Út a János-hegy felé

Út a János-hegy felé, 1902-3 körül.

 

Az első dörgés (életkép)

 

Péntek volt éppen, nyolc nappal március vége előtt. Kellemes tavaszi levegő, tisztán mosolygó nap annyi zimankó után és a vásár vége ! Kell-e még több, hogy az emberek utcára, a szabadba tóduljanak?

Kecskés mester is végigsétált egypárszor a Váci utcán anélkül, hogy kedves feleségének odahaza csak sejtelme is lett volna erről a haszontalan kószálásról. Kecskés mester szinte megállott az utcaszögleteknél és a kirakatok előtt éppen úgy, mint a többi ácsorgó nép. Hja, de az ő lelke szomjas maradt e vékony élvezetnél és ő magasbra vágyott, magasba, igen, föl a János-hegy tetejére vagy legalább a Sváb-hegyre. Eszébe jutott azonban, hogy péntek van, s ily veszélyes napon még gondolni sem szabad valami jóra; azért visszakergette agyába a legfelségesebb ötletet, s várt. Hanem ezalatt a műteremében alkalmazott három segédét – értsd a szabólegényeket – szokottnál sűrűbben szólingatá, miből egy kis csetapaté is keletkezett.

A segédek között volt egy rövid köpcös példánya a hallgatásnak. Peti egész héten úgy dolgozott mint egy talyigás ló, de úgy, hogy ülő helyében megizzadott bele. Ha ítéletnapján minden lyukat számba vesznek, melyet Peti naponkint szúrt a tűjével, valóban egy félév csak kelleni fog ahhoz, míg vele a számadást tisztába hozzák. Annál hamarabb készen lesznek az életében kiejtett szók összeolvasásával.

Ő hallgatott és várt. Olyan volt azonban, mint alvó oroszlán, ha valaki fölkölté haragját, néhány hang kitört belőle, hanem ez a néhány hang fölért másnak háromhónapi fecsegésével, s ahhoz képest a sebzett vadnak ordítása valóságos gerlicebúgás.

És Kecskés mester egyszer megtalál erről feledkezni, s ilyetén szókat szalaszt ki száján gondolatlanul:

– Na Peti! Csak maga igyekezzék azzal a rokkal!

– Mit? Hát majsztramnak van énreám panasza? Nem dolgozom én eleget? – kiáltá Peti neheztelésének iszonyatosságában és nem szólt többet, hanem azt a félig megvarrott rokkot úgy vágta a szögletbe, hogy legalább tizenöt percentnyit rögtön elvesztett eredeti színéből.

Alig tudták Petit megbékéltetni. A mester szépen kérlelve odavitte hozzá a rokkot és váltig ismételte, hogy ő nem úgy akarta azt érteni, hogy ő nagyon meg van elégedve, hanem csak eszébe jutott, s úgy fönnszóval gondolt arra, hogy szavát adta, miképp a rokk reggelre elkészül.

Hasztalan. Peti oly dühben volt, hogy tízszerte sebesebben varrt és egyhuzamban akár hat rokkot megvarrt volna, de szót sem szólt.

Kecskés mester gondolá magában: Semmi, majd kibékül holnap – és hogy titokban mosolyogjon egyet, benyitott a mellékszobába. Hanem itt bezzeg nekiesett Kecskésné asszony. Elmondta hirtelenében recitatív skálán, hogy nem tud az emberekkel bánni, hogy a legjobb, legszorgalmasabb, legtöbb hasznot hajtó legényt bántja, elveszi kedvét a munkától, utoljára itt hagyják mindnyájan, ki fog keresni? Most is csupa tengődés az életök! Már három év óta várakozik egy hatvan pengős „shawl-ra” (vállkendő), de persze így még tizenháromig is várhat. A tojás is iszonyú drága, a liszt ára megint egy forinttal emelkedett! Koldusbotra jutnak, éhen vesznek el!

Egyszóval Kecskésné asszony a mester fejét megmosta – szappan s Dunavíz nélkül.

Kecskés mester pedig gondolta magában: semmi, ez is majd megbékél holnap. Minő glória lesz az holnap reggel, midőn mindnyáját lefőzi! És szeretett volna mosolyogni, hanem attól tartott, hogy amilyen könnyen hajolnak felesége kezei, nyakon találja őt csípni hirtelen.

Este maga Kecskés mester is odaült segédei közé, mit évek óta nem tőn – hogy segítsen. Kecskésné asszony csak nézte egy darabig; de aztán nem állhatta szó nélkül.

– A világ már látom, fölfordul – jegyzé meg, csakúgy, mintha föl sem nézett volna.

Egy szó kérdés sem következett, mely a talányos szavak megfejtéséért esengett volna.

– Nem hiszem, hogy a Duna visszafelé nem foly medrében – szólt ismét kevés szünet után. A legmélyebb csend, melyen át csak a tűszúrások ártatlan zaja rezgeti.

– Bizony szólhatna egyet az emberhez – monda azután emeltebb hangon.

– Kérdeztél valamit? – felelé Kecskés úr.

– Igazán szeretném tudni, mi ütött magához?

– Föltűnik úgy-e hogy dolgozom?

– Oh ne féljen, én nem fogom kérni, hogy ne dolgozzék, sőt attól tartok, hogy ez a munkásság nem tart sokáig.

– Reggelre ezt a pantalont meg azt a mellényt meg amazt a rokkot el kell készítni.

– Abból semmi sem lesz – közbeszól Peti.

– Megígértem.

– Már azt pedig hiába ígerte majsztram.

– De én is segítek.

– Ha mindjárt segít is.

– Holnap is egy nap – jegyzé meg a másik legény.

– Holnap nem dolgozunk.

– Ugyan miért nem, ha szabad tudnom – interpellál Kecskésné asszony és a mester ugyancsak megvolt akadva, mert ő a meglepést, melyet tervezett, egy világért sem kockáztatná s el nem árulná a titkot. A szabónak mindenkor kiváltságai közé tartozik fillenteni, ezzel utasítja el azokat, kik a megrendelt munkát sürgetik, miért ne használhatná tehát most ily szorult helyzetben?

