B. Alvinczy József tábornok emléke

Alvinczy József síremléke a régi Vízivárosi katonai temetőben, 1866. A temető a mai Szilágyi Erzsébet fasor és a Kútvölgyi lejtő szögében volt. A 30-as években felszámolták.

 

Alvinczy József tábornok emléke

 

Mikor Xerxes milliókra menő hadseregén szemeit végigjártatta, könnyekre fakadt azon gondolatnál, hogy e töméntelen sok ember közül száz év múlva mily kevesen fognak élni. Némileg hasonló gondolatok leptek meg, midőn közelebb a budai egyik sírkertbe mentem. Ha rögtön megharsana – gondolám – valami csodatevő túlvilági riadó s így szólna: „Keljetek fel ti, kiket száz év óta e néma sírok sötét keblébe lebocsátottak!” – míly sokan emelnék fel az élet terhei alatt kimerült tagjaikat, mennyi élet, zaj, zsibongó kedv lépne a sírok örök némasága helyébe? Íly rendkívüli dolog azonban nem történt. A sírhalmok a legprózaibb tárgyak közé tartoznak a világon, s hiába ábrándozik, mereng az ember, érzéketlen lomhasággal hevernek szép csendesen, sorban egymás mellett s éppen nem hajlandók azt, amit egyszer gyomrukba zártak, visszaadni.

A sírhantok közötti merengéseim közt figyelmessé lettem a temető egy szép, művészien készített síremlékére, mely az 1810-ben ide temetett báró Alvinczy József tábornok nyughelyét jelöli, önkéntelenül eszembe jutott e komor helyen is ama frivol hangú történeti adoma, mely e kérdéssel kezdődik: „Hát kend az az Alvinczy?”

Kevesen lesznek olvasóink közt, kik e művészeti becsű emléket ismerik, még sokkal kevesebben, kik magát a jó öreg tábornokot látták vagy ismerték, s talán nem lesz egészen érdektelen, ha a nevezetes emlék rajza mellett Alvinczy tábornok életének főbb mozzanatait is ide iktatjuk.

Borbereki báró Alvinczy József egyike volt azon magyar tábornokoknak, kik a múlt század vége felé Ausztria történetében jelentékeny szerepet játszottak. Született Alvincen 1735-ben s gyermekkorát gr. Gyulai Ferencz tábornok udvaránál töltötte, ki őt 15 éves korában őrmesternek vette ezredébe. A tehetséges ifjú gyorsan haladt elő s még ugyanazon évben kapitányi, 1763-ban őrnagyi, 1771-ben alezredesi rangra emelkedett.

Részt vett az ún. hétéves háborúban s már ekkor több ízben kitüntette tehetségeit s bátorságát, különösen Schweidnitz ostroma alkalmával (1757.), hol a magyar hadak Nádasdy vezérlete alatt oly vitézül viselték magukat, továbbá Torgaunál, hol sebet is kapott, de főleg a töplitzi csatában (1762.), hol kivont karddal rohant az ellenségre s ismét nehéz sebet kapott.

A nemsokára kitört bajor öröködési háborúban ismét találkozunk Alvinczyval. Ő volt az, a ki Halbeswerth megvételekor saját ezredével az ún. cseh kapura rontott s a Hessen-Philippsthali herceget elfogta. József császár, méltányolva hadi erényeit, vezérőrnaggyá tette s a Terézia-rend keresztjével tüntette ki, s éles szemei fölfedezték benne a hadvezéri tehetségeket, azért kinevezte Ferenc főhercegnek, a későbbi császárnak s magyar királynak tanítójává a hadtanban. E hivataláért 1786-ban a 26. gyalogezredet kapta tulajdonul, melyet még ugyanazon évben a 19-kel cserélt föl, melynek előbb ezredese volt.

Az 1788-ban kitört török háborúban Alvinczy a diadalkoszorús Laudon fővezérsége alatt vett részt, aki őt bízta meg Belgrád ostromlásával, mely feladatában szokott eréllyel járt ugyan el, de a kedvezőtlen időjárás miatt kívánt sikert nem arathatott. Mindazáltal vitézsége elismeréséül altábornaggyá emeltetett.

Ugyancsak Alvinczyt küldötték egy hadosztállyal a következő évben kitört belga forradalom megzabolázására.

De főszereplése a francia forradalmi háborúkkal kezdődik. Részt vett a neerwindeni csatában, az 1794-i tettdús táborozásban pedig egy segédcsapatot vezénylett, s főképpen a Latillion, Nouvieu, Landrecy, Charlerois és Fleuris melletti csatákban nyílt számára jelentékenyebb működési tér. Az ellenség dühösen támadta meg, hogy Landrecy visszaadására kényszerítse, de Alvinczy vitézül tartotta magát s ez alkalommal oly sebet kapott, mely miatt a vezényletet a még fiatal, de már is fényes tehetségeket eláruló Károly főhercegnek kelle átadnia.

