Szászrégeni szászok

Szászrégen, Városliget, múlt század eleje.

 

Az erdélyi szászságnál szokás, erkölcs, életmód, sőt viselet tekintetében a különböző tájak közt olyan kevés a különbség, hogy eggyel az egészet megismertük. Kivétel gyanánt talán egyedül a szászrégeni viseletet lehetne felállítni, mely azonban átalán inkább csak a tehetősebb osztálynál fordul elő, s mint látni, a magyar nemzeti viseletből is sok van benne. Egyébaránt a szászrégeni szászság is, mint többi rokonai, főleg kézművel és kereskedéssel foglalkozik, azonkívül méhet tenyészt és pálinkát főz, melyet messze vidékre hord, azonkívül temérdek tutajt készít, részint eladásra, részint saját használatra, tudniillik sószállításra a Maroson. Ez egyik legfőbb s legjövedelmesebb üzleti cikke. Ismert takarékosságukkal tisztaság nem igen párosul, nagy kezű szőke menyecskéik a gazdasszonykodás helyett inkább méhserfőzéssel s mézeskalács – Erdélyben mézes-pogácsa – sütéssel foglalkoznak, a férfiak aztán hagymával, sajttal is elélnek. De majd’ mindnyájan tehetősek is, s szász koldust látni ritka dolog. Egy-két népszokást a környékbeli oláhoktól átkölcsönöztek. Így például aratás végeztével a munkások egy legényt kalászkoszorúval ékítve kísérnek a gazda udvarába, kit aztán az útba eső házak ajtajából pajzán gyermekek vagy szolgálók jó csupor vízzel szoktak nyakon köszönteni, de ő is aztán, ha szerét teheti, a csuprot földhöz vágja. E szokás alkalmasint a rómaiaktól vette eredetét s Erdély más vidékein is divatozik.

Vasárnapi Újság, 1859.