Alsófarkadin, Lónyay- (Nopcsa) kastély. Fatia Negra legendája

Alsófarkadin, Lónyay- (Nopcsa) kastély.

 

Fatia Negra legendája

A 81 éves báró Nopcsa Elekné, a Jókai-regényhős menye érdekes intimitásokat mond el a híres báró Nopcsa Lászlóról – A lopott ékszer hiteles története – Kihal az egykor oly nagy szerepet játszott Nopcsa-család

Újarad, december.

Ennek az Arad melletti nagy sváb falunak a főutcáján komoran, szinte fenyegetően áll a régi báró Nopcsa-kastély. A barátságos, új földszintes házak szomszédságában olyan ez az öreg épület, mint egy darab ittfelejtett múlt. Az év legnagyobb részében zárva van a nagykapu, csak akkor nyílik ki, amikor a ház lakója, özvegy báró Nopcsa Elekné itthon tartózkodik. Ez pedig ritkaság, mert szívesebben időzik leánya, özvegy őrgróf Pallavicini Alfrédné abaújszemerei birtokán mint az újaradi kastély ódon termeiben. Bizonyára kevesen tudják, hogy a nyolcvanegy esztendős hölgy, aki testvérhuga gróf Zselénszky Róbertnek, az ismert konzervatív főúrnak, menye volt egy Jókai regényhősnek. Igen, az ő apósa volt az a bizonyos báró Nopcsa László, akiről a nagy író állítólag „Szegény gazdagok” című regényének báró Hátszegi Lénárdját mintázta. Gondoltam, bizonyára jól ismerte elhunyt apósát, ezt a maga korában olyan különös életű magyar arisztokratát és a visszaemlékezésből talán előkerül néhány olyan adat, ami alátámasztja vagy megcáfolja a közel kilencvenesztendős legendát.

Az ilyen előkelő öreg hölgyek, akik egy más világban éltek, mindig mondhatnak érdekeset, hiszen a mögöttük levő romanticizmus kora olyan gazdag volt történésekben.

 

„Férjem családjában nem voltak rablóvezérek…”

A kastély nagy szalonjában fogadott. Ez a hatalmas terem valóságos kis múzeum. Csodálatosan szép antik bútorok, szőnyegek és műtárgyak találkozója. Minden sarokban egy Ferenc József-relikvia, ami érthető, mert a báróné sógora, néhai báró Nopcsa Ferenc hosszú ideig főudvarmestere volt Erzsébet magyar királynénak, maga a báróné csillagkeresztes és palotahölgy, ez a család különben mindenkoron lojális volt és szinte tradícióként ment át egyik generációról a másikra a császárhűség.

A diskurzus kissé nehezen indul, óvatosan elkerülök egy nevet, félek megbántani valamilyen érzékenységet, talán egy régén behegedt seb ismét felfakad. Nem tudhatni, hiszen ezen a helyen megállt az idő.

Báró Nopcsa Elekné mintha megsejtené zavaromat, mosolyogva mondja:

-Szóval a Fatia Negra érdekli?

A feszültségnek vége. Ő maga ejtette ki. Még pedig mosolyogva, végtelenül kedvesen, minden harag vagy megbántás nélkül.

-Az apósomról szívesen beszélek – folytatja -, de arról a Fatia Negráról semmit sem tudok. Férjem családjában nem voltak rablóvezérek, az írói kitalálás ellen pedig mindnyájan védtelenek vagyunk. Magam is olvastam valamikor régen Jókai regényét, apósom is említette, hogy olvasta a könyvet és jót mulatott azon a sok képtelenségen, amit az író a „Szegény gazdagok”-ban összehordott.

A falról egy ovális portréból báró Nopcsa László második felsége néz le. Érdekes arcú barna nő, egyáltalán nem hasonlít a Hátszegi Lénárd szenvedő, törékeny Henriette-jére. Mintha megértőén bólintana a fejével, hogy menye ilyen energikusan védi apósa emlékét…

 

A lopott ékszer

Mielőtt a diskurzus folytatását megírnám, előbb ki kell térnem a híressé vált Jókai-regényre. A „Szegény gazdagok” cselekménye 1818 előtt játszódik, hőse báró Hátszegi Lénárd, a dúsgazdag Hunyad megyei mágnás, aki egy nagyvagyonú pesti parvenü, Lapossa Demeter leányát, Henriettet veszi feleségül. A báró ideális szépségű fiatalember, atlétatermetű mint a Jókai-regények minden hőse. Abban az időben Hunyad, Bihar és Arad megyében egy Fatia Negra (Fekete arc) nevű titokzatos rablóvezér garázdálkodik, aki éjjel fekete selyemálarcban tör rá áldozataira és fosztja ki azokat, azonkívül főnöke egy pénzhamisító bandának is. Jókai nem írja nyiltan, de félreérthetetlenül sejtetni engedi a sorok között. hogy báró Hátszegi Lénárd és Fatia Negra egy és ugyanazon személy és amikor a rablóvezér meghal, ugyanakkor hagyja itt az életet a báró is. A regény 1860-ban jelent meg és a leírás után mindenki báró Nopcsa Lászlóra gondolt, amit alátámasztani látszott az is, hogy a báró egy ízben feleségének ékszert vett, amit valamilyen bálon egy Hunyad megyei dzsentriasszony a sajátjának ismert fel. Kiderült, hogy Nopcsa László jóhiszeműen vette a lopott holmit és nyomban visszaadta tulajdonosának. A Jókai-regényben báró Hátszegi szintén ad feleségének ékszert, amiről kiderül, hogy lopott, illetőleg a Fatia Negra rabolta le a hölgy nyakáról.

 

Aki Jókait csak „valamilyen újságíró”-nak tekintette

-Apósom kétségtelenül érdekes ember volt – folytatja a bárónő -, dölyfös, gőgös, hatalmas birtoka és erdeje volt Zám környékén és kedvére hódolhatott úri passzióinak. Szenvedélyes kártyás és nagy nőbarát, mind a két kedvtelése vagyonokat emésztett fel. Főispán korában egyszer előkelő hölgy jövetelét jelezték, mire ezer és ezer munkást rendelt ki, akik néhány hét alatt rendbe hozták a Hunyad megyén át vezető országutat. A Déva és Farkadin közötti, még most is jó állapotban levő utat ő csináltatta. Azt is hallottam, hogy egy ízben Kolozsváron kártyázott a kaszinóban, mialatt fogata ott várakozott rá az utcán. Megparancsolta kocsisának, hogy el ne merjen mozdulni a kaszinó elől, mert nem tudhatni, mikor jön ki. Csikorgó hideg tél volt és reggelre a kocsist a lovakkal együtt megfagyva találták. Azután kedvelte az úri társaságot, sokszor többszáz embert látott vendégül, különösen vadászatokon volt népes Farkadinban a kastély. Kalandjai is voltak, de nem rablókalandjai, hanem nőkalandjai. Azt hiszem, ez nem diffamáló egy arisztokratára…

A báróné megint finoman mosolyog. Azután elhallgat, kissé gondolkozik, keresgél az emlékeiben, majd sajnálkozva mondja:

-Rossz a memóriám, úgy látszik, a nyolcvan esztendő mégis csak öregség… Arra azonban emlékszem mégis, hogy egyszer elmesélte: valamilyen újságíró járt nálam és kért tőlem valamit, mire kiutasítottam, mert nem állok szóba ilyen népséggel. Ez az újságíró azután bosszúból megírta a regényt. Gondolta, hogy árt nekem, pedig én jót mulattam rajta. Ezt mondotta az apósom még régen, fiatalasszony koromban. Azután beszélt az ékszerről is. Ezt valóban vette a feleségének és tényleg lopott volt, de ő erről nem tudhatott.

Furcsa ember lehetett ez a Nopcsa László, aki a már akkor is híres írót csak „valamilyen újságíró”-nak nevezte.

 

A nagy író tévedései

Özvegy báró Nopcsa Eleknén kívül Kempelen Béla a „Magyar nemesi családok” írója is megcáfolja Jókait, mert Nopcsa Lászlóról a kővetkezőket írja:

Felsővadászi báró Nopcsa László született 1794 július 6-án Farkadinbnn (Hunyad megye), meghalt 1884 január 12-én Déván. Hunyad megye főispánja volt 1867-ig. Első felesége szentléleki Kozma Ágnes, született 1795-ben, meghalt 1847-ben. Második felesége Bája Mária, született 1821-ben, meghalt 1882-ben. Első feleségétől született Ferenc nevű fia, a későbbi főispán és Erzsébet királyné főudvarmestere, második feleségétől Elek, aki katonatiszt, képviselő, majd az Opera intendánsa volt és akinek az özvegye született Zselénszky Matild grófné, most az újaradi kastély csendes lakója.

Ezek szerint Nopcsa László abban az időben, amikor a Szegény gazdagok cselekménye kezdődik, már nem volt daliás fiatalember, hanem ötvenéves, meglett férfi. És nem is halt meg tragikus körülmények között, hanem ágyban, párnák között, kilencvenéves korában, végelgyengülésben. Az is tudott tény róla, hogy miként minden Nopcsa, úgy ő is kedvelt embere volt a bécsi udvarnak, később Ferenc Józsefnek, márpedig az uralkodó híres volt arról, hogy olyan embert nem tüntetett ki bizalmával, akihez a gyanúnak csak a legkisebb árnyéka is fért. Hogy mennyire császári érzelmű volt, azt az aradi városi múzeumban levő Csányi-féle levéltárban levő okmányok is bizonyítják. Csányi László, Erdély kormánybiztosa 1849-ben zár alá vette báró Nopcsa László zámi birtokait „honárulásért”, miután nevezett az osztrákokkal barátkozott.

 

„Báró Nopcsa László úr volt, gavallér volt

-Nopcsa László még késő öregségében is délceg ember volt – folytatja a báróné -, festette a haját, meg a bajuszát és állandóan virág volt a gomblyukában. Ha csinosabb nőt látott az utcán, utána fordult. Mindenki tisztelte és becsülte, mert bármilyen dölyfös és gőgös is volt, úr volt, akinek mocsok nem tapadt a nevéhez.

Olyan meggyőzően hangzanak ezek a szavak ebben a különös szobában, ahol még halkan muzsikál a Tegnap és ahol Erzsébet királyné, Ferenc József és a lipótrendes főudvarmester néznek le a falakról. Most jut eszembe – mondja mentegetődzve az idős hölgy -, kislány koromban, azt hiszem a múlt század hatvanas éveiben, hallottam otthon néha emlegetni Fatia Negrát. Ez egy rablóvezér volt, aki a tizennyolcadik század végén élt, amikor még szegény apósom meg sem született. Úgy látszik az az újságíró valóban mesét írt.

 

Ma már az az újságíró, aki olyan gyönyörű meséket írt, régen halott. És halott a büszke Nopcsa László is. Ennek a nagyhírű famíliának csupán egyetlen tagja, báró Nopcsa Ferenc, a neves tudós él még. Ha egyszer majd lehunyja a szemét, a magyar história színpadáról örökre lekerül a felsőszilvási báró Nopcsa család. Egy sírkőre fordítva vésik rá a címert és a mai rohanó világ elfeledi a Nopcsákat, a Fatia Negrát és mindazokat a csodálatos meséket, amik a múlt században a titokzatos hunyadi hegyekből kisarjadtak.

Károly Sándor

Pesti Napló, 1932., Arcanum Digitális Tudománytár

Manapság: