A Könyvnyomdászok és Betűöntők Segélyzőegyesülete 1907. október 13-án avatta fel új otthonát, a nyomdászpalotát. Az ötemeletes épület az akkori Főherceg Sándor téren épült a Vágó-testvérek tervei alapján. A házban bérlakások, egyesületi helyiségek, színházterem, vendéglő, újságszerkesztőség működött. Az építkezés költsége telekkel együtt 1250000 korona volt.
A tér felőli oldalában működött az Intim Kávéház. Itt történt 1919-ben, hogy a felírónő Weisz Adolf kávéssal beszélgetvén annak pisztolyával játszadozott, a tárból kivették a lőszereket, a nő visszaadta Weisznek, aki játékból ráfogta és elsütötte. A csőben volt még lőszer és Jánosy Jolán holtan esett össze. Több mint négy év után a törvényszék Weisz Adolfot négyhavi fogházra ítélte.
Az új I. számú Szemészeti Klinika, Mária utca 39., telefon: 61-64.
Az I. számú Szemészeti Klinika 1908. szeptember elején költözött az új Mária utcai épületbe, melyet Korb Flóris és Giergl Kálmán tervezett. Ez a bécsi után a legrégibb szemészeti klinika, 1801-ben alapították hat ággyal. Az új palotában a földszinten a járóbetegellátás, a tudományos és oktatóhelyiségek voltak, az emeleteken 80 beteg számára volt hely és a tetőtérben a személyzet szobáit alakították ki. A költözéskor Dr. Grósz Emil volt az igazgató.
A híd két oldalát 1899-ben parkosították. A rendezéshez 3211 négyszögölnyi területet kellett kisajátítani 256896 forint értékben. Ekkor lett a tér neve Margit park. A frissen ültetett fák és bokrok közé egy oszlopon emléktáblát helyeztek el ezzel a szöveggel:
„E fákat Erzsébet magyar királyné 1898. szeptember 10-én történt szomorú halála emlékére ültette Budapest székesfőváros közönsége”.
A Nemzeti Színház bontása, 1965. Fortepan/Pálinkás Zsolt, 31612.
A bontás Lendvay Márton szobrának leemelésével kezdődött január elején és április 29-én fejezték be. 35000 tonna anyagot bontottak el, 11000 köbméter falat robbantottak és szállítottak el a katonák és az építőmunkások. Az elbontott vasszerkezet 12000 tonna tömegű volt.
A belső berendezéseket felmérték, volt, ami múzeumba került, volt, amit eladtak, sok színházi eszközt más színháznak adtak. Mai szemmel érthetetlen, hogy a Népszabadság R. Gy. monogramú szerzője (Rózsa Gyula) megrója a Művelődési Minisztérium és több múzeum embereit, hogy miért akarják megmenteni a színház öntöttvas tábláit, a mennyezetet tartó alakokat, a négy hattyút a tetőről stb. Azt írta, senki se lesz kíváncsi rájuk, értékük nincs, még az épület egykori tervezőit is belekeveri a gúnyolódásába, hogy ők is kinevetnék ezt a hozzáállást.
A bontás témája újra és újra előkerül, ezért előkerestem, hogy számoltak be a lapok a szomorú eseményről. Sarlós István, a Fővárosi Tanács VB elnöke 1964. február 13-án a televízióban jelentette be, hogy lebontják. Azzal magyarázta, hogy az épület elavult, nem alkalmas a korszerű színház által megkövetelt feladatokra. Előtte újították fel, de, mint mondta, további költséges munkákra lenne szükség. És ami a lényeg: nem maradhat azért sem, mert akadályozná a metróépítést és a kereszteződés átépítését. Elmondták, hogy ha megmaradna a színház, nehezebb lenne felvezetni a mozgólépcsőt, mert az alagút a színház alatt húzódik és az úttest alá csak töréssel lehetne felvinni. Ha elbontják, akkor a kijárat nem zavarja az úttest forgalmát és a legkedvezőbb helyen jönnek felszínre a gyalogosok.
A bontás állandó beszédtéma lett, ezért fontosnak érezhették a további magyarázatot, úgyhogy február 23-án hosszú cikkben próbálták nyugtatgatni a lakosságot. Elsorolták, hogy 90 év alatt alig történt átépítés, karbantartás. Érdekes, megemlítették a színház főmérnökének, Ölveczky Miklósnak véleményét, hogy a színház műszaki állapota megfelelő, a legrégibb műszaki berendezések is megbízhatóan működnek. Ennek ellenére mégis elavultnak nevezték az épületet.
A cikk megemlíti, hogy 1970. december 31-ig meg kell nyitni a metró Deák tér-Fehér út közti szakaszát és a határidő betartása elsősorban a Blaha Lujza téri állomástól függ. Írtak a rossz talajviszonyokról, hogy az Osvát u.-Síp utca közti szakasz megépítése a legnehezebb. Ebben a cikkben azt írták, hogy, mivel az építkezés nem veszélyeztetné a színház épületét, három évre kiürítették volna, amíg az építkezés tart, de átlátták, hogy mennyit kellene a felújítására költeni, ezért döntöttek a lebontás mellett. Felmerült, hogy a kórház alá kerüljön az állomás, de ott rosszabbak lettek volna a talajviszonyok és a gyalogosoknak többet kellett volna menni a körútig. A kereszteződés átalakítását is említették, mégpedig két változatot: az egyik esetében nemcsak a gyalogos-, hanem a járműforgalmat is a föld alá vezették volna, a másik esetben a Rákóczi utat felüljáróval vezették volna át a körút fölött. Utolsó érvként merült fel, hogy a kereszteződés bármely átalakítása szükségessé teszi a színház elbontását. A kórház szanálásáról is szó esett. Mézesmadzagként elmondták, hogy új, reprezentatív színház épül olyan helyen, ahol lesz elég parkolóhely is.
Jóval a bontás után, 1965. decemberében Mesterházi Lajos egy más témájú cikke végén megemlíti, hogy a Nemzeti bontásának ügye a politika csatavesztése volt. Persze nem a bontás maga volt a probléma szerinte, hanem az, hogy nem beszéltek eleget róla, mai szavunkkal nem kommunikálták megfelelően a „jogos” döntést.
Gruber József bablevescsárdája a Szövetség utcában a múlt század elején.
A bablevescsárdák hajnalban nyitottak, hogy az épp bezáró kocsmákból, mulatókból kizavart lumpok tovább folytathassák semmittevésüket. Akkoriban divattá vált a hajnali bablevesfogyasztás, úgy gondolták, jót tesz a gyomruknak. Mivel a vendégkörük nem a legműveltebb emberekből tevődött össze, rendszeresek voltak kisebb-nagyobb bűncselekmények e vendéglőkben és előttük az utcán. Hogy Gruber csárdáját milyen közönség látogatta, nem tudni, de az tény, hogy vendéglőjét úgy hirdette, csakis intelligens és jobb közönség jár hozzá. Az is biztos, hogy a bejárat elől lopták el a 813. számú konflist, amíg a tulaj bent iszogatott 1903. január 2-án…
1896-ban nyílt meg az Ősbudavár szórakozóhely a Városligetben. Az egyik szép épülete a mecset volt, mely a szarajevói mintájára épült. A kertjében állt ez a török kút, melyből elfátyolozott arcú török asszonyok merítették a vizet.
Budafok madártávlatból egy 1912-ben feladott képeslapon
Ha Budárul a székesfejérvári utat követjük, fél óra alatt Albertfalvára érkezünk, melyet Albert szász-tescheni herceg alapított. Csak valami 200 német lakosa van, kik többnyire kézmívesek. E falutól nem messze délre Promontor van, melynek helyén egykor római telepítvény állott. Úgy látszik, a rómaiak különösen a Vörösfenyűmezőnek nevezett dombot szállták vala meg, mert kivált e helyen találtatnak régi épületek alapfalai, vedrek s feliratos kövek. Promontor falunak több mint 3000 lakosa van, kik majdnem mind németek és katolikusok, a helység a Duna s a nyugaton északról délre vonuló, szőlőkkel beültetett dombláncolat közt terül. E dombokat a múlt század elején kezdék pesti és budai lakosok szőlőtőkékkel beültetni, ennek folytán lassankint kis falu keletkezett. Jenő szavojai herceg mint Csepel szigete s a szomszédos vidék birtokosa az új telepítvénynek felvirágoztatását mindenképpen előmozdítá, Promontort urasági lakkal és templommal ékesíté s lakosságát Breisgauból (Baden-nagyhercegségből) beköltözött német jövevényekkel szaporítá. Promontor házai részint a síkságon, részint a dombokon épültek, több lakóhely a hegy alján földalatti üregekben van, úgy, hogy a szőlőtőkékkel borított hegyből csak a kürtők nyúlnak ki. E sziklába vájt lakásokon kivül sok igen terjedelmes földalatti borpincék is vannak, több pesti embernek is van Promontorban szőleje, borpincéje s mezei lakja. Promontor területén évenkint 50-55000 akó bor terem, mely oly jó mint a budai. Nagy kőbányák is vannak ott.
A nagy urasági kőbánya délre van a helységtől, nagyszerű járatai és kifejtett üregei megérdemlik, hogy az ember megnézze. Legmélyebb járata 1600 láb hosszú, ehhez messzire elágazó mellékjáratok csatlakoznak. Az ottani kőzet kövületekben gazdag durva- és kagylómészből áll.
Hunfalvy János: Magyarország és Erdély eredeti képekben, 1856.
Bethlen Gábor szobra a köröndön, ifj. Vastagh György alkotása.
A szobor egyike annak a tíznek, melyet Ferenc József ajándékozott Budapestnek. Átadása a Zrínyi-szoborral egyszerre, 1902. május 28-án történt, csendben, minden ünnepélyesség nélkül. Széll Kálmán miniszterelnök rövid beszédet mondott, utána Halmos János polgármester megköszönte a királynak és a miniszterelnöknek a szobrokat. Az udvar nem képviseltette magát az eseményen.
A Pesti Hírlap hosszú vezércikkben rótta meg Széll Kálmánt, hogy elsikkasztotta az ünnep jelentőségét, a talapzatokra csak a bronz került, lélek nélkül. A millennium lelkesedése után a király ajándékait titokban potyogtatják a helyükre. Egy ünnepélyes avatással jelezhette volna, hogy a király ezen ajándékokkal kifejezi, azonosítja magát a nemzeti múltunkkal, dicsőségben és balsorsban egyaránt.