– Nem kapok feleletet? – szólt a mesterné kevésvártatva.

– Holnap nagy ünnep.

-Miféle ünnep?

Na most mit mondjon hamarjában?

– Hát izé…, hogy is mondják? Vízkereszt!

– Vízkereszt? Már hogy volna vízkereszt?

– Ha mondom, hogy az!

– Hiszen vízkereszt farsang előtt esik, januárban!

– Az idén farsang utánra tették, márciusra.

A mester azt gondolta, hogy itt semmi sem segíthet, tehát állításához makacsul kell ragaszkodnia.

– Hadd látom csak azt a kalendáriumot, éppen itt van – mondá a mesterné.

– Jaj, az nem jól mutatja – mondá a rezignáció hidegségével Kecskés.

– Talán bizony magának más kalendáriuma van…

– Mikor az a naptár készült, még akkor úgy volt, hogy marad a régi helyén, hanem hát nem hallottál arról, hogy a prímás Rómában járt a pápánál?

– S osztán?

– Ó, bizony, hiába ezt a nagy utat nem tette.

– Az tudnivaló, ha maga nem mondja is.

-Na, akkor végezték el, hogy a vízkereszt az idén márciusban legyen.

– Hát majsztram? – így veszi át a szót most Peti.

– Mi a’, Peti?

– Hát csakugyan ünnep lesz holnap?

– Ha mondom!

– Úgy hát én is mondom, hogy tovább nem dolgozom – szól Peti s kászolódni kezd.

– Igazság! Köznap sem tartozunk hét órán túl dolgozni – mondá a másik két segéd -, hát még ünnep előtti este!

– Csak félórát dolgozzunk még, csak kis félórát! – mondá a mester -, hiszen ma úgysem megy egyikőjük is a kávéházba ilyen későn, már egyre megy, ha még egy kicsit maradnak is.

Addig kért a mester, hogy végre maradtak, s azután annyit hazudozott össze-vissza, hogy a félórából két óra lett, mikor aztán fölkerekedtek a segédek, hogy most már csakugyan elég. Pedig még nem volt kész a mellény meg a rokk. Na de semmi, sőt tán még jobb, gondolá a mester s így szólott:

– A mi kevés még hátra van, holnap jókor reggel elkészitjük. Jöjjenek el jókor.

– Mint rendesen – megjegyzé Peti.

Kecskés mester szépen megkérte őket, hogy csak jöjjenek jobbkor, mert az az úr, kinek a pantalon meg a rokk készül, reggel elutazik, s ha elszalasztja, úgy vasárnapra nem lesz képes a heti fizetést kiadni. Ez erős argumentum volt. Megegyeztek.

Reggel jókor beállított a három segéd.

Kecskés mester szokása ellenére már egészen fölöltözködve, mosolygó arccal fogadta őket. A mesterné is mosolygott, mert amint szemeit fölnyitotta a mester, s kinézvén ablakán, meggyőződött, mikép a hajnal derült, elmondotta szándokát s helyeslő véleménnyel volt szerencséje találkozni.

– Tudják-e, mi az újság? – imígy szól Kecskés mester segédeihez.

– Semmit sem tudunk.

– Ma nincs ám ünnep.

– Hát elbolondított bennünket. Jól van, azért sem dolgozunk.

– Én is azt mondom: nem dolgozunk. Meg akartam magukat lepni. Lássák, ami még várni való van, elvégezzük holnap reggel. Ma pedig kimegyünk a zöldbe.

– A zöldbe?! – álmélkodának mindnyájan.

– Igen, igen, fölmegyünk a János-hegyre.

– Hiszen hó van még azon!

– Dehogy van. Gyönyörű pázsit és virágok, aminőket nyáron át hasztalan keresne az ember. Aztán meg mi leszünk az elsők, kik az idén a hegyek közé kirándulnak. Rólunk fog az egész céh beszélni. Ezt én mind tegnap gondoltam ki.

Megtetszett az eszme a segéduraknak, s rögtönzött készülés után a társaság útra kelt.

– Én a kulacsot viszem! – mondá Peti, hogy ő is szóljon valamit, midőn ki egyet, ki mást szólt megjegyzésül erre a bolondságra, hogy minő stikli lesz az, március 24-én kimenni a zöldbe.

Szép idő volt, mikor elindultak. Egy esernyő eszébe sem jutott senkinek. Budán túl azonban a szél csípősen kezdett lengedezni nyugat felől, s a társaság azzal vigasztalta magát, hogy majd visszafelé nem kell szél ellenében menni. Egyedül Peti állította egész komolysággal, miszerint valahányszor ő a Budai hegyekbe kirándul, délelőtt nyugati s délután keleti szél fú, amiért aztán kevésbe múlt, hogy Petit vissza nem kergették. Majd’ úgy járt, mint a bűnös szokott járni tengeri viharkor, kit a remegő hajósok engesztelő áldozatul a hullámok közé taszítanak.

Petit a kulacs mentette meg. Azt mondá, hogyha eddig hozta, hát vissza is viszi magával. Inkább megtűrik, csakhogy a kulacs is maradjon. A Laszlovszky-majorban megállapodott a társaság.

– Kellner! – kiált Peti méltóságteljesen állván a félszer elé.

– Hohó pajtás! – megjegyzé az egyik segéd – majd csak későbben érik itt meg a kellner, még tán el sem vetették.

– Igen jól tudom.

– Mit kiabálsz hát?

– Itt ez a köznép, ez az ácsorgó söpredék, ezek a kertész, erdőkerülő vagy miféle emberek azt gondolhatnák, hogy azért állapodtunk éppen itt meg, mert fogadóban költeni kell – felelé Peti a szabólegény-arisztokrácia egész gőgjével.

– Bizony pedig, pajtás, nem tudom, hány ötös bankó van-e tárcádban.

– Nekem?

– Igen Peti, neked.

– Otthon hagytam a tárcámat.

Míg ezek itt vesztegették az időt, Kecskés mester mint életrevaló vállalkozó egyéniség, fölkapaszkodott a színben összerakott s a múlt ősz óta meg nem mozdított falócákra. Leemelt kettőt, hogy a kibontott tarisznyához nekiülhessenek.

Ezalatt Budakeszről a sötét felhőket egymásután eregették föl, a szél lengedezése és üvöltése változott.

– Indulhatunk – mondá a mester a reggeli szerencsés elköltése után.

– Eső lesz, majsztram – megjegyzé az egyik segéd -, én nem megyek tovább.

– Nem szégyenli magát, ettől a kis szellőtől megijedni?

– Új kalapomat nem teszem ki a megázásnak, csak másfél esztendeje, hogy vettem.

– Én is félek az esőtől – szól a mesterné – én se megyek.

– De maga csak eljő – fordult Kecskés mester a másik segédhez.

– Isten neki, majsztram kedvéért elmegyek.

– Menjünk tehát – mondá a mester és a kulacsot fölemelte.

– Én is megyek – megszólal Peti, s alighogy félútban volt a három rettenthetlen férfiú, esni kezdett.

Később csak úgy szakadt a nyakukba, s a János-hegy tetejétől félórányira sűrű jég kezdé kopogtatni kalapjaikat. Midőn a célnál voltak, az eső folytonosan szakadt, hanem legalább jéggel vegyítve. Már most nem tudták, vajon a szép gyönyörű kilátásban gyönyörködjenek-e, vagy, mivel kilátásuk volt agyonázni, hát akár azonnal visszainduljanak. Összezsugorodva álldogáltak a hegytetőn, mint a birkák, midőn zimankós időben fejeiket összedugják.

– Nagy bőség! – megszólal végre Peti lakoniai rövidséggel.

– Holnapra maradhatott volna, s akkor én tőlem eshetett volna még nagyobb bőségben – mondá a mester.

– Mikor még falun laktam, mindég azt mondák, hogy esőben gazdag tavasz bő aratást jelent, kivált, ha villámokkal jár – okoskodik Peti.

– De a mennydörgős mennykő üsse meg azt a bőséget, amelyet ily drágán kell megvásárolni, hiszen egészen át vagyok ázva!

– Ne káromkodjék majsztram, megveri az Isten!

E pillanatban iszonyatosan megdördült az ég. Bumm, és a mester levágódik a földre.

A segédek elsápadnak.

Bumm, bumm, és a mester gurul lefelé a hegyoldalon. A segédek egy pillanatra kővé válnak.

– Iszonyatos – szólt Peti, föltámadván – majszterbe két mennykő csapott! Legalább ne hagyjuk a mélységbe gurulni, míg leér, palacsintává mállik a sziklákon. Már éppen indulni akartak a mester után, mikor ez hirtelen megállapodik, négykézlábra kap, fölegyenesedik és lépdel fölfelé segédeihez.

– Majsztram! – kiált rá Peti.

– Mi baj?

– Vagy tán csak a lelke már?

– Nekem semmi bajom – mondá a mester mosolyogva, pedig az orra gurultában egy kövön megakadt, s csörgött a vére, ezenkívül ruhája úgy nézeti ki, mintha egy vályogvető cigány betapasztotta volna sárral.

– Hát nem ütötte agyon a mennykő?

– Engem?

– Mi azt hittük. Hanem ugyan megijedhetett attól a kis dörgéstől.

– Én?

– Igen! Hiszen úgy hanyatt vágódott!

– Akaratból tevém.

– Lehetetlen.

– Na lássák, sokat szenvedek hátfájásban (s ekkor akaratlanul körültekinte, nincsen-e közelében kedves életpárja), azt ajánlották, hogy midőn Szent György-nap előtt az első dörgést hallom, hemperedjem meg a földön. Ez az egész.

– Ejnye, hogy megijesztett bennünket. Hanem az eső csendesül, visszaindulhatnánk…

Míg itt ez a mennykőjelenet fejlődött ki, a majorban benézett a fátum abba a félszerbe, hol a mesterné s a lovagjául maradt szabólegény múlatták egymást szépen kettecskén. A fátum meglátta őket, megirigyelte boldogságukat, és…, és e pillanatban történt ama veszedelmes első dörgés.

A mesternének olykor a feje fájt, s azért évenként rendesen falba verte, az első dörgés hallásakor. Így tanulta ezt a nagyanyja egy kártyavető cigányasszonytól a múlt században, s nagyanyjáról ezen orvosi tudomány úgy maradt reá örökségképp.

Mikor tehát megdördült, nekiment a falnak fejével, és szerencsétlenségére oda ütötte, hol egy vasszeg gyilkoló maradványa élesen kiállott.

A mesterné nagyot jajdult és lovagjának karjaiba hanyatlott.

A segéd első pillanatra megörült e véletlennek, s úgy megszorította a mesternét, mint még tán soha ekkorig. Hanem bezzeg elszörnyűlködött, mikor a vért látta lefolyni imádottjának arcán. Eszeveszetten futott vízért, áztatta a sebet s azután bekötötte, szóval mindazt megtette, mi a megszomorodott mesternének jól esett. Az idő sebesen repült. A mesterné nem unta magát. Egyszerre azonban beszédet hallanak kívülről.

– A majsztram megérkezett – mondá a segéd.

– Ah, be hamar – felele a mesterné, s már annál fogva is izgatott volt, hogy férje a nagy utat ily sebesen tette meg, bizony megárthat egészségének. Hát még mikor Kecskés úr megállott előtte, nyakig, sőt füle hegyéig sárosan, piszkosan mint egy ólban fetrengett malac.

Kecskécsné asszony csípőire teszi kezeit:

– Hát maga hol a pokol fenekén járt – így kezdi aztán az üdvözlő beszédet -, így összesározva? Sohasem is tudja a ruháját kímélni, mintha zsákkal állna otthon az arany. Mondtam, hogy eső lesz, de az asszony hiába beszél! Ezt a rokkot, meg azt a pantalont eldobhatja! A kalapja is milyen! Peti is elég sáros, meg az a másik korhely is, de nem ennyire! Fogadni mernék, hogy lefeküdt a sárba alunni, mert egyebet sem tud az alvásnál. Nappal alszik, éjjel akármikor szólok hozzá, nem vagyok képes fölkölteni, alszik mint egy mormota. Na, szóljon hát! Mit csinált a ruhájának?

