A Sváb-hegyi vaspálya, 1874.

A Sváb-hegyi vaspálya, 1874.

 

Minél gyakrabban kell azon méltán komoly aggodalmakat keltő adatokat hallanunk, amelyek jó ivóvíz és üde levegő hiányában szenvedő fővárosunk egészségi viszonyait oly kedvezőtlen színben tüntetik föl, annál őszintébben örvendhetünk minden oly körülménynek, amely elősegíti azt, hogy a lakosságnak minél több alkalma legyen legalább időnként pár órára elhagyni a város pokoli hőséget sugárzó faltömegét és szórakozást keresni ott, ahol üde lég, szép kilátás, dús növényzet s a szabad természet minden bájai táplálják az életkedvet és egészséget.

Mire e sorok megjelennek, már át lesz adva a közönség élvezetének a Sváb-hegyi fogaskerekű vaspálya, amely, míg egyrészt a legkellemesebb szórakozási helyet, a budai hegyek egyik legszebb pontját teszi igen könnyen és kényelmesen hozzáférhetővé, addig másrészt oly ritka technikai művel szaporítja fővárosunk nevezetességeit, amellyel alig egy-két európai város dicsekedhetik.

Pár év előtt, midőn azon rohamos áramlatot, mely honunkban a vasútépítkezés terén lázas, de – fájdalom – félszeg tevékenységet fejtett ki, semmi sem tartóztatta vissza, sokat hallottunk egy nagyobb szabású tervről, mely szerint egy Buda északi részéről kiinduló és az egész budai hegységet megkerülve a Kelenföldön délről ismét a fővárosba kerülő helyi vasút nemcsak a nyári mulatásra alkalmas helyek összekötését, hanem a főváros könnyebb élelmezését is lett volna eszközlendő. Azonban a közbejött ezerféle csapás megérlelődni sem hagyta ezt a merész tervet. Örülhetünk rajta, hogy e terv bukásával nem ejtetett el egyszersmind teljesen az életre való eszme is, s a megnyitott Sváb-hegyi pálya legalább részben teljesíti azt, amit ama boldogabb időkre hagyott terv szerint elérni óhajtottak.

Cathry, svájci születésű mérnök volt az, kinek fejében 1872. év őszén a Sváb-hegyi vasút eszméje megfogamzott és aki a szükséges méréseket megtevén, azon vonalat kikereste, amely műszaki tekintetben úgy mint a közönség kényelmére a legcélszerűbbnek mutatkozott, s amelyet ma tényleg kiépítve látunk.

Cathry, miután a hazai bankoknál hiába kopogtatott, a Baselben székelő nemzetközi társulatot nyerte meg a vállalat részére, mely a fogas vaspályák terjesztésére alakult, s mellyel a legjobb svájci és délnémet pénzerők állnak összeköttetésben.

1873. április 7-én megköttetett a szerződés Buda városával, mely szerint 40 évre az építendő pályára nézve a tulajdonosi jogok és kötelességek Cathry és érdekfeleinek biztosíttattak, 40 év múlva a pálya a város tulajdonába megy át.

E szerződés értelmében 1873. július 3-án a Közlekedési Minisztérium is kiadta a vállalatnak az engedélyokmányt. Még e hónapban megkezdték a földmunkálatokat is azon földterületeken, amelyeket a tulajdonosoktól békés úton megvásárolni sikerült. A szőlők és az érintett erdőre nézve íly egyezség nem jöhetvén létre, itt a törvényes kisajátítást kelle foganatosítani. Ennek folytán csak ez év tavaszán lehetett teljes eréllyel folyamatba tenni a munkát, mely aztán oly gyorsan haladt, hogy április közepén az összes alépítmény vagyis a földmunka készen állt és a síneket kezdték lerakni.

Ma már az egész pálya teljesen készen áll és vígan robognak rajta a próbavonatok.

Különösen érdekes tanulmányul szolgálhat ezen pálya azoknak, akik a műszaki dolgok iránt érdeklődnek. Már első pillanatra föltűnik, hogy e vasút, amely 3 kilométer (4/10 mfd) hosszant 277 meter (830 láb) magasságba hatol föl merész emelkedéssel, nem lehet a közönséges. Íly meredek úton mint ez, amely 100 ölre több mint 10 öl emelkedést mutat, tehát sokkal nagyobbat, mint aminő jó szekérúton megengedhető, a közönséges mozdony rendes síneken önmagát sem volna képes fölvonszolni, mert beállana az, ami a károlyváros-fiumei vasúton már 100 ölenként 2,5 öl emelkedés mellett is igen gyakran megtörténik, hogy ti. a gőz gyorsan forgatja ugyan a mozdony kerekét, de az mégsem halad helyéből, mert a sima kerék a sima sínen nem képes oly súrlódást kifejteni, hogy előre, fölfelé kapaszkodhatnék. Nem a mozdony vonóereje kevés ez esetben, hanem az a baj, hogy nincsenek körmei, hogy megfogja a sínt, melyen tovább kellene csúsznia.

Lássuk el szépen egybeillő fogakkal a sínt is, a kereket is, és a gőzerő akadálytalanul fogja fölvinni az embert „per ardua ad astra”. Ezen elvnek megfelelőleg van a Sváb-hegyi vasút fölépítménye készítve a Riggenbach és Zschocke mérnökök szabadalmát képező ama rendszer szerint, melyben legelőbb Svájcban a Rigi-pálya épült.

A fölépítményre itt is kavicságyat öntenek, melyekbe a síntalpfák úgy vannak elhelyezve, hogy alattuk hosszgerenda fut végig és végeiken felül is két segélygerenda fekszik, melyekhez erős csavarokkal vannak úgy megerősítve, hogy az egész talpfasor egy egészet képez és a nagy lejtőn egy sem csúszhatik le.

A talpfákra egy közönséges sínpár van szegezve, mely a kocsik súlyát hordja és a kerekeket vezeti, a kapaszkodásra azonban középen a két rendes sín közt egy harmadik 18 centiméter (7 hüvelyk) széles létra van lefektetve, melybe a rövid erős létrafogak mind külön vannak megerősítve. És épp ez teszi a fölépítményt az íly vasútnál igen drágává, mert a vasanyag rajta kétszer annyi és amellett a fogassínt nem is lehet egyszerre hengerelni, hanem minden fogat külön kell belekovácsolni.

A mozdony szintén lényegesen eltér a rendes mozdonyok szerkezetétől. Itt a mozdony és a víztartó szerkocsi (taender) egybe van foglalva és a kazán úgy van megerősítve, hogy midőn a mozdony az erős lejtőn ferdén áll is, a kazán vízszintes állását mégis megtartja s nincs akadályára a gőz szabályos fejlesztésének.

A dugattyú rúdja két kisebb fogaskereket hajt, melyek aztán négyszeres erőáttétellel átviszik a mozgást ama nagy fogaskerékre, mely középen a fogaslétrán felkapaszkodik. A kocsik első tengelyén szintén van középen egy fogaskerék, a hátulsón azonban csak futó kerekek alkalmazvák. A menet, dacára a fogaknak, teljesen nyugodt, semmi rázkódással nem jár.

A mozdony fölfelé maga előtt tolja, lejövet maga után bocsátja a vonatot, és így, ha a kapcsoló láncok ki is ugranának a lejtős pályán, semmi baj nem történhetik. Két íly mozdonya van a társulatnak, melyek Winterthurban, Svájcban készültek.

A föl- és lejáró vonatok a pálya feleútjában fognak kitérni egymásnak, ahol két vágány van lefektetve és egy erős vasgerendákból nagy szakértelemmel készített síneken eltolható tolóváltó van fölállítva, melyet két ember beállíthat úgy, hogy a vonat tetszés szerint egyik vagy másik vágányra menjen. Hasonló tolópadon lehet a mozdonyokat és kocsikat a sínekből a pályára kihozni.

A csinos kiállítású személykocsik, melyek Bécs mellett Hernalsban készültek, bár hosszabbak a rendes vagonoknál, oly könnyű szerkezetűek, hogy súlyuk csak 99 vámmázsa és oly erős dörzsfékekkel vannak ellátva, hogy sebes menet közben külön is megállíthatók. Különben nyári kéjkirándulásra szánvák, nyitott oldalakkal, szellős, rácsozott fapadokkal, melyeken 6 személynek van helye egy sorban és 54-nek az egész kocsiban. Egy vonat, mely 20 perc alatt ér föl, 3 kocsiban 162 személyt szállíthat, és így egy óra alatt 700 embert is fölvihet.

A pálya, miután nemcsak a fölépítmény volt drága, hanem a legjobb helyt fekvő szőlők kisajátítása is sokba került, igen nagy tőkét igényelt, úgy, hogy ámbár egy fél mérföld hosszúságú sincsen, mégis több mint 800000 Frt van belefektetve. Ezen tőkének 5%-kal 40000 Frt kamat felel meg, és ha a fenntartási és üzleti kiadásokat csak 20000 Frt-ra tesszük, a vállalatnak, hogy jövedelmező legyen, évenként 60000 Frtot és naponta – mivel a tél leszámításával csak 200 menetnapot lehet fölvenni – 300 Frt-ot kellene bevennie és mindennap átlag 750 személyt le- és fölszállítani.

Remélhető, hogy a közönség nem fogja cserbenhagyni eme vállalatot, mely minden kitelhető módon gondoskodott a kényelemről és emellett – ámbár a szerződés értelmében 50 kr-nyi díjt volna jogosítva egyszeri menetért beszedni – a menetdíjt oly méltányosan szabta meg, hogy egy személy a fölmenetért 30, a lemenetért 20, le és föl 40 kr-t fizet, egy hónapra előfizetve valamennyi vonatra 8 Frt-ért válthat jegyet.

A forgalom igazgatását maga az építő Cathry mérnök úr vezeti, aki idegen származása dacára a legfigyelmesebb buzgalommal igyekszik az egész üzlet magyar szellemét biztosítani.

A társulat a Sváb-hegy legszebb részén több mint 200000 négyszögöl területet vásárolt meg, melyen nyári lakok, vendéglők, tánctermek építése, parkok rendezése által a legszebb nyári mulatóhelyet szándékszik teremteni. Egyelőre a gyönyörű helyen fekvő Eötvös-villa újjáalakítását vették foganatba, hol a közönség részére pompás vendéglőt fognak berendezni.

Az indóház a legjobb helyen van, ott, ahol a Városmajor felső végében a szép árnyékos sétányok végződnek és ahol a Lánchídfőtől a Zugligetbe menő közúti vaspálya megállapodási helye leend. A tágas pályaudvarban Walser Frigyes pesti építész tervei szerint svájci ízlésben épült csinos indóház fogadja be az érkezőt, szép faragványaival, nyitott verandával, „Per urdua ad astra” felirattal. A vonat gyorsan repül át a völgyön és átrobogva egy vashídon, amely a közutat ereszti át maga alatt, merészen kapaszkodik föl a szőlők közt a hegyre, honnan minél magasabbra emelkedünk, annál megragadóbb a kilátás ős Budavár komor bástyáira, a szőke Duna ezüstszalagjára, a főváros háztengerére, Kőbánya gyártelepeire, míg azontúl Palota, Fót erdei, a hosszú dombsorok és a Mátra csúcsai zárják be a láthatárt. Most hatalmas fordulatot tesz a vonat be egy kedves erdős völgyecskébe, a kilátás más, tán még szebb az előbbinél. A Budai-hegység, a Zugliget gyönyörű villái, a Lipótmező viruló mezői s azok közt az Országos Tébolyda komoly nagy épülete, a János-hegy erdős koronája és a távolban a magas Pilis sziklatömege tűnnek föl előttünk. Fenn a tetőn, a templomon túl ismét csinos svájci ház fogad, honnan alig kell menni 10 lépést, hogy egész új, felséges kilátást élvezzünk le a Kelenföldre, a Csepel-szigetre, a Duna két ágára s a végtelen rónaságra. Aki tud gyönyörködni a természet szépségein, annak bizonnyal ez lesz Budapestről a legkedvesebb kirándulási helye és a vidéki, midőn a fővárosba jő, vétkezik önmaga ellen, ha nem élvezi azt, amit e pályán élvezni lehet.

 

Szmik Miklós, Vasárnapi Újság, 1874.

 

Manapság:

Május elseje a budai Városmajorban, 1846.

Budavár a Városmajorból nézve. Háry Gyula műve, metszette Morelli Gusztáv.

 

Bizodalmasan ültünk együtt a négy szalmaszékkel körülövezett kerékasztalnál, a barátságos ernyőben, mely alatt már egész nyár folytában emésztgetjük a vasfürdő ezüstfehér túrós réteseit és aranysárga kőbányai borát, én ti. és az én barátom és a másik két széken két vendégünk, az én és barátom barátjai, mind a négyen együttvéve négy fidelis lélek, mint a német mondja. Mind a négyen ugyanazon mesterséget űzők, s így mind a négyen „fratres in Christo”, mint a diák mondja, mind a négyen írók, s így haszontalan emberek, mint a magyar mondja.

„Hol töltsük, – kérdé tőlem a legvastagabbik közöttük, villáját szánakozás nélkül az előtte gőzölgő csirke szívébe szúrván -, hol töltsük a mai délutánt?

Én éppen az utolsó huzamot tevém poharamból, s mintha a Hetumogerek véréből iandottam, lelkesülve kiálték fel mint egykor őseim Álmosnak kiálták: „Amerre téged sorsod elhív, mindenüvé veled megyünk.”

„Jól van – monda harmadikunk, az általam kiürített pisztolyt (meg ne ijedjenek nyájas olvasónéim, ez csak egy neme a félmeszelyes palaczoknak) maga elől eltolván, minthogy homoeopathiája még a bor szagától is tiltja -, jól van, nekem mint májbetegnek orvosom tanácsából úgy is sokat kell járnom, tegyünk egy nagy sétát a budai Városmajorba, ma úgyis május elseje van. S egy óranegyed múlva mind négyen úton valánk.

Gyönyörű, világos, félig nyári, félig őszi szeptemberi délután volt, a nap derült tiszta égrül nyájasan mosolyga reánk s hevét egy délnyugati szellőcske mérséklé, oly gyenge, oly enyhes, mint egy hó kéz által lebegtetett legyezőnek varázsszellője! Valami fölséges egy íly tavasz nyárias ünnepdélután egy nagy váras utcájában egy és két óra között, midőn már az emberek hazatakarodtak templomból és még ki nem jöttek az ebédlőből. Minden zaj, tolongás és foglalatosság eltűnve, el messze a szobákba, konyhákba vonulva, a keresetmódúak mindennemű kalapácsolások, rakolások elcsukva a zárt boltok és raktárok vasajtai megett, a sok targoncát, lovat, kocsit, embert s azon egész zagyvalékot, mely egész héten által fültompító zajjal özönlék el az utcákon, mintha a garaboncás diák kalapjával seprette volna el!

Mindenütt csend, nyugalom, s az ember egymásra néz, bámul, s azt látszik társátul kérdeni: vajon ugyanazon város, ugyanazon utca-e ez, melyben csak ma reggel itt oly élet, oly zaj zsibongott? Ah, ma reggel itt egészen más volt, egészen más! Az egész utca rajként zsibongott a búcsúra és szabadba takarodóktul. Ezen szabadlevegőbarátok, ezen aludttejemésztők, ezen kulacspártfogók, ezen tivornyaszeretők és tánckedvelők már kora hajnalban négy, öt, és hat órakor indulának ki két, három, öt és hét főbül álló csoportonként, hosszú lépésekkel, tetemes botokkal s szabadlevegőéhes pillanatokkal, kulacsokkal és kalácsokkal s bodor füstöt eresztő pipákkal ellátva, és hogy semmi se hibázzék, asszonyokat és gyermekeket is magukkal hurcolva. A kedves élettárs rendszerint egy vánkost s egy irgalmatlan esernyőt visz, melyet az egész család nap ellen használ, a fiúgyermek hátára egy Szt. János áldásával tölt kulacs van csatolva, a kisebbik egy butyort vagy kosarat emel felváltogatva a nagyobbik leánnyal, melyben, ti. a butyorban vagy kosárban a napi eleség, pogácsa, sódar, lúd vagy csirkesült, kenyér, só, paprika, alma és körte és kenyér és kalács, és tudja Isten, mi nincsen, kellemes rendetlenségben egymásra halmozva. Mesteremberek, kik egész héten által alig látnak egyéb eget mint azon egy pár ölnyi nagyságút, melyet műhelyök ajtajából látnak, külvárosiak, kik egész héten által a legkeményebb munkákban izzadának, mosónék és tejesleányok, kik egész héten talpviszketben szenvedének s tegnap késő éjfélig tanácskozának a táncról, melyet a Városmajorban, fák árnyékában a rozzant verkli mellett ellejtendők, kapás- és napszámoslegények, facér kocsisok és szolgálók, s ki tudná előszámlálni a tarka tömeg sokféleségét, mely egy tömeggé olvadva a természetbe hempelygett kifelé a hídon, végig az Attila utcán, ki a híres Majorba és Remete Máriára a természetet éldelni, pipázni, inni, enni, tivornyázni, henyélni, szerelmeskedni, táncolni, lerészegedni vagy veszekedni, ki mint szokta.

Képzeljen az olvasó magának egy viruló völgyterületet egyenes síkon mintegy fél órányi távolságra nyúlni, képzeljen azon magának három utat, egy kocsiutat és két gyalogösvényt végig szaladni, és képzeljen ezen három utat délutáni két órától kezdve egész késő estig váltogatva ki és bemenő emberekkel s kocsikkal ellepve, s fogalma leend azon óriási emberszivárványról, mely itt ezer meg ezer színeket játszva, hullámozva a zöld szőnyegen elterült.

Mi a legszélső ösvényt választottuk, bal felől a szép Sváb-hegyre s a regényes János- hegy völgyeleteire, jobbra a szépen karózott s érésnek induló szőlők terülvén. E kettős kilátás s egy néha-néha visszavetett tekintet a mindinkább távolodó s ezáltal mindinkább regényesebbé s szebbé váló Budapest háztáborára, s az előttünk s velünk háromágúlag hullámzó embervonal, s fölöttünk a tiszta, derült, nyájas ég, mely világoskék szemeivel mintegy gyönyörködve látszék ezt nézni, mindezek összevéve míly gyönyörű képet adának! Míly kecsegtetőt annak, ki az íly képeket érti és érzi, magunkat, négyünket gondolom és a délutáni publikumot, mely ugyane kettős célból jött ide ki, mert a reggel idejöttek legnagyobb része már ekkor odaadá magát vad örömeinek, a tivornyázásnak.

Miután mi is néhányszor végigmentünk az összesereglett s letelepedett csoportok között, néztünk s nézettük magunkat, szép lányokat és jó szivarokat kerestünk, keringőket és vágtátokat láttunk, minőkhöz képest a pesti redoute-terem keringői és vágtatói csak csigafutás! Pollicinellókat és szerencsejátékokat bámultunk, szóval, miután mindent megnéztünk, amit sorsunk megnézni engedett, kik az életnek örülni és örülve élni szeretünk és tudunk, mi is letelepedénk egy kínálatos asztal mellé, hol 20 jó krajcárért oly rossz bort ittunk, melyhez homoeopaticus barátunk tejszíne nektár volt (volna), ha nem volt volna vizesebb a mi borunknál.

Asztalunk egyik végén leírhatatlan gravitással ült egy leírhatatlan száraz férfiú, kiről legjobb fogalmat adhatok olvasóimnak, ha azt mondom, hogy jobbfelőli szomszédjának egy fuvat pipafüstje elég vala az egész ember masszáját láthatatlanná tenni, balja felől egy kellemes nőalak ült holdgömbölyűségű arccal s egypár hókacsóval, melynek egy-egy ujja becsületesen felért a szomszéd úr tajtpipájával, nem mondom fehérségre, hanem karcsúságra nézve. És a pipa, bizony, a pipa, nem akarok hazudni, no hiszen, ki-ki tudja, mekkora szokott lenni egy tajtpipa. Nem nagy elmeél kivántaték hozzá első pillanatra kitalálni, hogy a vékony úr a vastag leánynak édesatyja vala, a szomszéd úr pedig azzal a tajtékpipával, a kisasszonynak, azzal a kerek arccal, imádója.

A társalkodást megkezdeni nem vala óriási munka, s mindössze is egy szívbátorító köhintésembe került, melyet rögtön e szavak követének :

Én: (a kisasszonyhoz fordulva) Ma igen szép idő van.

Ő    (nyájasan nevetve, úgy, hogy mind a két sor fogát látni lehete) Igen szép.

Én  (keble virágaihoz) Míly gyönyörű virágok ezek!

Ő    (úgy mint előbb) Magam szedtem ott a völgyben.

Én  Boldog virágok! Míly kéj lehet íly kedves pici ujjaktól leszaggattatni!

Ő    (szemét lesütve) Oh kérem (atyjához súgva), nem kínáljuk meg ezt az urat hideg pecsenyénkből?

És a vékony úr hideg pecsenyét és bort, a kisasszony kimondhatatlan édességű mosolyt és a pipás úr egy leírhatatlan savanyú tekintetet raka előmbe, mit én egy pohár jókedvbe összetöltve, kimondhatatlan gyönyörrel lenyeltem.

Mellettünk a fogadóban keringő táncoltaték egy kéziorgona sipító hangjai mellett. Mely jeles publikum vala itt együtt azon ártatlan jámbor osztályból, melyből, ha száz leányt megszólítasz, mind a száz ugyanazon szókkal s ugyanazt feleli, ha száznak mondasz valami szépet, mind a száz sajnálja, hogy zsebe nincs, melybe complimentedet eltehetné, ha száznak mondod kezét csókolni, mind a száznak nincs megmosva a keze! S a szeladonok, azok, ki sarkantyús csizmában, ki rétingre vetkezetten, ki báránysapkában, hosszú pipaszárral , sallangos dohányzacskóval s annyi édes kincsem, galambocskám, amennyi csikóbőrös kulacs a környűleten. A többi közt egy fickó Turandotjának egy pohár puncsot adatott, s a kis libácska nem ihatta meg máskép, hanem hozzá – zsemlyét kért.

Oldalaslag a fák között, az istenadta földre, fák alá telepedve ült egy bizodalmas csoport köröskörül sáncolva eleségi butyorokkal, közepettök pedig mint egy imádkozó izraelita csoport között az egyiptomi pusztában a rézkígyó, mindannyioknak bálványa, egy tíziccés kulacs, mely sorra járt mint a harci bíróság, míg végre valamennyit sorra leejté lábáról. És a lábaikról leejtettek még hevertükben is hívek valának hozzá és csókolák a vesszőt, mely őket leveré.

Még továbbra, pár fa alatt, egy cukorsüteményekkel rakott üvegszekrény előtt nagy csoport szájtátó. Az újságíró, mi tagadás benne, kíváncsi, s mindent szeretne látni és tudni, s mielőtt észrevevém magamat, én is ott voltam – szájtátani. Különös figyelemmel néztem éppen egy kis Ámorkát, kit egy pár fehér galambka vont ékes készületű kocsiján. „Vajha, sóhajtám, mindig galambkák vonnák Ámor kocsiját s hollókká, varjakká ne válnának gyakran, midőn Hymen veszi át a kis kocsi kormányát.” De itt félbeszakasztatám az iszonyú tolongás által, egy embertengertől vagyok körülhullámozva. Elhallgatom, hogy ez vagy amaz, erre vagy amarra mint nyomott, tolt, taszított, csak azt akarom feljegyezni, hogy miután már magamat izzasztó tolongás után a tömegbül félig-meddig kifacsarám, hátam mögül valamely éles sikoltás csapódék füleimbe. Csak egyik szárnyát kelle még kabátomnak kiszabadítani, s én ment vagyok, de a sikoltó hangja oly szép zengzetű, oly ezüst csengésű volt, hogy kabátom egyik szárnya kockáztatása mellett is hátratekinték, s íme, egy gyönyörű szőke leánykát látok a sokaságtól félig agyonszorítva. Nem kelle több, könyökömet hátrataszítván kézzel-lábbal utat feszegeték magamnak a szép leányka felé.

Két perc múlva, mint egy második Thészeusz, karomon hozám ki a megmentett leánykát, kinek arcaira az eltávozott rózsaszín kelő hajnalként huzódék most vissza, s a gyönyörű alakot még gyönyörűbbé tevé. De már akkor oldalunknál termett az édes mama is, majd szívességemet köszönő, majd a leányka homlokárul az izzó cseppeket finom, rumburgi gyolcs zsebbelijével aggodalmasan törölgető. Az édes mama sokfélét vásárlott volt, s e csomóból nekem egy díszes cukorpipával kedveskedék, melyet, mikor barátimmal ismét összejöttem, hogy mind a négyünknek, mint igaz magyarokhoz illik, pipája legyen, odaajándékozék homoeopaticus barátunknak – talán csak nem haragszik e tettemért reám orvosa?

Hogy beesteledvén a vigalom helyéről mindnyájan megindultunk, vissza oda, honnét kiindulánk, Budapestnek mint édesanyánknak szerető kebelébe, azt, nyájas olvasóm, ha nem mondom is, tudni fogod. Valamint azt is, hogy az ösvény melletti árkoknak is vala szerencséjök egyik-másiknak „kinek feje nehezebb vala mint lába”, éjjeli szállást adni. De azt nehezen fogod tudni, hogy három éjjel háromszor egymásután álmodám kalandos délutánomról, a szőkécskéről és a cukorpipáról.

Nagynénim éppen a barátok templomából jött ma haza vecsernyéről, midőn neki a hármas álmomat elbeszélém. A jólélek megütközve hallgata mindvégig, balkezéről kesztyűjét levonván s nagy olvasójával együtt le akarván maga elébe az asztalra, homloka mindinkább összeráncosult, kesztyűtlen ujja az olvasóval játszadozott. Midőn elvégzém beszédemet, másik kezét, a kesztyűset fölemelvén, mutatóujját kiegyenesíté, s mosolygásomat dorgálva: „fiam – úgymond -, az nem szép, hogy te az álmokkal tréfát űzsz, vigyázz bár reá! – s itt burnótszelencéjéből egyet szippanta – vigyázz reá bízvást, ennek valami jelensége lesz!”

Miről én neked, nyájas olvasóm, ha csakugyan lesz következése álmomnak, elhiheted, bizonyára hírt adandok.

 

Garay János, 1846.