Nemsokára azonban ismét a csatamezőn találjuk a most már tábornaggyá előléptetett Alvinczyt. Az Orániai hercegnek Charlerois várát csakis Alvinczy segítségével s tanácsával sikerült a franciák ostroma alól felszabaditani.

1795-ben a Neckar folyó és Konstanz között létező összes haderő főparancsnoka lett, de helyét nemsokára Wurmser foglalta el, s Alvinczyt, miután rövid ideig a bécsi haditanács tagja volt, az olasz csatatérre szólították. A diadalmas franciák által megrongált osztrák haderő romjai Beaulieu vezérlete alatt Lombardiából Tirolba vonultak vissza. Alvinczyt azon rendkívüli nehéz feladattal bízták meg, hogy e zilált sereget rendbe szedje s a kedvet vesztett katonaságba ismét lelket öntsön. Az ügyes, pontos, szigorú s amellett igen népszerű Alvinczy e nehéz feladatot ritka sikerrel oldotta meg s csakhamar úgy helyreállította a hadsereget, hogy azt a Mantua felszabadítására küldött Wurmsernek teljesen harcképes állapotban adhatta át. De e sereget is csakhamar szétzúzták a franciák s a megvert Wurmser hadai foszlányaival Mantua falai közé menekült.

Most már Alvinczyra került a sor, őt állították az olaszországi hadsereg élére, hogy Mantuát szabadítsa fel. Hogy e nehéz feladatot a vitéz és eszes tábornoknak megoldania nem sikerült, azon nincs mit csodálkoznunk. Hirtelen gyűjtött serege majd’ csupa újoncokból állt s tisztek alighogy léteztek. Idő a tanulatlan csapatok begyakorlására nem volt, mert Wurmser azt izente ki a várból, hogy az élelmiszerekkel alig éri be november végéig, s így október 22-én el kellett kezdeni a táborozást. Ha emellett meggondoljuk, hogy Alvinczy nemcsak az újabb kor, de talán a világtörténet legnagyobb hadvezérével, a dicsőség lépcsőin óriási léptekkel emelkedő Bonaparte Napóleonnal s diadalittas seregeivel állt szemközt, be kell ismernünk, hogy a nov. 5-től 24-ig tartott véres csaták e derék bajnokra nézve dicsteleneknek épen nem mondhatók. Caldieronál erős állásában, dacára Masséna ismételt heves rohamainak, sikerrel állt ellent az ellenségnek s a már-már győztes franciákat visszanyomta úgy, hogy Napóleon hátrálni kényszerült.

Ekkor a francia sereg helyzete – mint maga a nagy francia történetíró, Thiers bevallja – kétségbeesett volt s Alvinczy minden bizonnyal megsemmisíti, ha élén nem Bonaparte Napóleon áll. De ezen utolérhetlen hadvezéri lángész rendszerint a legnagyobb veszélyben tüntette ki majdnem emberfölöttinek látszó nagyságát. Csak egy Bonaparte volt képes csatatérré varázsolni a roncoi töltéseket s így szűk térre szorítván a harcot, egy vonással megfosztani ellenét mindazon előnyöktől, melyeket neki nagyobb száma nyújtott, s támogatva a castiglione-i egy nap dicsfényétől, melynek emlékére az osztrák katona reszketett, nemcsak megmenekülni a fenyegető veszélyből, hanem még győzelmet is aratni. Az ellenállás azonban, melyet az Alvinczy által vezérlett osztrák sereg e három napi rettenetes küzdelemben kifejtett, nem lehetett csekély, mutatja ezt azon tény, hogy Napóleon maga volt kénytelen katonái élén golyózápor közt az arcole-i hídra rohanni, mit bizonyosan nem tesz, ha a körülmények élete íly nagy kockára tételét nem parancsolták volna.

A testben s lélekben megtört Alvinczy Arcole-tól Padua és Rossano mellé vonult vissza s összeszedte szétzilált serege maradványait. Nemsokára új hadsereget állítottak a csatatérre s a harc újra megkezdődött. Tirolból történt a támadás, honnét Provera altáborszernagy már az 1796. év jan. 7-én az alsó Adige felé indult, hogy az ellenség figyelmét Rivolitól elvonja s a vizet meghaladva a mantuai várőrséggel egyesüljön. Madonna de la Caronna mellett már erős állásba tétetett a sereg s a Rivoli melletti nevezetes pont elfoglalásától függött Mantua és Olaszország megtartása. De a megrémült osztrák katonák, midőn már az állás kulcsát, San Marco kápolnát bevették, a francia lovasság elől megfutamodtak. Még egy kísérletet tett Alvinczy, de sikeretlenül, az időközben erősítést nyert ellenség most már támadólag jött elébe s ő a sereg maradványaival a Piave mögé kényszerült vonulni.

A gyengélkedő Alvinczyra nézve csak jótétemény volt, hogy a vezérségtől fölmentették s Magyarország hadi főparancsnokává nevezték ki. Nagy diadalokat nem aratott, de veszteségei nem annyira neki, mint a mostoha körülményeknek tulajdonitandók s főleg annak, hogy oly hadvezérrel állt szemközt, kit akkor legyőzni Európában senki képes nem volt.

Ezentúl, kivéve a sereg újjászervezésére rendelt bizottmánybani elnökösködését, nem játszott többé tevékenyebb szerepet. De ezen időszakából még egy esetét kell elbeszélnünk.

Midőn 1809. jún. 14-én a magyar nemes fölkelő sereg (insurrectio) Győr mellett a franciák ellen csatát vesztett, akkor Alvinczy a hadvezérletben részt nem vett ugyan, de mint az ország hadi főkormányzójának nagy befolyása volt a fölkelő sereg hadi fölszerelésébe. Be van bizonyítva, hogy ezen rossz hírbe jött győri csata elvesztének oka nem a fölkelt sereg vitézséghiányában, hanem a fővezérlet ügyetlenségében s a sereg fölszerelésének botrányos hiányaiban volt keresendő. A győri fölkelő sereg Budapest felé hátrált s itt történt azon drasztikus esemény, mely azóta népszerű históriai adomává lett, s melyet Kisfaludy Sándor, a költő (e hadjárat alatt őrnagy s a nádor főherceg hadisegéde) később kiadott naplójában így beszél el: Alvinczy tábornagy és magyar hadi kormányzó fényes kisérettel elébe megy (a felkelő seregnek), és a tiszai, útban volt, de Győrhöz közel sem ért felkelőket megállítván, szidalmakkal illeti. Erre egy tiszamelléki insurgens előáll, s így szólal: „Hát kend az az Alvinczy, aki nekünk ilyen fegyvert adott? Nem csinálná meg kend ezt a pisztolyt ?” A pisztolynak, melyet mutatott, sem sárkánya, sem aczéla nem volt. Alvinczy elszégyenelvén magát – így végzi Kisfaludy – németül káromkodva visszafordult.

Főhadvezéri rangban, mindenkitől tiszteltetve élt Budán, hol 1810-ben nov. 25-én meghalt. Ő volt a Borbereki Alvinczy-család utolsó sarjadéka. Utolsó kívánságához képest a budai katonai sírkertbe temették, hol számára örökösei azon díszes emléket emelték, melynek hű rajza képünkön látható.

Az emlék felirata a következő:

FIDE. INTEMERATA.

FACTORUM. PRAESTANTIA.

PRINCIPUM. GRATIAM.

PRAEMIA. HONORES.

HUMANITATE.

COMMILITONUM. CIVIUM.

AMICORUM.

VENERATIONEM. AMOREM.

ADEPTUS.

EXEMPLAR. AMABILE.

DIGNUM. POSTERITATIS.

MEMORIA.

GBATI. RECOLUNT. HAEREDES.

 

SUPR. EXER. BELLI. DVX.

ET. CAES. IN. REGNO. HUNG.

ARMORUM. PRAEFECTUS.

JOSEPHUS. L. B. ALVINTZI.

DE. BORBEREK.

OBIIT. XXV. NOV. MDCCCX.

 

A tulajdonképpeni sírkő a síremlék közepében a kupola alatt, egyszerű négyszögű oszlopzatból áll, tetején egy urnával befejezve. Egyik lapján a család dombormívű címere látható, a másik két lapon a fentebbi sírirat olvasható. A síremlék azon budai temetőben van, mely a Zugliget felé vezető országút mentében, közvetlenül a vámháznál partos helyen terül el, s itt is a legmagasabb pontot foglalja el, úgy hogy az országútról is messze ellátszik.

B. Alvinczy József jellemének alapvonása a szigorral párosult igazságosság és emberszeretet volt. Vallására nézve református volt. Művelt modora kedvelt egyéniséggé tette az udvari körökben, egyenes, férfias lelkülete nagy mértékben megszerezte neki a közkatonák és a nép szeretetét. De jellemének legszebb vonása az, hogy azon magas polcon is, melyre fölemelkedett, s azon idegen környezetben, melyben forgott, mindvégig megőrizte a nemzete iránti rokonszenvet, miről az övéhez hasonló körülmények között – fájdalom – oly sokan megfeledkeztek.

H. I.

 

Manapság: