Sobri Jóska és családja

A Sobri-család Vas megyében. A kép Walzel Ágoston kőnyomdájában készült 1846-ban.

 

Sobri-család Vas megyében (népismertetés)

Élelem legboldogabb pillanatai közé számítom azon, emlékezetemben még most is tündéri álomkép gyanánt feltűnő időt, midőn múlt nyáron Balatonfüredről Hertelendi Károly, a Balatongőzhajózási Társaság igazgatójának szíves meghívására és kalauzolása mellett szép hazánk egyik legszebb tájékát, a Zala megyében fekvő tapolcai völgyet, ezen, Kisfaludy Sándorunk lantja által megdicsőített regényes, klasszikus földet meglátogatám. Annak idejében e folyóirat hasábjain bővebben fogom azt a t. közönséggel megismertetni, most felvett tárgyamhoz képest csak azért idézém fel e bájvidék emlékezetét, mert midőn annak kebeléről elszakadva Füredre visszautaztam, a badacsonyi kikötőnél véletlenül Horváth Ede cs. kir. kamarással, hazánk egyik leggazdagabb arisztokratájával – de mi sokkal nagyobb érdeme – a jó ügy egyik hű bajnokával és szeretetre méltó nejével valék szerencsés megismerkedni, kik értesülvén utazásom céljáról s látván a parasztok által indzsellérnek nevezett daguerreotypistám működését, Vas megyei lakhelyük, Baltavárra oly megjegyzéssel hívtak meg bennünket, miszerint itt nemcsak a táj szépsége, de folyóiratom népismertető iránya miatt a híres Sobri Józsi élő atyja és testvérei is érdekelni fognak. E figyelmeztetés következtében nem feledkeztem meg a szíves meghívásról és később Deák Ferenc csendes lakhelye, Kehidáról egyenesen Baltavárnak vettem utamat, hol is a legszívesebb fogadtatásban részesültem.
A gyönyörű fekvésű falu daguerreotyppali fölvétele nem sok bajba került, azonban a Baltavárhoz közel, báró Mikos széplaki pusztáján lakó Sobri családot arra bírni, hogy célomhoz képest csinos, ünnepi ruhába öltözve a Horváth uraság kastélyába jöjjenek, nagy utánajárással sikerült. Eleinte az együgyű pásztornépnek nem eléggé világosan magyarázá meg a gazdatiszt, hogy mi végből kellene bejönniük, s vonakodtak a meghívást elfogadni. A híres haramia atyja, az Öreg kanász hihetően így gondolkodott: hátha azért akarnak bennünket ezek a pesti furfangos urak lefestetni, hogy netalán ezáltal a zsiványéletet vitt fiú és testvér miatt az atyafiakat is bajba keverjék. S valóban, több ízben kellett utánok küldeni s a rábeszélés egész hatalmát irányukban használni, míg végre Sobri Józsi atyja és két testvére a Horváth uraság udvarában megjelentek. Meglepő volt rám nézve látni a világhírű haramia édesatyját, a 75 éves jámbor kanászt szelíd, becsületes arcával, a mostani ifjakat kigúnyoló erőteljes, férfias termetével. Egy, az Isten szabad ege alatt magasra nőtt ép tölgy állott előttem, melyet az idő vihara nem volt képes görbére hajlítani, megtörni. És én nem akartam hinni, hogy e szép, egészséges fa romlott, férges gyümölcsöt termett volna. Amint az öreg Sobrinak szeme közé néztem – melyből a legtisztább s legjobb lélek derűje sugárzott elő – meg voltam győződve, miként haramia fiának is hasonló becsületes, vagy legalább nem megrögzött gonosz embernek kelleti lennie s legföljebb is fiatalkori könnyelműsége, sorsa, a körülmény rakott lábai elé oly köveket, melyekbe okvetlenül meg kellett botlania, mit aztán a bárgyú sokaság a bűnök legfeketébb színével volt hajlandó bemásolni. És hogy jól vélekedtem, az alább előadandók igazolni fognak.
Midőn egy évtizeddel ezelőtt Sobri Józsi a dunántúli szép hegyek rengeteg erdőségeiben mint elhírhedt haramiavezér uralkodott s merényes kalandjait, csínyeit a megrémült s e vonzó érdekű tárgyon mégis szeretettel csüngő népnek nagyított, kicifrázott előadásai után hallám, ifjúkori képzeletem világában a legélénkebb rajongással támadtak fel azon ábrándos eszmék, miket bennem a részint szóbeli mesékből, részint könyvekből eltanult regényes haramiatörténetek, Zöld Marci-, Angyal Bandi-féle hősködések, s különösen Schiller „Haramiái”-nak hatása előidézett. Ekkor még Sobri Józsi a legköltőibb színben tűnt fel előttem, s mivel azt mesélték róla, hogy százféle alakot öltve s cserélve ki jár szerteszét az ország minden részében, és hogy félezred katonával is szembe mer szállani, valami roppant nagy embernek, óriási hősnek képzeltem őt. S bár később e túl merész képzelet fenncsapongó lángjait a valónak mindinkábbi megismerése jóformán kihűté bennem, mégis kiváncsi valék a híres kalandor szülőföldjét, tartózkodása helyét és különösen vérrokonait annyival is inkább meglátni, mert ez utóbbiak megismerése által azon zavaros, homályos történetet, mely Sobriról még most is különféleképp regéltetik, lehetőleg tisztába hozni remélem, és mert a rokonok jelleméből, viszonyaiból egy kis lélektani tapintattal a haramiára is könnyebben lehet némi következtetést vonni, végre pedig e pásztorcsaládban hű képe látható a dunántúli, különösen a Vas megyei magyar nép egy osztálya életének, sajátságainak.
Ki az e szöveghez mellékelt kép alakjait megtekinti s az aláírásból megtudandja kilétüket, akaratlanul is hozzájuk kapcsolandja, közéjük képzelendi Sobri Józsi alakját, szellemét, s leginkább emiatt fogja őt érdekelni az ősapa és az oldalán álló két testvér. Én is éppen így vagyok ezzel, s azért ne csodálja a nyájas olvasó, ha a képen nem lévő haramiáról többet fogok írni mint rokonairól, kik ugyan ővele – bár pályájuk különböző -, bizonyos elválhatlan szellemi összeköttetésben állanak. Ezektől s Zala és Vas megyékben több olyanoktól, kik Sobri Józsit már mint bujdosót is személyesen ismerték, igen hiteles és valószínű adatokat hallottam a nagyhírű haramia életéről, miket saját nézeteim kíséretében fogok egy láncba összefűzni.
Sobri Józsi Vas megyének sűrű vadon erdőkkel borított, hegyes-völgyes szélén, báró Mikos széplaki jószágán, az úgynevezett endrődi majorban mint kanászbojtár növekedett fel szinte pászkorkodó apja, Pap István mellett, kit azért neveztek el Sobrinak, mert Sobor nevű majorságból költözött át ide. Most már 75 éves, de még mindig fiatal erejű atyját e vidéken a legrégibb időktől fogva mindenki úgy ismeri, mint kötelességének pontosan megfelelő hű szolgát, mint legbecsületesebb, legjámborabb embert, ki még sohasem esett hibába, s ki oly vallásos, hogy midőn lelkipásztorát egyházi öltönyében a sík mezőn elhaladni a távolhól megpillantja , legelő nyáját elhagyva a templomba siet, itt tüstént térdre borul, s a legbuzgóbb áhitatosságba merül. Ezen igazi magyar arcszabású szép öregembernek minden szava jámbor, jó szívet, természeti okosságot, tiszta lelkiismeretel árul el, s ezért a vidéken nemcsak a köznép, hanem az uraságok által is becsültetik. Ily istenfélő jámborságban növelte ő fel két fi- és egy leánygyermekét, Józsit, Jancsit és Bözsét. E két utóbbin – kik képünkön atyjuk mellett láthatók – fogott is az atyai jó példa, ők csendes, erkölcsös életűek, a csinos termetű, jelentős arcú, bátor tekintetű és beszédű Jancsi nem akarván jobb lenni apjánál, kanászkodik, s még eddig hibába nem keveredett. Bözse, kin most már csak egykori szépségének nyomai látszanak, kezével egy juhászt boldogított, s mindketten házaséletben vannak, melyen Isten áldása megfogamzott. Azonban István gazdának első szülött fia, Józsi, kivált a többi közül, pedig az ő szívében is csak oly jóindulatot, oly nemes hajlamokat olta a természet és az istenes növelés, mint akárki máséba, sőt, gyermekkorában oly vallásos volt, hogy az erdők sűrű bokrai közt, hol a nyáj legelészett, gyakran térdre omolva imádkozott jó apjával. De Józsi igen takaros, szálas legényke volt, s emellett eleven ésszel, magasabb képzelőtehetséggel s tűzerejének, férfias bátorságának érzetében lángoló tettvággyal bírván amint felserdült s megemberesedett, büszkeség és dicsvágy fejlődött ki benne, mi, ha művelt embernél nemes irányt vesz, jóra és nagyra vezethet, de rossz iránytól elsodorva veszélyessé válhatik. A sors, a körülmény úgy hozta magával, miként Sobri Józsi élete az utóbbi helyzet örvényébe ragadtassék. Az ördög megkísérté őt, s nem volt elég ereje ennek ellenállani. A 18 éves Sobri Józsit némely kóbor rossz cimborák egy ízben arra szólították fel, hogy menne velök a Bakonyba néhány darab sertést elhajtani, illetőleg lopni. Az istenfélő Józsi e merény végbevitelétől eleinte vonakodott, de a rossz cimborák gyávaságot vetvén szemére, ez hiúságát sérté, s dicsvágyát annyival is inkább felingerlé, mert a puszták szabad, de műveletlen fiai inkább életmódjukkal járó hősi tettnek mint sötét bűnnek hajlandók tartani az Isten szabad ege alatt mintegy közös birtoknak tekintett állatok fortélyos elsajátítását. Sobri tehát leginkább legénykedésből, csak azért, hogy merényével szert legyen a „derék cimbora” névre, de különben is kalandokra hajlandó tüzes, nyugtalan vérénél fogva beleegyezett a társak kivánatába, távolról sem sejdítve azon következéseket, melyek e lépéséből rendkivüliségök dacára is oly természetes láncolatban fűződtek egymás után. És nem csupán véralkata, dicsvágya, hanem a fiatalságnak oly könnyen megbocsátható tetszelgő hiúság is erősen ösztönzé őt e lépésre. Sobri Józsi szép legény volt, a vidék leányzói majd’ meghaltak érte, de szegény lévén nem bírt annyi pénzzel, hogy természeti bájait takaros ruhával, egy cifraszűrrel, bokrétás gombakalappal, muszkapremes dolmánnyal s patyolatinggel még inkább emelhesse, s a piperét szerető hölgyek előtt hetyke, csinos legényhez illőleg megjelenhessék. Az elhajtandó sertések árából pedig egy kis piperérevalót remélt, s őt is, mint már sok ágrólszakadt becsületes magyart, a szegénység ördöge a szegénylegények ezredébe hurcolta el, ha nem is kötélen, de legalább mézesmadzagon. Elment hát a mi Józsink erőltető, zaklató cimboráival disznót lopni, s a merény kezdetben sikerült neki, de miután a gaztársak azonfelül, hogy elcsalták, a lopott jószágnak még eladását is egyedül rábízták, a megkárosított tulajdonos az eladásnál nyomába jött a lopásnak, és Sobri Józsi mindamellett, hogy a cimborák igen csekély osztalékban részesíték, kénytelen volt a kárt megtéríteni (szegény jámbor atyja fizette meg érte az egészet) s azonfölül a megye börtönében töltendő két évi fogságra és sok pálcaütésre ítéltetett.
Nem annyira a lopás mint inkább e büntetés elhatározó befolyással volt Sobri életére. Mint tudva van, rosszul rendezett börtöneink javítás helyett még inkább megrontják a büntetett egyén erkölcseit, s a verés elnyomja a nemesebb érzelmeket. Sobrira különös hatást lett a börtöni élet: ez ugyan az ő erkölcsét sem javítá, sőt, pusztai nyers egyszerűségéből kivetkőzteté, de szívéből a nemesebb érzelmeket nem irtá ki, mert börtöne kínos poklában őrangyalként védé őt meg a szerelem. A természet erőteljes, szép fián ugyanis megakadtak a csinos szombathelyi porkolábné szemei, ez szenvedélyes szerelemre gyulladt iránta, s a női kegy által pártolt rab egyszerre csak azon veszi magát észre, hogy régi kívánsága szerint hófehér csipkés patyolatruha födi tagjait, kezén a nehéz béklyók helyett könnyű lánc csörög, s még ez is a legédesebb szerelem rózsaláncával van eltakarva. Fogva volt ő s mégis szabad vala, mert a porkoláb háza körül kellett szolgálatokat tennie, de azért úri módon élt, rab volt ő, de minthogy az általa meghódított porkolábné szívbörtönében kapott helyet, a szenvedés ürömpohara helyett az örümélvek kéjserlegét ürítgeté.
E szerelmi viszonyt a nép költészetmúzsája csakhamar énekbe önté s a nép ajkain még mai napság is ekként hangzik arról a nóta:

Sobri Józsi a pincében,
Kalamáris a kezében,
Csak azt írja levelében,
Porkolábné az ölében,

Porkolábné aranybárány,
Aranybetű van a vállán,
Aki aztat elolvassa,
Sobri Józsi neve rajta.

Porkolábné fejketeje
Aranycsipke az eleje,
Az sem az ő pénze ára,
Sobri Józsi vette rája.

Sobri Józsi kaszát lopott,
Abból sarkantyút vágatott,
Udvaromban meg ne pendítsd,
Bús szívemet ne szomorítsd.

Ezen boldogító szerelmi viszony nem engedé Sobri szívét a börtön falai közt s a pálcaütések alatt sem megkeményedni, sőt, gyöngédebb érzelmeket költött fel benne s győzelmének öntudata büszkévé tette őt. Emellett az ügyes nőveli társalgás s azon körülmény, hogy egy rabtársától írni és olvasni megtanult, egy kis műveltséget s nagyobb életrevalóságot kölcsönze neki, szóval, a börtönélet különös átalakító behatással volt reá, úgy, hogy mikor a két év elteltével kikerült e képezdéből, családja és a környék emberei alig ismertek reá, ki szennyes, rongyos gúnyáját a börtönben tiszta és cifra ruhával cserélvén ki, igazi nyalka, délceg betyárként, kész kalandorként tért vissza házi tűzhelyéhez. A vidék népe, ki előtt Sobri Józsi úrias szerelmi kalandja miatt most már egészen regényes színezetben tűnt fel, csak felőle beszélt. A hölgyek fülig szerelmesek lettek belé, legénytársai irigy szemmel néztek a feleltök annyira kitűnőre, a rossz cimborák „próbált emberként” üdvözölték s tisztelték őt, és talán csak előrelátó öreg apját ejté aggodalomba e szerencsésnek tetsző fordulat.
Mindez Sobri Józsit elbízottá, vakmerővé s még inkább dicsvágyóvá tette. Úgy tetszett neki, mintha a hízelgő vaksors szüntelen ezt susogná füleibe: különb legény, több ember vagy sorsosaidnál! Te arra vagy hivatva, hogy első légy köztük s vezérként fölöttük állj! Ne légy szolga, ha szabad úr lehetsz, az erdők és bércek független ura! És e titkos sugallalot valósítani sietett egy borzasztó eset – Sobrinak második ballépése, mely tulajdonképp az elsőnek természetes következménye volt. Egy megférhetlen természetű juhászbojtár mint irigye, gyűlölő ellensége, sértegeté hiúságát s oly kiszámított gonoszsággal üldözte őt, hogy a különben is heves véralkatú és büszke Sobri egy ízben, borozás közt, mint mondjuk, szerelem dolgában rendkívül megbántatván általa, ezt, mint halálos ellenét, mámoros ingerültségében agyonlőtte.
Sobrinak ezen, inkább heves véralkata miatt s emberi gyarlóságából, semmint megrögzött gonoszságból elkövetett vértette nagy büntetést vont volna maga után, s azért jobbnak látá Józsi elbujdosni az erdők mélyébe, s rabság és akasztófa helyett szabad, sőt, uralkodói életet és önkéntes halált választott. Így lett ő haramiává , szegénylegénnyé, mire őt egyfelől a csábító szerencse, másfelől balsorsa, sötét végzete vezeté. Azonban Sobri koránsem volt közönséges, aljas haramia. Ügyessége, bátorsága, parancsoló tekintete, kitűnő testi-lelki tulajdonai miatt több bujdosó, nagyobbára pásztornépből s szökött katonákból állt gyülevész sereg csatlakozott hozzá, kik vezérül választék öt, s mindenben szolgai hódolattal engedelmeskedtek neki. Sobriban mint haramiában legszebb, legnemesebb jellemvonás volt az, miszerint a szegényeket soha nem bántotta, sőt, még társai erőszakoskodása ellen is hatalmasan oltalmazta. Többi közt egyik társa az erdőben egy vásárra menő szegény pórnőt mindenéből kifosztott: ezt Sobri megtudván a rablót pajtásai előtt mintegy elrettentő példaképen főbe lőtte. Szeretett szülőföldének vidékei biztosítva volt általa minden megtámadás ellen, úgy, hogy még a környék urai sem félhettek tőle. Történt, hogy egyik szegénylegény a társai közül birkát orzott a széplaki uraság nyájából, erről is értesülvén Sobri, a széplaki csapszékbe összegyűjté társait s a tolvaj feje fölött ítéletet tartott: ezt először is borral kínálta meg, ezután elővéve ezüstfokosát, három sorban egymás után úgy elverte őt, hogy az kínjában a földre rogyott. Ezért a vidék uraságai nem haragudtak Sobrira, a köznép pedig egész a bálványzásig szerette őt. Egy uraság beszélte nekem, hogy oly bizalommal viseltetett iránta Sobri, miként néhányszor, midőn több vendégei voltak, megjelent udvarában s az egész vendégsereg előtt szépen furuglyázott, dalolt és táncolt, azonban az uraság inasának őrt kellett állnia, hogy ha üldözői jönnének, jelentést adjon. Az általa biztosított urak, ha beküldött hozzájuk, szívesen adtak neki kenyeret, húst, bort és lőport. Ő nagy kincs, sok pénz összehalmozására nem vágyott, csak annyi kellett neki, amiből nyalkán ruházhatta magát s társaival együtt szegénylegényesen megélhetett. Csak a gazdagabb papokat és zsidókat rabolta ki, ha módját ejtheté s az ezektől elsajátított pénz- vagy jószágból éldegélt. Jó öreg apját titokban sokszor meglátogatá, ez intette őt, hogy hagyna fel veszélyes életmódjával, s ő olykor könnyek közt sóhajta fel: „nem lehet, apám, mert félek a veréstől, vagy a gyalázatos akasztófahaláltól!” Ha szelídebb büntetőtörvényünk volna, valószínűleg megadta volna magát, mert, miután nagy rablásokat nem vitt végbe, néha oly ínségben volt, hogy még szegény apja is segíté őt egypár forinttal. Sobri híre-neve az egész országban elterjedvén sok oly rablás, gyilkolás történt az ő rovására és nevében, melyeknek eszközlője, végrehajtója nem ő vala és a tömérdek mendemonda, mit felőle mint „hipp-hopp ott legyek, ahol akarok”- féle ördögről s magára kaméleoni színeket öltő haramiáról regéltek, még inkább rossz véleményt támasztott iránta, főleg a távolabb vidéki közönségben, kik borzasztó rém, pusztító ostor gyanánt tekinték őt. Ellenben a nép, főleg vidéke népe más szemmel tekinté hősét, kiben ők nemcsak a regényes színezetű kalandort, az erdők kis királyát, hanem mint a szegényekért bosszútálló, a gazdagokat büntető nemezis jobbkezét véghetlenül szerették és tisztelték. Bizonyságul szolgál erre az, hogy a nép soha nem üldözte őt, sőt, a pandúrok, katonák elöl gyakran menekülést eszközölt neki. Aztán dicsőítésére mindenféle szép nótákat szerzettek, daloltak, melyek közt például a következő versek igen jellemzők:

Sobri Józsi zöld erdőben
Sétál szegény! Cifra szűrben,
Fokosát vállára veti,
A világot csak neveti.

Pörge kalap a fejében,
Nap ne süssön a szemébe,
Pörge kalapját emeli,
A babáját megöleli.

Sobri Józsi híres zsivány,
Kit elfogni már sok kíván,
Kerek, piros az arcája,
Jaj beh illik a csók rája!

És nemcsak versekben, de még népszínműben is meg van dicsőítve Sobri, s főleg a karzati közönség országszerte nagy részvéttel fogadá őt a színpadon. A dunántúli népnek Sobri iránti rokonszenvét nem kis mértékben tanúsítja az, miszerint különösen a vasi, somogyi és zalai pórifjúság nagyobb részint még most is Sobri divatja szerint öltözködik. A képünkön látható Sobri Jancsit – Józsi testvérét – kevés kivétellel e viselet díszíti, mely a következő kiegészítő részekből áll: nagy galléros szűr, sokszínű, de leginkább piros cifrázattal rendkívül kiteremtettézve, gomba alakú kalap tarka szegéllyel s bokrétával, muszkaprémes dolmány, igen bő s hosszú rojtos gatya, némelyiken piros sujtásos csizma, a fül körül csinosan font vagy göndörített haj. Asszonyaik viselete annál egyszerűbb s nemigen magyaros, kevés szép arcát lehet köztük találni, jól termett deli férfiaik leginkább az Isten szabad ege alatt lakó dologtalan pásztornép sorában tűnnek föl. Sobrira nézve meg kell még említenem, hogy egy gazdatiszt, ki mint haramiát többször látta őt, röviden ily jellemrajzot ada róla: Sobri szép szál legény volt, minden mozdulatát ügyesség, rátartiság bélyegzé, őt az Isten is arra látszott teremteni, hogy uralkodjék s vezérileg parancsoljon. Nyílt, derült arca bátorságot, férfias elhatározottságot fejeze ki s szemeiből éles, átható nézés sugárzott elő. Mindez oly impozáns tekintetet ada neki, hogy ha haragjában olykor csak ránézett valamely társára, ez már reszketett tőle s mindamellett is a legnagyobb hűséggel ragaszkodtak hozzá. Sobri haláláról semmi bizonyosat nem lehet tudni. A megrémült ország megnyugtatása végett azt híresztelték felőle, miszerint sok hasztalan üldözés után egy ízben a katonaság megtámadta bandáját, s miután Sobri nem talált rést menekvésre, agyonlőtte magát. Ezen hír bizonyosságát azzal akarták erősíteni, hogy a holttestben apja is ráismert fiára, de azt öreg apja tagadta előttem, valamint, ha eziránt törvény útján kérdeztetett volna, csakhogy fiát tovább ne üldözzék, a holttestet bizonnyal fiáénak állítandá lenni, és így Sobri halálának hírét én legalább mesének tartom, s azoknak hiszek, kik azt állítják, hogy, miután bandáját szétverték, Szlavóniába vonult s álnév alatt még most is ott kanászkodik. Ezen gyanúmat apjának is előadám, s szeméből is kiláttam, hogy fia még csakugyan életben van. Némelyek azt is híresztelték, miként a haramiabandának valódi vezére nem Sobri, hanem bizonyos mágnásnak betyár fia lett volna. Lehet, hogy ezen nagyúri kalandor megfordult körükben, de a valódi vezér mindig Sobri Józsi volt.
A Sobri által lakott vidék népének ismertetéséhez egy pár érdekes adatot szerezvén befejezésül közlöm azokat nyájas olvasómmal. E nép a hegyet fölötte kedveli, a hajléknak (így nevezik a pincét) kulcsát a gazda mindig magával hordozza, az asszony és gyermekei kizárásával. Csak néha, nagyobb ünnepeken ballag férjével az asszony. Öröm ilyenkor látni őket. Egy-két hörpentés után, mikor még nincs sok felöntve a garatra, teljes megelégedés, nyugalom ül ki arcaikra, s ha valamely becsületes embert a hajlék közelében meglátnak, szívesen kínálják. „Igyék komám, adott az Isten – így szólnak ők -, aztán majd a telit is megkóstoljuk, van még egy fával (így nevezik a hordót), abba igen jó bort vertem össze.” A téli napokban késő este megérkezvén férj vacsoráért űzi, hajtja feleségét, és ha rögtön nem teremti elő, azonnal vállai között tapogat a gazda. E vidékről beszélik, hogy egy nő félvén ura haragjától mindig a kályha közé szokta tenni annak így könnyen elővehető vacsoráját. Egykor történt, hogy midőn a nő kontyát szappanban áztatá a kályha között, éjjel megjött az éhes gazda s vacsoráért kiáltozott. A megdöbbent nő a szokott helyre utalta férjét, hol vacsoráját tartogatni szokta. Eledele helyett a részeg férj a szappanos kontyot vette elő és minden teketória nélkül mohón hozzá látott, de miután sokáig rágódott rajta, s a gyomor nem akará bevenni, a fogainak nem engedelmeskedő kontyot irgalmatlanul földhöz csapá, összeszidván nejét, miért nem főzte meg jobban a húst. Másnap reggel tűnt ki, hogy felesége kontyán vásította a fogát. Ebédet csak nagyobb ünnepeken esznek, reggeli- és estelivel eltöltözvén. A magyar szót igen sajátosan, vontatva ejtik ki, különösen a hosszú é elibe mindig i-t tesznek, p. o. iédes, kiérem. A fiatalság – kikben még a régi magyar vér pezseg – igen ingerlékeny, a külvidékiekkel minden csekélységért harcra kelnek s egymást mód nélkül eldöngetik. Ily nép közt nem csoda, ha oly egyéniség is terem, mint a világhírű Sobri volt.

Vahot Imre, 1846.

Szüreti elmélkedés, 1861.

Egri szüreti mulatság a XIX. század közepéről

 

Szüreti elmélkedés.

 

Szőlőhegyeink mintegy varázsütésre megnépesedtek. Hol eddig a néma csendet csak a munkások kapacsörtetése s a pásztorsípok kísértetszerű jelzései törték fel néha, most ott víg szedők vidám danája s a mulatók ezerféle változatosságú ártatlan kedvkitörései, hellyel a barna zenészek szárazfájának a szív mélyéig ható hangjai zengenek. Egyszóval az élet hegyeink közé húzódott, s népünk ősi hagyományos szokása szerint Terpsichore ölelgetései között tépi le venyigéjéről a barna fürtöket, s a játszi kedv vidám tréfáján szűri meg levét, hogy tüze egykoron hasonló kedv- s életderítő legyen.

A szorgalom, munkásság, a fáradság jutalmát aratják most szőlőgazdáink. Igaz ugyan, hogy a szentírási szántóvető is jó magot hintett földjébe, s az még is konkolyt hozott, lehet hogy a legmegfeszítettebb szorgalom is száraz gerezdjeiről fonnyadt levelekkel törli csak homloka verejtékét, mert az elemek – mint b. Eötvös mondja – egyik kezükben életet, másikban halált hintenek, s azoknak irányát ki tudná igazgatni. De még is elvitázhatlan marad a közmondás: „ki mint vet, úgy arat.”

A természet azon édesanyai pazar kedveskedése, hogy hegyeinket oly nemes bortermő erővel megáldá, megérdemli, hogy azt is, mit a kutató ész e részben hasznos és üdvösét feltalált, igénybe vegyük.

Ez volna az első lépés arra, hogy bortermelésünket a véletlen játéka alól emancipáljuk, azaz, hogy empirikus mozdulatlansággal ne várjuk mindig, hogy amit a természet megadott, dolgozza is ki, hanem okszerű kezelés és berendezéssel e munkában mi is részt vegyünk, s így alapos ismeret s kísérlet segélyével a természetes adomány hőforrását jól megmenteni iparkodjunk. Okozat az ok következménye. Nem tagadhatjuk ugyan, hogy borkereskedésünk jelenlegi állása nem tőlünk függő akadályoknál fogva nem annyira kecsegtető, hogy bortermelőinket nagyobb körültekintésre ösztönözné, hogy boraik nemes nevüknek megfelelhessenek, mert külkereskedésünket a vámegyesületek jelen állása átkos lidércként nyomja, de másrészről önhanyagságunk, a különféle előnyök és körülmények célszerű fel nem használása az okot és okozatot oly circulus vitiosussá fonják össze, hogy nehéz belőle kilábolni, mert össze nem illő szőlőfajok határtalan keverése, ügyetlen pincekezelés, alapos szakismeret hiánya s különösen a nyerészkedés nemtelen vágya – a borhamisítás sokszor azt a kevés vevőt is elriasztják, kik tán vidékünkön megfordulnának -, egyenlő borminéműségre semmi kilátás nem lévén.

Pedig városunknak s majdnem egész vidékünknek legterjedtebb egyedüli iparága a bortermelés, s fontossága a mezőgazdasághoz mérve abban fekszik, hogy átmérőleges jövedelmével egy munkáscsaládot harmadán azon földterületnek eltartani képes, amennyi egy gabonatermesztéssel foglalkozó család számára múlhatlanul szükséges. Vagyis a bortermelés tiszta haszna úgy áll körülbelül a szemtermelés jövedelméhez, mint 3:1. S innen van az, hogy egy hold szőlővel beültetett hegyoldal ára 3, 4 s több hold termékeny búzaföld árával vetélkedik.

Ily anyagi előny mellett – dacára, hogy városunk népesedése annyi évek óta majdnem ugyanazon fokon áll – a jólét terén mégsem nagy előhaladást látunk, azt a fenn említett ok és okozatnak tulajdonítjuk.

Láttunk ugyan újabb időben mozgalmat a bortermelés érdekében „borcsarnokok” rendezése által, hogy a termelők saját terményeikhez bizalmat, a vevők pedig „biztos céget nyerjenek, de amit egyesek nemeslelkűsége épít, azt mások önző szelleme lerontani törekszik, s így borkereskedésünk jelen állapota is nem nagy reménnyel, nem nagy jövővel kecsegteti közönségünket mindeddig.

De nem folytatjuk tovább elmélkedésünket, mert nagyon messze tévednénk, holott itt minden lépten-nyomon nagy körültekintésre van szükség. Engedje azonban a t. olvasó, hogy e tárgyra még egyszer visszatérhessünk. Szüreti elmélkedésünket most csak azzal zárjuk be, hogy mennél több s nemesebb borral áldja meg az ég közönségünket.

Szederkényi (Strompf Ferdinánd), 1861.

Vértesboglári életkép a múltból

Vértesboglár, Kegl Ferenc nagyvendéglője

Kegl Ferenc vendéglősről két adatot találtam:  az 1931. évi választáson kisgazdapárti jelölt volt, de visszalépett.  Ha ugyanarról a személyről van szó, 1938-ban az ő cséplőgépénél dolgozó Hartdégen Mária 14 éves leány balesetet szenvedett, a gép térd alatt levágta a jobb lábát. Másnap a fehérvári kórházban meghalt.

 

Kábelfektetés a Balatonon, 1913.

Munkában a kábelfektetők. A háttérben a Helka.

 

Az aszófői erőmű termelte azt az elektromos energiát, mely a Balaton körüli falvakat világította és meghajtotta az egyre szaporodó ipari berendezéseket. Az áramot még Polgárdiba és Marcaliba is elvezették. A déli partra a Balaton medrében juttatták el az áramot. A pozsonyi kábelgyár gyártotta azt a háromeres kábelt, amelyet a mederbe fektettek. Egy-egy kábeldarab 600 méter hosszú volt és tömege 8 tonna. Délen a szántódi révnél vezették ki úgy, hogy többszáz méter hosszon az iszapba temették a kábelt, nehogy a sekély vízben megsérüljön. A nagyobb biztonság érdekében párhuzamosan két kábelt fektettek.

Sajnos az erőmű pénzügyi problémákkal küzdött, nyilván ebből adódóan gyakran voltak ellátási gondok. A húszas években sokszor írtak a lapok arról a lehetetlen helyzetről, hogy mindennapossá váltak az áramszünetek, ilyenkor nem működtek a liftek a szállodákban, a kórházakban az orvosi berendezések és leállni kényszerülnek a környékbeli üzemek is.

Köszönöm Magyar Juditnak a fényképet!

A badacsonyi rózsakő

A badacsonyi rózsakő a múlt század elején.

 

Érdekes helye Badacsonynak a „Kisfaludy-kút”. A volt Ramazetter- és Bogyay-szőlők között tekervényes, köves út vezet a csörgő forráshoz, mely Kisfaludy Sándor volt szőlejének domboldalából foly vastag érrel. Egy darabig széles, szépen kövezett mederben fut le, aztán az út mentében, mindig sikérebb csapán a Balatonba. Repkény, vadszőlő, iszalag folyondárai kuszán összenőve, lombos koronát képeznek a tiszta vizű forrás fölött. Közel a dombon áll az emlékezetes lak, hol a regék költője először találkozott Szegedi Rozáliával egy víg szüret alkalmával. Itt gyulladt lángra a költő a széplelkű leány iránt, ki néhány évvel később felesége lett. Itt írta később néhány regéjét. Legkedvesebb helye a ház előtt álló terebélyes diófa árnyékában volt, melyről hátrahagyott irataiban többször emlékezik. A diófa azóta kidőlt, korhadó törzsökét is már csak alig látni. A szerény lak mögött lombos gesztenyefa zöldell s vet széles árnyékot a költő hajdani tuskulánumára. Most a szőlő, melyet a költő feleségével kapott, az Esterházy-javakhoz tartozik.

Van valami harmónia a szőlő s a fölötte emelkedő hegygerinc egy széles sziklája között, melyről sajátságos néphit kering a vidék lakói között. Ez a szikla a „rózsakő”. Tekervényes, köves út vezet hozzá. A szőlőkön túl bozót, csalit, giz-gaz tenyész s fönn az út mellett satnya, ritkás lombú cserfák nyúlnak az ég felé. A kő oldalán vékony moha nő, széles lapjára néhány nevet véstek a kirándulók. A néphit e kőről az, hogy az az ifjú vagy leány, aki reá ül, kelet felé fordul, egy nagyot sóhajt s aztán az ideáljának a nevét elkiáltja, rá egy évre annak a vőlegénye vagy menyasszonya lesz…

Ha valamikor Badacsonyba könnyebb lesz majd a közlekedés, a lankás szőlők között építenek egy-egy szállót, a parton lombos fák hűs árnyában lehet sétálni, milyen jó reklám lesz ez a bohó babona! Mert hányán lennének – tegyék csak kezeiket szívükre, fiatal olvasóim -, akik szívesen fáradnának a rózsakőhöz, kelet felé is néznének, sóhajtanának, s a szellő szárnyaira bíznák az imádott nevét, ha az a babona segítene a szerelmes szívén, mely hiába szeret, s megnyerné a szívet, melyért annyi kínnal, oly nagy gyötrelmekkel vívódik és eped…

 

Sümegi Kálmán, 1879.

Repülőhíd Tahi és Tótfalu között

Az utolsó repülőhíd az országban Tahi és Tótfalu között a múlt század első éveiben.

 

Az utolsó repülőhíd

 

(…) Az utolsó repülőhíd, melyről itt szó van, Tahi és Tótfalu között bonyolítja le a személy- és teheráruforgalmat. De nem sokáig… Napjai ha nem is pontosan, de meg vannak számlálva. Kongani halljuk a lélekharangot fölötte… A kongás azokat az ütéseket jelenti, amellyel az új állandó, szilárd hidat verik ugyancsak Tahi és Tótfalu között Az új állandó hídnak már szilárdan áll négy pillérje s ha minden rendén megy, újévre összeköti a Szentendrei szigetet a szárazfölddel. És ezzel a tahi-tótfalusi repülőhíd, az utolsó az országban, a lomtári fogalmak közé húzódik meg szerényen, miután ezer éven át teljesített becses szolgálatot a szigetlakóknak. Mert a repülőhíd ősi közlekedési szerszám, melyet folyók partján lakó ősök már a honfoglalás előtt használtak a Volgán, Dnyeperen és egyéb folyókon.

Mért nevezték el repülőhídnak, mert látszólag egész magától működik, tudniillik a folyam sodra viszi át egyik partról a másikra. A tavaszi, nyári és őszi hónapokban óránkint repül lassú szárnyalással és olykor káromkodások között egyik partról a másikra, jól megrakva lovas- és ökrösszekerekkel és egyéb teheráruval. De télen, mikor a jégzajlástól veszélyezteti az átkelést a Dunán, az egész Szentendrei sziget a maga közel hatezer színmagyar lakosával teljesen el van zárva a világtól. Csak nagy istenkísértéssel és halálos veszedelemmel merészel olykor egy-egy elszánt kofaember átkelni. Ritkán múlik el esztendő, hogy baj nem történik, mikor a repülőhíd beszünteti az üzemet. Most, hogy nemsokára végképp megszűnik, Szászy Lajos főmérnök úr szívességéből közlöm műszaki ismertetését az utolsó magyar repülőhídnak, melyen magam gyakran keltem át a Dunán.

 

A repülőhíd – írja Szászy Lajos, a kiváló szakember a Pesti Napló részére – egyike a legrégibb keletű vízi járóműveknek. Csapatszállításokra már a rómaiak is használták. A repülőhíd alapelvét a folyóvíz mozgási energiájának mint mozgató erőnek a kihasználása képezi. Ez oly módon érhető el, ha a folyóvíz tömegében rejlő erőhatás egy megfelelő szerkezet segítségével két olyan erőre bontatik fel, amelyek közül az egyik erőt a szerkezet megsemmisíti, a másik ellenben megmarad és a vízfolyás irányában merőlegesen álló, ún. keresztirányú mozgást létesít. A hajóhíd szerkezete két hajótestből áll, ezeket köti össze a tulajdonképpeni híd, melyet megfelelően erős korlát szegélyez, azonkívül a tartókötélből.

A teher felvételére a hajótest által hordozott hidló szolgál, a tartókötélnek pedig az a célja, hogy a hajótestet a víz folyása ellen biztosítsa. A hídon van elhelyezve a kormány, mely az egész szerkezetet kormányozza. A hídon található a csúsztató csiga, mely a korlát tetején van megerősítve. A tartókötél vége ezen a csúsztatócsigán át van vezetve és a szemben lévő korláthoz van erősítve. A kötél másik vége a folyó közepe táján a fenéken lévő szilárd horgonyba van lekötve. Elinduláskor a víz folyása a hajó orrát az állomástól a túlsó part felé irányított ívben elbillenti és egyidejűleg elindítja a hajót a folyó irányában lefelé mindaddig, míg a tartókötél megfeszül. Amint a kötél kifeszítése beállott, a túlsó part felé haladó mozgást a régi kor emberei az akkori szélességekhez viszonyítva egyszerűen repülésnek nevezték.

A repülésnek nevezett gyorsasága a hajón úszó hídnak sokat függ a víz sodrától és a szél irányától. Az kétségtelen, hogy a víz mozgási energiája ennél az ősinek mondható szerkezetnél igen elmésen van kihasználva, mert a kötél által felfogott erő a legkisebb, a hajótestet taszító erő pedig a legnagyobb. A vízállás emelkedésével a híd sebessége nő, az apadással csökken. Ha a víz folyásával ellenkező irányú szél fúj, az szintén csökkenti a repülés sebességét. Gyakran előfordult Tótfalun, hogy a híd kedvezőtlen szélben megadott és úgy kellett kötéllel átvontatni a túlsó partra. Kisebb folyókon meg látható itt-ott a tótfalusi hídhoz hasonló szerkezet, de ezek nem igazi repülőhidak, mert ezeknél a kötél a folyóra merőleges irányba van kifeszítve s így ezeknél nemcsak a víz ereje, de emberi erő is közvetít az áttolásnál.

 

A tudós főmérnök e magyarázásából nyilvánvaló, hogy a repülőhíddal egy igen érdekes régiség készül a Duna habjaiból a feledés habjaiba merülni. Egy körülbelül olyan régi szerszám, mint a faeke vagy a faltörő kos. A hídépítés technikájának a mai csodás fejlődési korszakában önkéntelenül tolul az ember ajkára a súlyos kérdés: hát a magyar fővárostól néhány kilométerre ezer esztendeig kellett várni, míg egy állandó híddal összekötik a legnagyobb dunai szigetek egyikét a szárazfölddel? Ó nem, ez nem az első híd a Szentendrei szigetre. A török hódoltság idejében már volt csaknem ugyanazon a helyen, ahol most épül, egy rendes nagy híd. Sőt, a nagy Dunán Vácnál is volt egy hídja a törököknek. De ezek a hidak nem gazdasági célokat szolgáltak, a budai, váci és esztergomi basák csapatokat szállítottak rajta a felsővidéki megyékbe. Szóval kizárólagosan stratégiai hidak voltak.

A most épülő híd iránt a hadügyi kormány nem mutatott semmi érdeklődést, vagyis a tótfalusiak mély sajnálatára egy fillért sem adott hozzá. Úgy látszik, a török basáknak stratégiai felfogása lényegesen eltért a mostani hadvezetőségétől. De a híd, mint említettem, januárra elkészül és ezzel új éra nyílik meg a nagy dunai sziget gazdasági életében. Ennek a szigetnek egyik nevezetessége, hogy rajta van a királyi uradalomnak egyik leggazdagabb fácánosa, hová Őfelsége meg a nyolcvanas években is gyakran eljárt vadászni. Egyszer télvíz idején a zajló Dunán hajón jött a király Monostorra vadászni, éspedig úgy, hogy a hajója előtt egy jégtörő hajó járt. És mire a vadászatnak vége lett, a Duna jege be is állott.

Ünnepségek zaja fog végighangzani a szigeten, mikor a régen óhajtott hidat átadják a forgalomnak. Hatezer magyarnak könnyebbül meg a lélegzete attól a gondolattól, hogy ezentúl semmiféle jégzajlás nem zárja el a külső világtól, s hogyha egy kis kerülővel is, bármikor mehet a dolgára. Ennek a kétségtelenül értékes kultúrmunkának a gazdasági fejlődését elsősorban Almássy főszolgabíró szinte hősies buzgalmának köszönheti a szigeti nép. S mi is szívesen kalapot emelünk neki.

Z. M., Pesti Napló, 1913. szept. 11.

Arcanum Digitális Tudománytár

A balatonfüredi színkör, 1865.

A balatonfüredi színkör, 1865. Haske Ferenc metszete Frey és Gerster tervrajza után.

 

A balatonfüredi színkör

 

Hogy Balatonfüreden, hazánk egyik legnevezetesebb fürdőhelyén, hol a szellemi és vagyonarisztokráciának, a középbirtokos osztálynak, közügyeink e buzgó előharcosainak úgy szólván nyári fészke volt, már a boldog múltban szükség volt színházra, megmutatta halhatatlan Kisfaludy Sándorunk, kinek ügybuzgósága s nemes törekvése a „hazafiság a nemzetiségnek” feliratú színházat emelé.

Csakhamar belátták e fürdőt látogatók, hogy itt a szabad lég legnagyobb kincs, hogy azon órák, melyeket sötét falak közt, izzasztó légkörben töltenek, habár a művészet- és szellemnek vannak szentelve, az egészségre nézve elveszvék. Mi volt természtesebb, mint egy nyári színház felállítását indítványozni közadakozás útján.

Az indítványt meg is tette 1845-ben gr. Zichy Ödön, mely nyáron egyik legnépesebb szezona volt Fürednek, s elnöklete alatt tanácskozmány tartatott, azon jó eredménnyel, hogy 500 frt p. iratott alá ez ügy érdekében. 1846-ban már állt a kőfallal kerített színkör, legelőször is Latabár Endre színigazgató ütvén fel falain lobogóját s belsőleg berendezvén azt.

Jó volt e színkör akkor, midőn vihar nem jött, eső nem esett, de mihelyt az idő szeszélye a művészet és múzsák óráját ily véletlenekkel meglepte, azonnal pakolni kellett a közönségnek, a játék félbe szakadt és sokszor még az egészség is kockára volt téve.

Ismét visszavonult a közönség a régi színház zárt falai közé, míg a színkörben legfeljebb kötéltáncosok és kócrágók mulattatták az alsóbb néposztályt.

1860. szintén egy volt a legzajosabb idények közül: ekkor a színkör ügye ismét új lendületet nyert gr. Zichy Manó hazafias és lelkes törekvései következtében. A fürdőközönség nagy része tanácskozásra meghivatott a gróf elnöklete alatt, s elhatároztatott a színkör továbbépítése közadakozás útján. E gyűlésben kikiáltatott közakarattal építészeti igazgatónak Écsy László felügyelő, s bizottmány alakíttatott következő egyénekből:

Ambró Albert, Asbóth Ede, b. Bánffy Pál, Bárcay János, Bay Sándor, Békássy Lajos, Blum János, Écsy László, gr. Erdődy Károly, Fáy Gusztáv, Gaál Bertalan, Grabovszky Szilárd, Grolmann Ede, Hegedűs József, gr. Hunyady Vilmos, Hurai István, Inkei Ádám, Janicsári Döme, Jankovich László, Jókai Mór, Jónás Dávid, Koller Ignác, Komlósy Antal, Krisztián Pál, Kun Aladár, Lázár Mihály, Mezősy László, Milkovics Antal, Molnár György, Nagy Gedeon, hg. Odeschalchy Gyula, Orzovenszky Károly, Pfeffer János, Politzer és fia, b. Rudics József, gr. Somssich József, Steiner Bernát, Szalatkay György, gr. Széchenyi Gyula, Sonnenberger József, gr. Zichy Manó, Zoltán Béla, Valbach Mór.

Écsy László mint építészeti igazgató, fő kötelességének tartotta az építés mielébbi folytatását, s 1860. szeptember 10-én a munkába bele is kaptak, mely oly gyorsan s célszerű intézkedések közt haladt, hogy 1861-ben már a színpad, a színészek számára 10 szoba s 2 konyha tető alatt voltak, s ez év július 7-én benne meg is kezdte az előadások sorát Pázmán színigazgató társulata a „Becsületszó”-val, mely alkalommal Munkácsy Flóra Felekiné is közreműködött.

Még mindig maradt teendője az építészeti bizottmánynak. A nézőközönség helye fedve nem lévén még ez évben az esők, szelek folyvást háborgatták, zaklatták, s így ezt is tető alá kellett venni.

A bizottmány újra összeült s elnökének megválasztá b. Bánffy Pált, alválasztmányi elnöknek Grolmann Edét, színházi főigazgató és pénztárnoknak Écsy Lászlót, választmányi tagoknak Krisztián Piust és Szalatkay Györgyöt, jegyzőnek Huray Istvánt. A színkör tökéletes bevégzését elhatározta, a tervkészítésre több szakértő építészt fölkért s országszerte gyűjtőíveket bocsátott ki.

A tervek közül Gerster és Frey pesti építészeké fogadtatott el, kik a szent ügy iránti tekintetből fáradozásukért semmi díjt nem kívántak. Most már készen van a színkör, ízletes homlokzatával, szép páholysorával (18 rendes és egy udvari páhollyal), karzatával oly stílben, annyira célszerű beosztással, hogy e színkör nagyobb városaink némelyikének is becsületére válnék, s itt jelenleg Bényei István jeles színtársulata működik.

Meg kell még említenem az építészet körüli fáradozásokban Vizer János és Holesz Ferenc ácsmestereket, Sturm Károly asztalos és Fröhlich István kőmívesmestereket. De különösen a derék Écsy Lászlót, ki a szép fürdőhelynek több épületei építése után itt is megmutatta, hogy amily hű szolgája az uradalom és közönség érdekeinek, éppoly hazafiúi szeretettel működik nemzeti ügyeinkért, mert az egész színkör létrejöttének ő volt egyik vezető lelke.

Még azt kellene felhoznom: mennyi összeg gyűlt be? Mennyibe került az építkezés? De a gyűjtőívek nagy része kint a közönség kezén levén, beérkeztökig a számítás el nem készíthető, mely annak idejében lapok útján lesz értésére adva a t. közönségnek.

Most tehát áll a színkör. Szép homlokzatán három nemzeti lobogó hirdeti: miképp a művészet, a szellem számára újabb tért hódított meg a hazafiúi lelkesedés, melyen színészetünk buzgó papjai zengik édes nyelvünket.

Hirdeti, hogy a gazdag aranyain, a szegény verejtékén emelé e templomot, megmutatni: hogy az egyetértés, a „szép” és „nagy” iránti közakarat a súlyos napok, csapások terhei alatt is bír lelkesedni és áldozni hazai közügyeinkért.

Roboz István, 1865.

Őfelsége látogatása Veszprémben, 1857.

Veszprém, püspöki (azóta érseki) palota 1900k.

 

Őfelsége látogatása Veszprémben, 1857.

 

Veszprém, aug. 13.

Ma reggeli 7 órakor következett be a legmagasb elutazás a gróf Festetics palotából Keszthelyről Veszprémbe, két bandérium: gróf Festeticsé s Baranya megyeé kíséré az Uralkodót a kikötőhelyen horgonyzó ünnepileg zászlókkal fölékesített „Kisfaludy”-gőzösig, mialatt Öfelségét az utcákon a legjobb akaratú búcsúüdvözletekkel zajgá körül a nép.

Egy, a kikötői hídhoz közel állított ízlésteljes pavilon alatt szállt Őfelsége a legmagasb környezettel, s a zalai határig legmagasb kíséretül szolgáló nemesi küldöttséggel a hajóra: halászcsolnakok rajongák eleinte a gőzöst körül, s egy ideig igyekeztek vele versenyt tartani, míg az egész erejéből el nem sietett.

A legmagasb utat Füredre a zalai s a szemközt fekvő somogyi part kitűnőbb pontjairól örömlövések kísérék – a magasb hegycsúcsokon óriási zászlók lobogtak -, az ünnepileg díszített badacsonyi, fülöpi és tihanyi kikötőhelyeken, valamint a Keszthellyel szemközt fekvő Balatonberény és Balatonkeresztúr helységekben a környék összes lakossága ünnepi ruhákban volt a parton felállítva, Őfelségének harangok zúgása közben hódolatát bemutatandó.

A szántóti puszta előtt, Somogy megyének legközelebb fekvő helyén egy gallyakból összeállított, sokszínű lobogókkal gazdagon díszített gúla állt.

Fél 12 órakor a tihanyi sziklákról egy mozsárlövés jelölé a hajó közeledését, nemsokára azután a tihanyi hegykúpnál kanyarodott az be, s negyed 1 órakor horgonyt vetett a balatonfüredi kikötőhely előtt, mialatt egy leánykar a néphymnust éneklé.

A kiszálló hídfőnél felállított diadalkapunál Őfelségét a szentmártoni főapát őméltósága egy beszédben a legalázatosabban üdvözlé, s aztán az ünnepileg díszített, a várakozó néptömeg által sűrűn ellepett sétányra, a savanyúvíz átnyújtása után pedig az új fürdőházhoz kísértetett.

Rövid tartózkodás után a legmagasb út folytattatott. Zala megye főnöke a számosan képviselt nemesi küldöttség kíséretében Őfelségének egy Aracsnál – mint Zala megye határánál – felállított diadalív mellett mutatá be legalázatosb hódolatát.

Veszprém megye szemközt fekvő határán egy óriási sziklakapu tűnt fel falombbal díszítve, jelvényéül ezen sziklaalapon fekvő hegy- és erdődús áldott megyének. Itt annak főnöke, Pichler Adolf cs. k. hely tartósági tanácsos a veszprémi járás szolgabírájával mutatta be legalázatosb hódolatát.

Veszprém megye hódolatát Markl Ferenc székeskáptalani prépost adta elő. Az enyingi járásnak jó gyakorlatú lovasokból összeállított bandériuma, Balogh földbirtokos által vezetve Őfelségét a Veszprémhez közel fekvő kis erdőig kíséré, hol Tolna megyének egy más, Molnár és Pócsa földesurak által vezetett bandériuma által felváltatott.

Maga a város bemeneténél egy, a város községe által ízlésteljesen elkészített diadalkapu állt ezen nagy betűkben látható üdvözlettel:

„Üdvöz légy diadalkoszorús Fejedelme Hazánknak!

A hír s szív lapján fénylik örökre neved.”

Míg egy másik (a székeskáptalané) a fölmenetet a várba, végre egy igen szép stílben épült harmadik diadalkapu (a veszprémi püspök Ranolder János őexcellenciája által állítva) a bemenetet a székesegyház-piacon fekvő püspöki palotába mint a legmagasb szállásba jelölé. Az összes utcák egész hosszában, melyeken a csász. menetnek el kelle haladnia, zászlók-virágokkal és gazdag kelmékkel voltak díszítve, ki az utcákon el nem fért, a rögtönzött emelvényeken foglalt helyet, szintúgy az ablakokban, melyeket különösen a szép nem előkelő öltözékekben választott ki magának.

Fél 2 órakor az összes harangok zúgása s az azokat kíserő mozsárlövések hirdeték, hogy a legmagasb menet a város határához közelg, miután Őfelsége az előbb említett városi diadalkapu előtt a polgármester s a községi képviselet által a legtiszteletteljesebben üdvözöltetett, 2 órakor az örömzajló néptömeg közepett közvetlen a legmagasb szálláshoz közel fekvő székesegyházba ment. Ünnepélyes áldás után Őfelsége a püspöki rezidenciába ment, mely előtt a Schwarzenberg hg. ezred 4. zászlóaljának gránátos százada a szász vértesek ezredi zenekarával volt díszőrségül felállítva.

A közvetlenül azután következő legalázatosb bemutatásoknál legelőbb Ranolder püspök úr őméltósága volt szerencsés melegérzelmű szavakban Veszprém városa, Veszprém megye, s oly nagy kiterjedésű egyházmegyéje összes lakosságának hódolatát Őfelsége lábaihoz tehetni.

Erre a cs. k. főudvari méltóságok, a nemesség, a kat. papság, a cs. k. hivatalnokok bemutatása következett, mely utóbbiakhoz Somogy, Tolna és Győr megye hivatalnokai, valamint az igazság- és pénzügyi hatóságok főnökei e vidékekből csatlakoztak, továbbá a községi képviselet bemutatása, melynek élén a polgármester egy legalázatosabb beszédben fejezé ki Veszprém városának hálaérzeteit azért, hogy a legmagasabb látogatás szerencséjében részesült, végre Tolna megyének egy, a tolnai prépost, Pesti József által vezérlett hódolati küldöttségét s Győr megyének egy, Deák fölszentelt püspök s Novák kanonok s győri városi lelkész által vezetett küldöttségét.

Ezen bemutatások végével Őfelsége a püspöki palota előtt összegyűlve várakozó községi elöljárókat szerencsésíté legmagasb jelenléttel, hol a tolnai bandérium is, az ezen megyei kevéssel előbb elfogadott hódolati küldöttség kiegészítéséül, fel volt állítva. Végül még a somlyói szőlőbirtokosok részesültek azon magas szerencsében, miképp egy igen szép mívű s csinosan kiállított hordócskában, elhírhedt borukból egy akót Őfelségének legalázatosabb hódolati adományul átnyújthattak.

A legmagasabb ebéd alatt, melyre minden osztálybeli számosabb honoratiorok voltak meghíva, a szász királyvértesek ezredi zenekara játszott.

Az ebéd végével Őfe1sége a cs. k. hatóságokat mint a veszprémi megyei s az ugyanazon épületben levő szolgabírói hivatalt s a megyei s úrbéri törvényszéket részletes megszemlélés alá venni, végre a kórházat s egy, a megyéspüspök úr által alapított leánynöveldét legkegyelmesebben meglátogatni méltóztatott.

Este a város legünnepélyesebben ki volt világítva, ismét legnagyobb fényt fejtettek ki az Őfelsége által a bevonuláskor érintett útvonalak, míg a város bejárásánál levő nagy vásárpiac egy népünnep alkalmából az Őfelsége legmagasabb jelenléte fölött örvendő nép élénk gyűlhelyévé alakult át.

Annak négy végén egy-egy, 6 ölnyi magasságú s számos lángok visszfényében pompásan tündöklő piramis állott, kölcsönösen összekötve a színes golyók sűrű sorával, melyek közt ismét nagy csillagok ragyogtak, a hely közepén pedig amaz állandó karvilárok egyike volt, miket az itteni izraelita cultus-község a mai magas ünnepély maradandó emlékéül három különböző helyen állított fel, s melyek egyszersmind Veszprém városának hasznos szépítését képezendik. Az oldalhomlokzatok egyikén állott a vörös-fehér oszlopokon nyugvó császári sátor, melynek átellenében két emelkedett pontról, a Császári Pár kivilágított névjegyei tündöklöttek.

A sűrűn ellepett piac, szép feldíszítésében s a nép vidám magaviseletével különösen érdekes látványt nyújtott, ezenfölül a püspök úr bőven gondoskodott étel s italról, már délután egy nyársra húzott ökör több ürükkel együtt tevé körsétáját, s néhány hordó bor a nép szemében kedvezőleg fogadott melléklet volt.

A városkivilágítás legmagasabb megszemlélése alkalmával Őfelsége ezen helyet is legmagasabb jelenlétével szerencséltetni méltóztatott, s az őt fogadó örömkiáltásokból ismételve meggyőződhetett arról, hogy minő örömmel tölti el a legmagasabb látogatás Veszprém városa s Veszprém megye lakosait.

Méltólag zárta be ezen estét egy Veszprém városa polgárai által rendezett fáklyásmenet, mely szinte 600 fáklyából állván a Városház térről a várba, a legmagasabb szállás elé vonult, s melyhez a nép csatlakozott.

A mai legmagasabb utazás közben Őfelsége Lovas faluban több, csak legújabban leégett házat vett észre, s a szerencsétlenség által sújtott lakosoknak a megyefőnök által tetemes segélyösszeget méltóztatott ajándékozni, hasonlóképp már különböző helyeken Őfelsége a Császár több segélyreszorult jótékonysági intézeteket legkegyelmesebben tetemes összegekkel megajándékozni méltóztatott a közjóra üdvös működésük előmozdítása végett.

 

Budapesti Hírlap, 1857. augusztus 18.

Arcanum Digitális Tudománytár