– Forrrrró gesztenyét tessék! Marrroni arrrostiti! Heissze Kastanien! Bel signor, szép kisasszony, schöne junge, gnädige Frau! Itt a szép, itt a jó, itt a parázs gesztenye! Két krajcárért, hatért, tízért parancsol! Igazi Garibaldi marroni!.. Heissze, forrró marrrroni…

Minden népesebb utca sarkán ott áll s fáradhatlan nyelvének folytonos pergésével, messzehangzó szóval kinálgatja fűnek-fának jószagú, párolgó áruját. Szüret után, az első ürmöscsöppel megjelen az első gesztenye is s uralkodik mindaddig, míg a fák kirügyeznek s a cseresznyefa virágzik. Ekkor aztán ismét zsákba kötik s a pince vagy padlás valamelyik sötét sarkában várja az ősz ködét s a hópelyheket, melyek az ő sajátképi virágzását jelentik. A gesztenyesütés nemes mesterségét a taljánok hozták be nálunk s innen van, hogy, tán hitelének öregbítése végett még a legmagyarabb ember is, ha sült gesztenyét árul, a téli idényre beáll taljánnak s úgy elkerepeli a sok r-et, hogy a telivér marónis sem különben. Rendesen kék bojtos, piros sipkát hord s füle olasz ízlés szerint ki van fúrva. Mióta azonban kívülről is megmagyarosodtunk s a köztünk élő idegenek nemcsak viseletünket, hanem nyelvünket is elsajátíták, igazán nem tudjuk, ez a mi jóképű gesztenyesütőnk magyar-talján, vagy talján-magyar-e. Ez mellékes kérdés, csak a gesztenyéje nagy szemű, édes és parázsra legyen megsütve.

Mint minden népies alakhoz, gyermekeink különös előszeretettel viseltetnek a gesztenyesütő iránt is, ki jókedvű s udvarias ember s minden vevő számára a legjobb gesztenyét választja ki, főleg ha a vevők gyermekek. A szolgálót, ki uzsonnázó uraságának gesztenyét visz, megkisasszonyozza, a legkisebb fiúcskát is úrfinak szólítja s szemében minden tisztességesen öltözött férfi vagy nő, ha nem eccellenza is, mint Olaszországban, de mindenesetre „nagyságos”. Ha ért az emberi gyengék legyőzéséhez, mindenesetre még jobban ért a gesztenyesütéshez, melyet egyszerű készletén a lehető legnagyobb tökélyben gyakorol. A megpukkadt, barna héjából hívólag s étvágygerjesztőn kifelé pirosló gyümölcs az ürmös és tea idényében fölötte kedvelt csemege, mely a szaporább burgonyával minden aprólékos irigység nélkül osztja meg a népszerűséget. S mert minden embernek nem telik gesztenyére, az élelmes „talján” krumplit is süt serpenyőjében s kettőért egy krajcár nem sok, még annak a szegény tót napszámosnak sem, ki egész nap a kőmívesek elé ásta a főcsatornát vagy az Akadémia palotájának gerendázata közt hordta ide-oda napestig a téglát vagy homokot.

Élelmes gesztenyésünk, mint rajzunkon láthatni, még a perecárulás tudományához is ért, mely süteményt nem egyedül kelendősége miatt vonta üzletébe, hanem nyilván azért is, mert a perecben az r-et jól megpergetheti s még tülkölhet is melléje, s csakugyan, az egyszerű hangszeren minden divatos csárdást vagy polkát kisípol, persze hogy elég pogányul, de az arramenők mosolyognak, az apróság nevet, s miután a mosoly a szerelemben fél vallomás, a gesztenyésnél miért ne legyen a nevetés fél vásárlás? Prosit, barátom, gesztenyés! Emberünk érti magát, s este, midőn kigyúl az ő kis lámpája is, minden mellette elhaladó kialudt szivarnak friss tűzzel kedveskedik, s ha a dohányos elég érzékeny e figyelem iránt, már csak hálából is vesz egy hatos áru gesztenyét.

Lassankint megnéptelednek az utcák, a „forrrró marrroni arrrostiti” rémesen kongja be azokat, a sarkon élesen fújdogál a szél, az óra tízre jár már, s miután a színházból jövők vacsorálni mennek s a vacsoráról jövők már nem éhesek, a mi gesztenyésünk sem látja át, miért fagyoskodnék tovább s fogyassza hasztalanul a szenet és gyertyát, a kihűlt vaskályhát vállra kapja, s hazasiet, hol barátságos meleg szobában várja őt családja. Miután a napi kereset jól ütött ki, nem sajnálja magától az ürmöst.

 

Vasárnapi Újság, 1865.