A háború előtt sok budai nyaralót a tulajdonosok eleve bérbeadási céllal építettek. A módosabb pesti polgárok a jó idő beköszöntével családjukat kiköltöztették a zöldbe, maguk pedig ingáztak munkahelyük és két lakásuk között.
E ház tulajdonosa Szénásy Béla volt, 1936-ban vette meg tőle a „Ferencrendi Custodia Jeruzsálem” 50000 pengőért. A mellette lévő kisebb ingatlant tulajdonosa, Weisz Lázár, 1937-ben adta el 32000 pengőért a ferenceseknek. A házat átalakították és utána ebben működött a Szentföldi Ferencrendi Zárda és 1936. októberében ebben az épületben nyílt meg a Szentföldi Múzeum. A kiállított műtárgyakat azok a művészek készítették, akik a Szentföldön jártak. Ezen a telken kezdték el építeni a Magyar Szentföldet, a szentföldi épületek másait, hogy azok is részesülhessenek az élményben, akik nem tudnak eljutni oda. A szinte a semmiből létrehozott központ Majsai Mór ferences szerzetes, szentföldi biztos (1891-1987) szervezőkészségének köszönhető. Nem rajta múlt, hogy nem sikerült befejeznie munkáját.
Ebben a villában történt 1929-ben, hogy Szénásy cselédje a szobába benyitva tetten ért egy betörőt, aki mindent otthagyva kiugrott az ablakon. A fellármázott környékbeliek utánaeredtek, utol is érték, de nem tudták elfogni. Kerékpárral elmenekült, de ekkor már egy autó is követte, röviddel később pedig a biciklis rendőrjárőrök elkapták a Hidegkúti úton. Megbilincselve vitték a kapitányságra, a Lánchídon viszont kilépett a két rendőr közül és beugrott a Dunába. A már majdnem megfulladt Gagi Endre szabósegédet kimentették, életre keltették és bevitték a rabkórházba.
Péntek volt éppen, nyolc nappal március vége előtt. Kellemes tavaszi levegő, tisztán mosolygó nap annyi zimankó után és a vásár vége ! Kell-e még több, hogy az emberek utcára, a szabadba tóduljanak?
Kecskés mester is végigsétált egypárszor a Váci utcán anélkül, hogy kedves feleségének odahaza csak sejtelme is lett volna erről a haszontalan kószálásról. Kecskés mester szinte megállott az utcaszögleteknél és a kirakatok előtt éppen úgy, mint a többi ácsorgó nép. Hja, de az ő lelke szomjas maradt e vékony élvezetnél és ő magasbra vágyott, magasba, igen, föl a János-hegy tetejére vagy legalább a Sváb-hegyre. Eszébe jutott azonban, hogy péntek van, s ily veszélyes napon még gondolni sem szabad valami jóra; azért visszakergette agyába a legfelségesebb ötletet, s várt. Hanem ezalatt a műteremében alkalmazott három segédét – értsd a szabólegényeket – szokottnál sűrűbben szólingatá, miből egy kis csetapaté is keletkezett.
A segédek között volt egy rövid köpcös példánya a hallgatásnak. Peti egész héten úgy dolgozott mint egy talyigás ló, de úgy, hogy ülő helyében megizzadott bele. Ha ítéletnapján minden lyukat számba vesznek, melyet Peti naponkint szúrt a tűjével, valóban egy félév csak kelleni fog ahhoz, míg vele a számadást tisztába hozzák. Annál hamarabb készen lesznek az életében kiejtett szók összeolvasásával.
Ő hallgatott és várt. Olyan volt azonban, mint alvó oroszlán, ha valaki fölkölté haragját, néhány hang kitört belőle, hanem ez a néhány hang fölért másnak háromhónapi fecsegésével, s ahhoz képest a sebzett vadnak ordítása valóságos gerlicebúgás.
És Kecskés mester egyszer megtalál erről feledkezni, s ilyetén szókat szalaszt ki száján gondolatlanul:
– Na Peti! Csak maga igyekezzék azzal a rokkal!
– Mit? Hát majsztramnak van énreám panasza? Nem dolgozom én eleget? – kiáltá Peti neheztelésének iszonyatosságában és nem szólt többet, hanem azt a félig megvarrott rokkot úgy vágta a szögletbe, hogy legalább tizenöt percentnyit rögtön elvesztett eredeti színéből.
Alig tudták Petit megbékéltetni. A mester szépen kérlelve odavitte hozzá a rokkot és váltig ismételte, hogy ő nem úgy akarta azt érteni, hogy ő nagyon meg van elégedve, hanem csak eszébe jutott, s úgy fönnszóval gondolt arra, hogy szavát adta, miképp a rokk reggelre elkészül.
Hasztalan. Peti oly dühben volt, hogy tízszerte sebesebben varrt és egyhuzamban akár hat rokkot megvarrt volna, de szót sem szólt.
Kecskés mester gondolá magában: Semmi, majd kibékül holnap – és hogy titokban mosolyogjon egyet, benyitott a mellékszobába. Hanem itt bezzeg nekiesett Kecskésné asszony. Elmondta hirtelenében recitatív skálán, hogy nem tud az emberekkel bánni, hogy a legjobb, legszorgalmasabb, legtöbb hasznot hajtó legényt bántja, elveszi kedvét a munkától, utoljára itt hagyják mindnyájan, ki fog keresni? Most is csupa tengődés az életök! Már három év óta várakozik egy hatvan pengős „shawl-ra” (vállkendő), de persze így még tizenháromig is várhat. A tojás is iszonyú drága, a liszt ára megint egy forinttal emelkedett! Koldusbotra jutnak, éhen vesznek el!
Egyszóval Kecskésné asszony a mester fejét megmosta – szappan s Dunavíz nélkül.
Kecskés mester pedig gondolta magában: semmi, ez is majd megbékél holnap. Minő glória lesz az holnap reggel, midőn mindnyáját lefőzi! És szeretett volna mosolyogni, hanem attól tartott, hogy amilyen könnyen hajolnak felesége kezei, nyakon találja őt csípni hirtelen.
Este maga Kecskés mester is odaült segédei közé, mit évek óta nem tőn – hogy segítsen. Kecskésné asszony csak nézte egy darabig; de aztán nem állhatta szó nélkül.
– A világ már látom, fölfordul – jegyzé meg, csakúgy, mintha föl sem nézett volna.
Egy szó kérdés sem következett, mely a talányos szavak megfejtéséért esengett volna.
– Nem hiszem, hogy a Duna visszafelé nem foly medrében – szólt ismét kevés szünet után. A legmélyebb csend, melyen át csak a tűszúrások ártatlan zaja rezgeti.
– Bizony szólhatna egyet az emberhez – monda azután emeltebb hangon.
– Kérdeztél valamit? – felelé Kecskés úr.
– Igazán szeretném tudni, mi ütött magához?
– Föltűnik úgy-e hogy dolgozom?
– Oh ne féljen, én nem fogom kérni, hogy ne dolgozzék, sőt attól tartok, hogy ez a munkásság nem tart sokáig.
– Reggelre ezt a pantalont meg azt a mellényt meg amazt a rokkot el kell készítni.
– Abból semmi sem lesz – közbeszól Peti.
– Megígértem.
– Már azt pedig hiába ígerte majsztram.
– De én is segítek.
– Ha mindjárt segít is.
– Holnap is egy nap – jegyzé meg a másik legény.
– Holnap nem dolgozunk.
– Ugyan miért nem, ha szabad tudnom – interpellál Kecskésné asszony és a mester ugyancsak megvolt akadva, mert ő a meglepést, melyet tervezett, egy világért sem kockáztatná s el nem árulná a titkot. A szabónak mindenkor kiváltságai közé tartozik fillenteni, ezzel utasítja el azokat, kik a megrendelt munkát sürgetik, miért ne használhatná tehát most ily szorult helyzetben?
– Nem kapok feleletet? – szólt a mesterné kevésvártatva.
– Holnap nagy ünnep.
-Miféle ünnep?
Na most mit mondjon hamarjában?
– Hát izé…, hogy is mondják? Vízkereszt!
– Vízkereszt? Már hogy volna vízkereszt?
– Ha mondom, hogy az!
– Hiszen vízkereszt farsang előtt esik, januárban!
– Az idén farsang utánra tették, márciusra.
A mester azt gondolta, hogy itt semmi sem segíthet, tehát állításához makacsul kell ragaszkodnia.
– Hadd látom csak azt a kalendáriumot, éppen itt van – mondá a mesterné.
– Jaj, az nem jól mutatja – mondá a rezignáció hidegségével Kecskés.
– Talán bizony magának más kalendáriuma van…
– Mikor az a naptár készült, még akkor úgy volt, hogy marad a régi helyén, hanem hát nem hallottál arról, hogy a prímás Rómában járt a pápánál?
– S osztán?
– Ó, bizony, hiába ezt a nagy utat nem tette.
– Az tudnivaló, ha maga nem mondja is.
-Na, akkor végezték el, hogy a vízkereszt az idén márciusban legyen.
– Hát majsztram? – így veszi át a szót most Peti.
– Mi a’, Peti?
– Hát csakugyan ünnep lesz holnap?
– Ha mondom!
– Úgy hát én is mondom, hogy tovább nem dolgozom – szól Peti s kászolódni kezd.
– Igazság! Köznap sem tartozunk hét órán túl dolgozni – mondá a másik két segéd -, hát még ünnep előtti este!
– Csak félórát dolgozzunk még, csak kis félórát! – mondá a mester -, hiszen ma úgysem megy egyikőjük is a kávéházba ilyen későn, már egyre megy, ha még egy kicsit maradnak is.
Addig kért a mester, hogy végre maradtak, s azután annyit hazudozott össze-vissza, hogy a félórából két óra lett, mikor aztán fölkerekedtek a segédek, hogy most már csakugyan elég. Pedig még nem volt kész a mellény meg a rokk. Na de semmi, sőt tán még jobb, gondolá a mester s így szólott:
– A mi kevés még hátra van, holnap jókor reggel elkészitjük. Jöjjenek el jókor.
– Mint rendesen – megjegyzé Peti.
Kecskés mester szépen megkérte őket, hogy csak jöjjenek jobbkor, mert az az úr, kinek a pantalon meg a rokk készül, reggel elutazik, s ha elszalasztja, úgy vasárnapra nem lesz képes a heti fizetést kiadni. Ez erős argumentum volt. Megegyeztek.
Reggel jókor beállított a három segéd.
Kecskés mester szokása ellenére már egészen fölöltözködve, mosolygó arccal fogadta őket. A mesterné is mosolygott, mert amint szemeit fölnyitotta a mester, s kinézvén ablakán, meggyőződött, mikép a hajnal derült, elmondotta szándokát s helyeslő véleménnyel volt szerencséje találkozni.
– Tudják-e, mi az újság? – imígy szól Kecskés mester segédeihez.
– Semmit sem tudunk.
– Ma nincs ám ünnep.
– Hát elbolondított bennünket. Jól van, azért sem dolgozunk.
– Én is azt mondom: nem dolgozunk. Meg akartam magukat lepni. Lássák, ami még várni való van, elvégezzük holnap reggel. Ma pedig kimegyünk a zöldbe.
– A zöldbe?! – álmélkodának mindnyájan.
– Igen, igen, fölmegyünk a János-hegyre.
– Hiszen hó van még azon!
– Dehogy van. Gyönyörű pázsit és virágok, aminőket nyáron át hasztalan keresne az ember. Aztán meg mi leszünk az elsők, kik az idén a hegyek közé kirándulnak. Rólunk fog az egész céh beszélni. Ezt én mind tegnap gondoltam ki.
Megtetszett az eszme a segéduraknak, s rögtönzött készülés után a társaság útra kelt.
– Én a kulacsot viszem! – mondá Peti, hogy ő is szóljon valamit, midőn ki egyet, ki mást szólt megjegyzésül erre a bolondságra, hogy minő stikli lesz az, március 24-én kimenni a zöldbe.
Szép idő volt, mikor elindultak. Egy esernyő eszébe sem jutott senkinek. Budán túl azonban a szél csípősen kezdett lengedezni nyugat felől, s a társaság azzal vigasztalta magát, hogy majd visszafelé nem kell szél ellenében menni. Egyedül Peti állította egész komolysággal, miszerint valahányszor ő a Budai hegyekbe kirándul, délelőtt nyugati s délután keleti szél fú, amiért aztán kevésbe múlt, hogy Petit vissza nem kergették. Majd’ úgy járt, mint a bűnös szokott járni tengeri viharkor, kit a remegő hajósok engesztelő áldozatul a hullámok közé taszítanak.
Petit a kulacs mentette meg. Azt mondá, hogyha eddig hozta, hát vissza is viszi magával. Inkább megtűrik, csakhogy a kulacs is maradjon. A Laszlovszky-majorban megállapodott a társaság.
– Kellner! – kiált Peti méltóságteljesen állván a félszer elé.
– Hohó pajtás! – megjegyzé az egyik segéd – majd csak későbben érik itt meg a kellner, még tán el sem vetették.
– Igen jól tudom.
– Mit kiabálsz hát?
– Itt ez a köznép, ez az ácsorgó söpredék, ezek a kertész, erdőkerülő vagy miféle emberek azt gondolhatnák, hogy azért állapodtunk éppen itt meg, mert fogadóban költeni kell – felelé Peti a szabólegény-arisztokrácia egész gőgjével.
Míg ezek itt vesztegették az időt, Kecskés mester mint életrevaló vállalkozó egyéniség, fölkapaszkodott a színben összerakott s a múlt ősz óta meg nem mozdított falócákra. Leemelt kettőt, hogy a kibontott tarisznyához nekiülhessenek.
Ezalatt Budakeszről a sötét felhőket egymásután eregették föl, a szél lengedezése és üvöltése változott.
– Indulhatunk – mondá a mester a reggeli szerencsés elköltése után.
– Eső lesz, majsztram – megjegyzé az egyik segéd -, én nem megyek tovább.
– Nem szégyenli magát, ettől a kis szellőtől megijedni?
– Új kalapomat nem teszem ki a megázásnak, csak másfél esztendeje, hogy vettem.
– Én is félek az esőtől – szól a mesterné – én se megyek.
– De maga csak eljő – fordult Kecskés mester a másik segédhez.
– Isten neki, majsztram kedvéért elmegyek.
– Menjünk tehát – mondá a mester és a kulacsot fölemelte.
– Én is megyek – megszólal Peti, s alighogy félútban volt a három rettenthetlen férfiú, esni kezdett.
Később csak úgy szakadt a nyakukba, s a János-hegy tetejétől félórányira sűrű jég kezdé kopogtatni kalapjaikat. Midőn a célnál voltak, az eső folytonosan szakadt, hanem legalább jéggel vegyítve. Már most nem tudták, vajon a szép gyönyörű kilátásban gyönyörködjenek-e, vagy, mivel kilátásuk volt agyonázni, hát akár azonnal visszainduljanak. Összezsugorodva álldogáltak a hegytetőn, mint a birkák, midőn zimankós időben fejeiket összedugják.
– Nagy bőség! – megszólal végre Peti lakoniai rövidséggel.
– Holnapra maradhatott volna, s akkor én tőlem eshetett volna még nagyobb bőségben – mondá a mester.
– Mikor még falun laktam, mindég azt mondák, hogy esőben gazdag tavasz bő aratást jelent, kivált, ha villámokkal jár – okoskodik Peti.
– De a mennydörgős mennykő üsse meg azt a bőséget, amelyet ily drágán kell megvásárolni, hiszen egészen át vagyok ázva!
– Ne káromkodjék majsztram, megveri az Isten!
E pillanatban iszonyatosan megdördült az ég. Bumm, és a mester levágódik a földre.
A segédek elsápadnak.
Bumm, bumm, és a mester gurul lefelé a hegyoldalon. A segédek egy pillanatra kővé válnak.
– Iszonyatos – szólt Peti, föltámadván – majszterbe két mennykő csapott! Legalább ne hagyjuk a mélységbe gurulni, míg leér, palacsintává mállik a sziklákon. Már éppen indulni akartak a mester után, mikor ez hirtelen megállapodik, négykézlábra kap, fölegyenesedik és lépdel fölfelé segédeihez.
– Majsztram! – kiált rá Peti.
– Mi baj?
– Vagy tán csak a lelke már?
– Nekem semmi bajom – mondá a mester mosolyogva, pedig az orra gurultában egy kövön megakadt, s csörgött a vére, ezenkívül ruhája úgy nézeti ki, mintha egy vályogvető cigány betapasztotta volna sárral.
– Hát nem ütötte agyon a mennykő?
– Engem?
– Mi azt hittük. Hanem ugyan megijedhetett attól a kis dörgéstől.
– Én?
– Igen! Hiszen úgy hanyatt vágódott!
– Akaratból tevém.
– Lehetetlen.
– Na lássák, sokat szenvedek hátfájásban (s ekkor akaratlanul körültekinte, nincsen-e közelében kedves életpárja), azt ajánlották, hogy midőn Szent György-nap előtt az első dörgést hallom, hemperedjem meg a földön. Ez az egész.
– Ejnye, hogy megijesztett bennünket. Hanem az eső csendesül, visszaindulhatnánk…
Míg itt ez a mennykőjelenet fejlődött ki, a majorban benézett a fátum abba a félszerbe, hol a mesterné s a lovagjául maradt szabólegény múlatták egymást szépen kettecskén. A fátum meglátta őket, megirigyelte boldogságukat, és…, és e pillanatban történt ama veszedelmes első dörgés.
A mesternének olykor a feje fájt, s azért évenként rendesen falba verte, az első dörgés hallásakor. Így tanulta ezt a nagyanyja egy kártyavető cigányasszonytól a múlt században, s nagyanyjáról ezen orvosi tudomány úgy maradt reá örökségképp.
Mikor tehát megdördült, nekiment a falnak fejével, és szerencsétlenségére oda ütötte, hol egy vasszeg gyilkoló maradványa élesen kiállott.
A mesterné nagyot jajdult és lovagjának karjaiba hanyatlott.
A segéd első pillanatra megörült e véletlennek, s úgy megszorította a mesternét, mint még tán soha ekkorig. Hanem bezzeg elszörnyűlködött, mikor a vért látta lefolyni imádottjának arcán. Eszeveszetten futott vízért, áztatta a sebet s azután bekötötte, szóval mindazt megtette, mi a megszomorodott mesternének jól esett. Az idő sebesen repült. A mesterné nem unta magát. Egyszerre azonban beszédet hallanak kívülről.
– A majsztram megérkezett – mondá a segéd.
– Ah, be hamar – felele a mesterné, s már annál fogva is izgatott volt, hogy férje a nagy utat ily sebesen tette meg, bizony megárthat egészségének. Hát még mikor Kecskés úr megállott előtte, nyakig, sőt füle hegyéig sárosan, piszkosan mint egy ólban fetrengett malac.
Kecskécsné asszony csípőire teszi kezeit:
– Hát maga hol a pokol fenekén járt – így kezdi aztán az üdvözlő beszédet -, így összesározva? Sohasem is tudja a ruháját kímélni, mintha zsákkal állna otthon az arany. Mondtam, hogy eső lesz, de az asszony hiába beszél! Ezt a rokkot, meg azt a pantalont eldobhatja! A kalapja is milyen! Peti is elég sáros, meg az a másik korhely is, de nem ennyire! Fogadni mernék, hogy lefeküdt a sárba alunni, mert egyebet sem tud az alvásnál. Nappal alszik, éjjel akármikor szólok hozzá, nem vagyok képes fölkölteni, alszik mint egy mormota. Na, szóljon hát! Mit csinált a ruhájának?
Kecskés úr szeretett is volna szólani, de nem volt ideje, mert az asszony ugyancsak folytatta a dörgést. Végre a segédek közbevetették magokat.
Kecskés úr megmagyarázta, hogy ennek a kis sárnak az első dörgés az oka, hanem hiszen ezért a bolondságért még jobban kikapta volna a magáét, ha történetesen a mesterné is falnak nem megy, s be nem töri fejét. Kecskés úrnak is hatalmas argumentum volt. Mit volt mit tenni, összebékéltek, hanem egy föltétellel, s e föltételt a mesterné szabta a békekötésnél.
Ő azonnal indul hazafelé azzal a segéddel, aki nem volt oly bolond, hogy a János-hegyre kószáljon, s összesározza magát, Kecskés úr pedig sáros társaival a majorban várja be az estét, s úgy induljanak el, hogy 11 óra előtt a városba meg ne érkezzenek, mert ha Kecskés urat ilyen sárosán meglátja valaki, azt gondolja, hogy valami kocsmából hajgálták az utcára, s ő stante pede (tüstént) elválik tőle.
A mester kénytelen volt aláírni a békekötést, és a mesterné másodmagával rögtön útra kelt, hogy a maga idejében haza érkezzenek.
Egy pesti napilap az idén a következő tréfás történetkét közlé:
„Deák Ferenc a tavaszias idők beálltával ismét rendes vendége a Városligetnek. Legújabban azonban az Állatkert helyiségét látogatja s különösen egy új vendég, egy bozontos medve nyerte meg hajlamát. Deák Ferenc fölzsemlézve szokta fölkeresni a medveketrecet, esernyője végére szúr egy-egy darabot, s úgy nyújtja be pártfogoltjának. Legújabban ismét egy nagy darab zsemlét tűzött az esernyő végére, hanem a mackó ezúttal nagyon udvariatlanul viselte magát, mert nemcsak a zsemlét, de az egész esernyőt bekapta a ketrecbe s darabokra szaggatá. Az öregúr jóízűt nevetve mondá:
– Ej, ej, hát a medvevilág is tud hálátlan lenni – és esernyő nélkül távozott.
Eddig szól a történet. Hanem a P. Napló még azt is hozzáteszi, hogy, midőn Deáknak egy baráti körben e történetkét felolvasták, tréfás humorral így szólt:
– A dolog egészen igaz. Magam láttam. Csak az a kis különbség van benne, hogy nem annyira velem történt, mint egy öreg asszonysággal. Aztán nem is medve volt, hanem majom. Aztán nem is az esernyőt kapta el, hanem az asszonyság kalapját. Az asszonyság nagyon sajnálta a kalapot, de hogy valamit szólt volna, azt nem hallottam.
Egyéb részleteiben az egész történet való – tevé utána alig észrevehető mosolygással.
Ez aztán az igazi „leépítés”, ami most a tabáni kis utcákban történik. Vannak utcák, amelyeket egészen kilakoltattak már, vannak házak, amelyekből már csak néhány tégla áll. Elbúcsúzhatunk a tabáni kocsmáktól is. Hétfőn reggel megszűnik a Mélypince, hogy a város másik oldalán kezdje meg második életét. Nemsokára követi a Mélypincét a többi.
A kivégzés előtt álló tabáni kocsmáknál búcsúlátogatást tettünk. Krausz Poldi bácsihoz, a Mélypince híres gazdájához mentünk először. Poldi bácsi szomorú. Azt mondja, fél Pesttől, egészen más világ van „odáát”. Egy erzsébetvárosi vendéglőt vett át, de az persze nem lesz már „Mélypince”. A „Mélypince” megszűnik a Tabánnal együtt.
– – –
Bródy Sándor, Krúdy Gyula tanyája
Kár érte. Érdekes, furcsa hely volt: írók, újságírók, színészek kocsmája. Egy időben sok politikus is járt a Mélypince keskeny udvarába. A legkitartóbb vendégek közé tartozott Bródy Sándor. A közelben lakott, a Rudas-fürdő egyik fehérre meszelt szobájában. Éjszaka, mielőtt hazament, mindig betért a Mélypincébe. Élete dolgait Poldi bácsival szerette megbeszélni. Szalonnát evett, könnyű bort ivott hozzá. Utolsó estéjét is a Mélypincében töltötte, mielőtt nagybetegen bevitték a szanatóriumba.
Krúdy Gyula volt a Mélypince másik nagy törzsvendége. Krúdy mulatozásainak végén mindig a Mélypincében kötött ki. Előfordult hogy elálmosodott a magányos iddogálásban, akkor Poldi bácsi meghívta egy kis alvásra is. A fehérhajú kocsmáros saját ágyát vetette meg az írónak.
Nagy vendégkönyvben őrzi Poldi bácsi vendégei aláírását. Szép Ernő verset írt a könyvbe:
A derék Krausz Poldi
Olyan magyar, mint Toldi.
– – –
Jocó cigány emléke
Festők rajzoltak a könyvbe, muzsikusok néhány sornyi kottát írtak bele. A vastag emlékkönyvben betű, rajz és kottafejek dicsérik a Mélypincét. Sok szó esik ezeken a napokon egy öreg cigányról, Jocóról, aki híres alakja volt régebben a Tabánnak. A Mélypincében játszott évtizedeken át. Az volt a nevezetessége, hogy szívesebben muzsikált ingyen íróknak, mint pénzért másoknak. Amikor meghalt, kötetnyi cikk, nekrológ jelent meg róla. Emlékét azzal őrizte meg a Mélypince, hogy azóta is csak egy szál cigány játszhatott ott.
Külföldi lapokat mutat Poldi bácsi. Képek, cikkek a Mélypincéről. A városnál is bemutatta ezeket. Hivatkozott arra. hogy a Mélypince idegenforgalmi szempontból is fontos, amellett épülete műemlék, hiszen 1549-ből származik. Hiába, nem nyilvánították műemléknek, a többszáz éves házat a többi tabáni házzal együtt halálra ítélték. Hétfőn kirámolják az asztalokat, székeket s mire a stráfkocsik elindulnak a hídon át Pest felé, már dolgozni fognak a csákányok.
– – –
A Kakuk előkelő vendégei
Nemsokára költözik a Kakuk is. Híres magyar szobája, amelynek mestergerendáján sárga kukoricacsövek függnek, kissé távolabbra kerül. Itt nem bánatos senki. Talán azért, mert csak hat esztendő óta állt fenn itt a Kakuk. Igaz, hogy a hat esztendő alatt kevés olyan előkelő külföldi járt Budapesten, aki meg ne fordult volna a Kakuk-ban. A vendégkönyvben megtalálni Gusztáv Adolf svéd királyi herceg, Sauerwein híres francia újságíró, Olga Csehova és Harold Lloyd filmnagyságok aláírását. Most is gyakran állnak meg az idegenforgalmi autókárok, hozzák az idegeneket, hogy a Kakukban megismerjék az igazi magyar kocsma típusát.
Avar Mihály Kereszt utcai híres vendéglője is költözik nemsokára. Kicsit feljebb megy a Csend utcába. Az étlapokon már külön rózsaszínű cédula figyelmezteti a vendégeket, hogy hurcolkodás lesz.
Épp itt van a budai kucséber. Hát vele mi lesz? A kucséberek nem szeretnek átjönni a hídon.
-Nem is megyünk Pestre – mondja -, marad még Budán elég kocsma, majd azokba járunk.
(Egyébként azonnal panaszkodni kezd arról, hogy nagyon megromlott az iparuk. Az emberek nem játszanak ma már a kucsébernél. Nincs is új kucséber. Mi vagyunk még a régiek, ki bolond erre a pályára jönni?)
– – –
Búcsúzik a sramli is
Bagyikné híres kocsmája megszűnt már itt. Bagyikné elköltözött. Másutt főzi a jó halpaprikást. Albecker a Kereszt téren még nyitva van, de csak napok, vagy hetek kérdése, mikor szalad le a redőny az Albecker-vendéglő ajtaja előtt. Van valaki, aki nem ismeri a sramlizenekart, amely az Albeckernél játszik? A sramli is búcsúzik a Tabántól, télen már más helyiségben éneklik német, magyar vidám strófáikat.
Kenyerét veszti a Kereszt téri Albecker-vendéglő megszűnésével a lekísérő ember. Ősszel, télen, kora tavasszal lámpával állt a lekísérő a kocsma ajtaja előtt, várta a távozó vendégeket. Azokat, akik gyalog akartak lemenni a rosszul világított zegzugos utcák között, a lekísérő kísérte le. Őrá többé nem lesz szükség, a Tabánt rendezni fogják, mindenütt ívlámpák világítanak majd, nem fog senki megbotlani a hepehupás tabáni járdán.
Csíz jód-brómfürdő Gömör-Kishont vármegyében, a MÁV miskolc-füleki vonalán, szelektől védett völgyben fekszik. Tengerszint feletti magassága 174 méter.
Gyógytényezők: Csíznek három forrása van, melyek közül a Themis- és Neptun-források kizárólag fürdőkhöz, míg a később felfedezett Hygiea-forrás ivókúrákhoz használtatik. Ludwig egyetemi tanár legutolsó vegyi vizsgálata a csízi víz 1000 részében 0,428 egység jódot, 1,230 egység brómot és 118,711 egység klórt mutat ki, mely szerint a csízi Hygiea forrás vize jód- és brómtartalomban az összes külföldi, ismert, hasonló források vizét meghaladja.
A víz radioaktivitása is – miként az e téren megejtett vizsgálatok bizonyítják – lényeges, a karlsbadi forrásokéhoz legközelebb álló.
Csízfürdő éghajlata kiválóan száraz és meleg, és így különösen a jódkezelést igénylő betegségeknél rendkívül kedvező.
A fürdő fel van a modern terápia minden kellékével szerelve. Alkalmazásba jönnek: a melegfürdők, hidegvízkúrák, ledörzsölések, izzasztókúrák, szénsavas fürdők, villanyos- és Röntgen-kezelés, soványító- és hízlalókúrák.
Javaslatok: A negyedszázad alatt elért gyógyeredmények fényesen igazolják, hogy a jódkezelést igénylő megbetegedéseknél a csízi víz fürdő- és ivókúra alakjában adagolva specifikum.
Főleg javallt a görvélykórnál (scrophulosis) és annak összes kóralakjainál, mint a megnagyobbodott nyirokmirigyek, nyákhártyák krónikus megbetegedései, görvélyes szembajok, bőrmegbetegedések, ízületi- és csontbajoknál. A szifilisznél, annak kései alakjainál, amilyenek a csonthártya- és csontbántalmak, szifilitikus zsigeri megbetegedések, here-, máj-, agyvelő-, gerincvelő- és idegbántalmaknál. Angolkór, arteriosclerosisnál, nemkülönben csúzos, köszvényes exsudatumok, a női ivarszervek exsudatumai, makacs utókankók szövődményeinél és az idegrendszer megbetegedéseinél, kiváltképp a tabesnél, myelitisnél és apoplexiák után visszamaradt hűdéseknél.
Fürdőorvosok: Kallós Jenő dr. hiv. fürdőorvos, Pazár Andor dr. és Pazár László dr. Az orvosok működésüket május 1-jén kezdik meg.
A telepen működik a M. kir. honvédtisztek gyógyháza, a munkásbiztosító pénztárak és a MÁV különbetegsegélyző pénztárának szanatóriuma, a tanítóárvák szanatóriuma.
A telepen Pazár László dr. vezetése mellett kitűnően berendezett szanatórium működik, hol magánosok és gyermekek kísérők nélkül előnyösen elhelyezhetők. A fürdőidény kezdődik május hó 1-jén és tart szeptember hó végéig.
Lakás és ellátás tekintetében a fürdő minden igényt kielégít. A Horváth-, Margit-, Mária-, Hermin-, Ilona-, Milán- stb. nyaralókban és a fürdőt körülövező község magánházaiban egyszerre 1000 vendég kényelmesen elhelyezhető. Vendéglője elsőrendű és orvosi felügyelet alatt áll. A vendégek szórakoztatására szolgálnak a térzenék, tenisz-, tekepályák, tombolák, tűzijátékok, kirándulások, tánc és egyéb szórakozások. A fürdőn gyógytár, posta, távírda, telefon működik. Kereskedők, iparosok, mosónők stb.
Kedvezmények: orvosok és azok közvetlen családtagjai fürdőket díjmentesen élveznek. Államhivatalnokok és katonatisztek, valamint szegénysorsú betegek az elő- és utóidényekben 50% kedvezményben részesülnek.
Vízszállítás: A csízi víz otthon történő ivókúrákhoz mindenkor friss töltésben kapható a forrásnál, esetleg Édeskuty L. lerakatában Budapesten. 25 palackot tartalmazó rekesz ára helyben a forrásnál 13 korona. Prospektust küld és felvilágosítással szolgál a fürdőigazgatóság.
1908-ban kérvényezte Bayer György vállalkozó, népligeti vendéglős, hogy szánkóvasutat építhessen ausztriai mintára. A pálya kb. 100 méter hosszú, 15 méter magas volt és négy szánkó haladhatott rajta egymás mellett. Mellette több pavilont is felépített, báb- és majomszínházzal, mutatványoshellyel. Engedélyt kért büfé létesítésére, hogy a szegényebbek is tudjanak enni- és innivalót vásárolni. A szánkóvasút belépődíja felnőtteknek 20, gyerekeknek 10 fillér volt. A színházakba a gyerekek ingyen mehettek be, csak a felnőtt kísérő fizetett.
A tobogán másra is alkalmas volt: Bleriot felszállásakor, 1909. októberében a tornyon ülőhelyeket adott bérbe a repülésre kíváncsiaknak. A jegyár 5 ill. 3 korona volt.
A tobogán kanadai eredetű szánkófajta, akkoriban ilyen néven jött divatba a skeleton és a bobsleigh mellett. A magyarból kiveszett, de több nyelvben megmaradt.
A tér az 1695. évi összeírásban Felső Vásártér néven szerepel, az Alsó Vásártér a későbbi Fazekas (Szilágyi Dezső) tér volt. A Víziváros legfontosabb pontja volt, kikötő, nagy rakodóhely, kereskedelmi pont és katonai állás. A kikötőt és a folyót a téren állomásozó őrség ellenőrizte. Délen a plébániatemplom (1740-ben tették le az alapkövét és 1746-ban szentelték fel), északon a Szent Erzsébet apácák kolostora és kórháza határolja. A kolostor korábban a ferenceseké volt. II. József 1785. október 8-án az Országútra helyezte őket, és ide pedig november 6-án a Szent Erzsébet betegápoló apácarend tagjait. Nyugatról a budai postahivatal emeletes épülete határolta, mely lakásokat, hivatali helyiségeket, mag-, szénatárolót, szerszámkamrát, kocsiszínt, istállót, kutat stb. tartalmazott.
A téren 1724-ben állították fel Weisz Anna hagyatékából Szűz Mária szobrát két mellékalakkal (Sienai Szt. Katalin és Nepomuki Szt. János). Ezen a helyen korábban a ferencesek Mária-kápolnája állott (Rupp Jakab). A szobrot nem sokkal később (1747-49) újrafaragták, mert tönkrement, de valószínűleg a mellékalakok nélkül.
Szintén a téren katonai őrszoba volt. Az itt tárolt fegyverekről és lőszerről ragadt rá a „Bomba tér” elnevezés (egy 1793-as térképen már így nevezik). A régi épület a folyóhoz közelebb helyezkedett el. Az újat beljebb, a zárda kertjének kerítéséhez támasztva építették. Wojtha Ferenc tervezte, a terven 1832-es dátum van, de egy 1829-es helyszínrajzon már szerepel ezen a helyen ilyen alaprajzú épület. Az építkezés miatt a szobrot délebbre helyezték majd áthelyezték a Mária térre, ahol ma is áll. Az 1848 utáni években elvesztette a katonai fontosságát, az őrházból ki is vonult a katonaság. Később a pénzügyőröket helyezték el benne, állt üresen is, aztán bérbe adták kereskedőknek, így például 1881-ben Freyberger János vaskereskedő bérelte ki az őrházat. 1886. decemberében az épületben nyílt meg a Bomba téri népkonyha.
A téren több kisebb épület is volt különböző időpontokban: váróterem, raktárépület, csónakház. A parton volt a tímárok bőráztatója és feljebb a lóúsztató.
A tér kisebb volt mint most, ugyanis a zárda kertje majdnem a mai vásárcsarnokig ért. Többször tettek kísérletet a rendezésre, ez a kórház átépítésével valósult meg. A kórházhoz egy új szárnyat építettek a Duna felé, a zárda kertjét pedig a térhez csatolták 1891-92-ben. Ekkor bontották el az őrházat is.
1867 után a főváros rohamos fejlődésnek indult, ennek egyik negatív hatása az élelmiszerárak emelkedése lett. Sokaknak a keresetük jelentős részét ennivalóra kellett költeniük, megtakarításra már nem jutott. Ezt felismerték a város vezetői és a tehetősebb polgárság, és elindult a népkonyhamozgalom az állam és magánszemélyek, egyesületek összefogásával. Azt tűzték ki célul, hogy a szegényebb néptömegeket tiszta, rendezett körülmények között nagyon olcsó, de tápláló étellel lássák el, olyannal, amely egy férfi munkásnak is elegendő tápanyagot biztosít. Hasonló intézetek már addig is működtek. Egyházak, egyesületek, iskolák tartottak fenn „tápintézeteket” szegény iskolásgyerekeknek, sok tehetős család vállalta, hogy a közeli iskolából egy-két szegénygyereket rendszeresen etet, kórházakban működtek alapítványok a szegény betegek költségeinek biztosítására. Emellett a munkára képtelenek számára a város segélyt is osztott.
A népkonyhamozgalomnak külföldön is megvolt a párja, sok nyugati nagyvárosban is ekkor vagy kicsit korábban kezdtek ilyen jellegű intézeteket felállítani. A népkonyhák alapítására vonatkozó kiáltványt Szentkirályi Mór főpolgármester írta alá. Népkonyhabizottmányok alakultak, jótékonysági rendezvényeket szerveztek, gyűjtéseket rendeztek, de csak lassan haladt a szervezés egészen 1874 őszéig, amikor is Ráth Károly akkori főpolgármester a város befolyásos polgárait értekezletre hívta, és ezután már egy hónap se kellett, hogy meginduljanak az első népkonyhák. A népkonyhák vezetésére a helyi nőegyleteket kérték fel, sok magas rangú és ismert asszony, államférfiak és nagyvállalkozók feleségei vállaltak szerepet a munkában. Köztük volt Damjanich János özvegye is.
A népkonyhákban az étel nagyon olcsó volt, de nem volt ingyenes. A menü tápláló leves, főzelék, egy darab hús és kenyér volt, vagy főzelék helyett tészta.
A házirend ez volt: csak olyan személy léphetett be, akinek étkezési jegye volt. A jegyet az étel árának megfizetésével lehetett megkapni. A vendégnek azonnal el kellett foglalnia a legközelebbi szabad helyet, étkezés után rögtön át kellett adnia a következőnek. A dohányzás és a hangoskodás tilos volt. Aki a szabályokat megszegte, kitiltották az összes népkonyhából. A tudósítások szerint sokszor megesett, hogy ha valaki még ezt a kis összeget se tudta kifizetni, annak a népkonyhabizottmány egy-egy tagja állta a számlát. Az ebéd ára 10 krajcár volt és többször is olvastam, hogy az adagok nagyobbak voltak egy átlagos vendéglői menünél. Csak ebédidőben voltak nyitva a konyhák és időszakosan működtek, általában télen.
A népkonyhák javára sokan adakoztak, élükön a királlyal, városok, vállalatok, tehetős emberek adták össze a pénzt és a felszerelést. Az első népkonyhák 1874. december 1-jén nyíltak: a terézvárosi és a ferencvárosi (Soroksári u. 46., ma Ráday u.). A terézvárosi a Lövölde téren, itt a főpolgármester is jelen volt a nyitásnál és megkóstolta a felszolgált ételt, levest, lencsefőzeléket hússal és kenyérrel. December 2-án a lipót- (Nap u. 6., most Alkotmány u.) és a józsefvárosi konyhák (Baross u.-József krt. sarkán.) indultak el. A Lipótvárosban a pénztárosi feladatokat gr. Szapáry Gyuláné látta el. Ezután nyílt a vízivárosi (Fő u. 3., ma Ganz u. sarok), az óbudai (Fő tér), a kőbányai és a tabáni (a Várkert Bazár helyén) népkonyha.
Ferenc József januárban több népkonyhát meglátogatott. Ő is leült megenni egy adagot, majd elbeszélgetett az ott dolgozókkal és a vendégekkel.
1876-ban, március elején a Vízivárosban a Medve utcai iskolában nyitották meg a népkonyhát. Ezt Tisza Kálmán is megtekintette néhány nappal később. 1884. december 22-én a Fő utca 62. alatt nyílt meg a népkonyha, az Erzsébet-apácák zárdájával szemben. 11-től 1 óráig volt nyitva, az ebéd 10 krajcár volt. 1885-ben a régi Polgári Lövölde épületében kapott helyet.
1886. december 16-án nyílt meg a Bomba téri volt katonai őrtanyán, az átalakítás után a vízivárosi népkonyha. Hosszú távra próbáltak berendezkedni, mert csatornázást is terveztek az épület alá. Naponta 11 és fél 2 között osztottak ebédet 10 krajcárért. 1890-ben Tisza Kálmánné látogatta meg, akkor négy budai iskola szegénygyerekeit etették. A látogatás napján az ebéd daraleves volt borsófőzelékkel, hússal.
Valószínűleg végig ebben az épületben volt már annak lebontásáig. Van adat arról, hogy közben árusítópavilonként is működött, de lehet, hogy ez csak az író tévedése. A bontás 1891-92-ben történhetett, amikor az Erzsébet-apácák kertjét és kerítését is lebontották és a telket a térhez csatolták.
1892 végén a Szegényház (Varsányi Irén) utcában és a Fazekas téren működött népkonyha a Vízivárosban. A Szegényház utcai még 1896-ban is működött. A menü akkor is 10 krajcárba került.
Végül nézzük, milyenek voltak a piaci árak akkoriban. 1 forint 100 krajcár volt.
1884. nyarán: 1 pár liba 4,5Ft, 1 pár csirke 1,60-2,40 Ft, tojás 53db 1Ft, hagyma 10kg 1Ft, 1pár tyúk 2Ft,
1888 január: borsó 1kg 10kr, bab, 1kg 10kr, krumpli 100kg 3Ft, 1pár pulyka 5Ft, vaj 1 kg 7,5 Ft.