Kecskés úr szeretett is volna szólani, de nem volt ideje, mert az asszony ugyancsak folytatta a dörgést. Végre a segédek közbevetették magokat.

Kecskés úr megmagyarázta, hogy ennek a kis sárnak az első dörgés az oka, hanem hiszen ezért a bolondságért még jobban kikapta volna a magáét, ha történetesen a mesterné is falnak nem megy, s be nem töri fejét. Kecskés úrnak is hatalmas argumentum volt. Mit volt mit tenni, összebékéltek, hanem egy föltétellel, s e föltételt a mesterné szabta a békekötésnél.

Ő azonnal indul hazafelé azzal a segéddel, aki nem volt oly bolond, hogy a János-hegyre kószáljon, s összesározza magát, Kecskés úr pedig sáros társaival a majorban várja be az estét, s úgy induljanak el, hogy 11 óra előtt a városba meg ne érkezzenek, mert ha Kecskés urat ilyen sárosán meglátja valaki, azt gondolja, hogy valami kocsmából hajgálták az utcára, s ő stante pede (tüstént) elválik tőle.

A mester kénytelen volt aláírni a békekötést, és a mesterné másodmagával rögtön útra kelt, hogy a maga idejében haza érkezzenek.

 

-V- (Vadnay Károly?, 1855.)

Erzsébet királyné szobra a János-hegyen

Erzsébet királyné szobra a János-hegyen a Szűz Mária-képpel és az imazsámollyal

 

A királyné imazsámolya.

Glück Frigyes fővárosi bizottsági tag megcsináltatta annak az imazsámolynak a mását, amelyet a megboldogult Erzsébet királyné egykor Karlsbadban használt. A körülbelül hét méter átmérőjű imazsámolyt porcelánból készült szentkép és gyönyörű festés díszíti. Mellette ott van a királyné mellszobra bronzból. Glück Frigyes az imazsámoly mását a budai János-hegy ékességének szánta. Ott állították föl tegnap a Normafa út mentén egészen csöndben, csak Glück Frigyes volt ott leányával es Glückler József erdőmesterrel.

Budapesti Hírlap, 1902. június 21

* * *

 

Vandál gonosztevők  szétrombolták Erzsébet királyné budakeszi szobrát

 

Kidöntötték a szobor terméskő alapját, a szobrot összetörték és a romokat ellopták – Három kerékpáros férfit gyanúsítanak a rombolással – A budapesti rendőrség és a budakeszi csendőrség hajszája a tettesek után

 

Tegnap délután A budakeszi Erzsébet királyné kilátótoronyba turisták állítottak be és aziránt érdeklődtek, mi történt a János-hegy alján álló Erzsébet királyné pihenőnél. A toronyőr maga is csodálkozva kérdezte, miért érdeklődnek.

-Most jöttünk arra – hangzott a válasz -, a pihenőhelyről Erzsébet királyné szobra hiányzik, a szobor terméskő talapzata is szét van dobva.

A toronyőr azonnal a pihenőhelyhez sietett és megdöbbenve látta, hogy a turisták igazat mondanak, Erre azonnal értesítette a székesfőváros erdészeti hivatalát, amely viszont a Budakeszi csendőri hivatallal lépett érintkezésbe és rövidesen csendőrjárőr érkezett és megkezdte a nyomozást.

Huszonöt évvel ezelőtt néhai Glück Frigyes kormányfőtanácsos, a Pannonia-szálló egykori tulajdonosa, a neves műgyűjtő és mecénás áldozni akart az Erzsébet királyné kultusznak. A királyné magyarországi tartózkodása idején gyakran tett hosszú sétákat a budai hegyekben. Sokszor járt a Sváb-hegyen, de legtöbbször a János-hegy alján, Budakeszi tájékára vezetett az útja. Órákon át sétálgatott ezen a vadregényes tájékon kísérőjével, görögtanárjával.

A budakeszi erdő őrei jól emlékeztek arra, hogy a királyné gyakran szokott megpihenni egy hatalmas fa tövében. Ez a fa kis tisztáson áll, a Szaniszló-rét mellett, ott, ahol a János-hegyi út a János-hegyről Budakeszi felé húzódik és érinti az erdőt, amely ugyan Budakeszi határához tartozik, de ma már a székesfőváros tulajdona és városi erdőőrök őrködnek benne.

Glück Frigyes néhai Stróbl Alajos szobrászművészhez fordult. Stróbl alkotása az a gyönyörű Erzsébet-mellszobor, amelynek az eredetije a bécsi Burgban van. Erről a szoborról bronz ötvözetből másolatot készíttetett Glück Frigyes és megalkotta a Szaniszló-rét mögött az Erzsébet-pihenőhelyet.

Néhány mesterien faragott padból áll a pihenőhely, oszlopra erősített Mária-kép van itt és középen a nagy fa mellett állították fel terméskő-alapra Erzsébet királyné szobrát Az alapba a királyné bronzból készült monogramját, E-betűt erősítettek, amelyet ugyancsak bronzból készült babérág övez. A budakeszi kirándulók gyakran álltak meg ezen a helyen, hogy pihenjenek és a nagy magyar királyné emlékének áldozzanak. Később Glück Frigyes ugyanerről a szoborról márványmásolatot készíttetett és ezt az Erzsébet-kilátótoronynál helyezték el.

Néhány esztendővel ezelőtt egyszer már ismeretlen tettesek megcsonkították a szobor talapzatát, kifeszítették belőle a bronz monogramot és a babérkoszorút. A tetteseket akkoriban nem találták meg. Glück Frigyes újra rendbehozatta a szobrot, amelyet most azután vandál kezek teljesen elpusztítottak.

A csendőrőrjárat emberei megállapították, hogy a tettesek valószínűleg feszítővasakkal és csákányokkal dolgoztak. Teljesen szétrombolták a terméskőalapot, így döntötték le a szobrot, amelyet azután, úgy látszik, kalapáccsal összetörtek, mert a földön csak egészen kicsiny fémdarabkákat találtak, maga a szobor teljesen eltűnt.

