Laszlovszky-major, 1942. szeptember 23. FSZEK Budapest-képarchívum
Pesti hírek
A két fővárosnak nagy része pünkösdhétfőt évenkint a Zugligetben szokta ünnepelni. A reggel eléggé kellemes vala, Budapest lakosit zugligeti szokott mulatságaira csalhatni. Délután fél háromra zápor kerekedék s a késő estig nőttön nőtt zivatar szüntelen szakadó záporral vegyülve oly irtózatos dagállyá duzzadt a zugligeti hegyszorulatok közt, hogy a mulatságot rémessé, a napot pedig számtalan szerencsétlenség szomorú napjává tevé. A zivatar koronkinti, néhány percnyi szünetei közt estig az úgynevezett Laszlovszky-majornál öt halottat halásztak össze, egy, a vízártól elsodrott kocsiból csak a szerencsétlen atya félholtra zúzottan menekedheték meg, két gyermeke, a bérkocsis, lovai s kocsija menthetlenül vesztek el. A Krisztinavárosban a Horváth-kert mellett álló kis kőhídon hét ember, kik a rohanó vízárt nézegeték a hidpárkányzathoz támaszkodva, a hirtelen összeomlott párkányzattal együtt a vízbe zuhantak s közülök csak egyet foghatának ki. Belebb a Rácvárosban, az úgynevezett Rác-fürdő mellett, honnan kevés távolságra a hegyek közül rohanó víz a Dunába szakad, a vízár egypár házat sodrott el, s még kedden délig nem tudaték, hány ember lőn itt is a vészes zivatarnak áldozatja. A hegyek közt az utakat e zivatar mind összerontotta s a zápor közé vegyült roppant jégdarabokkal és sziklákkal borította el. A hegyek közti lapályok, vetések, rétek tengervízben úsztak és még tegnap is, a hegyi vízmedrekben holtakat hordoztak össze, ezek közt egy anyát, két halálában osztakozó gyermekével, az életteleneket karjai közé szorítva. Hol a hegyi zápor a Rudas-fürdő közelében a Dunába omlik, ott néhány csónak a hegyekről lesodrott eledel kosarakat s több efféle, a mulatozó néptől magával vitt étel s italtartó szereket halászott össze. Hány ember lőn összesen e szörnyű zivataros napnak áldozatja, szám szerint nem tudhatni, tegnap délig 39 ember halála tudatott csak a városi elöljáróságnál, annyi bizonyos, hogy sok családnak e nap örömre szánt napjaiból sokáig szomorú emlékezetes napja maradand.
Zugliget, kilátás a mai Disznófő út környékéről északkelet felé, középen az Apáthy-szikla. Alt Rudolf rajza, 1845.
Megbocsátható vétek-e az, hogy költőink Budának gyönyörű vidékeiről hallgatnak? A költő a természetnek gyermeke, a természetből szedi mézét, az elfogyhatatlan édességűt. ’S Budának bércei között beh sok íly méz gyűjthető. Néhány pesti költőnk, az édesebbje kivált, itten lopá meg a virágok nektárait, s hogy mi, az erdők bújói, költővé nem lettünk, hogy mázsánként nem halmoztuk a mézet rakásra, az az egyszerű oka van: igen csüngünk a valón s inkább a költő álmak valósítására törekszünk mint álmodásra.
Budapest lakosai jobban ismerik ezen természet áldásait mint mi Magyarok általában ismerjük hazánkat, és az ismert szépségeket használják is. Az ünnepnapok százakat és ezereket látnak itt, vigadókat, örülőket. De az egész esztendőben pünkösdhétfő az, melyen végtelen sokaság szokott a hegyekre kitódulni. Mi a mostanit fogjuk csak érintgetni.
Pünkösd hétfő nálunk leghidegebb nap volt egész májusban, a megelőző esten szél kerekedett, fölhők tódolgtak egünkre s az eső néhányszor kezde szemezni. A hajnal fölhős maradt s a nap csak magasra jötte után pillantott ki. Mindazonáltal nem kevés embert köszönte a tetők erdein a szürkület. Hívesen lengett északnyugotról a szél, de azért száz madár daljának hordá édes vegyületét, s száz ember gyönyörködött benne. Mint a hangyák, fészküktől távol zsákmányra akadván csapást vernek magoknak s feketéllve lepik el a hosszú utat, úgy tódultak csapatokban föl budapestieink a zöldülő szőlők között a Sváb-hegyre, vagy a város majorján által a Szögligetnek, hol őket ernyőbe az erdők vették a szél ellen, hozott csutoráik (kancsóik, kulacsaik), fölhurcolt süteményeik jól biztatták.
A nép az időből, bora s ennivalójából, látványok és lármázhatásából ítéli meg ünnepei minőségét. Ami itt az időt illeti, kedvezőbb lőn mint reggel mutatá. A fölhők a nappal folytában mindinkább enyésztek, mígnem teljes kékségében állott az ég s rajta egész pompában fénylett a nap. A szellő mindég híves maradt, de hol port nem hajthat, hol a halomra mászás, völgyeknek ereszkedés, a jó bor, a víg társaság melegít és hevít, ott a híves szellőnek köszönetet is adhatni. Bor bőségben volt völgyön, halmon, réten, bokrok mellett, fák árnyában, kulacsban, üvegekben s az ezeket hatalmasan pótoló hordócskákban, melyeket némely borhős toldias karokkal emelt szájához, s hosszú csókokkal szívta, kortyolta belőlük az istenek nedvét, italát. A fogakat is elég munkásoknak láttuk s azt az édes dolgot, a szájmozgatást igen közönségesnek és divatozónak találtuk. Látnivaló is a bujálkodó természet szépségein kívül nem kevés volt, bajazzók, boscozók, kártyalotteriások, kijátszók stb. lepték el Szegligetet. Lárma, zajgás mindenféle hangzott, hamburgi dalokat gulyásdal válta, augsburgit füredi stb., míg azonban Rákoson serény mének futottak pályát s este Alexander játszá egyedüli színjátékait.
És ez úgy vala a kellemes halomra dűlő Laszlovszky-majornál, a sok szegletü, völgyekbe s halmokra dűlő szögligeti csap- és vendégházak táján, a nagy kiterjedésű Sváb-hegy rét-erdős síkoldalain, az előhegyen vagy az úgynevezett Adliczer tetején, a hegyháton, melyen a magányos bükk alól a varázsszépségű völgyhalomcsoportozatokra a legbájolóbb kinézés van, a disznófői jégforrásnál, hol magas gyertyánfák árnyában csurog elő a vidék legjobb vize, a budakeszi útra dűlő Ferencmagasán, hol épen búcsú tartaték, s a hegyháton túl tölgyes erdők völgyi sötétében létező Mária tölgyesénél a magasan fekvő s Budapestre való kilátása miatt igen kedvelt Szépjuhásznénál. Legcsendesebb vala a Remete magánya, hova jobban csak egyesek bolygtak el és az Orom- vagy Jánoshegye, melyet a bor és kosárhordozásra többnyire magasoltak, ahonnan pedig mint Zeusz Olimposzáról, tekinthetni el a Vértes erdőlepte hegysoraira s a Bakony magasra tolt fejeihez, a Kárpátok váci szakadékaira, a Hevesben kékellő Mátrára, a kunsíkokra s a Dunamosta Fejér vármegye halmos téreire.
A félhold teljes fényében mosolygott reánk, midőn a szőke Duna hídján átballagtunk, talán ő is örült a sok jókedvnek, mely magyar, német, tót, rác s több örömhangokat csalt ki a különböző ajakokon. Én örültem ezen vegyületnek s lelkemben e sokféle testvért egészen egyesültnek, honunkat pedig hatalmasnak, a nemzetet boldognak látám. Örültem azon tavasznak, mely ekkor Árpád hona fölé derűlend, mert csak a testvéri szeretet, az egyetértés, egység boldogíthatja az emberiséget, a nemzetet.
