Vész, iszonyú pusztító vész angyala járt a múlt szombaton, június hó 26-án este a magyar főváros fölött. A kik szorosan a vész színhelyén nem voltak, csak egy nagyobbszerű nyári zivatart láttak, s nem is sejtették, hogy a szomszéd városrészben, egypár száz ölnyire tőlük, míly irtózatos mérveket ölt a veszedelem. S midőn másnap annak színheiyét meglátogatták, s a hallott és túlzottaknak vélt híreket a valóssággal összehasonlították s meggyőződtek, hogy az nem csak a híreket, de a képzelet túlcsigázásait is felülmúlta, megdöbbenve állottak a pusztulás nyomai előtt, melynek utcasorok, kőházak s egész sereg emberélet estek áldozatul. Az ember akkor érzi kicsinységét a természettel szemben, mikor annak elemei rendes egyensúlyokból kibillenve elszakítják fékeiket s hatalmukkal felülkerekednek rajta s az emberi alkotások szilárdsága, maga az emberi élet nevetséggé válik előttök és megsemmisül az egyenetlen harcban. Ha egy hatalmas tűzokádó, a föld belsejében forrongó örök tüzek kéménye kiönti láváját s Herkulanumot és Pompejit hamuba borítja – solvet saecla in favilla – hogy a századok eltemetett munkáját évezredek ássák ki a mélységből, a nagyság előtt rettegve némulunk el. De hogy egy szikrából, mely véletlenül gyúlékony anyagra esett, az orkán fuvalma által városokat elemésztő tűzvész legyen, abban nem tudunk megnyugodni. Ha egy fejedelmi folyam, mint a Duna, kilép medréből s nagy vidékeket iszapol el, gátakat rombol szét és falukat, városokat romba dönt, természetesnek találjuk: potentes potentes aqunt. De hogy egy futó nyári zivatarból, mely széltől fújt felhő volt imént, félóra alatt utcákat elsodró s az emberi élet százait megsemmisítő ár legyen, azt elhinni sem akarjuk.

Pedig ennek a látványnak voltunk elrémült tanúi e napokban. Néhány napi rekkenő, fojtó hőség után szombaton délután hat órakor, néhány tompa dörej jelenté a vész közelegtét. Egy sebes, futó zápor intőleg előzte meg a kitörést. Egy negyedóra múlva szokatlanul erős eső tört ki, legnagyobb erővel a budai hegyek közt, óriási jégviharral. A városban is sok helyt lapátolni lehetett a jeget, s a nyugotra néző ablakok üvegei százanként, csörögve hullottak az utcákra. Fél óráig tartott a vihar. De ez a félóra elég volt, hogy a pusztulás műve végbemenjen a város azon részeiben, melyek fekvésök s építésök módjánál fogva a veszedelemnek sokkal inkább kitéve – s úgyszólván a torkában vannak. Ha magas pontról, avagy csak a vár délnyugoti bástyáiról nézzük a Krisztina- és Rácvárost, egy teknőfenék gyanánt tűnik föl. A budai hegyek minden oldalról, a Svábhegy, a Naphegy, a János-hegy, eminnen a Gellért, a várdomb, úgy elzárják, hogy a víznek sehol sincs menekvése. Még a Duna felé is egy csekélyebb emelkedésű gerinc zárja el az utat előle. Egyetlen lefolyása a hajdan Paulus-, most Ördög-ároknak nevezett csatorna, mely egyrészben nyíltan, más részben a föld alatt s beboltozva, részint a városrész szennyének, részint a hegyi esők gyüledékének ad lefolyást a Dunába.

Rendesen elég tágas is, hogy e célnak megfeleljen, de rendkívüli esetben oly veszedelem okozója lehet, aminő nem állana elő nélküle. Mert ha a víz minden utcán, amerre nyílást talál, folyhatott volna, s minden oldalból és minden árokból a hegyek közül és a város utcáiból, nem az egyetlen Ördög-ároknak kellene szükségképp rohannia, a veszedelem közel sem lett volna akkora, mint most. Az Ördög-árok ellen már régóta hangos panaszok emeltetnek e veszélyes jellege miatt is, mely épen 38 évvel ezelőtt, 1837. pünkösd másodnapján hasonló pusztítással csapott ki partjaira, de főleg bűzhödtsége, rondasága miatt beboltozásán s némileg más irányba vezetésén évek óta dolgoznak már, a nálunk szokásos lassúsággal és határozatlansággal. E körülmény döntő befolyást gyakorolt a veszedelemre. A munkálatok miatt az árok egyes pontjain a szabad lefolyás némileg akadályozva levén, az egyszerre, irtózatos erővel lerohanó víztömeg megtorlódott, visszafelé ömlött, felfeszítette a boltozatot, vagy kitörve belőle, elborított mindent.

Egy félóra alatt a Krisztinaváros a Vérmezőtől kezdve az Alagútig s le az Attila utcán egy tengernek látszott. Képzelhetetlen, amekkora víztömeg gyűlt össze percenként e tekenőben. Felülről mind nagyobb és nagyobb mennyiségben rohant a Duna szélességével, de tízszer oly gyorsasággal, lent pedig nem volt lefolyása, míg gátjait el nem törhette vagy át nem hághatta. Az Ördög-árok megtelt, megtorlódott, helyenként beomlott, a Krisztina- és Rácváros közti, szemmel alig észrevehető emelkedés a vizet mégis fenntartotta úgy, hogy félóráig a Krisztinaváros teknője fenekén minden utca 3-4 lábnyira, helyenként egy ölnyire a legmélyebb pontokon még magasabb víz alatt állott.

S most vegyük hozzá e városrész utcái s házai nagy részének építését. Szűk, lejtős utcák, apró, gyönge házak, a szobák sok helyt mélyebben fekve az utcánál, az ablakok alig egy pár lábnyival az utca földje felett. Természetes, hogy az utcák íly vízállásának a szobákban hasonló felelt meg. A Rácvárosra valamivel később érkezett a veszedelem. De aztán annál nagyobb volt. Az Ördög-árkot – mely itt beboltozva, a föld alatt áll, s egész hosszában házak vannak fölébe építve – több ponton beszakította a víz rohama, a boltozat beroskadt, s ami fölötte állott, utca vagy ház, utána.

Hogy a házak beomlása, a szobákba betoluló öles vizek mennyi érték pusztulását vonták magok után, ki tudná azt felszámítani? Mennyi emberéletet? Még az sincs tudva. A viharkor mindenki házába húzódik, ott véli legbiztosabbnak magát, s mikor a veszély már megérkezett, sok helyt nem volt idő a menekülésre. Sokakat valószínűleg elsodort az ár, s majd csak napok, hetek múlva fogja fölvetni a Duna valahol, e jó öreg víz gondoskodni szokott, hogy az elveszetteket a soká keresők végre is megtalálják!

Akiket el nem sodort az ár, azokból sokakat a víz iszapjából, a romok közül vettek ki. Szombat lévén, sokan voltak a hegyek közt a zöldben. Azok közül is esett elég áldozat. A vihar, mely egész szőlőket, földestől, tőkéstől a völgybe sodort, mely nagy fákat tövestől tépett vagy tördelt ki, mely öt-tíz mázsás köveket mint egy forgácsot ragadott magával alá, hogyne bírt volna az emberekkel? Hidakat vitt el, kocsikat, még vasutakat is döntött fel, a fogaskerekű vasút gépezetét szétrombolta, pályáját egypár hétre járhatatlanná tette. A rombolás részleteiről külön helyen vesznek olvasóink tudósitást. Az egésznek képe s okai ezekből is tisztán felfoghatók. Valóban, az ember jó órájában elfeledkezve a természet erejéről, s könnyelműen elmulasztva védelemről gondoskodni annak ellenséges hatalmai ellen, csak magát okolhatja a vész óráján. Íly építkezés mint nálunk még egész városrészekben, íly nyomorult alkotmány, mint ez a szerencsétlen Ördög-árok, íly szabályozatlan utcák, mint a Rác- és Krisztinavárosáé, ugyan mire vezethetne mindez egyébre íly veszedelemnél? De vajon okulunk-e valaha?

-á-r-

Vasárnapi Újság, 1875.