Jelentkezett a csendőröknél három budakeszi erdőőr. Ezek tegnap délelőtt 11 és 12 óra között a pihenőhelytől mintegy ezer lépésnyire haladtak a Jánoshegyi-úton át, amikor három kerékpáros férfit láttak velük szembe jönni. A három közül kettőnek hátizsák volt a hátán, meggörnyedve, erősen nyomták a pedált, látszott, hogy a hátizsákjukban súlyos terhet cipelnek. Az erdőőrök természetesen nem tulajdoníthattak fontosságot a három kerékpáros embernek, nem is állíthatták meg őket, csak most jutott eszükbe, mikor a szoborrombolásról tudomást szereztek. Kétségtelennek látszik, hogy ez a három kerékpáros rombolta le a szobrot, a fémdarabokat a hátizsákba rakták és elvitték.

Az erdészeti hivatal és a szakértők megállapítása szerint a kár mintegy hétezer pengő, de ez csak az anyag értéke és természetesen nem lehet hozzászámítani a szétrombolt szobor műértékét.

Érdekes különben, hogy a szobor a szakértők visszaemlékezése szerint úgynevezett spialterfémből készült és bronzzal volt befuttatva, hogy szebb patinát kapjon. A szakértők azt mondják, a spialternek összetörve alig van valami értéke, tehát a tettesek legfeljebb pár pengőt szerezhetnének magoknak a vandál rombolás árán, ha ugyan akad valaki, aki megvenné a törmeléket.

Szinte kísérteties különben az, hogy Erzsébet királyné szobrának gonosz elpusztítása éppen a királyné meggyilkolásának évfordulóján történt: most 35 éve, 1898. szeptemberében terítette le Genfben tőrdöféssel Luccheni, az olasz anarchista.

Az erdészeti hivatal és a csendőrség szerdán érintkezésbe lépett a főkapitánysággal és most a budapesti detektívek a budakeszi csendőrökkel együtt nagyszabású hajtóvadászatot indítottak a szoborrombolók kézrekerítésére.

 

Budapesti Hírlap, 1933. szeptember 7.

* * *

Elfogták az Erzsébet királyné-szobor két tolvaját

 

Napokig tartó nyomozás után érdekes körülmények között rendőrkézre kerültek pénteken a budakeszi Erzsébet királyné-szobor tolvajai.

Megírtuk a minap, hogy Budakeszi határában, az Erzsébet királyné-pihenőnél álló Erzsébet királyné-szobrot vandál kezek elpusztították, a tettesek összetörték a bronzötvözetből készült szobrot és a romokat elvitték, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy ócskavasként eladják. A Budakeszi Csendőrség és a Budapesti Rendőrség együttesen nyomozott a szobortolvajok után. A véletlen segítségére jött a rendőrségnek és pénteken elfogták a tetteseket.

A VII. kerületi kapitányság detektívjei napok óta nyomoztak egy betörés ügyében és ennék során gyanúba került Magyari-Hám József kocsis. A detektívek elmentek zuglói lakására, de nem találták otthon. Erre meghagyták a szomszédoknak, ha hazaérkezik, hívjanak rendőrt, aki majd előállítja. Pénteken reggel egy ismerőse látta, amint hazajött. Kiment az utcára, ahol éppen akkor haladt őrjárati úton két lovasrendőr. Szólt a lovasrendőröknok, akik Magyari-Hámot elfogták és előállították.

-Ehhez az ügyhöz semmi közöm – mondotta -, de más egyéb dolgot elismerek: én loptam el a budakeszi Erzsébet királyné-szobrot.

Magyari-Hám ezután bevallotta, hogy társa is volt, Puskás György napszámos. Elmesélte részletesen, hogyan követték el a lopást. Magyari-Hám József mostanában kereset nélkül volt. A minap találkozott a barátjával, Puskás Györggyel. Puskás tavaly a budakeszi erdőben dolgozott, most a Szőnyi úti homokbánya munkása. A beszélgetés során arra terelődött a szó, hogy nincsen pénzük. Magyari-Hám azt mondotta, ócskavasat, bronzot, vagy más ilyenfajta öntvényt kellene szerezni, az ócskások jól megfizetik, 80 fillért adnak egy kilóért. Puskásnak erre eszébe jutott, hogy a budakeszi erdőben, ahol tavaly dolgozott, meglehetősen elhagyatott helyen áll az Erzsébet királvné-szobor. A két barát végül megegyezett, hogy ellopja a szobrot.

Kimentek a budakeszi erdőbe, terepszemlét tartottak, azután ledöntöttek a szobrot, összetörték és a bronzdarabokat Budapestre hozták. Apró darabokra törték, hogy felismerhetetlenné tegyék és házalni kezdtek vele az ócskavasasoknál. Az ócskavas ára azonban időközben esett és a kereskedők csak 20-30 fillért akartak érte adni, Magyari-Hám és Puskás ezt kevésnek tartották, elhatározták, hogy inkább elteszik olyan időre, amikor emelkedik az ára. A Szőnyi úti homokbányába vitték a szoborroncsokat és elásták azzal, hogy egyszer majd előveszik, mikor jobban értékesíthetik.

Az elfogott kocsist ezután a főkapitányságra kísérték, ahonnan autón a Szőnyi úti homokbányába vitték. A bányában elfogták Puskás Györgyöt és a tolvajok megmutatták, hol rejtették el a szobor romjait. A rendőrség kiásatta a bronzdarabokat és a főkapitányság épületébe szállíttatta. A tolvajokat őrizetbe vették.

 

Budapesti Hírlap, 1933. szeptember 16.

 

 

 

 

 

 

A régi János-hegyi kilátó

A Pozsonyi (János)-hegyi messzelátó, 1900. körül.

 

A királyné emléke a János-hegyen.

Néhai királyasszonyunk, amikor budavári palotájában időzött, sűrűn sétált az erdős budai hegyek között s ilyen hegyi túráin főképp a János-hegy felé vette útját, honnan gyönyörű kilátás nyílik a fővárosra s a budai hegyvidék megragadó tájára. Emlékkő is jelzi a János-hegy csúcsán, közvetetlen a gloriette mellett, hogy királynénk kiválóan kedvelte ezt a helyet. Most pedig méltóbb emlékét tervezik a korán elhunyt koronás asszonynak. A gloriette ugyanis már régóta nem felel meg hivatásának a hegycsúcson, rozoga, düledező alkotmány, nem is szabad egyszerre négy embernél többnek a tetején állania, így is valóságos istenkísértés, ha az ember fölmegy a tetejére. A főváros a rozoga filagória helyébe újat készül építeni. A Budai Hegyvidéki Turistaegyesület pedig az új messzelátó legszebb művészi ékessége gyanánt tervbe vette, hogy Erzsébet királynénknak közadakozás útján szobrot állít ott. Erre a célra már meg is indította a gyűjtést, melynek eredménye eddig is 1634 korona. Az elnökség folytatja a gyűjtést, melyhez a főváros is tekintélyes összeggel fog hozzájárulni. A királynénak így nemsokára maradandó emléke lesz a János-hegyen, melynek csúcsáról oly sokszor gyönyörködött a festői kilátásban.

Pesti Napló, 1900. szept. 6.

* * *

Az Erzsébet-kilátó.

A János-hegyen hatalmas kilátótornyot épít a főváros. A vendéglősök ipartársulata vetette föl az eszmét, hogy Erzsébet királyasszony emlékére kilátótornyot építsenek a János-hegynek azon a helyén, ahonnan a királyasszony többször gyönyörködött a főváros csudaszép panorámájában. Az ipartársulat tagjai ötvenegyezer koronát azonnal össze is adtak, s az összeget fölajánlották a fővárosnak. A főváros Schulek Frigyes tanárral megcsináltatta a terveket, amelyek szerint a harminckét méter magas kilátótorony 180000 koronába kerül. A tanács most utasította a mérnöki hivatalt, intézkedjék, hogy a kilátótorony építését még az összel megkezdjék.

Budapesti Hírlap, 1907. augusztus 11.

* * *

Az Erzsébet kilátótorony.

Az a bizottság, amelyet a székesfőváros közgyűlése a János-hegyen emelendő Erzsébet-ki1átótorony építésének a végrehajtására kiküldött, pénteken délelőtt adta át a munka területét a vállalkozónak. A bizottság tagjain kívül több fővárosi bizottsági tag is kirándult a János-hegyre Bódy Tivadar tanácsos vezetése mellett. Ott voltak a budapesti vendéglős ipartársulat részéről ennek vezetői: Glück Frigyes, Gundel János és Stadler Károly is, mint akik fő tényezői voltak annak, hogy a négy év előtt Budapesten tartott vendéglősök kongresszusa ötvenezer koronával járult a János-hegynek kilátótoronnyal való földíszítésének a céljaira, amely helyen megdicsőült Erzsébet királynénk is oly örömmel töltött el néhány órát, gyönyörködve az onnan kínálkozó felséges kilátásban. A kilátótoronynak az is egyik legfőbb rendeltetése, hogy örök emléke legyen ezen a helyen szeretett királynénknak.

A fogaskerekű vasúton, majd kocsikon kirándult társaság megállóit a Budakesz felé vezető úttól balra eső egyik tisztáson, ahol hatalmas tölgyfa árnyában emelkedik Erzsébet királynénak Stróbl Alajostól mintázott gyönyörű bronz mellszobra és áhitattal vette körül a helyet, ahová Glück Frigyes főv. bizottsági tag kegyelete az emléket állította. Az Operaház kürtösei, akiket Schunda Vencel József fővárosi bizottsági tag hívott meg, lágy akkordokban adtak elő egy bús dallamot. A szobor előtt levő nagy tölgyfára pompás kivitelű Szűz Mária-kép van helyezve, alatta örökégő lámpás és imazsámoly. A Mária-kép fölött Sulyánszky Antal költeményének egy szakaszát olvashatjuk:

“Ki hideg, fásult kebellel

Tekinted itt Szűz Máriát,

S térdhajtva hozzá nem bocsátasz

Üdvös segélyért hő imát,

Imádkozik nagy szégyenedre

Helyetted a bűn és nyomor,

Melytől egészen megkímélve

Nincs e világon semmi kor.”

Megható dolog, hogy a környékbeli közönség napról-napra gondoskodik arról, hogy Erzsébet királyné szobra örökösen föl legyen díszítve lombokkal, koszorúkkal és virágokkal.

Innen fölhaladt a társaság a János-hegyre, ahol Bódy Tivadar tanácsos méltányolva a budapesti vendéglős ipartársulat áldozatkészségét, amellyel az emlékmű építésére a kezdő lépéseket megtette, bemutatta a bizottságnak az épület tervét, amelyet Schulek Frigyes műegyetemi tanár készített, Freund Vilmos fővárosi bizottsági tag és műépítész valamint a fővárosi mérnöki hivatal hozzájárulásával. Remény van reá – úgymond – hogy a kiváló alkotás a közeli jövőben készen fog állani.

Ezek után a bizottság tagjai megtették az első kapavágásokat és az operai zenekar eljátszotta a Hymnust. A társaság, leszállva a hegyről, a Glück, Stadler és Gundel vendéglősök részéről fölajánlott reggelihez ült, amelyen Bódy Tivadar és Melly Béla tanácsosok, valamint Glück Frigyes, Márkus József főrendiházi tag, Gundel János, Hevesi József és mások mondottak felköszöntőket.

Itt említjük meg. hogy a János-hegyre az építkezés ideje alatt is akadálytalanul föl lehet menni, csak a kilátótoronyhoz vezető utak vannak elzárva, amelyek a János-hegyi csúcs tövében vannak és a csúcshoz vezetnek.

Pesti Hírlap, 1908. június 13.

* * *

Drótnélküli távíró a János-hegyen.

(Hogy épül az Erzsébet-kilátó? -A forgatható panoráma. – A drótnélküli távíró kérdése).

A budai hegycsúcsok doyenjét, az ötszázhuszonkilenc méteres János-hegyet aránylag rövid időn belül nagy megtiszteltetés éri. Megkoronázzak az öreget, értvén alatta azt a monumentális toronyépítkezést, mely a vendéglősök országos kongresszusának kezdeményezésére, a budai Halászbástya mintájára mar folyamatban van. Laikus szem nem sokat lát az építkezésből, sejtelme sincs arról, hogy készül, mi készül a budai „felhőkaparón”. Egy csomó óriási szálfa meredezik az ég felé, a hegy lábánál pedig gerendák és vassínek barikádja hever. Ebből ugyan aligha lehet megállapítani, hogy kerül a hegytetőre az a híres nevezetes bástya, az Erzsébet-kilátó, melyről Schulek tanár tervezete alapján, prófétai ihletség nélkül is nem művészet megállapítani, hogy elsőrendű budapesti nevezetesség lesz.

Tagadhatatlan, hogy a repülőgépek századában nincsenek technikai csodák, különösen nincsenek az építkezéseknél, de ha tekintetbe vesszük, hogy a hadügyi kormány kénytelen volt az olasz határon szándékolt magas erődítési építkezéseit éppen a technikai akadályok miatt redukálni, önkéntelenül eszünkbe jutnak azok a nehézségek, melyek a hatalmas méretű cyklop-köveknek, víznek, cementnek s a többi építkezési anyagnak a hegycsúcsra való szállításánál felmerülhetnek. Ma már nincsenek fáraók, akik rabszolgahaddal gúlákat hordathatnának össze a sivatag közepére s nem szólva arról, hogy építőmunkások ilyen munkára semmi pénzért sem vállalkoznak, erre a célra az állati erő is teljesen alkalmatlan. Nagy fejtörést okozott ez a kérdés a szakköröknek is. Az erődítési munkálatoknál egy-két százezer korona túlkiadás nem szokott nagy fejtörést okozni, mert ösmeretes az az elascititás, amellyel a hadügyi budget tágítható. Mit csináljon azonban a vállalkozó, akinek kerek kétszázezer koronából kell az egész építkezési költséget fedezni. Az elsőrendű technikai nehézséget egy kiváló magyar mérnök, Laufer József oldotta meg olyképpen, hogy egyvágányú kötélpálya-konstrukciót létesített a hegy oldalán. A János-hegy meredek lejtőjén vágányt fektetett le, mely az úgynevezett „vittlát” motorikus erővel segíti a hegytetőre. A „vittla” odafönn azután körös-körül szaglássza az építkezés területét és játszva, önműködőleg ontja magából a szükséges összes anyagokat. Sőt, ha majd a torony építkezése úgy kívánja, a vittla egy ugyancsak zseniálisan megkonstruált csiga segítségével a huszonhét méteres torony legmagasabb pontján is szakszerűen kiszolgálja az ott dolgozó munkásokat. Nehogy azonban a fürge kis készülék visszajövet a meredek lejtőn öngyilkossági szándékot áruljon el, a hegy lábánál három méter vastagságú kőfal létesül, ez lesz a vittla áttörhetetlen kínai fala.

Wellisch Hugónak, az építkezés jóhírű építész-vállalkozójának prognosisa szerint két év múlva készen áll az Erzsébet-kilátó. De csak úgy, ahogy azt eredetileg tervezték. Lesz egy huszonhét méteres monumentális kőtornyunk, mely vastag betűvel kerül a lelkiismeretes Baedekerbe s a turisták nagy gyönyörűséggel nézhetnek majd napfényes tiszta időben alá a fővárosra és környékére — egészen Székesfehérvárig.

Hiszen páratlan gyönyörűség ez is, sőt, kétségtelen, hogy az Erzsébet-kilátó a sokat hangoztatott idegenvonzásnak egyik nevezetes eszköze lesz. Mégis csodálatos, hogy a tervezetben nem gondoskodtak forgatható panorámáról, melynek berendezése aránylag csekély befektetést igényel. Salzburgban, Grácban – hogy más példát ne említsünk -, de mindenütt a világon, ahol valamire való kilátótorony van. a turistáknak rendelkezésére áll ilyen természetű, forgatható vetítőkészülék, mely vászonlapon adja vissza a kilátás legfestőibb részleteit. Ennél pompásabb műélvezetet el sem lehet képzelni.

Igazán európai jelentőséget adna azonban a toronynak, ha kitűnő fekvésbeli konjunktúráját felhasználva az Erzsébet-kilátó tetején dróttalan távíróállomást rendeznének be. A napokban olvashattuk épen, hogy micsoda fényes sikert értek el dróttalan távíróval Párizs és Casablanca, Párizs és a Balti-tenger között. Sőt, híre jár, hogy a maradiság legcsökönyösebb várában, a Vatikánban is dróttalan távíró-állomást létesítenek.

A párizsi Eiffel-torony – ahonnan a táviratokat menesztették – távolról sem nyújtja azokat az előnyöket, melyek önként kínálkoznak a létesítendő Erzsébet-kilátónál. Az Eiffel-torony magassága ugyanis mindössze háromszáz méter, ezzel szemben a mi János-hegyi tornyunk ötszázötvenhat méter magasságot képvisel. Igaz ugyan, hogy a vasból készült Eiffel-torony párkánya meteorállomásnak van berendezve s feljegyzéseit nyomban elektromos átvitel közvetíti a meteor-intézettel, ez azonban éppen nem zárja ki, hogy az Erzsébet-kilátót is megfelelő elektrikus felszerelésekkel lássuk el. A megoldás másnak, mint financiális kérdésnek nem tekinthető. Ebből a szempontból pedig a kőböl építendő János-hegyi torony oly előnyöket kínál, hogy akár az állam, akár a főváros könnyűszerrel túlteheti magát az esetleges nehézségeken.

A financiális kérdés súlypontja az izolálás lehetőségén múlik, már pedig kétségtelen fizikai törvény, hogy kőtorony könnyebben izolálható a vastoronynál. Nem volna itt egyébre szükség, mint arra, hogy intézkedés történjék az Erzsébet-kilátó tervezetének megfelelő módosításáról.

Az állam vagy a főváros valósággal kulturális mulasztást követ el, ha a hagyományos vaskalaposságot most is szem előtt tartva elszalasztja a kínálkozó alkalmat és nem tartja meg bevonulását a nyugati államok kultúrkorzóján. Elvégre a János-hegyi dróttalan távíró létesítése, jelentőségének kiszámíthatatlan horderejéhez képest lényegtelen befektetést igényel és, hacsak kultúrpassziónak tekintjük is, van akkora jelentősége, hogy ezért egy kis áldozattól nem szabad visszariadnunk.

Magyar Elemér, Pesti Hírlap, 1908. augusztus 6.

Arcanum Digitális Tudománytár

Tavaszzáró, vagy a szögligeti közel örömök emléke, 1833.

Zugliget, kilátás a mai Disznófő út környékéről északkelet felé, középen az Apáthy-szikla. Alt Rudolf rajza, 1845.

 

Megbocsátható vétek-e az, hogy költőink Budának gyönyörű vidékeiről hallgatnak? A költő a természetnek gyermeke, a természetből szedi mézét, az elfogyhatatlan édességűt. ’S Budának bércei között beh sok íly méz gyűjthető. Néhány pesti költőnk, az édesebbje kivált, itten lopá meg a virágok nektárait, s hogy mi, az erdők bújói, költővé nem lettünk, hogy mázsánként nem halmoztuk a mézet rakásra, az az egyszerű oka van: igen csüngünk a valón s inkább a költő álmak valósítására törekszünk mint álmodásra.

Budapest lakosai jobban ismerik ezen természet áldásait mint mi Magyarok általában ismerjük hazánkat, és az ismert szépségeket használják is. Az ünnepnapok százakat és ezereket látnak itt, vigadókat, örülőket. De az egész esztendőben pünkösdhétfő az, melyen végtelen sokaság szokott a hegyekre kitódulni. Mi a mostanit fogjuk csak érintgetni.

Pünkösd hétfő nálunk leghidegebb nap volt egész májusban, a megelőző esten szél kerekedett, fölhők tódolgtak egünkre s az eső néhányszor kezde szemezni. A hajnal fölhős maradt s a nap csak magasra jötte után pillantott ki. Mindazonáltal nem kevés embert köszönte a tetők erdein a szürkület. Hívesen lengett északnyugotról a szél, de azért száz madár daljának hordá édes vegyületét, s száz ember gyönyörködött benne. Mint a hangyák, fészküktől távol zsákmányra akadván csapást vernek magoknak s feketéllve lepik el a hosszú utat, úgy tódultak csapatokban föl budapestieink a zöldülő szőlők között a Sváb-hegyre, vagy a város majorján által a Szögligetnek, hol őket ernyőbe az erdők vették a szél ellen, hozott csutoráik (kancsóik, kulacsaik), fölhurcolt süteményeik jól biztatták.

A nép az időből, bora s ennivalójából, látványok és lármázhatásából ítéli meg ünnepei minőségét. Ami itt az időt illeti, kedvezőbb lőn mint reggel mutatá. A fölhők a nappal folytában mindinkább enyésztek, mígnem teljes kékségében állott az ég s rajta egész pompában fénylett a nap. A szellő mindég híves maradt, de hol port nem hajthat, hol a halomra mászás, völgyeknek ereszkedés, a jó bor, a víg társaság melegít és hevít, ott a híves szellőnek köszönetet is adhatni. Bor bőségben volt völgyön, halmon, réten, bokrok mellett, fák árnyában, kulacsban, üvegekben s az ezeket hatalmasan pótoló hordócskákban, melyeket némely borhős toldias karokkal emelt szájához, s hosszú csókokkal szívta, kortyolta belőlük az istenek nedvét, italát. A fogakat is elég munkásoknak láttuk s azt az édes dolgot, a szájmozgatást igen közönségesnek és divatozónak találtuk. Látnivaló is a bujálkodó természet szépségein kívül nem kevés volt, bajazzók, boscozók, kártyalotteriások, kijátszók stb. lepték el Szegligetet. Lárma, zajgás mindenféle hangzott, hamburgi dalokat gulyásdal válta, augsburgit füredi stb., míg azonban Rákoson serény mének futottak pályát s este Alexander játszá egyedüli színjátékait.

És ez úgy vala a kellemes halomra dűlő Laszlovszky-majornál, a sok szegletü, völgyekbe s halmokra dűlő szögligeti csap- és vendégházak táján, a nagy kiterjedésű Sváb-hegy rét-erdős síkoldalain, az előhegyen vagy az úgynevezett Adliczer tetején, a hegyháton, melyen a magányos bükk alól a varázsszépségű völgyhalomcsoportozatokra a legbájolóbb kinézés van, a disznófői jégforrásnál, hol magas gyertyánfák árnyában csurog elő a vidék legjobb vize, a budakeszi útra dűlő Ferencmagasán, hol épen búcsú tartaték, s a hegyháton túl tölgyes erdők völgyi sötétében létező Mária tölgyesénél a magasan fekvő s Budapestre való kilátása miatt igen kedvelt Szépjuhásznénál. Legcsendesebb vala a Remete magánya, hova jobban csak egyesek bolygtak el és az Orom- vagy Jánoshegye, melyet a bor és kosárhordozásra többnyire magasoltak, ahonnan pedig mint Zeusz Olimposzáról, tekinthetni el a Vértes erdőlepte hegysoraira s a Bakony magasra tolt fejeihez, a Kárpátok váci szakadékaira, a Hevesben kékellő Mátrára, a kunsíkokra s a Dunamosta Fejér vármegye halmos téreire.

A félhold teljes fényében mosolygott reánk, midőn a szőke Duna hídján átballagtunk, talán ő is örült a sok jókedvnek, mely magyar, német, tót, rác s több örömhangokat csalt ki a különböző ajakokon. Én örültem ezen vegyületnek s lelkemben e sokféle testvért egészen egyesültnek, honunkat pedig hatalmasnak, a nemzetet boldognak látám. Örültem azon tavasznak, mely ekkor Árpád hona fölé derűlend, mert csak a testvéri szeretet, az egyetértés, egység boldogíthatja az emberiséget, a nemzetet.

 

Vajda (Péter), 1833.

 

Manapság: