több mint 10 öl emelkedést mutat, tehát sokkal nagyobbat, mint aminő jó szekérúton megengedhető, a közönséges mozdony rendes síneken önmagát sem volna képes fölvonszolni, mert beállana az, ami a károlyváros-fiumei vasúton már 100 ölenként 2,5 öl emelkedés mellett is igen gyakran megtörténik, hogy ti. a gőz gyorsan forgatja ugyan a mozdony kerekét, de az mégsem halad helyéből, mert a sima kerék a sima sínen nem képes oly súrlódást kifejteni, hogy előre, fölfelé kapaszkodhatnék. Nem a mozdony vonóereje kevés ez esetben, hanem az a baj, hogy nincsenek körmei, hogy megfogja a sínt, melyen tovább kellene csúsznia.

Lássuk el szépen egybeillő fogakkal a sínt is, a kereket is, és a gőzerő akadálytalanul fogja fölvinni az embert „per ardua ad astra”. Ezen elvnek megfelelőleg van a Sváb-hegyi vasút fölépítménye készítve a Riggenbach és Zschocke mérnökök szabadalmát képező ama rendszer szerint, melyben legelőbb Svájcban a Rigi-pálya épült.

A fölépítményre itt is kavicságyat öntenek, melyekbe a síntalpfák úgy vannak elhelyezve, hogy alattuk hosszgerenda fut végig és végeiken felül is két segélygerenda fekszik, melyekhez erős csavarokkal vannak úgy megerősítve, hogy az egész talpfasor egy egészet képez és a nagy lejtőn egy sem csúszhatik le.

A talpfákra egy közönséges sínpár van szegezve, mely a kocsik súlyát hordja és a kerekeket vezeti, a kapaszkodásra azonban középen a két rendes sín közt egy harmadik 18 centiméter (7 hüvelyk) széles létra van lefektetve, melybe a rövid erős létrafogak mind külön vannak megerősítve. És épp ez teszi a fölépítményt az íly vasútnál igen drágává, mert a vasanyag rajta kétszer annyi és amellett a fogassínt nem is lehet egyszerre hengerelni, hanem minden fogat külön kell belekovácsolni.

A mozdony szintén lényegesen eltér a rendes mozdonyok szerkezetétől. Itt a mozdony és a víztartó szerkocsi (taender) egybe van foglalva és a kazán úgy van megerősítve, hogy midőn a mozdony az erős lejtőn ferdén áll is, a kazán vízszintes állását mégis megtartja s nincs akadályára a gőz szabályos fejlesztésének.

A dugattyú rúdja két kisebb fogaskereket hajt, melyek aztán négyszeres erőáttétellel átviszik a mozgást ama nagy fogaskerékre, mely középen a fogaslétrán felkapaszkodik. A kocsik első tengelyén szintén van középen egy fogaskerék, a hátulsón azonban csak futó kerekek alkalmazvák. A menet, dacára a fogaknak, teljesen nyugodt, semmi rázkódással nem jár.

A mozdony fölfelé maga előtt tolja, lejövet maga után bocsátja a vonatot, és így, ha a kapcsoló láncok ki is ugranának a lejtős pályán, semmi baj nem történhetik. Két íly mozdonya van a társulatnak, melyek Winterthurban, Svájcban készültek.

A föl- és lejáró vonatok a pálya feleútjában fognak kitérni egymásnak, ahol két vágány van lefektetve és egy erős vasgerendákból nagy szakértelemmel készített síneken eltolható tolóváltó van fölállítva, melyet két ember beállíthat úgy, hogy a vonat tetszés szerint egyik vagy másik vágányra menjen. Hasonló tolópadon lehet a mozdonyokat és kocsikat a sínekből a pályára kihozni.

A csinos kiállítású személykocsik, melyek Bécs mellett Hernalsban készültek, bár hosszabbak a rendes vagonoknál, oly könnyű szerkezetűek, hogy súlyuk csak 99 vámmázsa és oly erős dörzsfékekkel vannak ellátva, hogy sebes menet közben külön is megállíthatók. Különben nyári kéjkirándulásra szánvák, nyitott oldalakkal, szellős, rácsozott fapadokkal, melyeken 6 személynek van helye egy sorban és 54-nek az egész kocsiban. Egy vonat, mely 20 perc alatt ér föl, 3 kocsiban 162 személyt szállíthat, és így egy óra alatt 700 embert is fölvihet.

A pálya, miután nemcsak a fölépítmény volt drága, hanem a legjobb helyt fekvő szőlők kisajátítása is sokba került, igen nagy tőkét igényelt, úgy, hogy ámbár egy fél mérföld hosszúságú sincsen, mégis több mint 800000 Frt van belefektetve. Ezen tőkének 5%-kal 40000 Frt kamat felel meg, és ha a fenntartási és üzleti kiadásokat csak 20000 Frt-ra tesszük, a vállalatnak, hogy jövedelmező legyen, évenként 60000 Frtot és naponta – mivel a tél leszámításával csak 200 menetnapot lehet fölvenni – 300 Frt-ot kellene bevennie és mindennap átlag 750 személyt le- és fölszállítani.

Remélhető, hogy a közönség nem fogja cserbenhagyni eme vállalatot, mely minden kitelhető módon gondoskodott a kényelemről és emellett – ámbár a szerződés értelmében 50 kr-nyi díjt volna jogosítva egyszeri menetért beszedni – a menetdíjt oly méltányosan szabta meg, hogy egy személy a fölmenetért 30, a lemenetért 20, le és föl 40 kr-t fizet, egy hónapra előfizetve valamennyi vonatra 8 Frt-ért válthat jegyet.

A forgalom igazgatását maga az építő Cathry mérnök úr vezeti, aki idegen származása dacára a legfigyelmesebb buzgalommal igyekszik az egész üzlet magyar szellemét biztosítani.

A társulat a Sváb-hegy legszebb részén több mint 200000 négyszögöl területet vásárolt meg, melyen nyári lakok, vendéglők, tánctermek építése, parkok rendezése által a legszebb nyári mulatóhelyet szándékszik teremteni. Egyelőre a gyönyörű helyen fekvő Eötvös-villa újjáalakítását vették foganatba, hol a közönség részére pompás vendéglőt fognak berendezni.

Az indóház a legjobb helyen van, ott, ahol a Városmajor felső végében a szép árnyékos sétányok végződnek és ahol a Lánchídfőtől a Zugligetbe menő közúti vaspálya megállapodási helye leend. A tágas pályaudvarban Walser Frigyes pesti építész tervei szerint svájci ízlésben épült csinos indóház fogadja be az érkezőt, szép faragványaival, nyitott verandával, „Per urdua ad astra” felirattal. A vonat gyorsan repül át a völgyön és átrobogva egy vashídon, amely a közutat ereszti át maga alatt, merészen kapaszkodik föl a szőlők közt a hegyre, honnan minél magasabbra emelkedünk, annál megragadóbb a kilátás ős Budavár komor bástyáira, a szőke Duna ezüstszalagjára, a főváros háztengerére, Kőbánya gyártelepeire, míg azontúl Palota, Fót erdei, a hosszú dombsorok és a Mátra csúcsai zárják be a láthatárt. Most hatalmas fordulatot tesz a vonat be egy kedves erdős völgyecskébe, a kilátás más, tán még szebb az előbbinél. A Budai-hegység, a Zugliget gyönyörű villái, a Lipótmező viruló mezői s azok közt az Országos Tébolyda komoly nagy épülete, a János-hegy erdős koronája és a távolban a magas Pilis sziklatömege tűnnek föl előttünk. Fenn a tetőn, a templomon túl ismét csinos svájci ház fogad, honnan alig kell menni 10 lépést, hogy egész új, felséges kilátást élvezzünk le a Kelenföldre, a Csepel-szigetre, a Duna két ágára s a végtelen rónaságra. Aki tud gyönyörködni a természet szépségein, annak bizonnyal ez lesz Budapestről a legkedvesebb kirándulási helye és a vidéki, midőn a fővárosba jő, vétkezik önmaga ellen, ha nem élvezi azt, amit e pályán élvezni lehet.

 

Szmik Miklós, Vasárnapi Újság, 1874.

 

Manapság:

Egy család drámája

admin
Hegedűs Lajosné (1837-1859) síremléke a pesti temetőben, 1860.

 

Egy család drámája.

 

Sok olyan történetet olvastat el velünk az élet, amit ha regényben olvasnánk, azt mondanók rá, hogy a költőnek rettenetes volt ugyan a fantáziája, de nem volt valószínű. Azt is megkérdenek tőle elbeszélése végén, hogy hol itt hát a költői igazságszolgáltatás? Mi joga volt így bánni a szelleme által teremtett alakokkal? Pedig a sors a legnagyobb regényíró! Most egy esztendeje éppen, István király napján egy kis vidám baráti kör gyűlt össze nálam, Széchenyi-hegyi gunyhóm eresze alatt, írók és színészek.

Rokonszenv, régi ismeretség, fesztelen jókedv fűzték egymáshoz a vidám társaságot, melynek legvidámabb, legrokonszenvesebb tagja volt egy fiatal nő, ki a színpadon a közönség tapsait, az életben ismerői becsülését vívta ki. E nő volt Hegedűsné. Férjét mindenki, aki ezelőtt egy évvel látta, a legmulatságosabb embernek ismerte, ki adomáival az egész társaságot folytonos derűben tudta tartani, ki különösen kedves ember volt akkor, mikor lakoma vége felé, arcának históriai hasonlatossága miatt Mátyás királyhoz, elkezdte azt állítani, hogy ő valóban az.

Azután még egy harmadik is volt itt, ki egyik nő öléből a másikba vándorolt, a boldog ifjú pár három éves kis gyermeke, alakjára nézve valóságos kis Hegedűs, apjának zömök miniatűr képe gyémántkiadásban. Ez éppen olyan vidám, olyan mulatságos fiú volt mint az apja. Anyja élt-halt érte, soha el nem hagyta magától, azért nem is járt olyan mulatságba, ahova gyermekét magával nem vihette. Kedvenc neve az volt előtt, hogy „a kis Kutyorka.”

A késő est és egy kis alkalmatlan zivatar oszlatta el a vidám társaságot, mely most már három tagjával kevesebb. A szép, a kedves fiatalasszony, a népdalok tünde énekesnője, a mindenkitől ünnepelt, becsült nő egy hónap múlva meghalt. Meghalt menthetlenül, mint akit valami láthatlan átok fogott meg, ki koporsójánál legforróbb könnyeket hullatott, az orvosa volt, ki először megmenté a drága életet, s miután egy végzetes perc hevélye újra visszadönté öt rohanó bajába, néhány óra alatt segíthetlenül látta öt felbomlani. A haldokló nő árva gyermekét síró orvosára hagyta, ígérve, hogy nemsokára fog érte jőni. Tömérdek nép kísérte őt a temetőbe, s azután még sok ideig mindennap el volt halmozva sírja friss virágkoszorúkkal, miket baráti visszaemlékezés és fájó kegyelet hordott oda. Férje, a jókedvű anekdotamondó, igen különösen kezdte magát e naptól fogva viselni. Harmadnapra neje temetése után ismét beáll hozzánk kerti lakásunkon, s azt kérdi nőmtől:

„Nincs-e itt a feleségem?”

Válaszolnak rá, hogy: „Nincs.”

„Hm, különös! Pedig nekem azt ígérte, hogy itt lesz. Már három nap óta keresem, itt sincs, otthon sincs, sehol sem találom.”

Nőm ekkor szívesen unszolá, hogy üljön le, és ebédeljen velünk.

„Oh, mit gondolnak?” – felele ő – „Hisz én nem eszem semmit. Soha sem eszem én semmit.”

És valóban már akkor három nap óta nem evett semmit.

Azzal megfordult, nem köszönt senkinek s két óra múlva már ideát volt a Kerepesi temetőben, ott feküdt felesége sírja mellett és sírt egész késő holdvilág feljöttéig és égre emelt ujjakkal esküdött neki valamit, de azt senki sem hallotta, hogy mit. És valóban nem evett azóta, hanem annál inkább ivott, ivott az éhség ellen, ivott a szomj ellen, ivott a bánat, ellen, ivott az álmok ellen, ivott a halálért. Ha éhes volt, tejet ivott, ha szomjas volt, erős borszeszt, ez tartá fenn, ez ölte meg. Különös volt azt látni a pohár mellett. Néha úgy tett, mintha jó kedve volna már, tréfálni, enyelegni kezdett, egyszerre azután szikrákat hánytak szemei, elkezdett ordítani, sírni, olyan hangosan, amikben nem volt semmi emberi. Hanem azért rendes életmódot követett. Reggel a próbákon meg kellett jelennie, azután ki kellett menni a temetőbe; este megint a színházban teljesíteni hivatását s azután megint ki a temetőbe. Mikor és hol szokott aludni, azt senki sem tudja. De a temetőben mindennap meg lehetett öt találni. Erős, vasalkatú férfi volt, ruganyos kedéllyel, gazdag költői érrel, három hó múlva neje halála után találkoztam vele a színház csarnokában, már ekkor egy roskatag, ingadozó alak volt, mélyen beesett szemekkel, bárgyú, lélektelen tekintettel, ki lopva akart előlem elosonni, én útját álltam s egyenesen rátámadék:

Barátom, amit ön elkövet, az nem gyászolás többé, hanem gyávaság.

„Hát nem tudja, hogy elvesztettem nőmet?” – kérdé tőlem tompa hangon, mintha föltenné rólam, hogy előttem ez még újság.

„Kedves bajtársam, vesztettünk mi már drágábbat is mint egy asszonyt, s nem estünk miatta kétségbe.”

„Igaz, igaz” – hebegé ő, egyszerre felvillanó szemekkel s kezemet forrón megragadá, mint ki szavamat elérté – „vesztettünk mi már nagyobbat is.”

„Nem szabad a férfinak elhagyni magát, nem adta önnek tehetségeit bitangra a sors, önnek kötelességei vannak hazája iránt!”

„De mikor olyan sokat vesztettem”- sóhajta ő s ismét visszaesett elébbi mélaságába.

Az ember szíve összeszorult, így látva egy férfit, kit két múzsa ihlete emelt költővé és művésszé.

„Mért nem menekül ön íróasztalához? A múzsák legjobb védelmezők a kísértetek ellen. Kezdjen ön egy olyan szép műhöz, mint a Róma leánya volt, ez lelkét be fogja tölteni, higgye el nekem, a költészet a legnyugodalmasabb menhely a világ minden fájdalma ellen.”

E szavakra villogni kezdtek beesett szemei, kezemet szorongatá s azzal vált el tőlem, hogy sokat fogunk még majd erről beszélgetni, monda, hogy vannak igen szép tárgyai, azokat elmondja nekem. Ekkor beszéltem vele utoljára. Már a költői géniusznak sem volt fölötte hatalma többé. Lelke és teste sokkal nagyobb meghasonlásban voltak egymással minthogy válni ne akartak volna. Egészen elvetette magát, nemsokára színházi szerződése is letelt, s nem újíttatott meg. Most már igazán nem volt hová mennie mint a temetőbe. Csak az volt még ránézve terhes, hogy onnan néha vissza is kellett jőni. Úgy sietett odajutni, hogy végképp ottmaradhasson. Barátai, kik látták szemeik előtt árnyékká válni az egy év előtt oly életerős, oly kedélydús férfit, komolyan unszolák, hogy hagyjon föl ez életmóddal, mert ez a halálba vezet.

„Jó helyre vezet” – Felelé ő.

Emlékezteték gyermekére. Megtámadák atyai érzelmeit. Mi lesz abból, ha ő is meghal?

„Az sem fog sokáig élni. Elvégeztük mi azt Lillával, hogy együtt fogunk lakni ottan. Majd a „kis Kutyorka” is ott lesz.”

Erre aztán minden ember azt mondta, hogy így beszél az, aki részeg, poéta, és komédiás egy személyben. Pedig hát igaza volt. Néhány hét előtt neje után ment a férj, és mindenki, aki hallá, hogy meghalt, azt felelte rá, hogy célt ért. A lapok hirdették, hogy a boldogult ifjú pár gyermekét nemes szívü orvosuk, doktor Bókái és neje fogadták gyermekül, s akik ismerik a férjet és nőt, azt mondák rá: boldog gyermek! Milyen jó apát, jó anyát nyert másodszor is! De már ez mind hiában volt. Hiába apai gond, anyai ápolás, játszó testvérek, mosolygó jólét, orvosi tudomány, emberi rokonszenv, másként végeztek felőle azok oda lenn. Már apja temetésekor panaszkodott a gyermek, hogy olyan hideg az a koporsó, ne vigyék hozzá közel, ő úgy fél a temetőben; vigyék onnan haza.

Nemsokára ő is megbetegedett. Gyámatyja, ki mint a szegény-gyermekkórház főorvosa, ezreket ment meg évenkint e kisded szenvedők közöl, éppen annál, kit úgy szeretett mint gyermekei testvérét, hiába meríté ki tudományát, mást határoztak felőle azok oda lenn. Mikor már látta, hogy nem mentheti meg, arcképét akarta bírni a kedves gyermeknek, de ez észrevette a szándékot s rimánkodni kezdett: „ne fessenek le engem, nem akarok én még meghalni!”

Honnan tudta a gyermek, hogy ez a két eszme így következik egymásra? Utolsó éjszakáján gyakran fölriadt s fogadott anyja nyakába kapaszkodva kiálta:

„Anyám, engemet hívnak, de én nem akarok elmenni, nagyon hívnak. Ne eresszenek el. Pedig mégis el kellett neki menni oda, ahová hívták. Pár hétre atyja temetése után e gyermeket is eltemették. Apja és anyja sírjaik között volt még egy kis hely, ahová egy olyan kis koporsó elférhetett, oda ástak neki sírt a kettős közé, úgy, hogy csak egy keskeny földréteg választá el amazoknak sírüregeitől. És amint lebocsáták a gyermeket a sír fenekére, amint megzendült fölötte a búcsúima hangja, íme, egyet mozdult a koporsó, s benyomva az elválasztó földet anyja sírja felől, a gyermek koporsóstul együtt odaborult anyja keblére. Most ott pihennek mind a hárman.

És annak csak egy éve még, hogy ennél az asztalnál hallottuk mindháromnak vidám kacaját összevegyülni.

 

Jókai Mór.

 

Hegedűsné Bodenburg Lina

 

 

 

Május elseje a budai Városmajorban, 1846.

admin
Budavár a Városmajorból nézve. Háry Gyula műve, metszette Morelli Gusztáv.

 

Bizodalmasan ültünk együtt a négy szalmaszékkel körülövezett kerékasztalnál, a barátságos ernyőben, mely alatt már egész nyár folytában emésztgetjük a vasfürdő ezüstfehér túrós réteseit és aranysárga kőbányai borát, én ti. és az én barátom és a másik két széken két vendégünk, az én és barátom barátjai, mind a négyen együttvéve négy fidelis lélek, mint a német mondja. Mind a négyen ugyanazon mesterséget űzők, s így mind a négyen „fratres in Christo”, mint a diák mondja, mind a négyen írók, s így haszontalan emberek, mint a magyar mondja.

„Hol töltsük, – kérdé tőlem a legvastagabbik közöttük, villáját szánakozás nélkül az előtte gőzölgő csirke szívébe szúrván -, hol töltsük a mai délutánt?

Én éppen az utolsó huzamot tevém poharamból, s mintha a Hetumogerek véréből iandottam, lelkesülve kiálték fel mint egykor őseim Álmosnak kiálták: „Amerre téged sorsod elhív, mindenüvé veled megyünk.”

„Jól van – monda harmadikunk, az általam kiürített pisztolyt (meg ne ijedjenek nyájas olvasónéim, ez csak egy neme a félmeszelyes palaczoknak) maga elől eltolván, minthogy homoeopathiája még a bor szagától is tiltja -, jól van, nekem mint májbetegnek orvosom tanácsából úgy is sokat kell járnom, tegyünk egy nagy sétát a budai Városmajorba, ma úgyis május elseje van. S egy óranegyed múlva mind négyen úton valánk.

Gyönyörű, világos, félig nyári, félig őszi szeptemberi délután volt, a nap derült tiszta égrül nyájasan mosolyga reánk s hevét egy délnyugati szellőcske mérséklé, oly gyenge, oly enyhes, mint egy hó kéz által lebegtetett legyezőnek varázsszellője! Valami fölséges egy íly tavasz nyárias ünnepdélután egy nagy váras utcájában egy és két óra között, midőn már az emberek hazatakarodtak templomból és még ki nem jöttek az ebédlőből. Minden zaj, tolongás és foglalatosság eltűnve, el messze a szobákba, konyhákba vonulva, a keresetmódúak mindennemű kalapácsolások, rakolások elcsukva a zárt boltok és raktárok vasajtai megett, a sok targoncát, lovat, kocsit, embert s azon egész zagyvalékot, mely egész héten által fültompító zajjal özönlék el az utcákon, mintha a garaboncás diák kalapjával seprette volna el!

Mindenütt csend, nyugalom, s az ember egymásra néz, bámul, s azt látszik társátul kérdeni: vajon ugyanazon város, ugyanazon utca-e ez, melyben csak ma reggel itt oly élet, oly zaj zsibongott? Ah, ma reggel itt egészen más volt, egészen más! Az egész utca rajként zsibongott a búcsúra és szabadba takarodóktul. Ezen szabadlevegőbarátok, ezen aludttejemésztők, ezen kulacspártfogók, ezen tivornyaszeretők és tánckedvelők már kora hajnalban négy, öt, és hat órakor indulának ki két, három, öt és hét főbül álló csoportonként, hosszú lépésekkel, tetemes botokkal s szabadlevegőéhes pillanatokkal, kulacsokkal és kalácsokkal s bodor füstöt eresztő pipákkal ellátva, és hogy semmi se hibázzék, asszonyokat és gyermekeket is magukkal hurcolva. A kedves élettárs rendszerint egy vánkost s egy irgalmatlan esernyőt visz, melyet az egész család nap ellen használ, a fiúgyermek hátára egy Szt. János áldásával tölt kulacs van csatolva, a kisebbik egy butyort vagy kosarat emel felváltogatva a nagyobbik leánnyal, melyben, ti. a butyorban vagy kosárban a napi eleség, pogácsa, sódar, lúd vagy csirkesült, kenyér, só, paprika, alma és körte és kenyér és kalács, és tudja Isten, mi nincsen, kellemes rendetlenségben egymásra halmozva. Mesteremberek, kik egész héten által alig látnak egyéb eget mint azon egy pár ölnyi nagyságút, melyet műhelyök ajtajából látnak, külvárosiak, kik egész héten által a legkeményebb munkákban izzadának, mosónék és tejesleányok, kik egész héten talpviszketben szenvedének s tegnap késő éjfélig tanácskozának a táncról, melyet a Városmajorban, fák árnyékában a rozzant verkli mellett ellejtendők, kapás- és napszámoslegények, facér kocsisok és szolgálók, s ki tudná előszámlálni a tarka tömeg sokféleségét, mely egy tömeggé olvadva a természetbe hempelygett kifelé a hídon, végig az Attila utcán, ki a híres Majorba és Remete Máriára a természetet éldelni, pipázni, inni, enni, tivornyázni, henyélni, szerelmeskedni, táncolni, lerészegedni vagy veszekedni, ki mint szokta.

Képzeljen az olvasó magának egy viruló völgyterületet egyenes síkon mintegy fél órányi távolságra nyúlni, képzeljen azon magának három utat, egy kocsiutat és két gyalogösvényt végig szaladni, és képzeljen ezen három utat délutáni két órától kezdve egész késő estig váltogatva ki és bemenő emberekkel s kocsikkal ellepve, s fogalma leend azon óriási emberszivárványról, mely itt ezer meg ezer színeket játszva, hullámozva a zöld szőnyegen elterült.

Mi a legszélső ösvényt választottuk, bal felől a szép Sváb-hegyre s a regényes János- hegy völgyeleteire, jobbra a szépen karózott s érésnek induló szőlők terülvén. E kettős kilátás s egy néha-néha visszavetett tekintet a mindinkább távolodó s ezáltal mindinkább regényesebbé s szebbé váló Budapest háztáborára, s az előttünk s velünk háromágúlag hullámzó embervonal, s fölöttünk a tiszta, derült, nyájas ég, mely világoskék szemeivel mintegy gyönyörködve látszék ezt nézni, mindezek összevéve míly gyönyörű képet adának! Míly kecsegtetőt annak, ki az íly képeket érti és érzi, magunkat, négyünket gondolom és a délutáni publikumot, mely ugyane kettős célból jött ide ki, mert a reggel idejöttek legnagyobb része már ekkor odaadá magát vad örömeinek, a tivornyázásnak.

Miután mi is néhányszor végigmentünk az összesereglett s letelepedett csoportok között, néztünk s nézettük magunkat, szép lányokat és jó szivarokat kerestünk, keringőket és vágtátokat láttunk, minőkhöz képest a pesti redoute-terem keringői és vágtatói csak csigafutás! Pollicinellókat és szerencsejátékokat bámultunk, szóval, miután mindent megnéztünk, amit sorsunk megnézni engedett, kik az életnek örülni és örülve élni szeretünk és tudunk, mi is letelepedénk egy kínálatos asztal mellé, hol 20 jó krajcárért oly rossz bort ittunk, melyhez homoeopaticus barátunk tejszíne nektár volt (volna), ha nem volt volna vizesebb a mi borunknál.

Asztalunk egyik végén leírhatatlan gravitással ült egy leírhatatlan száraz férfiú, kiről legjobb fogalmat adhatok olvasóimnak, ha azt mondom, hogy jobbfelőli szomszédjának egy fuvat pipafüstje elég vala az egész ember masszáját láthatatlanná tenni, balja felől egy kellemes nőalak ült holdgömbölyűségű arccal s egypár hókacsóval, melynek egy-egy ujja becsületesen felért a szomszéd úr tajtpipájával, nem mondom fehérségre, hanem karcsúságra nézve. És a pipa, bizony, a pipa, nem akarok hazudni, no hiszen, ki-ki tudja, mekkora szokott lenni egy tajtpipa. Nem nagy elmeél kivántaték hozzá első pillanatra kitalálni, hogy a vékony úr a vastag leánynak édesatyja vala, a szomszéd úr pedig azzal a tajtékpipával, a kisasszonynak, azzal a kerek arccal, imádója.

A társalkodást megkezdeni nem vala óriási munka, s mindössze is egy szívbátorító köhintésembe került, melyet rögtön e szavak követének :

Én: (a kisasszonyhoz fordulva) Ma igen szép idő van.

Ő    (nyájasan nevetve, úgy, hogy mind a két sor fogát látni lehete) Igen szép.

Én  (keble virágaihoz) Míly gyönyörű virágok ezek!

Ő    (úgy mint előbb) Magam szedtem ott a völgyben.

Én  Boldog virágok! Míly kéj lehet íly kedves pici ujjaktól leszaggattatni!

Ő    (szemét lesütve) Oh kérem (atyjához súgva), nem kínáljuk meg ezt az urat hideg pecsenyénkből?

És a vékony úr hideg pecsenyét és bort, a kisasszony kimondhatatlan édességű mosolyt és a pipás úr egy leírhatatlan savanyú tekintetet raka előmbe, mit én egy pohár jókedvbe összetöltve, kimondhatatlan gyönyörrel lenyeltem.

Mellettünk a fogadóban keringő táncoltaték egy kéziorgona sipító hangjai mellett. Mely jeles publikum vala itt együtt azon ártatlan jámbor osztályból, melyből, ha száz leányt megszólítasz, mind a száz ugyanazon szókkal s ugyanazt feleli, ha száznak mondasz valami szépet, mind a száz sajnálja, hogy zsebe nincs, melybe complimentedet eltehetné, ha száznak mondod kezét csókolni, mind a száznak nincs megmosva a keze! S a szeladonok, azok, ki sarkantyús csizmában, ki rétingre vetkezetten, ki báránysapkában, hosszú pipaszárral , sallangos dohányzacskóval s annyi édes kincsem, galambocskám, amennyi csikóbőrös kulacs a környűleten. A többi közt egy fickó Turandotjának egy pohár puncsot adatott, s a kis libácska nem ihatta meg máskép, hanem hozzá – zsemlyét kért.

Oldalaslag a fák között, az istenadta földre, fák alá telepedve ült egy bizodalmas csoport köröskörül sáncolva eleségi butyorokkal, közepettök pedig mint egy imádkozó izraelita csoport között az egyiptomi pusztában a rézkígyó, mindannyioknak bálványa, egy tíziccés kulacs, mely sorra járt mint a harci bíróság, míg végre valamennyit sorra leejté lábáról. És a lábaikról leejtettek még hevertükben is hívek valának hozzá és csókolák a vesszőt, mely őket leveré.

Még továbbra, pár fa alatt, egy cukorsüteményekkel rakott üvegszekrény előtt nagy csoport szájtátó. Az újságíró, mi tagadás benne, kíváncsi, s mindent szeretne látni és tudni, s mielőtt észrevevém magamat, én is ott voltam – szájtátani. Különös figyelemmel néztem éppen egy kis Ámorkát, kit egy pár fehér galambka vont ékes készületű kocsiján. „Vajha, sóhajtám, mindig galambkák vonnák Ámor kocsiját s hollókká, varjakká ne válnának gyakran, midőn Hymen veszi át a kis kocsi kormányát.” De itt félbeszakasztatám az iszonyú tolongás által, egy embertengertől vagyok körülhullámozva. Elhallgatom, hogy ez vagy amaz, erre vagy amarra mint nyomott, tolt, taszított, csak azt akarom feljegyezni, hogy miután már magamat izzasztó tolongás után a tömegbül félig-meddig kifacsarám, hátam mögül valamely éles sikoltás csapódék füleimbe. Csak egyik szárnyát kelle még kabátomnak kiszabadítani, s én ment vagyok, de a sikoltó hangja oly szép zengzetű, oly ezüst csengésű volt, hogy kabátom egyik szárnya kockáztatása mellett is hátratekinték, s íme, egy gyönyörű szőke leánykát látok a sokaságtól félig agyonszorítva. Nem kelle több, könyökömet hátrataszítván kézzel-lábbal utat feszegeték magamnak a szép leányka felé.

Két perc múlva, mint egy második Thészeusz, karomon hozám ki a megmentett leánykát, kinek arcaira az eltávozott rózsaszín kelő hajnalként huzódék most vissza, s a gyönyörű alakot még gyönyörűbbé tevé. De már akkor oldalunknál termett az édes mama is, majd szívességemet köszönő, majd a leányka homlokárul az izzó cseppeket finom, rumburgi gyolcs zsebbelijével aggodalmasan törölgető. Az édes mama sokfélét vásárlott volt, s e csomóból nekem egy díszes cukorpipával kedveskedék, melyet, mikor barátimmal ismét összejöttem, hogy mind a négyünknek, mint igaz magyarokhoz illik, pipája legyen, odaajándékozék homoeopaticus barátunknak – talán csak nem haragszik e tettemért reám orvosa?

Hogy beesteledvén a vigalom helyéről mindnyájan megindultunk, vissza oda, honnét kiindulánk, Budapestnek mint édesanyánknak szerető kebelébe, azt, nyájas olvasóm, ha nem mondom is, tudni fogod. Valamint azt is, hogy az ösvény melletti árkoknak is vala szerencséjök egyik-másiknak „kinek feje nehezebb vala mint lába”, éjjeli szállást adni. De azt nehezen fogod tudni, hogy három éjjel háromszor egymásután álmodám kalandos délutánomról, a szőkécskéről és a cukorpipáról.

Nagynénim éppen a barátok templomából jött ma haza vecsernyéről, midőn neki a hármas álmomat elbeszélém. A jólélek megütközve hallgata mindvégig, balkezéről kesztyűjét levonván s nagy olvasójával együtt le akarván maga elébe az asztalra, homloka mindinkább összeráncosult, kesztyűtlen ujja az olvasóval játszadozott. Midőn elvégzém beszédemet, másik kezét, a kesztyűset fölemelvén, mutatóujját kiegyenesíté, s mosolygásomat dorgálva: „fiam – úgymond -, az nem szép, hogy te az álmokkal tréfát űzsz, vigyázz bár reá! – s itt burnótszelencéjéből egyet szippanta – vigyázz reá bízvást, ennek valami jelensége lesz!”

Miről én neked, nyájas olvasóm, ha csakugyan lesz következése álmomnak, elhiheted, bizonyára hírt adandok.

 

Garay János, 1846.

Homokbálványos, Sima Gyermanovits kereskedése

admin
Homokbálványos, Sima Gyermanovits kereskedése

 

Homokbálványos (azelőtt Bavaniste).

Torontál vármegye határán fekvő nagyközség. Házainak száma 1324, lakosaié 6841, akik leginkább szerb ajkúak és gör.-kel. vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. Már a középkorban is Bálványos néven említik az oklevelek. Az elpusztult Keve vármegyéhez tartozott. 1412-ben még néptelen puszta volt, midőn Zsigmond király Keve városának adományozta. És mikor Zsigmond 1428-ban Keve városának új kiváltságokat ad, már önálló helységként szerepel. Az 1453-55-ben Keve város részére kiállított megerősítő levelek ismét pusztának mondják. Az 1717. évi kamarai jegyzékben két íly nevű helységet találunk a pancsovai kerületben egymás mellett, Malo-Balvaniste néven négy és Veliko-Balvaniste néven 30 házzal. Az 1723-25. évi gróf Mercy-féle térképen Palfsanista alakban, pusztaként van megjelölve. A Duna-völgyi Határőrvidék területének kiterjesztésekor, 1765-68-ban a német-szerb határőrök letelepedési helye lett. II. József császár első dél-magyarországi körútja alkalmával, 1768. máj. 6-án érkezett Homokbálványosra, honnan másnap Beresztóc felé vette útját. A császár a piactér sarkán levő Stojanovics-féle házban töltötte az éjszakát. Az 1788. évi török hadjárat alatt a törökök megtámadták a falut és kifosztották. 1873-ban Temes vármegyéhez csatolták. Jelenleg Deszpinics Áronnak, Abelsberg Lajosnak, Huber Frigyes örököseinek és Dinusz Jánosnak van itt nagyobb birtokuk. A lakosok önkéntes tűzoltó- és olvasóegyesületet tartanak fenn. Van itt két pénzintézetnek fiókja és egy gőzmalom is, mely utóbbi a Harich Schmidt és Társai cégé. A gör.-kel. templom 1776-ban épült. 1873-ban 170-en haltak itt el kolerában. A községhez tartozik Stefánia-udvar és Deszpinicstanya. A mai Homokbálványos és Kevevára között feküdt Szkronovetz falu, melyet Zsigmond király 1412-ben szintén Keve városnak adományozott. Ekkor még csak puszta földterület volt, 1428-ban azonban már királyi helység. Az 1435-1440. években kelt oklevelek falunak mondják.

 

Borovszky: Magyarország vármegyéi és városai, Temes vármegye.

 

Manapság:

A Sváb-hegy és az első Jókai-szobor

admin
A Sváb-hegyi Jókai-szobor

 

Az első Jókai-szobor. (Saját tudósítónktól.)

 

Nem nagyszabású, de kegyeletből fakadó, magasztos ünnepség volt ma délelőtt a Sváb-hegyen. Az első Jókai-szoborról hullt le a takaró. A költőfejedelem legkedvesebb üdülőhelyén, a főváros zajából kiemelkedő kies paradicsomban állították föl az emlékművet azok, akikhez Jókai a magyar társadalomban a legközelebb állott. Az ünnepség fényét emelték a törvényhatóságok, művészeti és irodalmi társaságok képviselői, akik egész babérerdővel hódoltak a halhatatlan író emlékének. A Jókai-család részéről megjelent a szoborleleplezésen Hegedűs Sándor volt miniszter feleségével, leányával és fiával, ifjabb Hegedűs Sándorral. Ott volt még Szterényi József államtitkár, Fülepp Kálmán főpolgármester, Márkus József volt főpolgármester, néhány író, művész és a Svábhegyen nyaralók nagy tábora, világos ruhába öltözött fiatal leányok, asszonyok. Köröskörül lobogódíszben minden ház, az út és a szobor fölött összeboruló lombsátor. Az egészet besugározza a nyári nap verőfénye, amely glóriát von a szeretettel teljes ünnepségre.

A szoborleleplezés délelőtt tizenegy órakor kezdődött. A fogaskerekű vasút svábhegyi állomása közelében fölállított szobrot körülállották az ünnepségre ment hivatalos képviselők és a közönség. A program a Budai Daloskor énekével kezdődött. Ezután Ábrányi Emil mondotta el költői hévvel szárnyaló ünnepi beszédét:

„Nincs kivétel, úgymond, a természetben. Világhírű költőn, tudóson, államférfiún éppen úgy beteljesedik a múlandóság törvénye, mint az embermilliók névtelen sokaságán. Nekik is a temetőben ágyazunk. És a szent érzésektől hevülő arc, a halhatatlanság számára dolgozó kéz, a teremtő szellem lázas műhelye, az agy, a lélek fényes ablaka, a szem – alaktalan portömeggé omlik a sírban, mindnyájunk közös fekvőhelyén. De a nagy emberek halála után csoda történik. Anyaguk anyagot cserél és visszatér hozzánk. A porladásnak szánt tetem, a múlandóságra ítélt arc kinő a földből. Nem is egy ponton. Tíz helyen, húsz helyen, száz helyen… Paloták, ligetek, közterekkel ékes városok egész csoportjában, végig egy ország messze területén. Ugyanazok mind, akik voltak, de többé nem múlnak el. Nem múlnak el többé, mert minden vonásuk márvány, évszázadokkal dacoló érc! Kinek a munkája ez a csodálatos anyagcsere? Ki az, aki föltámasztja ezeket a porladó arcokat? Ki pörli vissza ép testüket a testromboló haláltól? Ki hozza vissza őket mindenestül az élők közé? Ki akarja erősen és állhatatosan, hogy alakjuk, arcuk éppúgy halhatatlan legyen, mint a szellemük? A nemzetek kegyelete. A nagyjaiban önmagát megbecsülni tudó nemzetek kegyelete. Milliók áldozata annak az egynek, aki millióknak élt, milliókat gazdagított, milliókat tett boldoggá Ez a sors várakozik Jókai Mórra is! Meghalt és a föld alá ment, hogy dicsőséges ábrázata szoborerdő gyanánt sarjadjon ki a földből, magyar hazája imádott földjéből! Első szobráról most hull alá a lepel! Első szobra itt emelkedik, azoknak a jóvoltából, akik a szépet éppen úgy becsülik a természetben. mint az irodalomban, akik Eötvös József báró és Széchenyi István gróf szobra mellé odateszik most harmadiknak Jókai mellszobrát, hogy a magyar géniusz háromsága együtt legyen a hegytetőn. Méltóbb helyre sem állíthatták, mert éltető eleme a magasság volt. Lelke magasan szárnyalt, mint a puszták fölött lebegő sas; vakmerő képzelete úgy égett, úgy tündökölt mint a delelő nap a magyar Alföld végtelen égboltozatán. Mit mondjak a mai ünnepen annak a jellemzésére, akinek a munkássága egy univerzum? Ki mérheti föl az alkotásnak ezt a határtalan birodalmát? Benne van az egész antik világ, benne van az egész középkor és benne van egészen a mi századunk. Benne van a március tizenötödiki mámor, a mennydörgő szabadságharc, a névtelen félistenek egész dicsősége és a letiport nemzet egész kálváriája. Benne van az a szörnyű nyomorúság, amikor a magyar nemzetnek csak egy gazdagsága volt, a Jókai költészete! Sohasem szabad elfelejtenünk, hogy fekete éjszakánkban Jókai humora volt a mi fényes csillagunk, hogy ádáz szegénységünkben Jókai táplált minket hittel, reménnyel, gyönyörű magyar prózával… Jókai, a Magyar nábob írója, maga is milliárdos nábob a világ leggazdagabb szellemei közt. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Jókai irodalmi működése az a szent terület, ahol lépten-nyomon a legtisztább költészet forrása buzog. Ide meneküljünk, itt üdítsük föl magunkat, ha már túlságosan kifárasztott bennünket a kopár valóság, ha már túlságosan megundorodtunk attól a tömérdek piszoktól, amit a szennycsatornák fotográfusai, a rothadó életet híven tükröző veristák olyan aljas bravúrral hurcolnak elénk! Ne feledkezzünk meg Jókai legnagyobb érdeméről, ne feledkezzünk meg arról, hogy Jókai a kételkedés, a cinizmus, a kiábrándulás mai korában fenntartja bennünk az élet iránt való nagy és nemes illúziókat. Valahányszor férfiakat vezet elénk, akik nem ismerik a gyáva lemondást, akik bátran szembeszállanak ezer akadállyal, akik válságos pillanatokban a fizikai erő rendkívüli nagyságát a lelkierő rendkívüli szépségeivel kötik össze, akik hősökké és vértanúkká válnak hit, tudás, hazaszeretet szolgálatában: mindannyiszor kioktat minket az igazán férfias erények tiszteletére, mindannyiszor megtanít arra, hogy hasonló helyzetekben legalább igyekezzünk megközelíteni a férfiasságnak ezt a magas talapzatra helyezett ideálját. Én a magam részéről áldom azt az írót, aki az átlagos mértéken azért emelkedik túl, hogy az alacsonyságra hajló embert saját magával szemben magasabb mérték alkalmazására ösztönözze. Áldom azt az írót, aki a reális hűség rovására azért rajzol tökéletes embert, hogy kedvet, becsvágyat ébresszen bennünk annak az elsajátítására, ami ebből a tökéletességből emberileg értékesíthető. Micsoda kincs az ifjúságra nézve az a sok nemes illúzió, amit Jókai alkotásaiban fölhalmozva talál! A fiatalok tovább maradnak fiatalok, ha Jókai elbeszéléseit olvassák. Ebben a bűvös gyűrűben nem vesz erőt rajtuk a koraérettség, a korai kiábrándulás. De az öregek is nyernek Jókain, talán még többet, mint az ifjúság. Mert az öregek megfiatalodnak, ha nehéz gond, küzdés, csalódás közepette érintkeznek a Jókai lelkéből kisugárzó örökifjúsággal. Nézzünk hát mindnyájan nagy szeretettel Jókai megdicsőült fejére. Mind, akik itt vagyunk, nézzünk hálával, gyermeki kegyelettel a mi jóságos, a mi nagy mesemondó apánkra és tegyünk ilyen vallomást ránk tekintő ércábrázata előtt: Sohasem tudnók kellőképp meghálálni azt a töméntelen gyönyörűséget, amit te szereztél nekünk a magad írásaival, a te romantikád bűbájos színeivel, a te nagylelkű hőseiddel, akiket utánozni való példákul állítottunk magunk elé, mert ideállá testesült bennük mindaz, ami a magyar fajban nemes, lovagias, tiszteletreméltó, a te csodálatosan édes humoroddal és elragadó nemzeti érzéseiddel… Azzal a káprázatos pompával, amivel a múltakat idézted és a mesemondásnak azzal a zsenijével, amihez fogható nincs a világon! Hogy mennyi szenny, mennyi sás van a földön, azt eléggé megtanultuk másoktól. Te megtanítottál bennünket arra, hogy az életben mennyi a szépség! Ezért leszünk hálásak irántad végső leheletünkig, Jókai Mór!”

Lelkes éljenzés és taps kísérte a szónoklatot. Közben lehullt a lepel az emlékműről, mely Jankovics Gyula szobrász alkotása.

Váradi Antal ünnepi ódája után Glück Frigyes, a szoborállító Hegyvidéki Turista Egyesület elnöke átadta az emlékművet Rózsavölgyi Gyula alpolgármesternek, ki a székesfőváros nevében köszönetét mondott.

Ezután a koszorúk elhelyezése következett. A képviselőhöz koszorúját Hoitsy Pál országgyűlési képviselő, a fővárosét Rózsavölgyi alpolgármester, Pest vármegyéét Szabó Béla főjegyző, az Akadémiáét szép beszéd kíséretében Ferenczy Zoltán, a Kisfaludy Társaságét Ábrányi Emil, a Petőfi Társaságét Lampérth Géza és Prém József, a Nemzeti Színházét, a svábhegyi hölgyekét, a svábhegyi ifjúságét, a Turista Egyesületét egy-egy képviselő tette le néhány szó kíséretében a szobor talapzatára. Az ünnepség befejezéséül a Budai Daloskör a Szózatot énekelte Sztojanovics Jenő karnagy vezetésével.

A leleplezés után az ünneplő társaság az Isten-hegyen levő Erzsébet-emlékhez vonult. Itt villásreggeli volt a szabad ég alatt. Az Operaház négy kürtöse magyar dalokat játszott, közben Glück Frigyest és Rózsavölgyi Gyulát éljenezte a közönség.

Délután öt órakor díszes lakoma volt a Sváb-hegyi vendéglőben. A lakomán nyolcvan vendég volt. Az első áldomást Szterényi József államtitkár mondotta a királyra. Majd fölolvasta Kossuth Ferenc táviratát, melyben a kereskedelmi miniszter betegségére hivatkozva menti ki távolmaradását és szíves üdvözletet küld. Glück Frigyes Szterényi államtitkárt és a megjelent vendégeket éltette. Egán Ede a Jókai-szobor alkotóját, Jankovics szobrászt üdvözölte szép beszéddel, Márkus József pedig az ünnepség tervezőjét és fáradhatatlan rendezőjét, Glück Frigyest köszöntötte.

Lakoma után táncmulatság volt.

 

Budapesti Hírlap, 1906. szeptember 9.

Arcanum Digitális Tudománytár

 

Manapság:

 

 

 

 

A budai alagút, 1855.

admin
Az alagút keleti bejárata

 

A legújabb évek egyik legszebb gondolata azon alagút, mely a budai várhegy alatt keresztülvezet, s a Dunapartot, a gyönyörű Lánchidat, a regényes Krisztinaváros kertjeivel összeköti, s a budai bájos hegyvidéket a friss hegyi lég s zöld virány után epedő Pesthez jóval közelebb hozza. A nagy mű, mint annyi egyéb jó, szép és nagyszerű a hazában, gróf Széchényi István eszméje, a kivitel dicsősége azonban a részvényes társaság élén álló erélyes Ürményi Józsefnek s Clark Ádám építőmesternek tartatott fenn. Már végbefejeztetéséhez közeledik. Hossza 180, szélessége 5 ölet teend. Íly szélességben és 5° 3′ 7″ magasságban nem csak áttörve, hanem már nagy része ki is van boltozva. Az üreg magassága a közép felé egyre kisebbedik, úgyhogy az alagút közepén e magasság csak 4° 1′ és 3″-t teend. E még eddig az alagutaknál nem használt célszerű és szellemdús építésmód Clark Ádám úr találmánya, melynek előnye elismert építészeti elvekben találja fel erősségét. Ezen nevezett építész ügyességének, mely már a Lánchíd óriási művénél is fényesen bebizonyult, s a mélt. igazgató úr eszélyes és gondos takarékosságának s rendtartásának tulajdonítható, hogy e nagyszerű magyar mű aránylag minden hasonló vállalatnál olcsóbba kerül, s ami csaknem hallatlan dolog, az építési költség nem haladja meg az előlegesen kiszámított összeget, mely 300000 pengő ft. Ha a sziklarepesztések éji munkája, mely eleinte folytattaték, későbben meg nem szüntettetett volna, a tunnell már egészen készen állana, egyébiránt annak elkészülése most már minden tekintetben biztosítva van.

1855-56.

 

Manapság:

Szálloda London városához, Pesten.

admin
Szálloda London városához, Váci út 65. Az épület a mai Skála Metró helyén állt. A kép forrása: HUNGARICANA közgyűjteményi portál.

 

„F. hó 26-án nyílik meg Emmerling új szállodája a Váci úton a pályaudvar szomszédságában. Az új szálloda „London városához” lesz címezve. A közönség érdekében óhajtanók, hogy e szállodában mind az árak, mind a szolgálati személyzet a párizsi s más európai hotelek szerint rendeztetnék be, hogy végre megcáfolva legyen azon általános panasz, miszerint a pesti fogadók legdrágábbak egész Európában, amiben nagyon sok igazság van, mert nálunk nem csak a szobák méregdrágán adatnak, de a személyzet még sokszor többe kerül mint az összes kontó, miután a cselédeknek nem lévén rendes fizetésök, egy-egy vendég elmenetelekor az egész cselédség összefut, hogy a távozótól vámot szedjen!”

Hölgyfutár, 1863 július.

 

***

 

Louis de Rougemont Advocate Lyon, France.

Ez alatt a cím alatt vett szállást f. hó 3-án a „London” szállóban egy magas, elegáns külsejű férfiú, ki csupán franciául beszélt és azt állította, hogy bőröndjei utána jönnek a vasúton. 12 napig mulatott a szállodában anélkül, hogy fizetett volna. A 12. napon már feltűnt a fizetőpincérnek a dolog és ennek folytán felszólította az idegent, hogy igazolja, csakugyan az-e, aminek bejelentette magát. Az idegen zavarba jött és valami kifogással elküldte a pincért és azt mondta, hogy majd délben jöjjön a szobájába, amikor igazolni fogja magát, a délelőtt folyamán azonban sikerült az ismeretlen szélhámosnak a szállodából megugrani. Miután a szálloda bérlője megtudta, hogy a szélhámos már más szállóban is követett el hasonló csalást, ennél fogva jelentést tett a rendőrségnél, mely a nyomozást megindította.

1883.

 

***

 

Budapesti regény.

Zsidó volt a leány, keresztény a fiatalember. Ez volt az indítója szerelmük drámájának. A fiatalember, M. E. vései (Somogy m.) származású gyógyszerészsegéd, 24 éves kora dacára már igen jó állást foglalt el egy Király utcai Terézia-gyógyszertárban. A szorgalmas fiú másfél évvel ezelőtt ismerkedett meg egy igen jó családból származó csinos pécsi zsidó leánnyal, aki itt lakott Budapesten férjes nővérénél. A fiatalember belészeretett s a szép zsidó leány hévvel és teljes odaadással viszonozta szerelmét. A leány nővére azonban nem jó szemmel nézte, hogy a leány egy keresztény fiatalember udvarlását fogadja. Összeszólalkoztak, a nővér levette kezét a tizennyolc éves fiatal leányról, ki erre elköltözött tőle s külön bérelt magának egy hónapos szobát. A fiatalok ezután bármikor találkozhattak s egészen szerelmüknek éltek, míg annak következései nem mutatkoztak. A leány előtt állott a szégyen, mindkettejük előtt az a tudat, hogy nem válthatják azt meg házassággal. Ezért határozták el az öngyilkosságot. Az utolsó estét eltöltötték tegnap egy éjjeli mulatóhelyen. Innen elhajtattak 11 óra tájban a London Szállóba. Az első emeleten szalonszobát nyittattak s egy üveg Monopol-pezsgőt rendeltek. Pezsgő mellett ittak ópiumot, kétszer egymás után. Ma reggel nem jött a gyógyszertárba s ezért egyik társa keresésére indult. Egyenesen a London Szállóba ment, mert M. kimenői alkalmával oda szokott járni. M. maga nyitott ajtót neki. Az ópium nem hatott elég erősen. A leány aléltan hevert a pamlagon, az asztalon a kiürített poharak. M. barátja rögtön megértette a történteket s orvosért küldött. Se a férfi, se a leány nem akarta bevenni az ellenmérget, erőszakkal kellett beléjük önteni. Mire a mentőtársulat beszállította őket a Rókusba, már jobban érezték magukat s néhány nap múlva talán el is hagyhatják a kórházat, ahol ki tudják őket gyógyítani minden bajból, csak a szerelemből nem.

Budapesti Hírlap, 1887.

 

***

 

Küzdelem a létért.

Giszmann József csavargó tegnap este a Váci körút végén éppen afölött gondolkozott, hogy egyre hangosabban követelődző éhségét minő módon elégítse ki, midőn a sors Proksek József napszámos személyében a London szálló előtt egy oly emberrel hozta össze, aki egy jókora darab szalonnából fanyelű késével jóízűen falatozott. G. minden szerénykedés nélkül odament hozzá s kérte, hogy adjon neki egy darabot a szalonnából, mert nagyon éhes. P. azonban még nem is válaszolt, mire az éhes ember rávetette magát a napszámosra s szalonnáját ki akarta ragadni a kezéből. Erre heves dulakodás támadt a két ember közt, s Giszmann kést rántva, azt a megtámadottnak előbb jobb mellébe, s aztán bal karjába mártotta, úgy hogy az vértől borítva összerogyott. Ekkor G. zsákmányával tovább akart állani, de nem sikerült neki, mert a dulakodás lármájára oda érkező rendőr letartóztatta s bekísérte a kapitányságra. A súlyosan sérült Prokseket bevitték a Rókus Kórházba.

 

***

 

Hatósági intézkedésre lebontják a London-szállóépületét

 

Hosszú idő óta üresen, elhagyottan áll a Berlini tér és a Jókai utca sarkán a nagymúltú London Szálló épülete. Korábban is elhanyagolt állapotban volt ez a ház, amióta azonban kiürítették, a pusztulás nyomai egyre erőteljesebben mutatkoznak rajta. Már egy négyzetméternyi hely sincs az épület homlokzatán, ahonnan nem hullott volna le a vakolat, a sötét, majdnem fekete háztömeg meglehetősen rontja a városképet ezen a főforgalmi gócponton. A Nyugati Pályaudvar szomszédsága idegenforgalmi szempontból is tűrhetetlenné teszi ezt az állapotot, amely már a hatóságoknak is szemet szúrt. A London Szálló épületével annak tulajdonosai, az Emmerling-örökösök különböző terveket igyekeztek megvalósítani. Mindenekelőtt arról volt szó, hogy az épületet kívül-belül modernizálva újból szállodává rendezik be és e célból olcsó kölcsönt igyekeztek szerezni. Ezek a tárgyalások nem vezettek eredményre. Később arról beszéltek, hogy áruházzá alakítják át az épületet és beszéltek külföldi érdekcsoportokról, amelyek megfelelő anyagi felkészültséggel hajtanák végre az új áruházalapítást.

Úgy látszik azonban, ez az orientálás sem vezetett célhoz, mert a közelmúltban olyan hírek hallatszottak, hogy a tulajdonosok az épületet lebontatják és az értékes telket parcellázva áruba bocsátják. A sok különféle tervvariáció ellenére a London Szálló épülete körül mégsem történt semmi érdemleges, legfeljebb annyi, hogy a vakolatok tovább hullottak és az épület mind siralmasabb állapotba került.

A VI. kerületi elöljáróság, amely terület szerint illetékes a területén lévő épületek ellenőrzésére, a napokban hivatalos felszólítást intézett az ingatlantulajdonosokhoz, akiket felhívott, hogy záros határidőn belül vagy gondoskodjanak a városképet rontó épület tatarozásáról, vagy pedig bontassák le a tűrhetetlen állapotban levő épülettömeget.

Úgy értesülünk, hogy az ingatlan tulajdonosai a hatósági felszólítás következtében végérvényesen a ház lebontása mellett határoztak. A fővárostól már engedélyt is kértek arra, hogy a területet négy házhelyre parcellázhassák, miután így könnyebb az értékes ingatlan eladása.

A London Szállót ilyenformán rövidesen lebontják és telkén négy bérházat fognak építeni az új tulajdonosok.

1936.

 

Arcanum Digitális Tudománytár

 

Manapság:

A marillavölgyi fürdő kirablása

admin
Marilla, 1900k.

 

A marillavölgyi fürdő kirablása

A kies Marilla-fürdő kirablásáról már megemlékeztek távirataink. Most a Szegedi Naplóban a következő részleteket olvassuk a szenzációs esetről. A rablócsapat, mely e hó 21-én éjjel a fürdőt megtámadta, tizenöt tagból állott, kik tetőtől-talpig föl voltak fegyverkezve. A baloldali folyosóra nyíló irodába, a hol egyszersmind az elrabolt kisebb Wertheim-szekrény állott, a társalgótermen keresztül hatoltak be a rablók. Az iroda mellett levő szobában a fürdő pénztárosnője, Zokly Bella aludt, aki fölébredve, halálos félelem közt töltötte az éjszakát. Hoffenreich orvos és családja az emeleti lakosztályban erősen eltorlaszolt ajtók mögött remegett s várta a történendőket. Az emeleti lakosztály ablakából nézték, hogy tették a rablók kocsira s szállították el a Wertheim-szekrényt, melyben újabb hír szerint közel 7000 forint volt és az orvosnő több száz forintot érő ékszere, ezüst evőeszközök, gyertyatartók stb. A rablók üldözésére a lugosi csendőrszárnyparancsnokság összes személyzetét mozgósította. Híre jár, hogy az oravicai csendőrörs már három rablót elfogott. Egy szegedi szemtanú, aki az izgalmas éjszakát még Marillavölgyben töltötte, a következőképpen beszélte el az esetet:
A fürdő már oly csendes volt, hogy maholnap be akartak zárni. A vendégek száma 7-8 volt, akik valamennyien a főépületben laktak. Ott volt még St. John belgrádi angol követ lábadozó fiatal neje, aki az első emeleten bírt 2 szobát. Az a legcsodálatosabb, hogy a rablók támadásának tervéről már három nappal a rablást megelőzőleg beszéltek a fürdőcselédek, akik egymást rémítgették a hírrel, hogy egyik közeli éjszakán baj lesz. E hó 21-én éjjel, éjfél után 2 óra tájban többen fölriadtak az épület előtt fölhangzó zajra. Kocsinyikorgást, suttogó beszédet hallottak, ami a park aljából hangzott s többek közt az angol követné az ablakon kitekintve 5-6 alakot látott bujkálni a gyógyépület bejárata körül. Azonban egyszerre nagyobb robajjal eltűntek a rejtélyes alakok a parkból s nemsokára egy kocsi robogott elő az oravicai útról. Ettől ijedtek meg a zsiványok. A kocsin az angol követ inasa érkezett meg harmadmagával s ez is látta a völgyből kifelé menő zsiványcsapatot. Tényleg úgy áll tehát a dolog, hogy a rablást megelőzőleg támadási kísérlet történt. Ennek az ijesztésnek azonban meg volt az a haszna, hogy a fürdőorvos másnap 3000 frt-ot átvitt Oravicára s biztonságba helyezte a pénzt az ottani takarékpénztárban. De ennek dacára sem vették egészen komolyan a fenyegető veszedelmet, ami másnap éjjel bekövetkezett. A rablócsapat az előző éjjeli kísérlet idejénél jóval előbb, már fél 11 órakor rátört a gyógyépületre s dacára annak, hogy az éjjeli őröknek a parkban kellett lenniök, vészjelzés nem hallatszott. Már ebből is bizonyosra lehetett venni, hogy a két őr összejátszott a rablókkal, ami ki is tűnt. A rablók minden ellenállás nélkül végezték munkájukat. Kétszer hallottak a szobákban rettegve virrasztó vendégek nagy zuhanást, amikor a rablók a Wertheim-szekrényt elejtették. Az angol konzulné ajtaja előtt revolverrel állt. őrt az inasa, de életjelt az sem adott magáról. A rablókat többen látták, mert nem volt egészen sötét az éjszaka. Gyertyát gyújtani senki sem mert. Mesebeszéd, hogy a szolgák el lettek volna altatva. Azok lent a fürdőszobában aludtak. Az is ki van zárva, hogy szerbiai rablócsapat követte volna el a rablást, mert már másnap konstatálták, hogy a rablók környékbeliek, akikkel az örök összejátszottak. Az egyik őr esernyőjét meg is találták a fürdőhöz közel azon az utón, ahol a Wertheim-szekrény terhével a rablók kocsija elhaladt. A két őrt még aznap délelőtt elfogta az oravicai csendőrség. Az a legszomorúbb a dologban, hogy az elrablott összegben benne van a szolgaszemélyzet megtakarított pénze is, amit bennhagytak az igazgatósági pénztárban.
1889. szeptember 26.

***

A híradások szerint 1918 november elején a románok elpusztították a szanatóriumot.

 

Manapság: