Görgey István emlékezése – „A fekete város” cselekményének forrása

Lőcse, a városháza és a Szent Jakab-templom a múlt század elején.

 

Id. Görgey István „A Görgey-nemzetség története” c. írásában olvasható az a (tudtommal még nem igazolt) legenda, amelyre felfigyelt Mikszáth és amelyből megírta „A fekete város” című regényét.

 

(…) Még gyermekkoromban, midőn egyszer Görgőről – nem a mostani, hanem az ettől északi irányban meglehetős távolságban vonult régi országúton – Lőcsére hajtattunk, atyám egy több holdnyi négyszög szántóföld területre figyelmeztetett, mely a Görgő és Lőcse közti egyenes határmezsgyétől a falu felé kiszögellve szemlátomást a görgői határból mintegy erőszakkal kiszakítva, a lőcseihez tartozik. A lőcsei határnak ezen annexió útján való gyarapodása történetét pedig atyám így beszélte el nekem:

Az alispán és a polgármester egy napon, ki-ki a maga területén vadászván, Görgeynek egyik kedvenc kopója hajtás közben átszaladt a mezsgyén, be a lőcsei határba. Erre a polgármester agyonlőtte a kopót, az alispán pedig a polgármestert. Ebért embert! – Ekkor a még hevenyében is mindig „okos és körültekintő” lőcsei vadásztársak hirtelen felkapván meglőtt polgármesterük holttestét, vele betörtek a görgői határba s abból annyi földet, a mennyit ma is az említett négyszög befoglal, szaladvást megkerülvén, ezzel azt az akkori idők szokásjoga szerint megszerezték városuknak „véren”.

Hogy Lőcse városa az eképp szerzett földet meg is bírta tartani, ez szerintem kétségtelen bizonysága annak, hogy a hevenyében bekerítő embernyomok, helyszíni szemlék és tanúvallomások alapján nagyérdekű és terjedelmes per keletkezett és – talán hosszú évek múlván – a város javára végződött. Vajon van-e, nincs-e ennek, valamint a még elbeszélendő második esetnek írott nyoma egyfelől Lőcse város, másfelől Szepes vármegye levéltárában, nem tudom.

Visszatérve atyám elbeszélésére, sok évig a vadászesemény után, Szepes vármegye rendei nem is Lőcsén tartották közgyűléseiket, hanem Görgőn, az alispán házánál. Talán az erődített szabad királyi város éppen a folyamatban lévő per és villongás ideje alatt zárva is tartotta kapuit előttük. Végtére is újabb esztendők múltával ugyanezen alispán egyszer megint Lőcse városába, a vármegye extraterritoriális székházába hívta össze a közgyűlést és ennek napja reggelén maga jelent meg elsőnek lóháton, kísérete élén a város felső kapujánál, bebocsátást követelve. Csörömpölve ereszkedik le előtte a felvonóhíd és csikorogva tárul fel a kapu. De amint beléptet a dobogón át a kapun, ennek bolthajtásából hirtelen-váratlan lezuhan a vasrostély mögötte, a vármegyei urak és hajdúk kint szorulnak és ott tehetetlen dühvel nézhetik végig, mint rántják le villámgyorsan városi polgárok az alispánt lováról, mint nyomják el a védtelen egy embert, s a készen ott termett hóhérral mint véteti fejét az agyonlőtt polgármester hivatalbéli utóda és megbosszulója: Fabricius.

Mikor atyám nekem ezt elmondta, akkor jutott eszembe, és csak akkor értettem meg, miért csúfolt engem egyszer még gyermekkoromban egyik lőcsei iskolás és játszótársam, Fabriczy Gyula ezen szóval: „Az én ősöm a tiedet lefejezte”. A történeti tényről tehát nyilván az én iskolástársam atyjának, a Lőcsén szomszédságunkban lakó Fabriczy Sámuel híres ügyvédnek is volt tudomása. És mivel lehetetlen és elképzelhetetlen dolog, hogy a város utcáján praemeditálva véghezvitt bosszúálló lynch-bíráskodás az utolsó szó lett volna ebben a perben, azért az említett levéltárakban kell – vagy kellett egykor – ezen láncolatos bűnesetről és további következményeiről s végleges elintézéséről hiteles okirati adatoknak létezniük.

* * *

Mikor ezeket a lapokat még egyszer végignézem, megint az az aggodalom támad lelkemben, nem ártok-e nemzetségünk serdülő és még ezután születendő nemzedékeinek a leírottak közzétételével. Nem rontja-e meg egyik-másik fiatal atyámfiának elméjét valami hivalkodó képzelődés, abban a tudatban, hogy régi úri családból származik?

Aggodalmamat azonban eloszlatja, amit egy jóbarátom levelében olvasok: „nem az a veszélyes – írja -, amit a német Ahnenstoltz-nak nevez, hanem a modern nagyzás, élvhajhászat, munkaiszony és renyheségből megalkotott gentryerkölcs. Ez az, mi tönkreteszi régi családjainkat. Őseink is büszkék voltak famíliájukra. De ennek volt etikai értéke és alapja. Mert aki öröklött nevére s ennek becsületére tart, az nem könnyen vetemedik aljasságra. Ezt tartották a régiek. De amellett egyszerűek, vagyonukhoz viszonyítva takarékosak és állapotjuk szerint munkásak voltak, s ezen erkölcsük s egyéni súlyuk által megtartották tőkevagyonukat és meg-megújították helyüket a társadalomban – míg utódjaik köznemesekből többrészt gentryk lettek (de azért még nem gentlemanek is) és egyéb eléggé ismeretes hibáik segítségével kellett hogy tönkremenjenek”.